 |
| Kép: Pixabay |
Szeptemberben, amikor elkezdődött az iskola, Stefinek egy időre le kellett mondania a lakberendezésről, mivel munkát kapott az iskola könyvtárában. Az új munkahellyel járó feszültség miatt semmihez sem volt már kedve, amikor hazaért. Az első héten még vele volt egy Karen nevű várandós fiatalasszony, aki átadta neki a munkát. Aztán Stefi egyedül maradt, de nem ért rá unatkozni, mivel a könyvtár nem csak az iskolások számára tartott nyitva.
Este hat óra után elvileg csak előzetes egyeztetés után maradt benn, de néhány állandó olvasóval egész jól összebarátkozott, és gyakran későig beszélgettek. Burt napközben már ritkán jutott az eszébe, éjszaka azonban még álmodott róla.
Aztán. ahogy múltak a hetek, Mark egyre gyakrabban várt rá az egyik asztalnál, újságokat lapozgatva.
Este hat óra után elvileg csak előzetes egyeztetés után maradt benn, de néhány állandó olvasóval egész jól összebarátkozott, és gyakran későig beszélgettek. Burt napközben már ritkán jutott az eszébe, éjszaka azonban még álmodott róla.
Aztán. ahogy múltak a hetek, Mark egyre gyakrabban várt rá az egyik asztalnál, újságokat lapozgatva.
Néha, a könyvtár bezárása után elmentek vacsorázni, vagy beültek valahova egy kávéra. Stefi azokat az estéket szerette a legjobban, ha a férfi egyenesen hazavitte, és az étkezőasztalnál beszélgettek. Markot szinte mindenki ismerte, ugyanis a város jogi tanácsosa volt, így a legképtelenebb helyzetekben fordultak hozzá, sokszor nevetséges ügyekkel.
A férfi türelmes és kedves volt a lánnyal, inkább nagy testvérként, mint udvarlóként viselkedett. Ha találkoztak, könnyű puszival köszöntötte Stefit, és ugyanúgy búcsúzott tőle.
A férfi türelmes és kedves volt a lánnyal, inkább nagy testvérként, mint udvarlóként viselkedett. Ha találkoztak, könnyű puszival köszöntötte Stefit, és ugyanúgy búcsúzott tőle.
Az öregember és a lány egymás mellett üldögélt egy kidőlt fatörzsén, a tipiket bontó asszonyokat figyelték.
– Most megint olyan vagy, mint amikor hozzánk kerültél – mondta az öreg lágyan, megérintve a lány összezárt ökleit, melyek két combján pihentek. – Reszketsz, akár egy kismadár. Biztonságosabb lesz, ha leveszed ezeket a ruhákat. Ebben fehér asszonynak való öltözet van. – Az öregember a lába előtt heverő batyura mutatott. Kinyitotta az orvosságos zacskóját, és egy csontékszert vett elő.
A lány elsápadt, könnybe lábadó szemmel vette át.
– A múlt éjjel Fürge Szarvas a közelben járt, látni akart téged, Reszkető Madár, de egy őrjárat a nyomára bukkant, és menekülnie kellett.
– Ha látod még Fürge Szarvast…
Az öregember sóhajtott.
– Remélem, az Ősök szellemei segítették, és sikerült elmenekülnie, de a rezervátum közelébe már nem merészkedhet többé. Az éjjel elbúcsúztunk egymástól, és neked is hamarosan indulnod kell, Stevie Morgan.
Stefi fáradtan ébredt, pedig nehéz nap állt előtte. Október első hete volt. Előző nap szóltak neki, hogy a hatodikosok történelemtanára beteg lett, és egy dolgozat alatt felügyelnie kellene.
Már jó ideje tartott az óra, mikor maga az igazgató lépett be a tanterembe.
– Stefi, telefonja van az irodámban. Christownból hívják.
– Engem? – a lány őszintén meglepődött.
– A szabályzat szerint nem szabadna kihívnom az óráról, de azt hiszem, ez egy fontos hívás. Én itt maradok addig. Igyekezzen! – az igazgató mosolyogva intett.
Stefi el sem tudta képzelni, ki lehet a telefonáló, akinek a kedvéért az igazgató hajlandó volt eltekinteni a szabályzattól.
– Tessék! – szólt várakozva, amikor a füléhez emelte a kagylót, miután az iskolatitkár magára hagyta.
– Stefi – a rég nem hallott hang hallatán keze, lába remegni kezdett.
– Burt? – suttogta.
– Ne haragudj, de csak most mertelek felhívni. James azt mondta, nem akarsz látni. Már jobban vagyok. Eljössz? – Burt hangja tele volt kételyekkel.
Stefi mozdulni sem bírt, ujjai elfehéredtek, úgy szorította a telefonkagylót.
– Steph, kérlek, ne tedd le!
A lány szaporán kapkodta a levegőt.
– Mondj valamit!
– Azt mondták, meghaltál… – Stefi hangja elcsuklott.
– Jól van már. Semmi baj. Semmi baj – nyugtatta Burt attól tartva, hogy a lány elsírja magát. – Magamhoz ölelnélek – sóhajtotta.
– Új életet kezdtem. Van otthonom, munkám, barátaim.
– Barátod is? – Burt hangja rekedtnek tűnt.
– Találkozgatok valakivel – Stefi nem is gondolta, hogy ennyire nehéz lesz ezt kimondania.
– Gyere ide, kérlek – kérte Burt feszülten. – Amióta felébredtem, csak rád várok. Nem bírnám tovább itt, a kórházban, ha nem hinnék benne, hogy egyszer eljössz – a férfi kezdte feladni.
– Sajnálom, Burt – Stefi köszönés nélkül tette le a kagylót, képtelen volt továbbhallgatni a férfi könyörgését.
Amikor este hazaért, még akkor is a fülében hallotta Burt szavait. Belesajdult a szíve, ahogy visszagondolt a beszélgetésükre. A hang Burt hangja volt, de hiányzott belőle az erő és a határozottság, amelyet Stefi annyira csodált benne.
Tudta, hogy bármennyire is vágyik a felejtésre, nem lesz képes a férfi emlékét kitörölni a szívéből, és hamarosan meglátogatja majd. Újult erővel vetette bele magát a ház körüli teendőkbe, hogy megszabaduljon a kínzó gondolatoktól.
Egy hálószobabútorra vágyott. Ám a Pearl Creek-i bútorbolt katalógusában nagyon szegényes volt a választék, ezért szombat reggel anélkül, hogy Marknak említette volna, bebuszozott Christownba.
Pontosan tudta, hogy nem a bútorvásárlás miatt kellett ilyen sürgősen a nagyvárosba utaznia. Ám ha mégis megfutamodna a Burttel való találkozás elől, azzal vigasztalhatja majd magát, hogy legalább a ház szép lesz. Sokan nevettek volna elméletben felállított „ments-várain”, de Stefi pontosan tisztában volt vele, hányszor vészelte már át ezzel az eszközzel élete nehéz időszakait.
A pályaudvarról egy könyvtári ismerőse által ajánlott bútorüzletbe ment, és nem csalódott az üzletben. Amint a hálószoba részleghez ért, szinte első pillantásra beleszeretett egy hatalmas szekrénybe. Azzal a szándékkal indult el, hogy fiatalos, világos bútort vásárol, de a western stílusú vastag szekrény azonnal megragadta a figyelmét. Ugyanebben a kivitelben volt franciaágy, komód és kárpitozott karosszék is.
Valamivel többe került, mint amire számított, ezért kibúvóként megemlítette, hogy Pearl Creek-be kérné a szállítást, ráadásul a háza második szintjére. A vétel ennek ellenére nem hiúsult meg, és végül Stefi sem bánta igazán. A segítőkész és élelmes alkalmazott ugyanis azonnal megtalálta a megoldást: a bútort készítő asztalosnak a városka pont útba esik, így a szállítás költsége kevesebb lesz és talán még az is megoldható lesz, hogy a helyszínen állítsák össze a bútort.
– Most megint olyan vagy, mint amikor hozzánk kerültél – mondta az öreg lágyan, megérintve a lány összezárt ökleit, melyek két combján pihentek. – Reszketsz, akár egy kismadár. Biztonságosabb lesz, ha leveszed ezeket a ruhákat. Ebben fehér asszonynak való öltözet van. – Az öregember a lába előtt heverő batyura mutatott. Kinyitotta az orvosságos zacskóját, és egy csontékszert vett elő.
A lány elsápadt, könnybe lábadó szemmel vette át.
– A múlt éjjel Fürge Szarvas a közelben járt, látni akart téged, Reszkető Madár, de egy őrjárat a nyomára bukkant, és menekülnie kellett.
– Ha látod még Fürge Szarvast…
Az öregember sóhajtott.
– Remélem, az Ősök szellemei segítették, és sikerült elmenekülnie, de a rezervátum közelébe már nem merészkedhet többé. Az éjjel elbúcsúztunk egymástól, és neked is hamarosan indulnod kell, Stevie Morgan.
Stefi fáradtan ébredt, pedig nehéz nap állt előtte. Október első hete volt. Előző nap szóltak neki, hogy a hatodikosok történelemtanára beteg lett, és egy dolgozat alatt felügyelnie kellene.
Már jó ideje tartott az óra, mikor maga az igazgató lépett be a tanterembe.
– Stefi, telefonja van az irodámban. Christownból hívják.
– Engem? – a lány őszintén meglepődött.
– A szabályzat szerint nem szabadna kihívnom az óráról, de azt hiszem, ez egy fontos hívás. Én itt maradok addig. Igyekezzen! – az igazgató mosolyogva intett.
Stefi el sem tudta képzelni, ki lehet a telefonáló, akinek a kedvéért az igazgató hajlandó volt eltekinteni a szabályzattól.
– Tessék! – szólt várakozva, amikor a füléhez emelte a kagylót, miután az iskolatitkár magára hagyta.
– Stefi – a rég nem hallott hang hallatán keze, lába remegni kezdett.
– Burt? – suttogta.
– Ne haragudj, de csak most mertelek felhívni. James azt mondta, nem akarsz látni. Már jobban vagyok. Eljössz? – Burt hangja tele volt kételyekkel.
Stefi mozdulni sem bírt, ujjai elfehéredtek, úgy szorította a telefonkagylót.
– Steph, kérlek, ne tedd le!
A lány szaporán kapkodta a levegőt.
– Mondj valamit!
– Azt mondták, meghaltál… – Stefi hangja elcsuklott.
– Jól van már. Semmi baj. Semmi baj – nyugtatta Burt attól tartva, hogy a lány elsírja magát. – Magamhoz ölelnélek – sóhajtotta.
– Új életet kezdtem. Van otthonom, munkám, barátaim.
– Barátod is? – Burt hangja rekedtnek tűnt.
– Találkozgatok valakivel – Stefi nem is gondolta, hogy ennyire nehéz lesz ezt kimondania.
– Gyere ide, kérlek – kérte Burt feszülten. – Amióta felébredtem, csak rád várok. Nem bírnám tovább itt, a kórházban, ha nem hinnék benne, hogy egyszer eljössz – a férfi kezdte feladni.
– Sajnálom, Burt – Stefi köszönés nélkül tette le a kagylót, képtelen volt továbbhallgatni a férfi könyörgését.
Amikor este hazaért, még akkor is a fülében hallotta Burt szavait. Belesajdult a szíve, ahogy visszagondolt a beszélgetésükre. A hang Burt hangja volt, de hiányzott belőle az erő és a határozottság, amelyet Stefi annyira csodált benne.
Tudta, hogy bármennyire is vágyik a felejtésre, nem lesz képes a férfi emlékét kitörölni a szívéből, és hamarosan meglátogatja majd. Újult erővel vetette bele magát a ház körüli teendőkbe, hogy megszabaduljon a kínzó gondolatoktól.
Egy hálószobabútorra vágyott. Ám a Pearl Creek-i bútorbolt katalógusában nagyon szegényes volt a választék, ezért szombat reggel anélkül, hogy Marknak említette volna, bebuszozott Christownba.
Pontosan tudta, hogy nem a bútorvásárlás miatt kellett ilyen sürgősen a nagyvárosba utaznia. Ám ha mégis megfutamodna a Burttel való találkozás elől, azzal vigasztalhatja majd magát, hogy legalább a ház szép lesz. Sokan nevettek volna elméletben felállított „ments-várain”, de Stefi pontosan tisztában volt vele, hányszor vészelte már át ezzel az eszközzel élete nehéz időszakait.
A pályaudvarról egy könyvtári ismerőse által ajánlott bútorüzletbe ment, és nem csalódott az üzletben. Amint a hálószoba részleghez ért, szinte első pillantásra beleszeretett egy hatalmas szekrénybe. Azzal a szándékkal indult el, hogy fiatalos, világos bútort vásárol, de a western stílusú vastag szekrény azonnal megragadta a figyelmét. Ugyanebben a kivitelben volt franciaágy, komód és kárpitozott karosszék is.
Valamivel többe került, mint amire számított, ezért kibúvóként megemlítette, hogy Pearl Creek-be kérné a szállítást, ráadásul a háza második szintjére. A vétel ennek ellenére nem hiúsult meg, és végül Stefi sem bánta igazán. A segítőkész és élelmes alkalmazott ugyanis azonnal megtalálta a megoldást: a bútort készítő asztalosnak a városka pont útba esik, így a szállítás költsége kevesebb lesz és talán még az is megoldható lesz, hogy a helyszínen állítsák össze a bútort.
Stefi tudta, hogy nem kell tovább keresnie a hálószoba berendezését. Azonnal elrendezték a papírokat, és a lány kifizette az előleget.
Feldobott hangulatban, kerülő úton indult vissza a buszhoz. Jól érezte magát Christownban. Nem is gondolta, hogy ennyire hiányzott neki a nagyvárosi nyüzsgés.
Ez a környék volt a város legszebb része. Sok ház még a XIX. században épült, közéjük tartozott az Elizabeth Kórház szépen felújított épülete is. Egy pillanatra felötlött benne, inkább visszafordul, hogy ne kelljen még csak elhaladnia sem előtte. A szíve egyre hevesebben vert, a levegőt kapkodva megállt. Továbbmehetett volna, de tudta, akkor a következő utcában fordul meg, és onnan rohan vissza, hiszen ezért jött ide.
Szorongva lépett be az épületbe. Az információnál néhányan álltak előtte, így újabb lehetőség adódott a meghátrálásra, de nem használta ki. Amikor kérdésére megmondták Burt Iversen szobájának számát, görcsbe rándult a gyomra. A liftek felé nézett, jó páran várakoztak ott is. Félt a kíváncsi tekintetektől, és ő sem kívánta találgatni, mi jár mások fejében, mikor a szeretteiket látogatják meg a kórházban. A lengőajtón át a lépcsőház felé sietett, és gyalog indult a negyedikre. Kifulladva lépett be a szobákhoz vezető folyosóra, ahol épp akkor állt meg a lift. Feszültségét csak növelte, mikor észrevette a felvonó ajtaján kilépő Rutht.
Az asszony vele ellentétben nem láttam meg, mert az ellenkező irányba fordulva, a kórtermek felé tartott. Stefi, minden bátorságát összeszedve követte. Amikor Ruth benyitott egy kórterembe, utánaszaladt.
Az ajtóban a lány nagyot sóhajtva megtorpant.
Ruth, az üres ágy végénél állva döbbenten nézett rá. A szobában az asszonyon kívül nem volt senki.
– Jó napot, Dr. Dalton – köszönt Stefi, idegességét leplezve.
– Stefi? – Rutht szemmel láthatóan meglepte a lány váratlan megjelenése. – Burt nincs itt, vizsgálatra vitték – mondta aztán.
Stefi könyörgő tekintettel nézte az asszony arcát. Várta, talán mond még valamit. Annyi minden járt a lány fejében, nem tudta, hogyan kérdezzen, mit kérdezzen.
– Ugye, jól van? – suttogta erőtlenül.
Ruth gondterhelten sóhajtott:
– Sokáig azt hittük, de még mindig szüksége van tolószékre.
Stefi a hátizsákja vállpántjaiba kapaszkodott. Körülnézett, keresett valamit, ami Burtre emlékezteti. Az ágy rendezett volt, bizonyára nemrég járt itt a nővér, és áthúzta. A kis éjjeliszekrényen észrevett egy könyvet, más személyes holmit nem fedezett fel. Zavartan nézett vissza Ruthra, és reménykedve megszólalt:
– James azt mondta…
– Mindannyian bíztunk benne, de ezek a fejsérülések kiszámíthatatlanok – Ruth mereven kibámult az ablakon.
– De még van remény, ugye? – faggatózott a lány.
– Tudom, Stefi, milyen borzasztó magának. Burt a fiam, nekem ugyanúgy fáj, hogy így kell látnom. Térjen vissza nyugodtan az új otthonába. Ön fiatal, ne láncolja le magát. Menjen! – Ruth sürgető hangjára Stefi kifelé indult. Ám az ajtónál megtorpant, könnybelábadó szemmel fordult vissza:
– Megmondaná neki, hogy itt voltam, és azt is, hogyha hív, többé nem teszem le a telefont.
Ruth kimérten bólintott.
Stefi ismét elkerülte a liftet, a könnyeit törölgetve baktatott le a lépcsőn.
Hétfőn szólt az iskolatitkárnak, hogy hívást vár Christownból, és ha nem érnék el, nyugodtan adják meg a mobilszámát.
Az elkövetkező napokban valahányszor csak megszólalt a telefonja, Burt hangját várva vette fel, ám mindig csalódnia kellett. Teltek a hetek, és Stefi lassan beletörődött, hogy a férfi többé már nem fogja keresni.
Mark egy tárgyalásra ment Christownba, Stefi pedig bebuszozott hozzá, hogy a délutánt együtt töltsék.
Ahogy meglátta a város első házait, a lánynak eszébe jutott a fájdalmas kórházi látogatás. A torka összeszorult, de a rá várakozó Markot észrevéve, összeszedte magát, és megpróbált boldognak látszani.
Beautóztak a belvárosba. Amikor egy parkolóban kiszálltak, Mark majdnem összeszaladt egy magas, ősz hajú férfivel, aki közelben álló autójához tartott. Zavartan kértek elnézést egymástól.
– Jó napot, George – üdvözölte a férfit Stefi, amikor felismerte Burt apját.
– Stefi! De örülök, hogy látom – ragyogott fel Iversen arca egy pillanatra.
– Hogy van, George? – a lány a kezét nyújtotta.
A férfi gyengéden megfogta Stefi ujjait, mosolygott, de tekintete borongós, szomorú maradt.
– Köszönöm. Most, hogy legalább Önt boldognak látom, kicsit jobban. Új szerelmet talált. Én sajnos többé nem kaphatom vissza a fiam! – Iversen nehezen engedte el a lány kezét, aki képtelen volt megszólalni. – Minden jót, kedvesem – George még egyszer Stefire mosolygott, kurtán biccentett Marknak, aztán beszállt a kocsijába, és elhajtott.
– Úristen, neki senki nem szólt – sóhajtott Stefi döbbenten.
– Miről? – kérdezte Mark kíváncsian.
– Hogy a fia él.
– Hogyan? – Raffaeli elsápadt.
– A barátod, a katona, aki eltűnt?
– Nem mondtam? – Stefi zavartan nézett Markra. – Kómában volt.
– Magához tért? – kérdezte a férfi nem leplezve megdöbbenését.
– Azt mondták nekem – Stefi előrenézett.
Markot legtöbbször gyengédség és féltés kerítette hatalmába, ha meglátta ezt az álmodozó, megtört tekintetet. Sajnálta a lányt az elveszített boldogságért. Úgy érezte, az ő feladata felvidítani és gondoskodni róla, hogy örökre eltűnjön a kétségbeesett pillantás.
Most azonban indulat feszítette. Fogalma sem volt róla, a lány mikor szerzett tudomást arról, hogy volt szerelme életben van. Helytelennek tartotta, hogy Stefi titkolózik előtte, és megbántva érezte magát. Attól félt, a lány azért hallgatott, mert összezavarodott. Nem akarta elveszíteni Stefit. Tanácstalanul körülnézett. Aztán a kirakatok során végigpillantva, felragyogott az arca.
– Drágám, ez a legjobb butik a városban. Szeretnél valamit? – kérdezte lelkesen, és Mark magával húzta a lányt az exkluzív üzletbe.
Az elegánsan öltözött, gyönyörű frizurájú, kifestett arcú hölgyek szinte lerohanták őket. Stefi zavartan nézett körül.
– Mit szeretnél? –kérdezte Mark széles mosollyal. – Egy alkalmi ruhát?
A lány már messziről észrevett egy halványkék anyagot, ami törtfehér, rózsa- és barackvirágszínű ruhák között árválkodott a legbelső sarokban, mint egy magányos kisfiú a kislányok között a játszótéren. Elindult a ruháért, Mark és egy középkorú hölgy követte.
Stefi a vállfát megfogva emelte ki a ruhát. A hatvanas évek rock and roll divatját idézte a rövid ujjú felsőrész, ám egyenes, finoman szűkített szoknyarésszel a bő alj helyett. Azonnal beleszeretett. Az egyszerű ruha igazi értékét, úgy tűnt, a finom anyag és az igényes munka adja.
– Ezt szeretném – Markra mosolygott.
– Ezt? – Mark megnézte az árcédulát, és kelletlenül vállat vont.
– És kérhetnék még valami szép fehérneműt? – kérdezte hízelegve Stefi, mert tudta, hogy az olcsó ruha kiválasztásával kellemetlen helyzetbe hozta a férfit. Mark megenyhülten bólintott.
Stefi álmélkodva hallgatta a fehérnemű részleg eladónőjét, minden darabot megcsodált és megdicsért. Végül két borzalmasan drága fehérnemű szett mellett döntött, melyek egyenként többe kerültek, mint a kék ruha.
Mark még rábeszélte egy puha rózsaszín sálra, sapkára és a hozzávaló kesztyűre, majd hitelkártyával rendezte a számlát, miközben felváltva bókolt az eladó hölgyeknek.
Vásárlás után beültek egy étterembe. Stefi itt már minden szavára és mozdulatára vigyázott, nehogy ismét megbántsa Markot. Annak ellenére, hogy pontosan tudta, mit szeretne enni, megkérte a férfit, válasszon neki az étlapról. Bár Mark nem találta ki a gondolatát, meglepően jól ismerte az ízlését. Szárnyas falatokat rendelt, könnyű tejszínes mártásban. A lánynak fogalma sem volt a felhasznált fűszerekről, de nagyon ízletesnek találta az ételt.
Stefi csodálta Markot azért a képességért, ahogy az emberekkel bánt. Raffaeli tanácsot kért a pincértől a borra, majd később a desszertre vonatkozóan is. A férfi ezt megtiszteltetésnek vette, és az egész étkezés alatt megkülönböztetett figyelemmel szolgálta ki őket.
Már az autóhoz tartottak, amikor a színház mellett elhaladva, Marknak feltűnt egy híres musical plakátja. Felajánlotta Stefinek, hogy bemegy megkérdezni, van-e jegy valamelyik hétvégi előadásra.
A lány nem tiltakozott, de lelkiismeret-furdalást érzett amiatt, hogy a férfi gondoskodása terhes számára, ahelyett, hogy a kedvére lenne.
Ruth és Frank az előadás után kifelé tartottak a színházból, amikor Frank hirtelen megragadta a belé karoló asszony karját.
– Ruth, odanézz! – mutatt egy fiatal párra. Az alpacca öltönyös, magas szőke férfi épp előttük segítette fel szőke kontyos partnernőjére a kabátot.
– Stefi – kiáltott fel Ruth döbbenten olyan hangerővel, hogy a lány a neve hallatán felnézett.
– Jó estét, Dr. Dalton – suttogta Stefi zavartan.
– Jó estét – viszonozta Ruth kimérten a köszönést.
Frank csak biccentett a fiatalabb pár felé. Mark udvariasan mosolygott.
Daltonék kifelé indultak, Frank leintett egy taxit. Az ajtót tartva megvárta, míg Ruth beül a hátsó ülésre, aztán beszállt a sofőr mellé. Egész úton egyetlen szót sem szóltak egymáshoz.
A lakásba lépve azonnal meghallották a televízió hangját, és látták a leghátsó szobából kiszűrődő fényt.
– Megmondom neki – mondta Ruth kilépve a cipőjéből.
– Hagyd, ne bántsd – fogta meg a felesége karját, hogy visszatartsa.
– Ha az én számból hallja, végre talán elfogadja, hogy Stefit már nem érdekli, és feladja ezt a hiábavaló várakozást – Ruth végigment a folyosón, és belesett a szobába.
Burt aludt az ágyon.
– Alszik – fordult vissza az asszony, és elérzékenyülve mosolygott.
– Egész délután aludt – ingatta a fejét Frank.
– A gyógyszertől van, Frank. Rafferty megmondta, hogy így lesz, de mégis jobb neki itt, mint a kórházban.
– Ha beszámolsz neki Stefi új barátjáról, itt sem lesz többé jó neki – morogta Frank.
– Épp ideje, hogy elfeledje azt a lányt – jelentette ki Ruth dühösen, aztán óvatosan becsukta az ajtót.
Burt kinyitotta a szemét. Már akkor sem aludt, mikor az anyjáék hazaértek, hallotta, hogy őt érintő dologról vitáznak.
Ismerte az anyját. Ruth reggelig még többször is meggondolhatja magát azzal kapcsolatban, hogy elmondja-e neki, amit először annyira akart. Tudta, ha úgy tesz, mintha aludna, továbbfolytatják a beszélgetést, és megtudhatja, ami érdekli. Unta már a suttogásokat, elhallgatásokat és sajnálkozó tekinteteket maga körül. Egyre jobban zavarta a helyzet. Nem volt már szüksége segítségre, képes volt ellátni magát, szeretett volna hazaköltözni. Az orvos viszont azzal a feltétellel engedte ki a kórházból, hogy a decemberi utókezelésig kevés időt tölt egyedül. Más lehetőség nem lévén, csak az anyjához jöhetett. Itt aztán kiderült, hogy Rafferty professzor miért javasolta, hogy legyen mellette valaki. A Ruth által emlegetett gyógyszertől állandóan kába volt. Sokszor azt sem tudta, mi történik körülötte, ezért néhány napja már nem szedte rendesen a tablettákat. A kezében tartott távkapcsolóval kikapcsolta a televíziót. Belebámult a sötétségbe.
Stefi megmondta a telefonban, hogy találkozgat valakivel. A lány nem kalandor típus, várható volt, hogy a kapcsolata idővel komollyá válik. Igaza van az anyjának, el kell felejtenie őt. Ébernek és kipihentnek érezte magát, pedig most jó lett volna nem tudni semmiről, csak aludni, belemerülni a bársonyos sötétségbe.
Stefi és Mark az éjszakát Christownban töltötték. A lány tudta, itt az ideje, hogy elfogadja a férfi közeledését, de képtelen volt igazán feloldódni, ezért inkább színlelt. Mark türelmes volt és gyengéd, és ahogy minden más a szex is egyszerű és természetes volt számára.
Amikor szeretkezés után közös zuhanyozást javasolt, Stefi hiányérzetét suta mosoly mögé rejtve, fáradtságra hivatkozva visszautasította.
Hétfőn Mark egy csendes kis étterembe vitte ebédelni, és míg az étlapra vártak, megkérdezte:
– Kik voltak az ismerőseid tegnap este a színházban?
Stefi tudta, hogy nincs értelme titkolózni a férfi előtt.
– Dr. Dalton Burt édesanyja.
Mark nem szólt, csak felhúzta a szemöldökét.
Feldobott hangulatban, kerülő úton indult vissza a buszhoz. Jól érezte magát Christownban. Nem is gondolta, hogy ennyire hiányzott neki a nagyvárosi nyüzsgés.
Ez a környék volt a város legszebb része. Sok ház még a XIX. században épült, közéjük tartozott az Elizabeth Kórház szépen felújított épülete is. Egy pillanatra felötlött benne, inkább visszafordul, hogy ne kelljen még csak elhaladnia sem előtte. A szíve egyre hevesebben vert, a levegőt kapkodva megállt. Továbbmehetett volna, de tudta, akkor a következő utcában fordul meg, és onnan rohan vissza, hiszen ezért jött ide.
Szorongva lépett be az épületbe. Az információnál néhányan álltak előtte, így újabb lehetőség adódott a meghátrálásra, de nem használta ki. Amikor kérdésére megmondták Burt Iversen szobájának számát, görcsbe rándult a gyomra. A liftek felé nézett, jó páran várakoztak ott is. Félt a kíváncsi tekintetektől, és ő sem kívánta találgatni, mi jár mások fejében, mikor a szeretteiket látogatják meg a kórházban. A lengőajtón át a lépcsőház felé sietett, és gyalog indult a negyedikre. Kifulladva lépett be a szobákhoz vezető folyosóra, ahol épp akkor állt meg a lift. Feszültségét csak növelte, mikor észrevette a felvonó ajtaján kilépő Rutht.
Az asszony vele ellentétben nem láttam meg, mert az ellenkező irányba fordulva, a kórtermek felé tartott. Stefi, minden bátorságát összeszedve követte. Amikor Ruth benyitott egy kórterembe, utánaszaladt.
Az ajtóban a lány nagyot sóhajtva megtorpant.
Ruth, az üres ágy végénél állva döbbenten nézett rá. A szobában az asszonyon kívül nem volt senki.
– Jó napot, Dr. Dalton – köszönt Stefi, idegességét leplezve.
– Stefi? – Rutht szemmel láthatóan meglepte a lány váratlan megjelenése. – Burt nincs itt, vizsgálatra vitték – mondta aztán.
Stefi könyörgő tekintettel nézte az asszony arcát. Várta, talán mond még valamit. Annyi minden járt a lány fejében, nem tudta, hogyan kérdezzen, mit kérdezzen.
– Ugye, jól van? – suttogta erőtlenül.
Ruth gondterhelten sóhajtott:
– Sokáig azt hittük, de még mindig szüksége van tolószékre.
Stefi a hátizsákja vállpántjaiba kapaszkodott. Körülnézett, keresett valamit, ami Burtre emlékezteti. Az ágy rendezett volt, bizonyára nemrég járt itt a nővér, és áthúzta. A kis éjjeliszekrényen észrevett egy könyvet, más személyes holmit nem fedezett fel. Zavartan nézett vissza Ruthra, és reménykedve megszólalt:
– James azt mondta…
– Mindannyian bíztunk benne, de ezek a fejsérülések kiszámíthatatlanok – Ruth mereven kibámult az ablakon.
– De még van remény, ugye? – faggatózott a lány.
– Tudom, Stefi, milyen borzasztó magának. Burt a fiam, nekem ugyanúgy fáj, hogy így kell látnom. Térjen vissza nyugodtan az új otthonába. Ön fiatal, ne láncolja le magát. Menjen! – Ruth sürgető hangjára Stefi kifelé indult. Ám az ajtónál megtorpant, könnybelábadó szemmel fordult vissza:
– Megmondaná neki, hogy itt voltam, és azt is, hogyha hív, többé nem teszem le a telefont.
Ruth kimérten bólintott.
Stefi ismét elkerülte a liftet, a könnyeit törölgetve baktatott le a lépcsőn.
Hétfőn szólt az iskolatitkárnak, hogy hívást vár Christownból, és ha nem érnék el, nyugodtan adják meg a mobilszámát.
Az elkövetkező napokban valahányszor csak megszólalt a telefonja, Burt hangját várva vette fel, ám mindig csalódnia kellett. Teltek a hetek, és Stefi lassan beletörődött, hogy a férfi többé már nem fogja keresni.
Mark egy tárgyalásra ment Christownba, Stefi pedig bebuszozott hozzá, hogy a délutánt együtt töltsék.
Ahogy meglátta a város első házait, a lánynak eszébe jutott a fájdalmas kórházi látogatás. A torka összeszorult, de a rá várakozó Markot észrevéve, összeszedte magát, és megpróbált boldognak látszani.
Beautóztak a belvárosba. Amikor egy parkolóban kiszálltak, Mark majdnem összeszaladt egy magas, ősz hajú férfivel, aki közelben álló autójához tartott. Zavartan kértek elnézést egymástól.
– Jó napot, George – üdvözölte a férfit Stefi, amikor felismerte Burt apját.
– Stefi! De örülök, hogy látom – ragyogott fel Iversen arca egy pillanatra.
– Hogy van, George? – a lány a kezét nyújtotta.
A férfi gyengéden megfogta Stefi ujjait, mosolygott, de tekintete borongós, szomorú maradt.
– Köszönöm. Most, hogy legalább Önt boldognak látom, kicsit jobban. Új szerelmet talált. Én sajnos többé nem kaphatom vissza a fiam! – Iversen nehezen engedte el a lány kezét, aki képtelen volt megszólalni. – Minden jót, kedvesem – George még egyszer Stefire mosolygott, kurtán biccentett Marknak, aztán beszállt a kocsijába, és elhajtott.
– Úristen, neki senki nem szólt – sóhajtott Stefi döbbenten.
– Miről? – kérdezte Mark kíváncsian.
– Hogy a fia él.
– Hogyan? – Raffaeli elsápadt.
– A barátod, a katona, aki eltűnt?
– Nem mondtam? – Stefi zavartan nézett Markra. – Kómában volt.
– Magához tért? – kérdezte a férfi nem leplezve megdöbbenését.
– Azt mondták nekem – Stefi előrenézett.
Markot legtöbbször gyengédség és féltés kerítette hatalmába, ha meglátta ezt az álmodozó, megtört tekintetet. Sajnálta a lányt az elveszített boldogságért. Úgy érezte, az ő feladata felvidítani és gondoskodni róla, hogy örökre eltűnjön a kétségbeesett pillantás.
Most azonban indulat feszítette. Fogalma sem volt róla, a lány mikor szerzett tudomást arról, hogy volt szerelme életben van. Helytelennek tartotta, hogy Stefi titkolózik előtte, és megbántva érezte magát. Attól félt, a lány azért hallgatott, mert összezavarodott. Nem akarta elveszíteni Stefit. Tanácstalanul körülnézett. Aztán a kirakatok során végigpillantva, felragyogott az arca.
– Drágám, ez a legjobb butik a városban. Szeretnél valamit? – kérdezte lelkesen, és Mark magával húzta a lányt az exkluzív üzletbe.
Az elegánsan öltözött, gyönyörű frizurájú, kifestett arcú hölgyek szinte lerohanták őket. Stefi zavartan nézett körül.
– Mit szeretnél? –kérdezte Mark széles mosollyal. – Egy alkalmi ruhát?
A lány már messziről észrevett egy halványkék anyagot, ami törtfehér, rózsa- és barackvirágszínű ruhák között árválkodott a legbelső sarokban, mint egy magányos kisfiú a kislányok között a játszótéren. Elindult a ruháért, Mark és egy középkorú hölgy követte.
Stefi a vállfát megfogva emelte ki a ruhát. A hatvanas évek rock and roll divatját idézte a rövid ujjú felsőrész, ám egyenes, finoman szűkített szoknyarésszel a bő alj helyett. Azonnal beleszeretett. Az egyszerű ruha igazi értékét, úgy tűnt, a finom anyag és az igényes munka adja.
– Ezt szeretném – Markra mosolygott.
– Ezt? – Mark megnézte az árcédulát, és kelletlenül vállat vont.
– És kérhetnék még valami szép fehérneműt? – kérdezte hízelegve Stefi, mert tudta, hogy az olcsó ruha kiválasztásával kellemetlen helyzetbe hozta a férfit. Mark megenyhülten bólintott.
Stefi álmélkodva hallgatta a fehérnemű részleg eladónőjét, minden darabot megcsodált és megdicsért. Végül két borzalmasan drága fehérnemű szett mellett döntött, melyek egyenként többe kerültek, mint a kék ruha.
Mark még rábeszélte egy puha rózsaszín sálra, sapkára és a hozzávaló kesztyűre, majd hitelkártyával rendezte a számlát, miközben felváltva bókolt az eladó hölgyeknek.
Vásárlás után beültek egy étterembe. Stefi itt már minden szavára és mozdulatára vigyázott, nehogy ismét megbántsa Markot. Annak ellenére, hogy pontosan tudta, mit szeretne enni, megkérte a férfit, válasszon neki az étlapról. Bár Mark nem találta ki a gondolatát, meglepően jól ismerte az ízlését. Szárnyas falatokat rendelt, könnyű tejszínes mártásban. A lánynak fogalma sem volt a felhasznált fűszerekről, de nagyon ízletesnek találta az ételt.
Stefi csodálta Markot azért a képességért, ahogy az emberekkel bánt. Raffaeli tanácsot kért a pincértől a borra, majd később a desszertre vonatkozóan is. A férfi ezt megtiszteltetésnek vette, és az egész étkezés alatt megkülönböztetett figyelemmel szolgálta ki őket.
Már az autóhoz tartottak, amikor a színház mellett elhaladva, Marknak feltűnt egy híres musical plakátja. Felajánlotta Stefinek, hogy bemegy megkérdezni, van-e jegy valamelyik hétvégi előadásra.
A lány nem tiltakozott, de lelkiismeret-furdalást érzett amiatt, hogy a férfi gondoskodása terhes számára, ahelyett, hogy a kedvére lenne.
Ruth és Frank az előadás után kifelé tartottak a színházból, amikor Frank hirtelen megragadta a belé karoló asszony karját.
– Ruth, odanézz! – mutatt egy fiatal párra. Az alpacca öltönyös, magas szőke férfi épp előttük segítette fel szőke kontyos partnernőjére a kabátot.
– Stefi – kiáltott fel Ruth döbbenten olyan hangerővel, hogy a lány a neve hallatán felnézett.
– Jó estét, Dr. Dalton – suttogta Stefi zavartan.
– Jó estét – viszonozta Ruth kimérten a köszönést.
Frank csak biccentett a fiatalabb pár felé. Mark udvariasan mosolygott.
Daltonék kifelé indultak, Frank leintett egy taxit. Az ajtót tartva megvárta, míg Ruth beül a hátsó ülésre, aztán beszállt a sofőr mellé. Egész úton egyetlen szót sem szóltak egymáshoz.
A lakásba lépve azonnal meghallották a televízió hangját, és látták a leghátsó szobából kiszűrődő fényt.
– Megmondom neki – mondta Ruth kilépve a cipőjéből.
– Hagyd, ne bántsd – fogta meg a felesége karját, hogy visszatartsa.
– Ha az én számból hallja, végre talán elfogadja, hogy Stefit már nem érdekli, és feladja ezt a hiábavaló várakozást – Ruth végigment a folyosón, és belesett a szobába.
Burt aludt az ágyon.
– Alszik – fordult vissza az asszony, és elérzékenyülve mosolygott.
– Egész délután aludt – ingatta a fejét Frank.
– A gyógyszertől van, Frank. Rafferty megmondta, hogy így lesz, de mégis jobb neki itt, mint a kórházban.
– Ha beszámolsz neki Stefi új barátjáról, itt sem lesz többé jó neki – morogta Frank.
– Épp ideje, hogy elfeledje azt a lányt – jelentette ki Ruth dühösen, aztán óvatosan becsukta az ajtót.
Burt kinyitotta a szemét. Már akkor sem aludt, mikor az anyjáék hazaértek, hallotta, hogy őt érintő dologról vitáznak.
Ismerte az anyját. Ruth reggelig még többször is meggondolhatja magát azzal kapcsolatban, hogy elmondja-e neki, amit először annyira akart. Tudta, ha úgy tesz, mintha aludna, továbbfolytatják a beszélgetést, és megtudhatja, ami érdekli. Unta már a suttogásokat, elhallgatásokat és sajnálkozó tekinteteket maga körül. Egyre jobban zavarta a helyzet. Nem volt már szüksége segítségre, képes volt ellátni magát, szeretett volna hazaköltözni. Az orvos viszont azzal a feltétellel engedte ki a kórházból, hogy a decemberi utókezelésig kevés időt tölt egyedül. Más lehetőség nem lévén, csak az anyjához jöhetett. Itt aztán kiderült, hogy Rafferty professzor miért javasolta, hogy legyen mellette valaki. A Ruth által emlegetett gyógyszertől állandóan kába volt. Sokszor azt sem tudta, mi történik körülötte, ezért néhány napja már nem szedte rendesen a tablettákat. A kezében tartott távkapcsolóval kikapcsolta a televíziót. Belebámult a sötétségbe.
Stefi megmondta a telefonban, hogy találkozgat valakivel. A lány nem kalandor típus, várható volt, hogy a kapcsolata idővel komollyá válik. Igaza van az anyjának, el kell felejtenie őt. Ébernek és kipihentnek érezte magát, pedig most jó lett volna nem tudni semmiről, csak aludni, belemerülni a bársonyos sötétségbe.
Stefi és Mark az éjszakát Christownban töltötték. A lány tudta, itt az ideje, hogy elfogadja a férfi közeledését, de képtelen volt igazán feloldódni, ezért inkább színlelt. Mark türelmes volt és gyengéd, és ahogy minden más a szex is egyszerű és természetes volt számára.
Amikor szeretkezés után közös zuhanyozást javasolt, Stefi hiányérzetét suta mosoly mögé rejtve, fáradtságra hivatkozva visszautasította.
Hétfőn Mark egy csendes kis étterembe vitte ebédelni, és míg az étlapra vártak, megkérdezte:
– Kik voltak az ismerőseid tegnap este a színházban?
Stefi tudta, hogy nincs értelme titkolózni a férfi előtt.
– Dr. Dalton Burt édesanyja.
Mark nem szólt, csak felhúzta a szemöldökét.
Délután meglátogatták a könyvtárban Marlene-t. A vörös hajú lány hitetlenkedve nézett barátnőjére, amikor Stefi megjelent a kiállítóterem melletti kicsiny iroda ajtajában.
Mark valami halaszthatatlan ügyre hivatkozva visszautasította Marlene kávéra szóló meghívását, így a két barátnő egy időre kettesben maradhatott.
Átsétáltak a könyvtár közelében megbújó kis kávézóba, és a legbelső sarokba húzódtak. Míg Stefi Christownban lakott, sokszor zárásig beszélgettek itt. Most megint két melange-ot rendeltek szénsavmentes ásványvízzel, és Marlene, ahogy szokott, rögtön a lényegre tért:
– Ez a pali szőke is, herceg is, gondolom, lova is van.
– Minden.
– És ő az? – kérdezte Marlene, Stefi arcát fürkészve, erősen hangsúlyozta a mondat utolsó szavát.
A lány vállat vont, aztán megkérdezte:
– Együtt vagy még Alexszel?
– Igen, szeretem őt, Steph. Mostanában pedig különösen nagy szüksége van rám. Hónapok óta Red Lake-ben unatkoznak, vagy bíróságra járnak. A Cooper Island-en történtek miatt az egység minden tagja gyanúba keveredett. Morrison hadnagy öngyilkos lett, Jackson tábornok pedig szökésben van. De hagyjuk ezt, Stefi! – Marlene legyintett. – Nem értem, baba, engem miért hanyagolsz? Miért nem hívsz? Miért nem hagytál üzenetet, amikor leléptél?
Stefi a melange-ot kavargatta.
– Nem tudom. Amikor megismertem Burtöt, megértettem, miért mondtad a nyaralás előtt, hogy éljek… Aztán meghalt…
Marlene tiltakozva felemelte a kezét, de Stefi nem vett róla tudomást, merengve folytatta:
– Azt hittem, ha elmegyek Pearl Creek-be, messze innen, eltűnik a hiányérzetem, újra nyugalmat találok. Addig, amíg nem szerettél senkit, más a magány, mint így. Ez a magány üres, ez fáj…
– Jó, úgy tudtuk, Burt meghalt, de később miért nem jöttél vissza?
– Én nem tudom tolószékben látni… – Stefi letörölte kibuggyanó könnyeit.
– Mit beszélsz? – Marlene megdöbbent. – Burt jól van! Maradandó károsodás nélkül, a saját lábán hagyta el a kórházat. Most az édesanyjánál lakik, decemberben valami utókezelésre megy. Nem tudom, mi szüksége van rá, mikor teljesen rendbe jött – mondta Marlene lelkesen. A derűs kifejezés lehervadt az arcáról, a magába roskadva üldögélő Stefit figyelte. Barátságosan megsimogatta a kezét. A lány megtört tekintettel nézett rá.
– Marlene, meglátogattam Burtöt a kórházban, de csak Ruthszal találkoztam. Azt mondta, jobban teszem, ha elmegyek. Megkértem, szóljon Burtnek, hívjon fel. Azóta sem keresett. Gondolom, úgy döntött, jobb, ha nem találkozunk, azok után, hogy ő már nem a régi.
– Ruth azt mondta neked, hogy Burt tolószékben van? – Marlene hitetlenkedve nézte barátnője arcát.
A lány bólintott.
– Esküszöm, Steph, jól van! – Marlene a kézitáskájából előhúzott egy tollat. Óvatosan kihúzta kávéscsészéje alól a csipkés szélű poháralátétet, és írni kezdett.
– Felírom az intézet nevét, ahova utókezelésre megy. Karácsonykor látogasd meg!
Stefi elképedve vette át a lapot Marlene-tól, aki mosolyogva tette hozzá:
– Meglepődsz majd, milyen jól néz ki.
Átsétáltak a könyvtár közelében megbújó kis kávézóba, és a legbelső sarokba húzódtak. Míg Stefi Christownban lakott, sokszor zárásig beszélgettek itt. Most megint két melange-ot rendeltek szénsavmentes ásványvízzel, és Marlene, ahogy szokott, rögtön a lényegre tért:
– Ez a pali szőke is, herceg is, gondolom, lova is van.
– Minden.
– És ő az? – kérdezte Marlene, Stefi arcát fürkészve, erősen hangsúlyozta a mondat utolsó szavát.
A lány vállat vont, aztán megkérdezte:
– Együtt vagy még Alexszel?
– Igen, szeretem őt, Steph. Mostanában pedig különösen nagy szüksége van rám. Hónapok óta Red Lake-ben unatkoznak, vagy bíróságra járnak. A Cooper Island-en történtek miatt az egység minden tagja gyanúba keveredett. Morrison hadnagy öngyilkos lett, Jackson tábornok pedig szökésben van. De hagyjuk ezt, Stefi! – Marlene legyintett. – Nem értem, baba, engem miért hanyagolsz? Miért nem hívsz? Miért nem hagytál üzenetet, amikor leléptél?
Stefi a melange-ot kavargatta.
– Nem tudom. Amikor megismertem Burtöt, megértettem, miért mondtad a nyaralás előtt, hogy éljek… Aztán meghalt…
Marlene tiltakozva felemelte a kezét, de Stefi nem vett róla tudomást, merengve folytatta:
– Azt hittem, ha elmegyek Pearl Creek-be, messze innen, eltűnik a hiányérzetem, újra nyugalmat találok. Addig, amíg nem szerettél senkit, más a magány, mint így. Ez a magány üres, ez fáj…
– Jó, úgy tudtuk, Burt meghalt, de később miért nem jöttél vissza?
– Én nem tudom tolószékben látni… – Stefi letörölte kibuggyanó könnyeit.
– Mit beszélsz? – Marlene megdöbbent. – Burt jól van! Maradandó károsodás nélkül, a saját lábán hagyta el a kórházat. Most az édesanyjánál lakik, decemberben valami utókezelésre megy. Nem tudom, mi szüksége van rá, mikor teljesen rendbe jött – mondta Marlene lelkesen. A derűs kifejezés lehervadt az arcáról, a magába roskadva üldögélő Stefit figyelte. Barátságosan megsimogatta a kezét. A lány megtört tekintettel nézett rá.
– Marlene, meglátogattam Burtöt a kórházban, de csak Ruthszal találkoztam. Azt mondta, jobban teszem, ha elmegyek. Megkértem, szóljon Burtnek, hívjon fel. Azóta sem keresett. Gondolom, úgy döntött, jobb, ha nem találkozunk, azok után, hogy ő már nem a régi.
– Ruth azt mondta neked, hogy Burt tolószékben van? – Marlene hitetlenkedve nézte barátnője arcát.
A lány bólintott.
– Esküszöm, Steph, jól van! – Marlene a kézitáskájából előhúzott egy tollat. Óvatosan kihúzta kávéscsészéje alól a csipkés szélű poháralátétet, és írni kezdett.
– Felírom az intézet nevét, ahova utókezelésre megy. Karácsonykor látogasd meg!
Stefi elképedve vette át a lapot Marlene-tól, aki mosolyogva tette hozzá:
– Meglepődsz majd, milyen jól néz ki.
Tizenhetedik fejezet: 2023. április 23.
 |
| A szarvas szíve |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése