 |
| Kép: Pixabay |
A greenporti repülőtéren a Snake Force víg kedélyű horgászoknak álcázott tagjai bérelt autóba pakolták a csomagjaikat, és egyenesen a kikötőbe hajtottak.
A hajó, melyet lefoglaltak a számukra, kicsit koros vízi jármű volt. Középső részét hatalmas, kényelmesen berendezett társalgó uralta. Várhatóan ez lesz majd a hajó legkihasználtabb része.
Alex nem fedezett fel semmi kivetnivalót a hajó műszaki állapotában, amikor körülnézett. A kormányos fülke műszereit is kielégítőnek találta.
A gépházban ott várta őket egy „a tenger mélyéről származó láda”, melyet a múzeumba kell vizsgálatra vinniük, mintha a Greenportról Cooper Island-re vezető hajóúton találták volna. Megjelenésükkel ugyanis semmilyen körülmények között sem keverhették gyanúba a múzeumi dolgozót, akinél állítólag bizonyítékok voltak Hayworth ellen.
Williams ezredes ennek az embernek a védelmében javasolta a kincset találó horgászok álcáját. Hiszen egy archeológust gyakran keresnek fel tenger fenekéről felhozott kincsekkel. Hayworthnak magának is hatalmas műkincsgyűjteménye volt. Így került kapcsolatba a múzeumi dolgozóval, aki félt a rendőrséghez fordulni, viszont küldött egy e-mailt Red Lake-be a lövöldözés után.
A miniszter csak azért engedélyezte a titkos adatgyűjtést, mert reménykedett, hogy Hayworth házában esetleg fény derül a Red Lake-i bűntárs kilétére is, és arra, hogyan jutott hozzá a vállalkozó a hadsereg fegyvereihez.
Miután Dominic Morrison hadnagy a társalgóban tájékoztatta a szakasz tagjait a rájuk váró feladatokról, parancsot adott az indulásra.
James a kormányos fülke ajtajában állt. Tekintete ide-oda járt a kormánynál ülő Alex, és a navigátor helyén térképeket és papírokat nézegető Burt között.
Dominic Iversen mögött a szék támlájára támaszkodott, közben idegesen dobolt a talpával. Amikor Burt egy pillanatra kinézett az ablakon, a hadnagy türelmetlenül megkérdezte:
– Na, mit mondasz?
– A felderítés leszervezett egy találkozót Wesley Stanfielddel, akinek az apja az áldozatok között van. Feltétlenül meg kell keresni a fiút. Ez a Stanfield rengeteg ügyletet bonyolított Hayworthszal, export-import cége volt. Az is előfordulhat, hogy a műkincsek és a fegyverek szállítása is a Stanfield cégen keresztül történt. A srác sokat tudhat.
– Egy egyetemista? – kérdezte a hadnagy hitetlenkedve.
– A felderítés megjelölte, fontos lehet – erősködött Burt.
Dom a fejét csóválta.
– Amikor Jackson tábornokkal beszéltem, meg sem említette, és szerintem is felesleges időt pazarolni a kölyökre.
Burt vállat vont, felállt.
– Te vagy a parancsnok, Dom. Hátul leszek.
James hátrébb lépett, hogy Iversen kiférjen a szűk átjárón.
Dominic leült a navigátori székbe, Jameshez fordult:
– Szerinted igaza van?
– Burt mindig fontosnak tartotta az együttműködést a helyiekkel, ezért tudott annyi sikeres akciót vezetni. Hallgass rá, Dom!
– Már egy ideje én vezetem az egységet. Nem hiszem, hogy bármi kifogásod lehetne az eddigi döntéseimmel szemben.
– Nem ezt mondtam, Dom – sóhajtott James. Jackson és Williams is megfeledkezett arról, hogy rangidős tisztként Burt korábban Dominicnek is felettese volt.
A hajó, melyet lefoglaltak a számukra, kicsit koros vízi jármű volt. Középső részét hatalmas, kényelmesen berendezett társalgó uralta. Várhatóan ez lesz majd a hajó legkihasználtabb része.
Alex nem fedezett fel semmi kivetnivalót a hajó műszaki állapotában, amikor körülnézett. A kormányos fülke műszereit is kielégítőnek találta.
A gépházban ott várta őket egy „a tenger mélyéről származó láda”, melyet a múzeumba kell vizsgálatra vinniük, mintha a Greenportról Cooper Island-re vezető hajóúton találták volna. Megjelenésükkel ugyanis semmilyen körülmények között sem keverhették gyanúba a múzeumi dolgozót, akinél állítólag bizonyítékok voltak Hayworth ellen.
Williams ezredes ennek az embernek a védelmében javasolta a kincset találó horgászok álcáját. Hiszen egy archeológust gyakran keresnek fel tenger fenekéről felhozott kincsekkel. Hayworthnak magának is hatalmas műkincsgyűjteménye volt. Így került kapcsolatba a múzeumi dolgozóval, aki félt a rendőrséghez fordulni, viszont küldött egy e-mailt Red Lake-be a lövöldözés után.
A miniszter csak azért engedélyezte a titkos adatgyűjtést, mert reménykedett, hogy Hayworth házában esetleg fény derül a Red Lake-i bűntárs kilétére is, és arra, hogyan jutott hozzá a vállalkozó a hadsereg fegyvereihez.
Miután Dominic Morrison hadnagy a társalgóban tájékoztatta a szakasz tagjait a rájuk váró feladatokról, parancsot adott az indulásra.
James a kormányos fülke ajtajában állt. Tekintete ide-oda járt a kormánynál ülő Alex, és a navigátor helyén térképeket és papírokat nézegető Burt között.
Dominic Iversen mögött a szék támlájára támaszkodott, közben idegesen dobolt a talpával. Amikor Burt egy pillanatra kinézett az ablakon, a hadnagy türelmetlenül megkérdezte:
– Na, mit mondasz?
– A felderítés leszervezett egy találkozót Wesley Stanfielddel, akinek az apja az áldozatok között van. Feltétlenül meg kell keresni a fiút. Ez a Stanfield rengeteg ügyletet bonyolított Hayworthszal, export-import cége volt. Az is előfordulhat, hogy a műkincsek és a fegyverek szállítása is a Stanfield cégen keresztül történt. A srác sokat tudhat.
– Egy egyetemista? – kérdezte a hadnagy hitetlenkedve.
– A felderítés megjelölte, fontos lehet – erősködött Burt.
Dom a fejét csóválta.
– Amikor Jackson tábornokkal beszéltem, meg sem említette, és szerintem is felesleges időt pazarolni a kölyökre.
Burt vállat vont, felállt.
– Te vagy a parancsnok, Dom. Hátul leszek.
James hátrébb lépett, hogy Iversen kiférjen a szűk átjárón.
Dominic leült a navigátori székbe, Jameshez fordult:
– Szerinted igaza van?
– Burt mindig fontosnak tartotta az együttműködést a helyiekkel, ezért tudott annyi sikeres akciót vezetni. Hallgass rá, Dom!
– Már egy ideje én vezetem az egységet. Nem hiszem, hogy bármi kifogásod lehetne az eddigi döntéseimmel szemben.
– Nem ezt mondtam, Dom – sóhajtott James. Jackson és Williams is megfeledkezett arról, hogy rangidős tisztként Burt korábban Dominicnek is felettese volt.
Alig egy-két órás út állt előttük, ám hirtelen komoly vihar tört ki. Az erős szélben a hullámok ide-oda dobálták a kis hajót, és a szakadó esőben alig lehetett közlekedni a fedélzeten.
James a kormányos fülkéből kilépve hátrafelé indult. Hirtelen úgy érezte, mintha a levegőbe emelkedne. Kétségbeesetten hadonászni kezdett, és sikerült valami hideget megragadnia egyik, majd a másik kezével. Ekkor döbbent rá, hogy a hajókorlát külső oldalán lóg. Valaki a nevét ordította. Felismerte Alex hangját:
– Itt van. Lemászom.
A főtörzsőrmester azt hitte, a karjai kiszakadnak a vállából. Próbált a társai kiabálására koncentrálni a fájdalom helyett. Burt és Alex szokás szerint megint vitatkoztak, de James most kifejezetten örült, mert tudta, hogy mindent megtesznek érte.
– Alex, még nem tudtam rögzíteni a kötelet.
– Akkor tartsd meg! Leesik, ha nem mászom utána.
A tenger dobálta a hajót. James orra és a szája többször tele lett sós vízzel. A karja égett és iszonyúan fájt, valahányszor a hajó oldalához csapódott. Elfogyott az ereje, tudta, hogy abban a pillanatban, amint ismét hozzávágódik a hajótesthez, elengedi a korlátot.
– James! – ordította Alex. Jameshez hasonlóan ő is a korlátba kapaszkodott, de neki egyelőre a lábát is sikerült megtámasztania. Bal kézzel kapaszkodva nyújtózkodott, hogy elérje a társát. Az utolsó pillanatban megragadta a főtörzsőrmester karját, amikor az épp elengedte a korlátot. Ahhoz, hogy James biztosan megmeneküljön, Alexnek két kézzel kellett megragadnia, miközben csak a derekára kötött kötélben bízhatott.
A tizedesnek fogalma sem volt róla, hogy Burtnek sikerült-e rögzítenie a kötél túlsó végét. Tisztában volt vele, hogy az adott körülmények között Iversen egyedül nem tudja megtartani kettejük közel kétszáz kilóját.
Alex hirtelen elengedte a korlátot, vállalva ezzel a kockázatot, hogy Jamesszel együtt ő is a tengerbe zuhan. Megmarkolta James esőkabátját, és érezte, hogy zuhanni kezd lefelé. A borzalmas érzés egyetlen pillanatig tartott. Aztán a derekára kötött kötél újra megfeszült. A lábával átkarolta James derekát.
– Fogom! Húzhatod! – próbálta Alex túlordítani a vihart.
Egy ideig úgy tűnt, csak centiket haladnak felfelé. Aztán David fél kézzel kapaszkodva áthajolt a korláton, és elérte Alex széldzsekijét.
– Gyere! – David kiáltására megjelent Michael is.
Együttes erővel felemelték társaikat a fedélzetre.
Amikor végre mind biztonságban voltak, Jamest levitték a kabinokhoz, és a padlóra fektették, hogy David jobban hozzáférjen.
– Lélegzik? – kérdezte Burt, aki James lábánál térdelt Alexszel.
– Igen, de sok vizet nyelhetett – mondta David.
– Mit szórakoztál a kötéllel? – Alex dühösen nézett Iversenre.
– Mi van? Ha egy pillanatot vársz, mielőtt leugrasz, rögzíthettem volna. Nem te vagy a Pillangókisasszony! Azt hittem, kiszakad a karom. Ha nincs Michael, nem tudom rögzíteni a kötelet.
David a fejét ingatva nézte a társait:
– Csókoljátok meg egymást, aztán foglalkozzunk végre Jamesszel.
Amikor James felébredt, reggeli fény siklott be a kabin kis ablakán.
Burt a szemközti fekhelyen üldögélt, felhúzott térdén pihentette a karját, rámosolygott.
– Már elült a vihar? – kérdezte a főtörzsőrmester.
– Igen, sőt egy ideje már ki is kötöttünk – Burt kipillantott a kerek ablakon, aztán összehúzott szemmel vizsgálgatta barátja sápadt arcát.
– Jobban vagy? – kérdezte végül.
– Azt hittem, végem – sóhajtott James. Burt alkarját figyelte, melyen horzsolt, égésszerű seb tekergett körbe, mint egy kígyó.
– Mi történt a karoddal? – kérdezte a főtörzsőrmester.
– Felhorzsolta a kötél. Ne is törődj vele! Te hogy vagy?
– Megmentettétek az életem. Már kettővel tartozom neked.
Burt nevetett:
– Te is megtetted volna bármelyikünkért. Majd tíznél felezünk.
– Azt sem tudom, mi történt – James felült. – Egyszer csak kiszaladt alólam a hajó.
– Hatalmas széllökés volt. Alex rögtön utánad rohant, amint kiléptél, mert érezte, hogy baj lesz.
– Komolyan azt hittem, ott maradok.
– Ne is gondolj ilyesmire, haza kell mennünk. Várnak ránk. – Burt még mindig mosolygott.
James fürkészve nézte barátja arcát.
– Sokat jelent neked az a lány – mondta aztán.
Burt erre már elkomolyodott.
– Az itteni munkáért kapott pénzből rendbe hozom az életem. Ha ő mellettem marad, úgy érzem, lesz erőm újrakezdeni.
Egy ideig hallgattak, aztán James megkérdezte:
– Megfelelőnek tartod az álcát?
– Tökéletes – Burt nevetett. – Megszállott horgászok vagyunk, mindenki elhiheti. Főleg, ha partraszállás előtt sem mosakszik és borotválkozik meg senki.
– Beszélhetnél Dominickal a Stanfield kölyökkel megszervezett találkozóról. Szerintem, el kell mennünk – jelentette ki James.
Burt sóhajtott.
– Már nem én vagyok az egység parancsnoka, az utolsó ember vagyok ezen a hajón.
– Akkor minek vagy itt? – kérdezte James ezúttal dühösen.
Burt vállat vont.
– Csak a pénz miatt jöttem. Különben is, ha valaki hatni tud Dominicra, az te vagy. Beszélj vele!
Alex lépett be hozzájuk.
– Hello, James – nyújtott kezet vigyorogva a főtörzsőrmesternek.
Aztán letelepedett Burt mellé.
– Végre egy kis nyugalom – lelkendezett. – Dominic elhúzta a csíkot. Azt mondta, szüksége van még néhány dologra a széfrobbantáshoz.
Burt meglepetten nézett a tizedesre:
– Itt akar vásárolni? Elment az esze – Iversen a fejét ingatta. – Délután, ha elviszitek a ládát a múzeumba, mindenképpen beszélj vele, James.
Közeledett az este tíz óra. A társalgóban üldögéltek. Dominic semmi jelét nem adta, hogy elindulna a biliárdterembe Wesley Standfieldhez. A múzeumban kapott papírokat nézegette egész este. Alig szólt valamit a társaihoz.
Burt egyszer csak felállt, kért egy cigit Billytől. James az ablakból figyelte, ahogy szájában a cigarettával, kezében az öngyújtóval végigsétál a pallón. Dominic utána rohant.
– Hova készülsz? – kérdezte számonkérő hangsúllyal.
– Az én dolgom. – Burt meggyújtotta a cigarettát, mélyen leszívta a füstöt.
– Ennek az egységnek én vagyok a parancsnoka. Te egy civil vagy a hadsereg területén, én mondom meg, mit tehetsz és mit nem. – A hadnagy egyre kevésbé tudta türtőztetni magát.
– Dominic, te mutattad meg nekem az iratokat. Azt hittem, kíváncsi voltál a véleményemre. – Iversent látszólag semmi nem érdekelte a dohányzáson kívül.
– Meghallgattalak, de nem kötelességem azt tenni, amit javasolsz – jelentette ki Dominic.
– Cooper Island pedig nem a hadsereg területe – Burt a pallóról a kikötő kövezetére lépett. – Én itt, mint bármely más szabad ember, azt teszek, amit akarok. Most pedig úgy döntöttem, találkozom egy helyi lakossal. További jó estét, Dominic!
James a fejét ingatva nézte, ahogy Dominic Burt nyomába ered. Amikor már nem látta a társait, a főtörzsőrmester ellépett az ablaktól. David, Michael és Alex kártyázni készültek. David kérdően nézett rá, így James beült negyediknek.
A fiatal Billy csak ténfergett, néha kiment a fedélzetre, aztán visszatért a társalgóba, és nézte a kártyázókat. Tőle tudták, hogy Dominic egy óra múlva érkezett vissza a hajóra, és beült a kormányosfülkébe.
Már majdnem éjfél volt, mikor Iversen befutott, és hozott egy doboz cigit Billynek. David a kártyái felett kinézve megkérdezte tőle, hol járt.
– Cigit hoztam a kölyöknek, ahelyett, amit kaptam tőle, és körülnéztem, esetleg nem figyeltek-e fel ránk, de azt hiszem, minden rendben.
James jelezte, hogy kiszáll a játékból, Burt beült a helyére.
James a kormányos fülkéből kilépve hátrafelé indult. Hirtelen úgy érezte, mintha a levegőbe emelkedne. Kétségbeesetten hadonászni kezdett, és sikerült valami hideget megragadnia egyik, majd a másik kezével. Ekkor döbbent rá, hogy a hajókorlát külső oldalán lóg. Valaki a nevét ordította. Felismerte Alex hangját:
– Itt van. Lemászom.
A főtörzsőrmester azt hitte, a karjai kiszakadnak a vállából. Próbált a társai kiabálására koncentrálni a fájdalom helyett. Burt és Alex szokás szerint megint vitatkoztak, de James most kifejezetten örült, mert tudta, hogy mindent megtesznek érte.
– Alex, még nem tudtam rögzíteni a kötelet.
– Akkor tartsd meg! Leesik, ha nem mászom utána.
A tenger dobálta a hajót. James orra és a szája többször tele lett sós vízzel. A karja égett és iszonyúan fájt, valahányszor a hajó oldalához csapódott. Elfogyott az ereje, tudta, hogy abban a pillanatban, amint ismét hozzávágódik a hajótesthez, elengedi a korlátot.
– James! – ordította Alex. Jameshez hasonlóan ő is a korlátba kapaszkodott, de neki egyelőre a lábát is sikerült megtámasztania. Bal kézzel kapaszkodva nyújtózkodott, hogy elérje a társát. Az utolsó pillanatban megragadta a főtörzsőrmester karját, amikor az épp elengedte a korlátot. Ahhoz, hogy James biztosan megmeneküljön, Alexnek két kézzel kellett megragadnia, miközben csak a derekára kötött kötélben bízhatott.
A tizedesnek fogalma sem volt róla, hogy Burtnek sikerült-e rögzítenie a kötél túlsó végét. Tisztában volt vele, hogy az adott körülmények között Iversen egyedül nem tudja megtartani kettejük közel kétszáz kilóját.
Alex hirtelen elengedte a korlátot, vállalva ezzel a kockázatot, hogy Jamesszel együtt ő is a tengerbe zuhan. Megmarkolta James esőkabátját, és érezte, hogy zuhanni kezd lefelé. A borzalmas érzés egyetlen pillanatig tartott. Aztán a derekára kötött kötél újra megfeszült. A lábával átkarolta James derekát.
– Fogom! Húzhatod! – próbálta Alex túlordítani a vihart.
Egy ideig úgy tűnt, csak centiket haladnak felfelé. Aztán David fél kézzel kapaszkodva áthajolt a korláton, és elérte Alex széldzsekijét.
– Gyere! – David kiáltására megjelent Michael is.
Együttes erővel felemelték társaikat a fedélzetre.
Amikor végre mind biztonságban voltak, Jamest levitték a kabinokhoz, és a padlóra fektették, hogy David jobban hozzáférjen.
– Lélegzik? – kérdezte Burt, aki James lábánál térdelt Alexszel.
– Igen, de sok vizet nyelhetett – mondta David.
– Mit szórakoztál a kötéllel? – Alex dühösen nézett Iversenre.
– Mi van? Ha egy pillanatot vársz, mielőtt leugrasz, rögzíthettem volna. Nem te vagy a Pillangókisasszony! Azt hittem, kiszakad a karom. Ha nincs Michael, nem tudom rögzíteni a kötelet.
David a fejét ingatva nézte a társait:
– Csókoljátok meg egymást, aztán foglalkozzunk végre Jamesszel.
Amikor James felébredt, reggeli fény siklott be a kabin kis ablakán.
Burt a szemközti fekhelyen üldögélt, felhúzott térdén pihentette a karját, rámosolygott.
– Már elült a vihar? – kérdezte a főtörzsőrmester.
– Igen, sőt egy ideje már ki is kötöttünk – Burt kipillantott a kerek ablakon, aztán összehúzott szemmel vizsgálgatta barátja sápadt arcát.
– Jobban vagy? – kérdezte végül.
– Azt hittem, végem – sóhajtott James. Burt alkarját figyelte, melyen horzsolt, égésszerű seb tekergett körbe, mint egy kígyó.
– Mi történt a karoddal? – kérdezte a főtörzsőrmester.
– Felhorzsolta a kötél. Ne is törődj vele! Te hogy vagy?
– Megmentettétek az életem. Már kettővel tartozom neked.
Burt nevetett:
– Te is megtetted volna bármelyikünkért. Majd tíznél felezünk.
– Azt sem tudom, mi történt – James felült. – Egyszer csak kiszaladt alólam a hajó.
– Hatalmas széllökés volt. Alex rögtön utánad rohant, amint kiléptél, mert érezte, hogy baj lesz.
– Komolyan azt hittem, ott maradok.
– Ne is gondolj ilyesmire, haza kell mennünk. Várnak ránk. – Burt még mindig mosolygott.
James fürkészve nézte barátja arcát.
– Sokat jelent neked az a lány – mondta aztán.
Burt erre már elkomolyodott.
– Az itteni munkáért kapott pénzből rendbe hozom az életem. Ha ő mellettem marad, úgy érzem, lesz erőm újrakezdeni.
Egy ideig hallgattak, aztán James megkérdezte:
– Megfelelőnek tartod az álcát?
– Tökéletes – Burt nevetett. – Megszállott horgászok vagyunk, mindenki elhiheti. Főleg, ha partraszállás előtt sem mosakszik és borotválkozik meg senki.
– Beszélhetnél Dominickal a Stanfield kölyökkel megszervezett találkozóról. Szerintem, el kell mennünk – jelentette ki James.
Burt sóhajtott.
– Már nem én vagyok az egység parancsnoka, az utolsó ember vagyok ezen a hajón.
– Akkor minek vagy itt? – kérdezte James ezúttal dühösen.
Burt vállat vont.
– Csak a pénz miatt jöttem. Különben is, ha valaki hatni tud Dominicra, az te vagy. Beszélj vele!
Alex lépett be hozzájuk.
– Hello, James – nyújtott kezet vigyorogva a főtörzsőrmesternek.
Aztán letelepedett Burt mellé.
– Végre egy kis nyugalom – lelkendezett. – Dominic elhúzta a csíkot. Azt mondta, szüksége van még néhány dologra a széfrobbantáshoz.
Burt meglepetten nézett a tizedesre:
– Itt akar vásárolni? Elment az esze – Iversen a fejét ingatta. – Délután, ha elviszitek a ládát a múzeumba, mindenképpen beszélj vele, James.
Közeledett az este tíz óra. A társalgóban üldögéltek. Dominic semmi jelét nem adta, hogy elindulna a biliárdterembe Wesley Standfieldhez. A múzeumban kapott papírokat nézegette egész este. Alig szólt valamit a társaihoz.
Burt egyszer csak felállt, kért egy cigit Billytől. James az ablakból figyelte, ahogy szájában a cigarettával, kezében az öngyújtóval végigsétál a pallón. Dominic utána rohant.
– Hova készülsz? – kérdezte számonkérő hangsúllyal.
– Az én dolgom. – Burt meggyújtotta a cigarettát, mélyen leszívta a füstöt.
– Ennek az egységnek én vagyok a parancsnoka. Te egy civil vagy a hadsereg területén, én mondom meg, mit tehetsz és mit nem. – A hadnagy egyre kevésbé tudta türtőztetni magát.
– Dominic, te mutattad meg nekem az iratokat. Azt hittem, kíváncsi voltál a véleményemre. – Iversent látszólag semmi nem érdekelte a dohányzáson kívül.
– Meghallgattalak, de nem kötelességem azt tenni, amit javasolsz – jelentette ki Dominic.
– Cooper Island pedig nem a hadsereg területe – Burt a pallóról a kikötő kövezetére lépett. – Én itt, mint bármely más szabad ember, azt teszek, amit akarok. Most pedig úgy döntöttem, találkozom egy helyi lakossal. További jó estét, Dominic!
James a fejét ingatva nézte, ahogy Dominic Burt nyomába ered. Amikor már nem látta a társait, a főtörzsőrmester ellépett az ablaktól. David, Michael és Alex kártyázni készültek. David kérdően nézett rá, így James beült negyediknek.
A fiatal Billy csak ténfergett, néha kiment a fedélzetre, aztán visszatért a társalgóba, és nézte a kártyázókat. Tőle tudták, hogy Dominic egy óra múlva érkezett vissza a hajóra, és beült a kormányosfülkébe.
Már majdnem éjfél volt, mikor Iversen befutott, és hozott egy doboz cigit Billynek. David a kártyái felett kinézve megkérdezte tőle, hol járt.
– Cigit hoztam a kölyöknek, ahelyett, amit kaptam tőle, és körülnéztem, esetleg nem figyeltek-e fel ránk, de azt hiszem, minden rendben.
James jelezte, hogy kiszáll a játékból, Burt beült a helyére.
A főtörzsőrmester félrevonult a kabinba. A gondolataiba merülve heverészett, amikor belépett Dominic. A hadnagy leült a szemközti priccsre. Türelmesen megvárta, míg James nagy sokára felé fordul, és óvatosan megkérdezte.
– Szerinted találkozott a sráccal?
James vállat vont.
– Ha azt mondta neked, akkor biztos.
– Vajon elmondja, mit derített ki?
– Mindent el fog mondani, ami a biztonságunk szempontjából fontos. Hidd el! – James a hadnagy szemébe nézett, és halkan megjegyezte:
– Szólni kellene a többieknek, hogy ideje lenne pihenni. Holnap nehéz nap áll előttünk.
– Jó éjszakát, James. – Dominic becsukta maga mögött a kabin ajtaját, és töprengve tért vissza a társalgóba.
– Emberek – szólt keményen. – Mindenki menjen lefeküdni.
A társai szedelőzködni kezdtek.
– Burt, kérlek, te maradj pár szóra!
Iversen meglepett arccal nézett a hadnagyra, aztán visszaült a helyére.
Amikor ketten maradtak, Dominic megállt előtte, aztán mégis inkább leült vele szemben.
– Figyelj, Burt – kezdte békülékenyen. – Azt hiszem, az este nem megfelelően viselkedtem veled. Azok után, ami az elmúlt években történt, nem bíztam benned. Már belátom, tévedtem. Becsülöm, amit az egység parancsnokaként korábban tettél, és tisztellek azért, hogy most újra itt lehetsz velünk – mosolyodott el zavartan, aztán megkérdezte:
– Végül mire jutottál a sráccal?
– Tényleg vakvágány – Burt széttárta a karjait, majd hozzátette: – Ne haragudj!
Dominic meglepetten bólintott. Már majdnem vigyorogva tette fel újabb kérdését:
– Megkérhetlek, hogy holnap te kísérj be Hayworth házába?
– Billy a másik tűzszerész, és Alex a fotós. Engem semmire nem tudsz használni – mosolygott Burt.
– Fényképeket te is tudsz készíteni a műkincsekről, a robbanószerekről pedig én gondoskodom. Egy valami azonban fontos: süketek leszünk, mert a házba nem vihetünk be rádiót.
Burt úgy vizsgálgatta Dominicot, mintha a veséjébe akarna látni, aztán felállt, és a kezét nyújtotta:
– Rendben, elkísérlek.
Dominic felhelyezte a robbanószert a trezor ajtajára.
Burt néhány lépésnyire állt tőle, az ablak mellé húzódva, összehúzott szemmel vizsgálgatta az utcát. James még mindig nyugodtan üldögélt a szemközti padon.
– Körülnézek – mondta Iversen ellépve az ablaktól, könnyed léptekkel kisétált a szobából. Szerelőoverallt viselt a derekán szerszámos övvel, ugyanúgy, ahogy a társa is.
– Szerinted találkozott a sráccal?
James vállat vont.
– Ha azt mondta neked, akkor biztos.
– Vajon elmondja, mit derített ki?
– Mindent el fog mondani, ami a biztonságunk szempontjából fontos. Hidd el! – James a hadnagy szemébe nézett, és halkan megjegyezte:
– Szólni kellene a többieknek, hogy ideje lenne pihenni. Holnap nehéz nap áll előttünk.
– Jó éjszakát, James. – Dominic becsukta maga mögött a kabin ajtaját, és töprengve tért vissza a társalgóba.
– Emberek – szólt keményen. – Mindenki menjen lefeküdni.
A társai szedelőzködni kezdtek.
– Burt, kérlek, te maradj pár szóra!
Iversen meglepett arccal nézett a hadnagyra, aztán visszaült a helyére.
Amikor ketten maradtak, Dominic megállt előtte, aztán mégis inkább leült vele szemben.
– Figyelj, Burt – kezdte békülékenyen. – Azt hiszem, az este nem megfelelően viselkedtem veled. Azok után, ami az elmúlt években történt, nem bíztam benned. Már belátom, tévedtem. Becsülöm, amit az egység parancsnokaként korábban tettél, és tisztellek azért, hogy most újra itt lehetsz velünk – mosolyodott el zavartan, aztán megkérdezte:
– Végül mire jutottál a sráccal?
– Tényleg vakvágány – Burt széttárta a karjait, majd hozzátette: – Ne haragudj!
Dominic meglepetten bólintott. Már majdnem vigyorogva tette fel újabb kérdését:
– Megkérhetlek, hogy holnap te kísérj be Hayworth házába?
– Billy a másik tűzszerész, és Alex a fotós. Engem semmire nem tudsz használni – mosolygott Burt.
– Fényképeket te is tudsz készíteni a műkincsekről, a robbanószerekről pedig én gondoskodom. Egy valami azonban fontos: süketek leszünk, mert a házba nem vihetünk be rádiót.
Burt úgy vizsgálgatta Dominicot, mintha a veséjébe akarna látni, aztán felállt, és a kezét nyújtotta:
– Rendben, elkísérlek.
Dominic felhelyezte a robbanószert a trezor ajtajára.
Burt néhány lépésnyire állt tőle, az ablak mellé húzódva, összehúzott szemmel vizsgálgatta az utcát. James még mindig nyugodtan üldögélt a szemközti padon.
– Körülnézek – mondta Iversen ellépve az ablaktól, könnyed léptekkel kisétált a szobából. Szerelőoverallt viselt a derekán szerszámos övvel, ugyanúgy, ahogy a társa is.
Mikor Burt visszatért, Dominic a padlón térdelve a széfből kiszedett papírokat rendezgette, közben telefonált.
– Mr. Hayworth, egy jóakarója vagyok. Tolvajok vannak a házában, még tíz percig tudok itt maradni. Kérem, siessen – fejezte be a hadnagy a beszélgetést. Lassan megfordult, felállt. Ekkor már a kezében volt a pisztolya, fenyegető arccal Burt felé fordította a fegyver csövét.
Iversen halkan megkérdezte:
– Jackson tábornokot véded?
Dominic bólintott.
– Esztelen ötlet, Dominic, mindent tönkreteszel magad körül.
– Fogd be a szád! Menj ki a szobából! Balra, ott a fürdőszoba – parancsolta a hadnagy.
– Milyen jól ismered a házat – jegyezte meg Iversen szárazon.
– Hallgass! Menj!
Burt feltartott kézzel követte Dominic utasításait. Közben a megfelelő pillanatot várta, hogy megfordulva lefegyverezhesse a hadnagyot, ám a vitrinekkel telezsúfolt előszobában túl szűk volt a hely. A fürdőszobában Burt már tudta, hogy csapdába került. Ráadásul a gázvezeték mellett észrevett egy robbanószerkezetet.
Dominic megbökte Burt hátát a fegyverrel.
– Térdelj le!
Iversen féltérdre ereszkedett, közben a ragyogó vörösmárvány járólapot nézte. Meglepő módon semmi nem jutott eszébe azon kívül, hogy a vére érdekesen mutat majd rajta, ha a hadnagy fejbe lövi. A következő pillanatban Dominic tarkón vágta a pisztollyal, Burt halk nyögéssel elterült. A hadnagy bekapcsolta az időzítőt, és visszament a széfhez, hogy összeszedje a papírokat.
James, amikor megpillantotta Dominicot kirohanni a házból, felugrott a padról. Michael, aki öltönyben, aktatáskával álldogált a sarkon, erre a jelre elindult a főtörzsőrmester felé. Mindhárman az út túloldalán parkoló furgon felé tartottak. A furgon hátsó ajtaja kivágódott, David bújt ki, segített Michaelnek, majd Dominicnak beszállni a kocsiba. Billy sápadtan bámult rájuk a monitor mellől. James a kocsi eleje felé rohant.
Alexander beindította a motort. James beült mellé, közben egyre idegesebben tekingetett a ház felé.
– Burt nem jött ki? – kérdezte a főtörzsőrmester.
– Én nem láttam – rázta meg a fejét Alex, értetlen arccal.
James készült, hogy újra kiszálljon, ám a társa utánanyúlt, és megragadta a karját.
– Maradj, James – suttogta Alex. A szélvédőn át a kanyar felé mutatott, ahol egy fekete Volvo fordult be.
– Az ott Hayworth kocsija.
James gyorsan visszaült az ülésre, bevágta maga után az ajtót, aztán elhúzta a kis kémlelő ablakot a vezetőfülke hátsó falán.
– Dominic, hol van Burt? – kérdezte feszült hangon.
– Teljesen megőrült, azt mondta, valamit még el kell rendeznie – mondta a tűzszerész, tanácstalanul széttárva a karjait.
Feszült csendben várakoztak, lélegzet visszafojtva figyelték, ahogy a fekete Volvo felhajt a Hayworth-ház garázsa elé. Öltönyös férfi ugrott ki az autóból. Villámgyorsan az ajtó előtt termett, habozás nélkül benyitott, és berohant a házba. A következő pillanatban iszonyatos robbanás rázta meg az épületet, még az autó is megremegett alattuk.
A furgonban, ha lehet, még mélyebb lett a csend.
– Mennünk kell, James! – Alex fojtott suttogása ijesztően hangosnak tűnt.
Thompson nem mozdult, megkövülten bámulta a romhalmazt, ami néhány pillanattal előtte egy ház volt.
A tizedes a gázra lépett, és az autó kikanyarodott az útra.
Marlene délelőttös volt. Munka után vásárolni ment, aztán kozmetikushoz. Amikor hazaért, üzenetet talált a rögzítőjén.
– Valamikor este érkezünk, amint tudsz, menj Stefihez – hallotta Alex feldúlt hangját. Ennyi volt az üzenet, semmi több. Alex jól van. Biztos Burttel történt valami! Ezért kell Stefihez mennie.
– Ó istenem, most mit találjak ki? – Marlene, kezét tördelve újra meghallgatta az üzenetet. Alex hangja remegett az idegességtől.
Stefi még dolgozott, ezért Marlene úgy döntött, visszamegy hozzá a könyvtárba. Az órára nézett, kevéssel múlt fél hét. Kilencig még rengeteg idő van… Majd azt mondja, nem találja a kulcsát.
– Mr. Hayworth, egy jóakarója vagyok. Tolvajok vannak a házában, még tíz percig tudok itt maradni. Kérem, siessen – fejezte be a hadnagy a beszélgetést. Lassan megfordult, felállt. Ekkor már a kezében volt a pisztolya, fenyegető arccal Burt felé fordította a fegyver csövét.
Iversen halkan megkérdezte:
– Jackson tábornokot véded?
Dominic bólintott.
– Esztelen ötlet, Dominic, mindent tönkreteszel magad körül.
– Fogd be a szád! Menj ki a szobából! Balra, ott a fürdőszoba – parancsolta a hadnagy.
– Milyen jól ismered a házat – jegyezte meg Iversen szárazon.
– Hallgass! Menj!
Burt feltartott kézzel követte Dominic utasításait. Közben a megfelelő pillanatot várta, hogy megfordulva lefegyverezhesse a hadnagyot, ám a vitrinekkel telezsúfolt előszobában túl szűk volt a hely. A fürdőszobában Burt már tudta, hogy csapdába került. Ráadásul a gázvezeték mellett észrevett egy robbanószerkezetet.
Dominic megbökte Burt hátát a fegyverrel.
– Térdelj le!
Iversen féltérdre ereszkedett, közben a ragyogó vörösmárvány járólapot nézte. Meglepő módon semmi nem jutott eszébe azon kívül, hogy a vére érdekesen mutat majd rajta, ha a hadnagy fejbe lövi. A következő pillanatban Dominic tarkón vágta a pisztollyal, Burt halk nyögéssel elterült. A hadnagy bekapcsolta az időzítőt, és visszament a széfhez, hogy összeszedje a papírokat.
James, amikor megpillantotta Dominicot kirohanni a házból, felugrott a padról. Michael, aki öltönyben, aktatáskával álldogált a sarkon, erre a jelre elindult a főtörzsőrmester felé. Mindhárman az út túloldalán parkoló furgon felé tartottak. A furgon hátsó ajtaja kivágódott, David bújt ki, segített Michaelnek, majd Dominicnak beszállni a kocsiba. Billy sápadtan bámult rájuk a monitor mellől. James a kocsi eleje felé rohant.
Alexander beindította a motort. James beült mellé, közben egyre idegesebben tekingetett a ház felé.
– Burt nem jött ki? – kérdezte a főtörzsőrmester.
– Én nem láttam – rázta meg a fejét Alex, értetlen arccal.
James készült, hogy újra kiszálljon, ám a társa utánanyúlt, és megragadta a karját.
– Maradj, James – suttogta Alex. A szélvédőn át a kanyar felé mutatott, ahol egy fekete Volvo fordult be.
– Az ott Hayworth kocsija.
James gyorsan visszaült az ülésre, bevágta maga után az ajtót, aztán elhúzta a kis kémlelő ablakot a vezetőfülke hátsó falán.
– Dominic, hol van Burt? – kérdezte feszült hangon.
– Teljesen megőrült, azt mondta, valamit még el kell rendeznie – mondta a tűzszerész, tanácstalanul széttárva a karjait.
Feszült csendben várakoztak, lélegzet visszafojtva figyelték, ahogy a fekete Volvo felhajt a Hayworth-ház garázsa elé. Öltönyös férfi ugrott ki az autóból. Villámgyorsan az ajtó előtt termett, habozás nélkül benyitott, és berohant a házba. A következő pillanatban iszonyatos robbanás rázta meg az épületet, még az autó is megremegett alattuk.
A furgonban, ha lehet, még mélyebb lett a csend.
– Mennünk kell, James! – Alex fojtott suttogása ijesztően hangosnak tűnt.
Thompson nem mozdult, megkövülten bámulta a romhalmazt, ami néhány pillanattal előtte egy ház volt.
A tizedes a gázra lépett, és az autó kikanyarodott az útra.
Marlene délelőttös volt. Munka után vásárolni ment, aztán kozmetikushoz. Amikor hazaért, üzenetet talált a rögzítőjén.
– Valamikor este érkezünk, amint tudsz, menj Stefihez – hallotta Alex feldúlt hangját. Ennyi volt az üzenet, semmi több. Alex jól van. Biztos Burttel történt valami! Ezért kell Stefihez mennie.
– Ó istenem, most mit találjak ki? – Marlene, kezét tördelve újra meghallgatta az üzenetet. Alex hangja remegett az idegességtől.
Stefi még dolgozott, ezért Marlene úgy döntött, visszamegy hozzá a könyvtárba. Az órára nézett, kevéssel múlt fél hét. Kilencig még rengeteg idő van… Majd azt mondja, nem találja a kulcsát.
Már sötét volt, amikor a munkaidő letelte után Stefivel a lány lakása felé tartottak, Marlene mégis észrevette James a lámpák fénykörén kívül parkoló autóját.
– Ezek már itt vannak – suttogta Marlene.
Stefi furcsán nézett rá.
– Mi van?
– Semmi, csak iszonyú fáradt vagyok – hárított Marlene, és a kocsival ellentétes irányba nézett.
Stefi továbbment a kapu felé, közben a kulcsát kereste.
– Szálljatok már ki! – morogta Marlene, már újra a parkoló autót figyelve. – Hányan vagytok? Gyerünk!
Mintha a bennülők meghallották volna, kinyílt az autó két első ajtaja, kiszállt James és Alexander.
– Gyere már, Marlene, jól vagy? – kérdezte Stefi, aggódva.
– Persze, menjünk fel! – Marlene szinte belökte a lányt a házba. Kézitáskáját könnyedén leejtette, azzal támasztva ki a kaput, hogy a férfiak bejöhessenek. Aztán futva érkezett a liftnél álló Stefihez.
– Nagyon furcsán viselkedsz – jegyezte meg a lány.
– Itt a lift, Steph, szállj be!
James és Alex a lépcsőn rohantak fel a harmadikra. Az ajtóban érték utol a lányokat.
– Hát ti? – Stefi arca felragyogott. Aztán a kulcsa, amit épp akkor húzott ki a zárból, csörömpölve a kőre esett. – Burt? – suttogta.
James nagyot nyelt. Nem hitte, hogy ez ennyire nehéz. Ezért vannak erre a feladatra kiképzett tisztek a seregben, jobb lett volna rájuk hagyni, de Burt már nem katona…
– James, mondj már valamit! Kórházba vittétek? – Stefi tanácstalanul nézett Jamesre, aztán Alexre, és végül megint Jamesre. A lány szája széle már remegett. A főtörzsőrmester a fejét rázta. Marlene tágra nyílt szemmel meredt rá, nagyon halkan megkérdezte:
– Nem jött haza?
– Robbanás történt.
Stefi csak állt tehetetlenül, elveszetten. James hozzálépett, átkarolta a vállát, és bevezette a lakásba. Marlene és Alex összebújva követték őket. A tizedes becsukta az ajtót, a kis szekrényre tette Marlene táskáját. Aztán mindkét karjával szorosan átölelte a lányt, aki kis idő múlva remegő hangon megkérdezte:
– Hazahoztátok?
Alex a fejét rázta.
– Nem tudunk semmit. El kellett jönnünk.
– Otthagytátok? – a vörös hajú nő elképedve nézett a férfira.
– Amikor a ház felrobbant, mennünk kellett.
– Meg sem néztétek, mi történt vele?
– Dominic szerint bent volt a házban – dörmögte Alex, a vállát vonogatva.
– Ha észrevesznek, egyikünk sem jut ki a szigetről. Kórházba sem tudtuk volna vinni, mind bajba kerülünk.
James betámogatta Stefit a szobába. Leültette a fotelbe, és a lába elé térdelt.
– Az történt, amiről Alex beszél? Nem tehettetek érte semmit? – kérdezte a lány, a főtörzsőrmester fáradt arcát kutatva.
– Dominic azt mondta, bent volt a házban, ami felrobbant… Ha már elindult volna kifelé, talán lett volna esélye, de így… Már a robbanás is váratlanul ért minket, nem kockáztathattuk, hogy elkapjon a rendőrség.
– Burt is egyetértett volna – bólogatott a lány.
James megfogta a kezét, Stefi a jegygyűrű helyét nézte a férfi ujján, aztán így szólt:
– Amikor először találkoztunk a hotelben, attól féltem, rossz hírt hozol. Nem hittem, hogy ilyen hamar megtörténik.
– Sajnálom, kicsi lány.
– Tudod, James, őt már nagyon várták odaát – amikor Stefi kimondta ezeket a szavakat, kicsordultak a könnyei. James nem szólt. Ha ez a hit vigaszt nyújt a lánynak, hát legyen, kapaszkodjon csak bele.
James és Alex a konyhaasztalnál ültek, Marlene a hálóból ment ki hozzájuk, óvatosan becsukta az ajtót.
– Elaludt – sóhajtotta.
– Adtál neki valamit? – kérdezte Alex.
– Álomba sírta magát.
Hallgattak néhány pillanatig.
– Biztos nem jött ki? – kérdezte James, ki tudja hányadszor.
– Hallottad Dominicot… – dünnyögte Alex.
– Dominic összevissza beszélt, teljesen kikészült – legyintett James, aztán töprengve hozzátette – Hayworth nem robbanthatta fel a saját házát.
– És Burt miért robbantotta volna fel? – kontrázott Alex.
James a fejét ingatta, a gondolataiba merült.
Megszólalt a kaputelefon, Marlene sietett ajtót nyitni. Valamivel később Michaellel együtt tért vissza a konyhába, aki köszönés nélkül, azonnal beszámolt a fejleményekről:
– Az Esti Híradóban megint csak gázrobbanást mondtak. Felhívtam több újságíró barátomat, ez a hivatalos és a nem hivatalos verzió is. Az első tudósítók a rendőrökkel érkeztek. Hírzárlat miatt nem mondanak többet. David kutat az Interneten, szól nála a rádió, megy a tévé.
James felnézett, úgy tűnt, eszébe jutott valami:
– Talán Hayworth észrevette Burtöt, rálőtt, de a gázvezetéket találta el helyette – vélekedett.
– Menjünk haza! Reggel hátha többet tudunk – sóhajtott Alex, James karjára téve a kezét.
A férfiak felálltak.
– Burt barátnője hogy van? – fordult Michael Marlene-hoz.
– Képzelheted! – ingatta a fejét Marlene, aztán hátulról átölelte Alexet. – Én itt maradok.
– Persze – úgy tűnt, Alexnek eszébe sem jutott más lehetőség.
– Ezek már itt vannak – suttogta Marlene.
Stefi furcsán nézett rá.
– Mi van?
– Semmi, csak iszonyú fáradt vagyok – hárított Marlene, és a kocsival ellentétes irányba nézett.
Stefi továbbment a kapu felé, közben a kulcsát kereste.
– Szálljatok már ki! – morogta Marlene, már újra a parkoló autót figyelve. – Hányan vagytok? Gyerünk!
Mintha a bennülők meghallották volna, kinyílt az autó két első ajtaja, kiszállt James és Alexander.
– Gyere már, Marlene, jól vagy? – kérdezte Stefi, aggódva.
– Persze, menjünk fel! – Marlene szinte belökte a lányt a házba. Kézitáskáját könnyedén leejtette, azzal támasztva ki a kaput, hogy a férfiak bejöhessenek. Aztán futva érkezett a liftnél álló Stefihez.
– Nagyon furcsán viselkedsz – jegyezte meg a lány.
– Itt a lift, Steph, szállj be!
James és Alex a lépcsőn rohantak fel a harmadikra. Az ajtóban érték utol a lányokat.
– Hát ti? – Stefi arca felragyogott. Aztán a kulcsa, amit épp akkor húzott ki a zárból, csörömpölve a kőre esett. – Burt? – suttogta.
James nagyot nyelt. Nem hitte, hogy ez ennyire nehéz. Ezért vannak erre a feladatra kiképzett tisztek a seregben, jobb lett volna rájuk hagyni, de Burt már nem katona…
– James, mondj már valamit! Kórházba vittétek? – Stefi tanácstalanul nézett Jamesre, aztán Alexre, és végül megint Jamesre. A lány szája széle már remegett. A főtörzsőrmester a fejét rázta. Marlene tágra nyílt szemmel meredt rá, nagyon halkan megkérdezte:
– Nem jött haza?
– Robbanás történt.
Stefi csak állt tehetetlenül, elveszetten. James hozzálépett, átkarolta a vállát, és bevezette a lakásba. Marlene és Alex összebújva követték őket. A tizedes becsukta az ajtót, a kis szekrényre tette Marlene táskáját. Aztán mindkét karjával szorosan átölelte a lányt, aki kis idő múlva remegő hangon megkérdezte:
– Hazahoztátok?
Alex a fejét rázta.
– Nem tudunk semmit. El kellett jönnünk.
– Otthagytátok? – a vörös hajú nő elképedve nézett a férfira.
– Amikor a ház felrobbant, mennünk kellett.
– Meg sem néztétek, mi történt vele?
– Dominic szerint bent volt a házban – dörmögte Alex, a vállát vonogatva.
– Ha észrevesznek, egyikünk sem jut ki a szigetről. Kórházba sem tudtuk volna vinni, mind bajba kerülünk.
James betámogatta Stefit a szobába. Leültette a fotelbe, és a lába elé térdelt.
– Az történt, amiről Alex beszél? Nem tehettetek érte semmit? – kérdezte a lány, a főtörzsőrmester fáradt arcát kutatva.
– Dominic azt mondta, bent volt a házban, ami felrobbant… Ha már elindult volna kifelé, talán lett volna esélye, de így… Már a robbanás is váratlanul ért minket, nem kockáztathattuk, hogy elkapjon a rendőrség.
– Burt is egyetértett volna – bólogatott a lány.
James megfogta a kezét, Stefi a jegygyűrű helyét nézte a férfi ujján, aztán így szólt:
– Amikor először találkoztunk a hotelben, attól féltem, rossz hírt hozol. Nem hittem, hogy ilyen hamar megtörténik.
– Sajnálom, kicsi lány.
– Tudod, James, őt már nagyon várták odaát – amikor Stefi kimondta ezeket a szavakat, kicsordultak a könnyei. James nem szólt. Ha ez a hit vigaszt nyújt a lánynak, hát legyen, kapaszkodjon csak bele.
James és Alex a konyhaasztalnál ültek, Marlene a hálóból ment ki hozzájuk, óvatosan becsukta az ajtót.
– Elaludt – sóhajtotta.
– Adtál neki valamit? – kérdezte Alex.
– Álomba sírta magát.
Hallgattak néhány pillanatig.
– Biztos nem jött ki? – kérdezte James, ki tudja hányadszor.
– Hallottad Dominicot… – dünnyögte Alex.
– Dominic összevissza beszélt, teljesen kikészült – legyintett James, aztán töprengve hozzátette – Hayworth nem robbanthatta fel a saját házát.
– És Burt miért robbantotta volna fel? – kontrázott Alex.
James a fejét ingatta, a gondolataiba merült.
Megszólalt a kaputelefon, Marlene sietett ajtót nyitni. Valamivel később Michaellel együtt tért vissza a konyhába, aki köszönés nélkül, azonnal beszámolt a fejleményekről:
– Az Esti Híradóban megint csak gázrobbanást mondtak. Felhívtam több újságíró barátomat, ez a hivatalos és a nem hivatalos verzió is. Az első tudósítók a rendőrökkel érkeztek. Hírzárlat miatt nem mondanak többet. David kutat az Interneten, szól nála a rádió, megy a tévé.
James felnézett, úgy tűnt, eszébe jutott valami:
– Talán Hayworth észrevette Burtöt, rálőtt, de a gázvezetéket találta el helyette – vélekedett.
– Menjünk haza! Reggel hátha többet tudunk – sóhajtott Alex, James karjára téve a kezét.
A férfiak felálltak.
– Burt barátnője hogy van? – fordult Michael Marlene-hoz.
– Képzelheted! – ingatta a fejét Marlene, aztán hátulról átölelte Alexet. – Én itt maradok.
– Persze – úgy tűnt, Alexnek eszébe sem jutott más lehetőség.
Tizenharmadik fejezet: 2023. március 26.
 |
| Járulékos veszteség |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése