Csillagjáró 6. fejezet – A Hajnali Csillag 2.

Kép: Pixabay

 

Kivilágosodott, mire Stefi felébredt. A konyhába lépve Burtöt az este megterített asztalra bukva találta. Mélyen aludt.

Megint sírás fojtogatta. Harag dolgozott benne, csalódottság és aggódó szeretet.

Ha Burtöt aludni látta, legtöbbször különös borzongás uralkodott el rajta. Ezekben a pillanatokban, amikor itt volt mellette, nyugalomban, csendben, akkor tört rá leginkább a félelem, hogy mi lesz, ha egy nap újra nem jön haza.

Ahogy könnyes szemmel nézte, kis kék dobozkát vett észre a kezében.

Eszébe jutottak Rosa néni szavai.  Bár várt már erre a pillanatra, most mégis megrettent. Bátortalanul megsimogatta Burt haját.

A férfi álmosan felnézett. A dobozka ott maradt az asztalon, ahogy megfeledkezve róla, ösztönösen felemelte a kezét, hogy hátra tűrje hosszú haját.

Zavartan nézett a lányra, aztán a dobozra, érte nyúlt.

– Nekünk valahogy semmi sem sikerül – morogta.

Stefi bólintott, és várakozva nézett rá, hátha mond még valamit.

Burt azonban felállt, és kinyitva felé nyújtotta a dobozkát. Stefi a fehérarany gyűrű vésetében a Hajnali Csillag indián jelét vélte felfedezni.  Az első és utolsó csillag az égen, a Vénusz. Ismét meglepődött a férfi érzékenységén, és ahogy egyébként várható volt, Burt teljesen prózai magyarázatba kezdett: 

– Tudom, hogy nehéz velem. Még arra a vacsorára sem tudok időben hazajönni, amit én találtam ki. Egy kiemelt ügyfélhez kellett mennem, ismered az üzletpolitikánkat… –  Furcsa morgásszerű hang után elhallgatott, és könyörögve nézett a lányra. – Ha feleségül jönnél hozzám…

Stefi sírt és nevetett egyszerre.

– Én megpróbálok… – Burt hangja elcsuklott, mert Stefi hirtelen megrázta a fejét.

– Igen, de ne ígérj semmit, kérlek – könyörgött rémülten a lány. – Ne ígérj semmit!

Burt átölelte, néhány pillanatig szorosan tartotta. Aztán felhúzta a gyűrűt az ujjára. Megcsókolta a kezét, az ajkát. Majd újra átölelte, szorosan, óvón.

Stefi nem is vágyott többre ebben a pillanatban. Érezni akarta a férfi illatát, a szorítását, a közelségét. Az ölelése egy volt az Élettel. Folyton attól rettegett, hogy egy napon elveszik ez a melegség, és újra megtapasztalhatja a magány hidegét, mint Burt eltűnése után. Időnként éjszaka felriadt és a sötétben tapogatózva kereste. Ha kimerült volt, gyakran azt álmodta, hogy valaki felébreszti és közli, hogy kedvese halott.

Ezért most szinte fuldoklóként kapaszkodott belé, és hirtelen tudatosult benne, hogy dohányfüst szagát érzi.

– Megint rágyújtottál? – kérdezte, hangjában enyhe szemrehányással.

Burt vállat vont.

– Egész úton füstöltem a kocsiban. Majd’ felrobbantam a dühtől, hogy nem jöhettem előbb. Az ügyészségről kellett elhoznom valakit. Amikor hazaértem, azonnal elindultam felfelé a lépcsőn, és meghallottam, hogy sírsz. Sokat gondolkoztam az éjjel. Tudom, hogy a munkám miatt még sok fájdalomban lesz részed, de szükségem van rád.  Ha visszaadnám Jacknek az üzletrészem…

– Eszedbe ne jusson! Tudom, mit jelent számodra a munkád, és Kate beszélt nekem a katonafeleségek életéről. Ez a testőrködés - főleg Jack Spalding mellett valami olyasmi. Te sosem fogsz megváltozni. Nagyon féltelek, de büszke vagyok rád – mosolygott Stefi, és megsimogatta Burt arcát.

– Az éjjel megint álmodtam Fürge Szarvasról – jegyezte meg a férfi mintegy mellékesen.

Stefi tanácstalan arccal nézett rá. Nem tudta, elmesélje-e neki Stevie Morgan és Fürge Szarvas szerelmének és halálának tragikus, szép történetét. Burt éveken át katonaként élt, nem érdekelte a múltja. Aztán a fejsérülés után nem vágatta le a haját, és elutazott a rezervátumba, ahol az édesanyja született. Ám úgy tűnt, tetteit racionális, és nem érzelmi okok vezérlik. Miután végre kibékült dán édesapjával, úgy tartotta helyesnek, ha édesanyja rokonaival is rendezi a viszonyokat. De valójában maradt, aki mindig is volt, egy veszélyes életet élő, kötelességtudó férfi, aki az érzelmeit a becsület és a felelősség mögé helyezi.

Mivel a lány sokáig hallgatott, Burt újra megszólalt:

– Lehet, hogy Rosa néninek lesz igaza, és a te Stevie Morganed tényleg szeretne tőlünk valamit. Például, hogy költözzünk ki a házából.

– Figyelj, Burt! Rosa néni nem beszél badarságokat. Én is utána néztem Stevie múltjának, a szerelmét Fürge Szarvasnak hívták – érezte, ahogy Burt keze megremeg a testén.

Aztán a férfi hirtelen hátralépett.

– Azt hiszem, ez most túl sok nekem. Megfürdöm – tette hozzá és már rohant is fel a lépcsőn.

Stefi sóhajtva nézett utána.

Burt derekán törülközővel lépett ki a fürdőből, Stefi az ágyon ülve várakozva nézett rá. Úgy gondolta, még nem zárhatják le a beszélgetést.

– Amikor a kórházban folyton indiánokkal álmodtam, azt hittem, anyám meséinek és a fejsérülésemnek a következménye. Aztán az álmok végre megszűntek, de Cooper Islanden minden újra kezdődött – mondta a férfi indulatosan.

– Mindenki álmodik… Talán még sem sikerült lezárnod mindent Cooper Islanden. Beszélgetned kellene Jamesszel, ha visszaemlékeznél, lehet, hogy minden megoldódna.

– Cooper Islandnek semmi köze az álmaimhoz, Steph! Évekkel ezelőtt azért kezdtem gyógyszert szedni, mert nem tudtam aludni. Én pihenni akarok, és nem képeket látni.

A lány zavartnak és tehetetlennek érezte magát, ezért felállt. Burt szinte észre sem vette, csak mondta a magáét.

– Mi lesz ezután? Megint Davie-t fogom látni?

– Burt, kérlek! – könyörgött Stefi. – Én vigyázok rád.

A férfi cinikusan felnevetett.

– Harmincöt éves vagyok, Steph. Ne nevetess! Családom volt, rendezett életem, most két város között ingázom, és hülye álmokon töröm fejem.

– Most velem van bajod?! – a lány hirtelen lehúzta az ujjáról az alig megkapott gyűrűt. – Visszaadjam?

– Megvesztél? – Burt arca eltorzult a dühtől. Stefi a kapcsolatuk során most először ijedt meg tőle.

– Inkább te – vágott vissza hirtelen a lány, maga sem tudva, honnan merít erőt és bátorságot. – Indián vagy! Ezt el kell fogadnod. Visszahívnak a szellemek, Burt, higgy nekem. A te néped csodálatos, különleges kapcsolatban van a Földdel. Ez a hatalom sokszor ijesztő. Te is része vagy ennek a világnak. Hiába dán az édesapád, indián vagy. – Stefit már nem a harag fűtötte, maguktól jöttek a szájára a szavak – Vannak emberek, akik úgyis annak vallják magukat, hogy csak egy régi ősük volt indián.  Minden kérdésre meg lesz a válasz. Csak várjunk türelemmel. Én magyar vagyok, és büszke vagyok rá. De ne akard, hogy elalvás előtt a történelmünkről meséljek neked, mert akkor tényleg rémálmaid lesznek – fejezte be lassan lecsillapodva.

