 |
| Kép: Pixabay |
Borzalmas lassan, de eltelt Stefi első hétvégéje Pearl Creek-ben. A kisvárosban még megmaradt a vasárnapok varázsa. Ez a csend most terhes volt a lány számára, mert fokozta magányát.
A nehéz csendet Rosa néni érkezése törte meg, aki vasárnap délután egy tálca süteménnyel jelent meg az ajtóban.
– Jó napot, Stefi! Gondolom, jólesne magának egy kis törődés.
Rosa néni a meglepett lánnyal mit sem törődve, ringó csípővel begyalogolt a házba, az asztalig meg sem állt, letette a tálcát, és mosolyogva körülnézett. A következő pillanatban a mosoly eltűnt, a szája elé kapta a kezét. Stefi követte a tekintetét. Rosa néni a tálalószekrényen álló fényképet figyelte.
– Úristen! A barátja indián volt?
Stefi zavartan bólintott. Rosa néni hitetlenkedve ingatta a fejét.
– Maga pedig épp abba a házba költözött, ahol az a szegény asszony is élt.
– Csak egy szomorú véletlen! A ház egy rokonomé, az ötvenes évek közepén érkezett ide a szüleivel, akkor vették meg ezt a házat, amikor én még meg sem születtem.
Rosa néni mindentudó tekintettel méregette.
– Nincsenek véletlenek, ennek így kellett történnie, ez a maga útja.
Stefi egy pillanatra visszatartotta a lélegzetét, eszébe jutott a látomásszerű kockás ruhás asszony.
– Mit tud arról a nőről, aki itt élt?
– Egy indián kedvese volt. Amikor a törzseket rezervátumokba kényszerítették, a férfit megölték vagy elfogták… pontosan nem tudom. Mindenesetre az asszony egyedül tért vissza ide. Hogy a férfi jött-e el érte a tűzvész idején vagy magától ment el, senki nem tudja. Én azt hiszem, ő már közéjük tartozott… Egyszer régen hallottam, hogy „az otthon ott van, ahol a szív lakik”. Hallott már arról, ha valakik egyszer igazán szerették egymást, egy másik életben újra egymásra találhatnak?
Stefi sápadtan nézett az asszonyra, szemébe könnyek gyűltek.
– Akkor én is várhatok egy következő életre – suttogta.
Rosa néni fürkészve nézte az arcát, aztán halkan megkérdezte:
– Hallott már a karmáról?
Stefi zavartan bólintott, és gyorsan mentegetőzni kezdett:
– Én nem bántottam senkit.
– Talán segítenie kell valakinek, hogy ő feloldhassa a magáét.
– Hogy tudnék én bárkinek segíteni, nem vagyok sámán. Nézzen rám, ki vagyok én?
Rosa néni ártatlan arccal vizsgálgatta a lányt, aki tovább panaszkodott:
– Egy kis senki, aki még attól is megijed, ha szeretik.
– Talán ez a válasz a kérdésére, Stefi, győzze le a félelmét, bízzon magában! Nem is ismeri az igazi valóját. Maga nagyon bátor lány, ideutazott egy távoli országból, egyedül, a szülei nélkül, és azok után is itt maradt, ami a kedvesével történt.
A lány a fejét ingatta.
– Bízzon a Mindenhatóban! Higgye el, maga nem véletlenül van itt.
Stefi még aznap este felhívta Barbara nénit, és megkérdezte, mik a tervei a házzal. Barbara szomorúan mesélni kezdett az emlékeiről, és bevallotta, hogy legszívesebben megtartaná, de nem látja értelmét, mert jobban szeretne már otthon maradni.
Stefi erre megkérdezte, hogy a lakbér helyett rendbe hozhatná-e a házat, talán úgy kedvezőbben lehetne eladni. Barbara majdnem elsírta magát, és azonnal felajánlotta, hogy pénzt küld a költségek fedezésére.
Másnap Stefi szinte kimenekült a házból, vásárlással töltötte a hétfő délelőttöt. Konyhai eszközöket, tisztítószereket, festékeket hordott haza, és körülnézett a városban.
Amikor visszavitte Rosa néninek a tálcát, megkérdezte, nem tud-e valami álláslehetőségről a környéken. Az asszony, miután a végzettsége és a munkavállalási engedélye felől érdeklődött, azt ajánlotta, adjon be pályázatot a helyi iskolába.
Stefi hazarohant, megírta a jelentkezést, és egy gyors ebéd után újra útnak indult. Személyesen vitte el álláspályázatát az iskolaigazgató lakására, hiszen az iskola, nyári szünet lévén, zárva volt. Kellemes meglepetésként érte, hogy amint bemutatkozott, a negyvenöt év körüli férfi azonnal tudta, ki ő. Hamarosan megtudta, hogy Rosa néni szólt az érdekében. Feldobott hangulatban indult következő tervezett úti célja, a bútorbolt felé.
Körülnézett bent az épületben, és a kerthelyiségben is, de a néhány kiállított népszerű darabon kívül csak katalógusokból válogathatott. Leült a fonott kerti garnitúra egyik székére, és böngészgetni kezdte a színes füzeteket. Mivel semmit nem talált, ami igazán tetszett volna neki, hazaindult, de nem volt képes tétlenül üldögélni.
A ház mellett állt egy garázsszerű épület, az ajtón vastag, erős lakat volt. Stefinek eszébe jutott, hogy takarítás közben a szekrény egyik oldalába vert szögön talált egy madzagon lógó kulcsot. Rövid keresgélés után újra felfedezte, és azonnal ki is próbálta. Mire kinyitotta a rozsdás lakatot, belefájdultak az ujjai.
Körülnézett a lerobbant épületben, mindenen vastagon ült a por. Ahhoz most nem érzett elég erőt magában, hogy aprólékosan átnézze az évek során felhalmozódott kacatokat. Örült volna, ha gyorsan rábukkan a szerszámokra. Szerencsére az egyik sarokban megpillantotta a fanyeleket. Kapát, lapátot, ásót talált, aztán előkerült egy fejsze is.
Bevitte a házba. Nekiállt széthasogatni a tönkrement bútorokat akkora darabokra, hogy a lépcsőn majd lehordhassa őket. Tudta, hogy vannak cégek, akik szétszednék és elszállítanák a lomot a házából, de nem akart idegeneket látni maga körül. Elhatározta, hogy csak szállítókat fog hívni, ha a szobákból minden kidobnivalót lehordott az udvarra.
Amikor néhány nappal később elszállították a hulladékot, megint a szomszéd, Chuck segítségét kérve, lakályossá tette a szobáját. Az előző hétvégén ugyanis megérkezett Christownból kevés saját holmija, a tévéállvány, a televízió és a nagy piros fotel.
Ezek után rendbe hozhatta az udvart. A hátsó kerttel kezdte. Mikor ott végzett a gazszedéssel, nekifogott a ház előtti rózsabokrok ritkításának.
Forró péntek délután volt. Kedves hang zökkentette ki a lányt ténykedéséből:
– Ilyenkor újra hiszek a mesékben!
Stefi felnézett, közben egyik fonott copfját babrálta. Elpirult. A férfi rámosolygott, elképesztően kék szemében pajkos fény csillogott.
– Csipkerózsika személyesen, ugye?
Stefi nevetett.
– Úgy látom, épp időben érkeztem, hogy megtörjem a gonosz varázst.
– Mire gondol? – a lány megijedt.
– Kiszabadítom innen, és magammal viszem!
– Rengeteg a dolgom – tért ki Stefi zavartan az ajánlat elől, felkapta a kapát, és elszaladt.
A férfi meglepetten nézett utána, vállat vont, aztán elsietett.
Stefi a házba lépve kezet mosott a mosogatónál. Felvette a pulton hagyott poharát, teletöltötte, és jó nagy kortyokban ivott.
Megfordult, a mosogató szélének támaszkodva körülnézett. Az ócska tálalószekrényen még mindig egyedül árválkodott a Burtről és róla készült fénykép. A szekrényhez lépett, néhány pillanatig nézegette a fotót, aztán kihúzta a fiókot, és betette a képet. Egy pillanatra behunyta a szemét, mert érezte, hogy erőt kell gyűjtenie, ha ott akarja hagyni. Összeszorult a torka, és háborogni kezdett a gyomra.
Néhány mély levegővétel után remegő lábakkal ment fel a lépcsőn a szobájába. Kivette a komód felső fiókjából az ott őrizgetett pólót.
– Befejeztem – jelentette ki keményen.
A konyhába visszatérve a képkeretet bebugyolálta a pólóba, és az egész kis csomagot, úgy ahogy volt, belevágta a szemetesbe. A nylonzsákot jól összekötötte, és kivitte a ház előtti kukához, amit még reggel készített ki, a szemétszállító autóra várva. A teherkocsi még nem ért ide.
Amikor visszatért a házba, ivott egy újabb pohár vizet, és bár minden ízében remegett, nagyon büszke volt magára.
Burt lassan javult, és ezt borzasztó nehezen vette tudomásul. Emlékei körül teljes volt a káosz, a hotelbeli események mellett valami börtönről és egy rezervátumról faggatózott. Édesanyja ekkor már megbánta, hogy a hosszú napokon és éjszakákon a sájen népről mesélt neki.
Ruth végül felhívta Jamest telefonon, és kifaggatta a Cooper Island-en történtekről, majd mindent elmesélt a fiának, de Burt egyelőre semmire nem tudott visszaemlékezni. Folyamatosan Stefiért aggódott. Azt állította, hogy a lányt lelőtték, és tüdőgyulladást kapott.
Ruth képtelen volt megértetni vele, hogy téved. Végül mutatott neki egy újságot, melyben beszámoltak Walker haláláról, és hogy a túszok közül egyedül Kirk és a rablók cinkosa, Hays igazgató esett áldozatul. Burt ekkor egy kicsit megnyugodott, de aztán bántani kezdte, hogy Stefi nem látogatja meg.
Édesanyja egy ideig azzal hitegette, hogy nem érték el telefonon, aztán meg, hogy a lány nem kapott szabadságot. Burt persze nem hitt neki, hazugsággal vádolta az anyját, és visszatért első meggyőződéséhez, hogy Stefinek baja esett. Ruth ezt nem erősíthette meg, de úgy döntött, nem vitatkozik tovább Burttel, és kitérő választ adott a fiának, aki ettől kezdve egyre szótlanabb és mogorvább lett.
Egy héttel azután, hogy Burt magához tért, Dr. Johnson ismertette vele az első vizsgálatok eredményeit, melyekkel a doktor maximálisan elégedett volt.
– Hamarosan már járni is fog – mondta végezetül, biztatóan mosolyogva.
– Hamarosan? – Burt zavartan nézett az orvosra.
– Hosszú hónapok állnak Ön előtt. Segíteni fogunk, hogy az év végére teljesen meggyógyuljon.
– Az év végére? – Burt azt hitte, rosszul hall. – Most augusztus van – bökte ki óvatosan, mert ebben sem volt egészen biztos.
Johnson, még mindig mosolyogva, bólintott.
– Igen, csodálatos eredmény lenne – a doktor barátságosan megveregette betege vállát.
– Köszönöm, doktor úr – mosolygott Burt gépiesen.
– Rendben, most pihenjen – nyújtott a kezét Johnson, aztán magára hagyta.
Ruth a két férfi beszélgetése alatt kinn várakozott a folyosón. Amikor belépett a szobába, nem az a látvány fogadta, amire számított. Abban bízott, hogy a fia kicsit megnyugszik, jobb kedvre derül az orvos szavai után. Ehelyett Burt mereven maga elé bámult. Úgy tűnt, észre sem vette, hogy az édesanyja visszajött.
Ruth megfogta a fia kezét.
– Mit mondott az orvos? – kérdezte kedvesen.
Burt összeszorított szájjal a fejét ingatta.
– Johnson doktor szerint nagyon jók a leleteid – mondta az asszony még bizakodó hangon, de rossz érzése egyre nőtt.
– Jobb lett volna meghalni – suttogta Burt rekedten.
Fáradtan lehunyta a szemét, és kihúzta a kezét az édesanyja kezéből.
A halálrarémült Ruth szólt a nővérnek, aztán felhívta Raffertyt, és rávette a professzort, intézze el, hogy hazavihesse a fiát.
James két nap múlva már Christownban, az Elizabeth Kórházban látogatta meg a barátját. Amikor a főtörzsőrmester a kórterembe lépett, Burt csalódott arccal nézett rá.
– Azt hittem, Stefi veled jön – sóhajtotta.
– Felmondott a munkahelyén, elvitte a lakás kulcsait édesanyádékhoz, és elhagyta a várost. Semmit nem tudunk róla.
– Ugye, jól van? Nincs semmi baja? – Burt feszülten vizsgálgatta James arcát.
Barátja gondterhelten sóhajtott, látszott, hogy keresi a szavakat. Egy ideig mindketten hallgattak, aztán végül Burt szólalt meg újra:
– Van egy visszatérő álmom, egy erőd börtönében vagyok, tudom, hogy ki kell jutnom, mert várnak rám.
– Édesanyád nagyon megbánta, hogy indián történeteket mesélt neked, ezek keveredtek össze a valós emlékeiddel. Tudom, hogy őrülten hiányzik Stefi… – James hirtelen hallgatott el, és gyorsan megkérdezte:
– És miért voltál börtönben?
Burt zavartan vállat vont.
– Pontosan tudom, miért: felgyújtottunk egy vasútállomást.
– Együtt?
Burt legyintett.
– A társaimmal, akikkel nem mentünk be a rezervátumba.
– A rezervátumba? – James döbbenten meredt a barátjára. – Gyorsan ki kell jutnod innen! – sóhajtotta.
Burt fáradtan elmosolyodott.
– Most mondd, hol van Stefi?
– Mikor ő elment, még nem tudtuk, hogy élsz. Azt hittük, bent voltál Hayworth felrobbant házában.
– Stefi azt hiszi, hogy én… hogy én meghaltam? – Iversen egyre gyorsabban szedte a levegőt.
– Ne haragudj, de nem mertünk neki szólni azonnal. Nem tudtuk, rendbe jössz-e… Aztán már késő volt, elment.
– Nem volt jogod eltitkolni előle! – Burt a könyökére támaszkodva felemelkedett. Már kiabált Jamesszel:
– Tűnj innen, James, tűnj innen!
A hangoskodásra egy nővér rohant be, James pedig kimenekült a kórteremből.
Körülbelül egy óra múlva telefonon érdeklődött Burt állapota felől, közölték vele, hogy a beteg elzavarta a gyógytornászt, és nem fogadta el az ebédet.
Ezután a főtörzsőrmester Marlene mobiltelefonját hívta.
– James vagyok, szükségem van a segítségedre – mondta gyorsan.
– Alex?
A nő ijedt hangját meghallva, James iszonyatosan káromkodott.
– Gondolom, jól van. Én vagyok bajban!
– Szóljak Kate-nek? – ajánlotta Marlene azonnal.
– Még csak az kellene! Megmondtam Burtnek, hogy Stefi azt sem tudja, hogy életben van.
A telefon csendje csak növelte James lelkifurdalását.
– Mondj már valamit, Marlene!
– Mit segítsek?
– Meg kell találnom Stefit, és el kell vinnem Burthöz. Nagyon aggódom miatta. Ha látja Stefit, talán összeszedi magát.
– Kettőre megyek a könyvtárba, kilencig benn leszek, gyere oda!
– Mit találtál ki?
– Hivatalos ügyek miatt Stefi meghagyhatta az új címét az igazgatónőnek.
– Te még nem kérdezted meg?
– James, Steph úgy ment el, hogy el sem köszönt tőlem – sóhajtott Marlene. – Nem hiszem, hogy nekem kellene keresni. Megértem, hogy összetört, de az ember akkor sem viselkedhet ilyen hálátlanul a barátaival.
– Fél három körül ott leszek, Marlene. Szabadnapos vagyok, ha Stefi valahova a közelbe költözött, még ma megkeresem.
Marlene a könyvtár kapujában várta a főtörzsőrmestert.
– Említettem az igazgatónőnek, hogy egy ismerősöm bejönne Stefi miatt. Vár téged – Marlene a lifthez kísérte Jamest.
– Harmadik emelet, a folyosón jobbra a második ajtó. Kinn van a névtábla, Henderson.
James nem várt liftre, kettesével szedve a fokokat, felszaladt a lépcsőn. Könnyen megtalálta a Marlene által megjelölt irodát. Határozott kopogtatására szinte azonnal válaszolt egy rekedtes női hang. Mrs. Henderson szikár, férfias jelenség volt, de kedvesen mosolyogva fogadta Jamest.
– Miben segíthetek Önnek?
– Bizonyára tudja, hogy Miss Márton a barátja halála miatt költözött el Christownból.