Burt zavartan nézte egy ideig. Nem szólt, de sötét szemében már újra meleg fény csillogott. 

– Ne haragudj! – mondta végül rekedten, és a lánynak hátat fordítva kinyitotta a ruhásszekrényt.

Csillagjáró 5. fejezet – A Hajnali Csillag 1.

Kép: Pexels

 

A rádióból már reggel óta harsogtak a figyelmeztetések a közelgő vihar miatt. Az iskolásokat kora délután, az órák vége előtt hazaengedték, mert a szél percről percre erősödött.

Stefi a könyvtárból hazafelé kerékpározva, hátizsákjában három palack ásványvízzel, néhány doboz konzervvel és két kenyérrel abban reménykedett, hogy Burt még nem indult el Christownból. Most nem haragudott volna, ha a férfi a híreket hallva úgy dönt, hogy erre az éjszakára a városban marad. Tudta, hogy borzalmas éjszakának néz elébe. Mégis szívesebben vállalta az egyedül kucorgást a takaró alatt a pincében, mint a rettegést, hogy mi történik Burttel az országúton, az éjszakai viharban.

Végül felhívta az irodát. Szokás szerint Laura vette fel a kagylót. Megnyugtatásképpen elmondta, hogy Burt nem ment ki helyszínre a fiúkkal, hanem bent maradt az irodában, hogy mielőbb hazaindulhasson.

– Már egy órája elindult, Stefi. Hamarosan otthon lesz. Hívtad a mobilján? 

– Már többször hívtam, de azt hiszem, nincs térerő, azért hívtalak titeket.

– Ne aggódj, Stefi! Minden rendben lesz.

Hiába járt az ablaktörlő, a lezúduló esőtől Burt szinte semmit nem látott. Akármennyire aggódott is Stefiért, nem mert gyorsan hajtani. Ennek köszönhette az életét a hirtelen elé ugró viharkabátos alak.

Alig fékezett le, a fickó már kocogtatta is az ablakot. Hátratolta arcából a csuklyát. Ken O’Reilly volt.

– Hála istennek, Burt, maga az! – kiáltotta ujjongva, mikor Burt leeresztette az ablakot. – Randy rozzant pajtája leszakadt, őt meg nem találtam a házban. Attól tartok a romok alatt lehet. Ha így zuhog és összegyűlik az esővíz, akár meg is fulladhat. Meg kell keresni.

– Nekem?

Ken figyelmen kívül hagyta a  cinikus kérdést.

– Pete Morgan már itt van, de ketten nem mentünk semmire.

– Szálljon be – bólintott Burt beletörődve.

– Jobb lenne, ha itt hagyná a kocsit az út szélén. A földút teljesen felázott. Beragadhat, vagy lecsúszhat a fák közé.

Burt meghökkenve nézett a kocsmárosra, aztán megemelte kigombolt zakója egyik szárnyát. Aztán végül csak legyintett egyet és kiszállt. Folyamatosan káromkodva, elegáns bőrcipőjében csúszkálva jutott el a házig, miközben a gumicsizmás kocsmáros, a vihart túlharsogva Randy zűrős ügyeiről mesélt.

Már messziről észrevették a fészer romjai előtt integető Pete Morgant.

– Itt van, de egyedül nem bírom leszedni róla a deszkákat – fogadta őket a férfi.

Hárman néhány perc alatt kiszabadították Randyt, de már nem lélegzett, amikor megtalálták. Pete megrémült. Ken Burtre nézett.

– Maga valami testőr, igaz? Gondolom, fel van készülve az ilyesmire.

Burt bólintott.

– Akkor újraélesztjük!

 Ken vállalta a befújást, Burt Randy mellkasát pumpálta.

Egyikük sem tudta, van-e értelme, amit tesznek. Nem sejthették, hogy a férfi mióta van ebben az állapotban, és milyen sérülései vannak, de nem adták fel. Amikor Randy újra lélegezni kezdett, Burt felállt mellőle.

– Ki tud jönni érte a mentő a városi kórházból? – Burt Pete-re pillantott. – Ha működik a házban a telefon, szóljon nekik, hogy álljanak meg az én kocsim mellett az úton, és kivisszük oda.

Pete szó nélkül engedelmeskedett. Burt és Ken ezalatt egy leszakadt ajtóra fektették Randyt. Mikor Pete  megérkezett a jó hírrel, hogy a mentő úton van, elindultak a műút felé.

Már hajnalodott, és elállt az eső, amikor Burt hazaért. Egyenesen a pincébe ment, ahol a biciklije mellé fektetett matracon, könyvvel a kezében, Stefi aludt. Burt letérdelt mellé. A hajából a víz a lány arcára csepegett, aki ösztönösen felé nyúlt, és átölelte a nyakát.

  – Jaj! – sikított fel, és azonnal kinyitotta a szemét. –  De hideg vagy – döbbenten meredt a férfira. – Istenem, hogy nézel ki?!

Burt felállt. Elegáns cipője alig látszott a ráragadt sártól, az öltönye sárfoltos és vizes volt. Inge a mellkasára tapadt, és fogalma sem volt, hol és mikor veszítette el Spalding-Team feliratú nyakkendőjét.

– Ken O’Reilly-val megmentettük Randy életét – mondta, a lány mellé telepedve, és felnevetett. Stefi megsimogatta az arcát, aztán lekapart egy sárpöttyöt az orráról.

Burt egy reggel azzal az ötlettel állt elő, hogy mivel kivételesen már délután hazaér, főzzenek közösen vacsorát.

Stefi miután végzett a könyvtárban, bevásárolt, és mindent előkészített a konyhában. Aztán eszébe jutott, hogy a gyümölcskonzervről megfeledkezett. Ezért átugrott Rosa nénihez. Imádott nézelődni a boltocskában, és végül nem tudott ellenállni a kézzel öntött gyertyáknak.

Rosa néni mosolyogva ütögette be a tételeket a pénztárgépbe.

– Csak nem valami különleges alkalomra készültök, drágám? – kérdezte mindentudó mosollyal.

Stefi meglepetten nézett rá. A néni hozzátette:

– Még nem viselsz gyűrűt, pedig már itt lenne az ideje.

 A kedves figyelmeztetés hallatán izgatott várakozás lett úrrá a lányon. Talán igaza lesz  Rosa néninek, és Burt valóban nemcsak egyszerű vacsorára készül. Abban reménykedett, mire visszaér, a férfi már otthon lesz, de a kocsi feljáró üres volt…

Késő éjszakáig várt. Ha ügyféllel volt, Burt sosem vette fel a telefonját, ezért mobilon nem hívta. Az irodába pedig félt telefonálni, nehogy hasonló híreket halljon, mint a Ventresca ügy után.

 Reszketve ballagott fel a lépcsőn. Míg zuhanyozott, a fürdő ajtaját résnyire nyitva hagyta, annak ellenére, hogy az idegességtől már amúgy is fázott. Úgy érezte, ha Burt most toppanna be, csuromvizesen törülközés nélkül is lerohanna hozzá. De a ház csendes volt, félelmetesen sötét és néma. Így a hálószobába lépve bekapcsolta tévét, és vacogva bújt be a takaró alá. 

Nem tudta, hogy aludt-e már valamit, vagy csak félálomba heverészett órák óta, amikor meghallotta, hogy nyílik az ajtó. Felkelt, de végül még sem ment le, néhány pillanatig az ágy szélén üldögélt, aztán könnyes arccal visszafeküdt. Valójában maga sem tudta, a megkönnyebbüléstől vagy a haragtól sír-e. Burt folyton összezavarodott, sőt időnként meg is ijedt a könnyeitől. Szeretett volna nyugodtan és határozottan elé állni, és megkérdezni, hol volt eddig, miért nem telefonált legalább. De képtelen volt abbahagyni a sírást.