– Igen, nagyon sajnáltam mint embert, és mint kollégát. Kiváló munkaerő volt, hiányzik nekem.
– Tudom, hogy hivatalosan nem adhatja ki az új címét…
– Igen, jól tudja – bólogatott az asszony.
– Nekem mégis meg kell őt találnom, mert a barátja halálhíre tévedés volt…
Mrs. Henderson őszintén meglepődött, aztán így szólt:
– Beszélgettünk Stefivel a terveiről, mesélt nekem egy házról Pearl Creek-ben. Csendes kisváros észak felé – mosolygott Mrs. Henderson, és a kezét nyújtotta.
– Sajnálom, hogy nem tudtam többet segíteni, uram!
James hálás pillantással fogta meg az asszony kezét. A könyvtárból kilépve azonnal kocsiba ült, és elindult Pearl Creek felé.
Stefi a külső ablakpárkányokat festette, mivel a kertekkel már végzett. Először a kinti munkákat szerette volna befejezni, és csak a hideg beálltával tervezte a benti felújításokat.
A szeme sarkából látta a múltkori szőke férfit, ahogy a járdán lépkedve felé tart.
– Bámulatos! – kiáltotta a férfi elismerően. Úgy látszik, ma sem tudta megállni, hogy ne szóljon neki. – Kertészkedik, házat újít fel.
Stefi felnézett, leeresztette az ecsetet.
– Ugye, most már nem szökik el előlem?
– Ha nem üldöz el a szörnyű bókjaival.
– Nem tetszenek magának? – puhatolózott a férfi.
– Zavarba jövök tőlük, és nem szeretem, ha tehetetlen vagyok – válaszolt a lány őszintén.
A szép szemekben elismerő fény villant.
– Még csak nem is titkolja, hogy okos.
– Én? – nevetett Stefi – Csak nagyszájú!
– Na, hadd nézzem a száját – hajolt közelebb a férfi.
Stefi kicsit édeskésnek érezte az after shave illatát. Egy árnyalatnyival lehetett volna nyersebb, de összességében illett a használójához. A lány a vastag, húsos szájat nézte. A férfi vakítóan fehér fogai szinte ragyogtak, bőre napbarnított volt.
A lány egy pillanatra behunyta a szemét. Egy másik arcot látott és más illatot érzett. Megszédült.
– Vigyázzon – kapta el a férfi aggódva kapta karját.
A lány kinyitotta a szemét.
– A festék és a meleg – magyarázkodott zavartan – Köszönöm.
– Jöjjön csak, bekísérem. A nevem Mark Raffaeli – a férfi átölelte a lány derekát, és bevezette a házba.
– Olasz? – kérdezte Stefi, és próbált nem foglalkozni a csípőjére simuló kézzel.
– És ír, és német és francia.
– Fél Európa.
– Az egészet magának ajándékoznám, ha az enyém lenne.
Stefi fáradtan elmosolyodott.
A mosogató mellé állított poharat megpillantva, Mark megszólalt:
– Látom, idekészítette a poharat, hogy igyon. És mikor járt itt benn utoljára?
Stefi vállat vont.
– Na, ugye! A sok ragyogóan festett külső ablakkeretet elnézve, nem mostanában. Egyedül él itt, jól gondolom, ugye?
– A rokonaimé a ház, csak most költöztem ide Christownból.
– Nyugalomra vágyott a nagyvárosi nyüzsgés után?
– Elveszítettem valakit, aki fontos volt nekem – nézett Stefi Mark kék szemébe, részvétet látott a tekintetében.
– Bocsásson meg! Már értem, miért érezte úgy, hogy üldözöm… – Mark kíváncsisága felébredt, de nem tudta, hogy fogalmazza meg a kérdést.
– Egy katonai akcióban vett részt… eltűnt… meghalt – Stefi a vállát vonogatta, és sírni kezdett.
A férfi zavartan nézte a lányt, erre nem számított. Meglát egy csinos nőt az utcán, flörtre, kalandra vágyik, erre most késztetést érez, hogy átölelje, megnyugtassa. Átölelte a sírdogáló lányt, és a helyzet furcsaságán töprengve simogatni kezdte a hátát.
„A könnyeivel eláztatja az ingem!” – futott át Mark agyán, és a következő pillanatban megrettenve hátralépett.
– A festék! – kiáltott fel rémülten. Zavartan végignézett magán, aztán a lányra pillantott. Felesleges volt az aggodalma, Stefi még magát sem festékezte össze, nemhogy őt.
– Kérem, bocsásson meg – suttogta a lány.
– Tapintatlan voltam, én kérek elnézést – Mark gálánsan mosolygott.
Stefi a könnyeit törölgette.
– Ha legközelebb erre jár, nem fogok haragudni a szörnyű bókjai miatt.
Mark megkönnyebbülten nevetett.
– Elárulja a nevét?
– Stefi Márton.
– Márton?
– Magyar név, két éve jöttem ide, ösztöndíjjal,
– És most házat újít fel…
– Kell egy kis változatosság – Stefi zavartan elmosolyodott.
Mark bólintott, aztán az ajtó felé indult, bocsánatkérő hangsúllyal mondta:
– Nem tartom fel tovább, Stefi. Pihenjen egy kicsit. Ha lefekszik, feltétlenül nyissa ki az ablakot, hogy kiszellőztesse a fejéből a festéket – mosolygott rá Mark kedves figyelmeztetéssel és óvatosan becsukta maga mögött az ajtót.
Stefi szót fogadott Marknak, és lepihent.
A csengő hangja ébresztette. Fáradtan ballagott le a lépcsőn. Amikor kinyitotta az ajtót, meglepetten lépett hátra.
– James? – kérdezte ámulva.
– Örülök, hogy rád találtam, Stefi – mosolygott a férfi.
A lány nyelt egy nagyot, aztán kitárta az ajtót, és oldalt lépett.
– Gyere be, kérlek – mondta, a konyha felé intve.
Stefi ásványvizet és kekszet készített az asztalra. James türelmetlenül álldogált az egyik szék mögött. Nem akart ajtóstól rontani a házba, de egyre nőtt benne a feszültség.
Végre leültek az asztalhoz. A lány zavartan újra felállt, és megkérdezte Jamestől, kér-e teát vagy kávét, de a férfi a fejét rázta.
– Miért jöttél el Christownból búcsú nélkül? – kérdezte James szemrehányó hangon.
– Nem találtam a helyem Burt nélkül… – A lány könnybelábadó szeme helyett a férfi a buborékokat bámulta a poharában.
– Szép a házad. A csapat segítene neked rendbe hozni – szólt felnézve James.
– Én nem tartozom a csapathoz, és már nem is fogok – suttogta a lány.
– Stefi, gyakran tűnnek el katonák, és aztán egyszer csak hazakerülnek.
– A háborúban James, de nem egy felrobbant házból…
A férfi vállat vont.
– Ha mégis hazajött volna…
– Gyakran álmodtam erről – mosolygott a lány.
– És ha egy csoda folytán tényleg így lenne, és most csak téged várna?
Stefi rémülten nézte a férfi arcát.
– Mit akarsz mondani, James? – suttogta.
– Burtöt megtalálták, és kórházba vitték. Nem szóltunk neked, mert senki nem tudta, túléli-e. Kómában volt.
Stefi felállt, aztán visszaült, hitetlenkedve nézte James arcát.
– Felébredt, Stefi, és vár téged.
– Hogy van?
– Szépen javul, a kezelőorvos azt mondja, év végére teljesen rendbe jöhet.
– Év végére? – Stefi elsápadt.
– Egyre több dologra emlékszik, tud beszélni – James nagyon lelkesnek tűnt.
A lány szája széle remegni kezdett.
– James, hallgass – suttogta a fejét rázva.
– Az Elizabeth Kórházban fekszik. Szüksége van rád, Stefi! – James aggódva nézte a lányt.
Stefi a szája elé emelte a kezét, és kapkodni kezdte a levegőt, aztán egyszer csak kitört belőle a sírás.
– Nagyon szeret téged.
– Te nem tudod, mit kérsz tőlem, James? – szólt a lány emelt hangon, és felállt.
James nem hitt a fülének. Tétovázva ugyan, de ő is felemelkedett a székről.
– Amikor magához tért, téged keresett, és azóta is vár! – próbálkozott még egyszer.
– Menj innen. Hagyj engem békén! – Stefi az ajtóhoz ment, és kivágta.
James könyörögve nézett rá.
– Tűnj el innen, James! – kiáltotta a lány szinte már sikítva.
A férfi kirohant.
Stefi becsapta utána az ajtót. Néhány pillanatig szédelegve álldogált. Aztán hirtelen újra kinyitotta az ajtót, hogy James után rohanjon. De elkésett. A férfi már az autójában ült és indított. Stefi visszatámolygott az asztalhoz, lerogyott az egyik székre. Agyában egymást kergették a gondolatok.
– Nem! Ő nem, ő nem! – suttogta a fejét ingatva.
Lassan elfogadta Burt halálát, és a szívében őrizte az emlékét. James szavai most összetörték ezt a képet. Stefi ebben a pillanatban képtelen volt Burt arcát, hangját felidézni, helyette kómás betegekről szóló olvasmány- és filmélmények törtek rá.
Felugrott, és szinte menekülésszerűen rohant fel a lépcsőn. A szobába lépve bekapcsolta a televíziót. Valami szépet és színeset keresett, miközben gyerekes dac és harag forrongott benne.Minek jött ide James? Mit akart tőle? Azt várja, hogy gondoskodjon egy beteg emberről, aki büszkeségből a vesztébe rohant? Burt visszautasította őt, inkább az életét kockáztatta. Most nézzen szembe a következményekkel, egyedül.
Néhány nappal később Mark vacsorázni hívta, és Stefi nem utasította vissza a férfit.
Kate érkezése végre igazi örömet okozott Burtnek, a kórházi ágyon fekve fáradtan mosolygott James feleségére.
Az asszony elérzékenyülve simogatta meg a férfi arcát.
– Jó újra látni téged – suttogta.
Burt várakozva nézett Jamesre, barátja mély sóhaj után kezdett beszélni:
– Elmentem hozzá, úgy tűnt, kezdi feldolgozni a halálhíred. Elzavart… Teljesen kiborult.
– Csodálkozol? – Burt a fejét ingatta.
Kate megfogta a kezét.
– Adj neki időt!
– Időt? Időm van rengeteg – sóhajtott Burt. – Itt ülök, és bámulom a falat.
– Harry bejöhetne hozzád – vélte Kate.
James döbbenten nézett a feleségére.
– Ha úgy gondolja… – Burt vállat vont.
– Harry sehova nem megy Gina nélkül – jelentette ki James.
– Harry tudni fogja, mikor hozhatja magával a lányt – Kate várakozva nézett Burtre.
– Engem senki nem zavar, csak a csend.
– Behozzunk neked egy discmant? Hallgathatnál zenét – ajánlotta Kate.
– Persze, nézzek tévét és olvassak. Rosszul vagyok itt. Ki akarok menni! – Burt dühösen az ágyra csapott maga mellett.
Kate elkapta a kezét.
– Akkor ideje lenne szót fogadni a személyzetnek – mondta mosolyogva. – Tudom, hogy nem akarsz enni, és összevesztél a gyógytornásszal.
Burt elfordult, kibámult az ablakon. Az asszony nem hallgatott el.
– Meggyógyulsz, és kijössz a kórházból, de csak, ha azt teszed, amit az orvosok mondanak. Enned kell, mert megint nagyon sovány vagy, elfogy az erőd.
Kate a férjére pillantott:
– Menj ki, Thompson! Hadd, mondjak neki valamit bizalmasan.
James elfordult, úgy tett mintha kimenne, de az ajtóban megállt.
– Még engem is meglepett, hogy ezt a nagy mackót mennyire megviselte, mikor azt hittük, meghaltál. Bocsásd meg neki, hogy nem szólt Stefinek, csak jót akart. Tarts ki még egy kicsit, kérlek!
Amikor végre ránézett az asszonyra, Burt sötétbarna szemében könnyek csillogtak.
Kate megsimogatta az arcát.
– Minden rendbe jön, hidd el.
– Könnyebb lenne, ha Stefi velem lenne.
– Tudom, de belegondoltál, mit érezne, ha így látna? Mennyire fájna neki? Szedd össze magad, hogy egészségesen mehess vissza hozzá! – Kate letörölte Burt arcáról a könnyeket.
A férfi megfogta az asszony kezét.
– Köszönöm – suttogta.
James már visszafordult az ajtóból, zavartan nézte őket. Hihetetlenül büszke volt, hogy Kate a felesége.
Tizenhatodik fejezet: 2023. április 16.
 |
| Hazugságok |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése