Naptánc 11. fejezet – A múlt árnyai

Kép: Pixabay

 

A Thompson-ház konyhájából kihallatszott Burt és Marlene vitája, nem tudtak megegyezni a húspogácsák fűszerezésében. Alex a nappali ajtajának támaszkodva egy ideig vigyorogva hallgatta őket. Aztán az ablaknál álló Stefihez lopakodott, hátulról átölelte, és megpuszilta az arcát.
A lány, aki eddig belemerült a kert virágainak látványába villámló tekintettel nézett fel rá.
– Ne haragudj – mosolygott a fiatalember. – Csak örülök neked. Már nem is emlékszem, Burt mikor főzött utoljára. Micsoda bulik voltak... Nem hittem volna, hogy hallom még ennyire felszabadultan nevetni. Szörnyű állapotban volt, darabokra esett szét, ilyen picikékre – mondta a mutató és hüvelykujja között egy mákszemnyi réssel, még a szemét is összehúzta.
Kate lépett be a helyiségbe, a fotelbe telepedve hallgatta őket.
– A családja miatt? – kérdezte Stefi Alextől.
– Mesélt neked valamit a balesetről? – kérdezett vissza a fiatalember.
– Magát hibáztatta, hogy elkésett, és nem ért oda időben.
– Nem késett el, sosem késett el – tiltakozott Alex a fejét rázva. – Eligazítás volt, egy jelentést is vártak tőle, nem indulhatott előbb.
– Julie szülei az elejétől fogva ellenezték a kapcsolatukat – szólt közbe Kate. – Szerintem a lány is más életre számított. Az esküvő előtt Burt jó sokáig betegállományban volt, Red Lake-ben lövöldözésbe keveredtek, és csúnyán megsérült a lába.
Stefi aprót biccentett, jelezve, hogy erről tud, James felesége közben mesélt tovább:
– Julie talán azt hitte, nem áll újra szolgálatba. Hiú ábránd volt. Megértettem, mert tudom, milyen élet ez. Miután megnősült, már nem jártak össze annyit Jamesszel, Burt ha tehette, hazament. A baleset után mi nem hibáztattuk semmiért, de a lány családja másképp látta. Még a temetésen sem voltunk túl, amikor az apósa, Mr. Lewis felszólította Burtöt, hogy hagyja el Julie nagymamájának a házát, ahova az esküvő után költöztek – Kate elhallgatott.
Stefi egyre kellemetlenebbül érezte magát. Ezek az emberek az első pillanatban befogadták, és olyan nyíltan beszéltek előtte Burtről és a férfi életéről, ahogy ők ketten egymás között még nem mertek.
Alex ott folytatta, ahol James felesége abbahagyta:
– Vett magának egy lakást, és beköltözött. Élte az életét, mintha sosem lett volna családja. Tette a dolgát, félelmetesen nyugodt volt, alapos. Aztán a baleset után másfél évvel kibukott. Észre kellett volna vennünk, hogy gáz van. Későn derült ki, hogy nyugtatókon élt.
– Én figyelmeztettem Jamest, hogy valami nagy baj van – Kate újra átvette a szót. – Tudod, Stefi, Jimnek gondja van a súlyával, és állandóan fogyni akar. Mindig irigyelte Burtöt az alkata miatt – nevetett az asszony, aztán újra elkomolyodott.
– Akkortájt volt a kötelező vizsgálatuk, és a férjem elmondta, hogy Burt tíz kilót fogyott. Erre aztán mindenkinek eszébe jutottak apró furcsaságok vele kapcsolatban, aminek külön-külön nem tulajdonítottunk elég jelentőséget. Újra dohányozni kezdett, elveszített dolgokat, a tárcáját, az óráját, a telefonját. James próbált beszélgetni vele, de akkor már szakember segítségére lett volna szüksége. Végül megtörtént a baj…
– Mi történt?  – Stefi hol Alexre, hol Kate-re pillantott.
A tizedes kezdett beszélni:
– Meghalt egy civil, aki rossz helyen volt, rossz időben. Veszélyeztette az akció sikerét, saját magát, minket, valami paragrafusra hivatkozva nem takarodott el a helyszínről. Eltalálták a fickót, és sajnos, elvérzett.
– Emiatt szerelték le Burtöt?
– A fickó egy képviselő titkára volt, példát kellett statuálni.  A hadnagyot hozták ki felelősnek, mint az akció parancsnokát. Amilyen állapotban volt, tálcán kínálta fel magát az ügyésznek.
Alex legyintett.
– Felajánlották, ha önként leszerel és gyógykezelésen vesz részt, semmi nyoma nem marad a történteknek az aktájában. Ja, és mindezt az érdemeire való tekintettel tették.
– Szerintem, Ruth is hibás azért, ami utána következett – mondta Kate.
– Az édesanyja? – lepődött meg Stefi.
– Igen, Dr. Daltonnak nem felelt meg a hadsereg rehabilitációs intézete, valami drága helyre akarta bejuttatni Burtöt, de csak sokára kaptak időpontot. Így több mint fél évig még lézengett, és a nyugtatók mellé inni kezdett – Kate sóhajtott.
– Ne is beszéljünk róla, lényeg, hogy túl van rajta.
– Ki? – Burt az ajtóban állt, a karját már nem kötötte fel.
Kate és Alex zavartan néztek össze.
– Elmondtátok? – Burt arca elszürkült.
Stefi aggódva nézett rá.
– Baj? – kérdezte.
A férfi a fejét rázta, Alexandert méregette.
– Nem vagyok büszke arra, ahogy éltem. Alexnek folyton jár a szája. Én is elmondtam volna egyszer…
– Félsz, hogy másképp látlak majd?– Stefi a férfihoz lépett, és megfogta a kezét. – Ne aggódj!
– Majd megkérdezem holnap reggel – mosolygott Burt szomorúan.
– Gyerekek, gyerekek! – hallatszott James hangja valahonnan az előszobából. – Parázslik a faszén, hol vannak a husikák? – kérdezte félig énekelve.
Burt hátranézve intett neki az ajtóból, hogy menjen a konyhába, aztán Kate-hez fordult.
– Majd Jamesszel kivisszük a húst.
Amikor Burt belépett a konyhába, a főtörzsőrmester épp a salátát kóstolgatta az egyik tálból.
– Öregem, nem semmi vagy – ingatta a fejét Iversen.
James elmosolyodott.
– Finom.
– Azt a feleségednek köszönd.
– Majd, ha elmentetek – vigyorgott Thompson. Aztán kipillantott az előszobába, a többiek épp akkor mentek ki az udvarra a hátsóajtón. James komoly arccal fordult a barátja felé.
– Figyelj, Burt, Williams említette, hogy lenne számodra egy civil megfigyelői munka. Jackson tábornok állítólag már a Minisztériummal is megegyezett, hogy te jöhess. Nagyon csípnek, vagy úgy érzik, tartoznak neked.
Burt arca felragyogott.
– Amúgy is rendeznem kell Frank felé az adósságom.
– Mit akarsz rendezni? Az a házrész már Franké.
Burt döbbent arccal nézett Jamesre.
– Igen. Te akkor fel sem fogtad, mit írsz alá. Ez van, fogadd el. Már nem tehetsz ellene semmit. Nem vásárolhatod vissza tőle, hiszen az édesanyád férje.
– Akkor is tartozom nekik.
– Nem hiszem, hogy Ruth elvárná tőled, hogy fizess a gondoskodásért, amit tőle kaptál, mikor nehézségeid voltak. – James egy pillanatra elhallgatott, aztán így folytatta:
– Williams hamarosan keresni fog, de mi most vigyük az ennivalót, mert Alex még a végén éhen hal.
 

A kertben üldögéltek. Már túl voltak a vacsorán, de a tálakon még akadt húspogácsa és némi saláta is, amikor egy bánatos arcú tizenéves fiú jelent meg az udvaron.

– Helló mindenkinek – köszönt kelletlenül.

– Harry, hát te? – kérdezte csodálkozva Kate.

– Gináékhoz is vendégek érkeztek – válaszolt a fiú morogva. – Bemegyek tévézni.

– Vacsoráztál? – kérdezte Kate.

– Hagyd csak, anya! Majd körülnézek a hűtőben.

– Ülj le az asztalhoz, tele van kajával – intett Burt a srácnak.

Harry meglepődött.

– Persze, csak ha az öregek nem zavarnak – Iversen elmosolyodott.

Alex, aki a kerti hintában üldögélt, Marlene és Stefi között, megkérdezte:

– Hol vannak itt öregek?

Harry jól megrakta a tányérját salátával és húsgombóccal, aztán leült az asztal végére, Burt mellé.

Kate közben összeszedte a használt tányérokat és evőeszközöket, Stefi pedig leugrott a hintából, hogy segítsen. Alex, Marlene vállát átölelve a lány után kiabált:

– Vigyázhatnál, Stefi, Marlene majdnem leesett!

– Aha! – nézett vissza Stefi nevetve.

James, aki szemben ült Burttel, jóízűen falatozó fiát figyelte. Amikor Stefi Burthöz lépett, hogy elvegye előle az üres tányért, Thompson rájuk pillantott. A lány Iversen vállára támasztotta a kezét, a férfi Stefi felé fordult, és állával végigsimította az ujjait. Egy ábrándos pillantást kapott válaszul. James, szája sarkában elégedett mosollyal, visszanézett a fiára.

Amikor Stefi Kate oldalán bement az udvarról a házba, Harry, Burtre pillantva, teli szájjal vigyorogva megjegyezte:

– Helyes lány!

– Az – bólintott Burt büszkén, és közelebb ült Harryhez.

 

Kate a mosogatógépbe pakolta az edényeket, Stefi pedig süteményt szeletelt, közben beszélgettek.

– Harry és Burt nagyon jóban voltak. Burt korrepetálta matematikából, mert James semmire sem ment Harryvel. Jim szerint a fiunk képtelen bármire hosszabb ideig odafigyelni. Amikor Burttel kezdett tanulni, szépen javultak a jegyei.

– És te nem tudtál volna segíteni neki?

– Én és a matematika! Úristen, Stefi, nekem is tanár kellene – kuncogott Kate.

– Mivel foglalkozol? – kíváncsiskodott Stefi.

– Illusztrátor vagyok. Korábban rajztanár voltam, de miután Harry megszületett, valahogy már nem ment a tanítás. James sokszor hónapokra elment, nagyon hiányzott. Minél több időt akartam Harryvel tölteni, hogy legalább az anyját ne kelljen nélkülöznie. Elhatároztam, hogy megpróbálok itthon dolgozni. Óriási szerencsém volt, egyszerre két pályázatom is elfogadták. Azóta több kiadónak illusztrálok, állandó megrendeléssel, és előfordul, hogy közvetlenül a szerzők keresnek meg.

– Amikor James távol van, mit teszel, hogy ne hiányozzon annyira? – kérdezte a lány félszegen.

– Amíg fiatal házasok voltunk, a trikójával aludtam, amit levetett – Kate a vállát felhúzva, szégyenlősen mosolygott.

– Miután Harry megszületett, ha egyedül voltunk, az ő szobájában éjszakáztam. Most már egy kicsit könnyebb. Húsz év alatt hozzáedződtem a magányos éjszakákhoz. James egyszer sebesült meg súlyosan, Afrikában. Harry még kicsi volt. Csak akkor értesültem róla, mikor már hazahozták, és Burt eljött értem, hogy elvigyen a kórházba. Jim szerencsére már nem volt életveszélyben. Burt megvárt, és haza is hozott. Akkor beszélgettünk először, de azonnal a szívembe zártam, amikor azt mondta: „Ne haragudjon, asszonyom, hogy nem tudtam épségben hazahozni a férjét.” Olyan fiatal volt, de édesen komolyan vette magát, pedig nem volt egyszerű a helyzete. Nem sokkal előtte került az egységhez, amikor a korábbi parancsnok új megbízást kapott és néhány katonát magával vitt. A maradók közül páran a fiatal tiszten vezették le a sértettséget.

Hat évvel ezelőtt, amikor bekattant egy újonc Red Lake-ben, James könnyebben sérült, akkor Burt járt rosszabbul. Ezután volt olyan sokáig betegállományban, amiről meséltünk neked, Julie-val kapcsolatban. Tudod, az esküvő előtt… Mindig ide kanyarodunk vissza – Kate zavartan elhallgatott, elmosolyodott, aztán ő érdeklődött.

– Ruthszal találkoztál már?

– Igen.

– Vele nehéz lesz – Kate a lány szemébe nézett. – Furcsán viszonyul Burthöz, gyerekkorában elhanyagolta a karrierje miatt, most meg mintha nem tudná elengedni, lehet, hogy Burt apja miatt van ez… Nem tudom.

– Szeretem a könyveit, hihetetlen tudása van – vette védelmébe Ruth Daltont Stefi.

Kate meglepetten mosolygott.

James az üres húsos tállal jelent meg az ajtóban, letette az asztalra, és átölelte Kate-et.

Stefi tapintatosan elfordult. Irigyelte Thompsonékat, húsz év után is tökéletesen boldognak látszottak, imádták egymást és a fiukat.

– Nem fogod elhinni – mondta James nevetve a feleségének –, Harry és Burt azóta is beszélgetnek.

Mintegy végszóra Iversen lépett be, a nyomában Harryvel. Burt kivette a süteményes kést Stefi kezéből, és a fiúnak adta.

– Most segíts egy kicsit anyukádnak te, én elrabolom a hölgyet. – Ölbe kapta, és nevetve vitte magával a lányt, aki aggódva tiltakozott sérült karja miatt.

James mosolyogva nézett utánuk.

– Varázsló ez a lány – jegyezte meg. A hűtőhöz lépett, kivett néhány üveg sört, és a címkéket nézegette.

– Alkoholmentes van még? – kérdezte Kate-re pillantva.

– A másik hűtőben, a garázsban. Kinek kell?

– Burtnek – válaszolt James.

Kate elégedetten bólintott.

Késő éjjel volt már, mikor Stefi és Burt elköszöntek Thompsonéktól. Taxival mentek a férfi lakására.A négyemeletes apartmanház legfelső emeletén lévő lakás nem sokkal volt nagyobb, mint Stefi albérlete, de lényegesen újabb és jobb állapotú volt, korszerű berendezéssel. A ragyogóan tiszta konyhában még egy mosogatógép is helyet kapott, de a polcok és a pult majdnem üres volt. A tágas szobában óriási ágy állt, annak végénél öblös gotel és tévéállvány, a konyha melletti falat teljesen beborította egy beépített szekrény. Stefi ezzel a hatalmas rakodótérrel magyarázta, hogy a televízió mellett heverő újságokon kívül más személyes holmit nem látott. Nem voltak könyvespolcok, képek, se egy magnó vagy CD lejátszó.

– Tetszik neked? – kérdezte Burt a lány arcát fürkészve.

Stefi zavartan bólintott, nem tagadhatta, a lakás szép volt, de ijesztően hiányzott belőle valami, ami otthonná tette volna.  

– Holnap elhozzuk a legfontosabb dolgaid, rendben?

A lány meglepetten nézett a férfira.

– Költözzek ide? – kérdezte.

– Semmi kényszer, bármikor hazamehetsz, ha nem érzed jól magad – Burt Stefihez lépett, átölelte, és a fülébe súgva megismételte: – Bármikor, ha nem érzed jól magad…

A lány már épp tiltakozott volna, és felnézett a férfira. Azonnal tudta, hogy ez hiba volt. Burt sötét szemébe pillantva mindent elfelejtett. Főleg, amikor így mosolygott rá, és utána rögtön megcsókolta, ahogy most is…

Stefi keveset aludt, a Kate-tel és Alexszel folytatott társalgás túlságosan felkavarta. Szerette volna átbeszélni a történteket Burttel, mert úgy érezte, etikátlan dolog volt a gondjairól, múltjáról a háta mögött beszélgetnie. A párnán könyökölve nézte Burt arcát, majd a mutatóujját végighúzta az orrán. Burt odakapott, aztán az oldalára fordult. A lány most a hátgerincét kezdte simogatni. Burt morogva visszafordult felé.

– Miért nem alszol? – kérdezte álmosan.

– Gondolkodtam azon, amit Alex és Kate meséltek nekem tegnap – mondta a lány a férfi vállát cirógatva. – Alex azt mondta, az a férfi maga is hibás volt.

– Igen, és meghalt – Burt felült, hátát az ágykeretnek támasztotta.

– Ha az ő hibájából Alex vagy James hal meg, mit éreztél volna? – Stefi a férfihoz bújt, Burt átkarolta.

– Stefi, itt nem csak erről van szó. A nyugtatók miatt olyan állapotba jutottam, hogy sokszor már nem tudtam magamról, és nem szálltam ki – magyarázta önváddal a hangjában.

– Először csak altatót szedtem, mert folyton Davie arcát láttam magam előtt, ha lehunytam a szemem.

– Láttad a baleset után? – Stefi elszörnyedve nézett Burtre.

– Nem – a férfi a fejét rázta.– James és egy rendőr megakadályozta, hogy odamenjek hozzájuk.  Néhány nappal később kellett azonosítanom őket… Aztán az altató már nem használt, és hogy ne legyek ideges a kimerültségtől, nyugtatókat szedtem.

– Hogy jutottál hozzá a gyógyszerekhez?

Burt szégyenkezve nézett a lányra.

– Volt egy orvos ismerősöm, akiről tudtam valamit… Bármit felírt volna, hogy hallgassak.

– Tudod, Burt, az élet nem csak fekete és fehér, és te sem vagy csak jó vagy rossz. Ember vagy, nem gép, te is hibázhatsz – a lány megcirógatta Burt mellkasát, a férfi elkapta a kezét.

– A pszichiáterek is ezt próbálták a fejembe verni. Neked talán sikerül.

– A pszichiáterek nem szerettek téged – jelentette ki Stefi, aztán zavartan elhallgatott.

– Mondd még egyszer, kérlek – könyörgött a férfi, de a lány nem nézett fel, ezért Burt egyenként csókolgatni kezdte az ujjait. – Hosszú lesz ez a reggel – suttogta közben.

 

Délelőtt céltalanul sétálgattak a parkban, ahol Burt futni szokott. Amikor közeledett az ebédidő, a férfi egy kopott épület felé indult, mely előtt jó néhány motor parkolt.

– Finom sültet adnak – mosolygott.

Stefi elhűlten meredt rá.

– Nem mehetnénk egy rendes étterembe?

Burt sóhajtott.

– Mi baj? – kérdezte a lány.

A férfi a fák ágai között kereste a választ, aztán Stefire nézett.

– Nekem nincs túl sok pénzem – Burt ajkát nehezen hagyták el a szavak. – A feleségem nagymamájának a házában laktunk, de a baleset után az apósom kirakott onnan. Akkor vettem a lakást, minden megtakarításom ráment. Több mint egy éve nincs fizetésem, Stefi. Kapok valamennyi segélyt, és ennyi. Van egy edzői állás, amire jelentkeztem, de nem adtak konkrét választ, és csak a jövő hónapban állhatnék munkába. Értesítést várok tőlük.

– Nagyon bántana, ha én fizetném az ebédet? – Stefi a férfi elé állt, megsimogatta az arcát.

Burt nem válaszolt.

– Hazamehetünk, ha szeretnéd – ajánlotta a lány.

A férfi a fejét rázta.

– Ne haragudj, ez az utolsó szabadnapod, nem teszem tönkre. Legyen úgy, ahogy te akarod.

Hátat fordítottak a kocsmának, és elindultak kifelé a parkból. A sétányon Stefi rámutatott egy büfékocsira.

– Együnk szendvicset, mint az iskolások – ajánlotta mosolyogva. – Este pedig főzhetnél nekem egy finom vacsorát!

A férfi tekintete, majd gyengéd csókja mindennél többet mondott háláról, szerelemről.

Stefi már második hete lakott Burt lakásában. Mikor hazaért, a férfi rendszeresen főzött valamit. A legegyszerűbb alapanyagokat is gondosan használta fel, aprólékosan ügyelt a részletekre.Figyelembe vette a hozzávalók színét, mindent egyformára vágott, a legkisebb darabot sem hagyta kárba veszni. Néha megpróbálta rávenni a lányt, hogy segítsen neki, de Stefi félt, hogy szégyenben marad. Aztán rájött, hogy Burtnek mekkora örömet jelent ez az elfoglaltság, és úgy döntött, talán jobb is, ha nem zavarja, ezért rendszerint a konyhaasztalnál üldögélve figyelte.

Így volt ezen az estén is. Burt ujjatlan fekete trikóban, kopott farmerben állt a tűzhelynél, egy serpenyőben cukrot pirított. Amikor elkészült a karamell, beleszórta az előzőleg megfőzött burgonyát.

– Kitől tanultál főzni? – kérdezte Stefi.

– Iversen nagymamától – mondta Burt. Könnyedén megemelte a serpenyőt, ide-oda görgette benne a burgonyát, hogy mindenhová ráragadjon a karamell. Közben, időnként a lányra pillantva, mesélt.

– A szünidőket náluk töltöttem, míg a szüleim együtt éltek. Nagymama szakácskönyvből főzött, mert nagypapa egyszer kitalálta, hogy neki attól kezdve csak dán étel kell. Ahogy felolvastam neki, megtanultam a recepteket.

– Te egy dán indián vagy?

Burt nevetve bólintott, aztán a kész köretet átborította egy tálba.

– A szüleim házasságát alapul véve, elég veszélyes párosítás, de így nagyobb az esélye, hogy olyan szép szőke kislányunk legyen, mint te – a férfi a lányra kacsintott.

Stefi szólni sem tudott, Burt csak mosolygott.

– Vagy inkább egy vakmerő kis rézbőrűt szeretnél, akit nem lehet lerázni a fáról?

A lány tiltakozva ingatta a fejét, szemrehányó hangsúllyal mondta:

– Még alig ismerjük egymást.

A férfi leguggolt elé, megfogta a kezét.

– Steph, szeretlek. Ha elveszítenélek, vagy ha elhagynál, nem tudnám újrakezdeni, másvalakivel.

– Ilyet nem jelenthet ki senki, Burt – a lány elhúzta a kezét.

A férfi hirtelen felállt, elzárta a sütőt, a tepsit kitette a pultra kikészített edényrácsra. A konyhában szétterjedt a babéros sült hús illata. Valami más is megváltozott, Burt könnyedsége eltűnt, tartása merev lett, mozdulatai kimértek.

– Azért remélem, a vacsorát nem utasítod vissza – mondta színtelen hangon, miközben kést és vágódeszkát vett elő.

Stefi elgondolkozva nézte Burt vállát, szerette volna megsimogatni, de a gyerekekre való utalás és a vallomás megijesztette. Eszébe jutott, mikor Burt azt mondta a hotelben, hogy nem költözik be hozzá, mert talán nem merné elküldeni, ha már megunta. A férfi itt Christownban is ugyanúgy viselkedett: semmit nem hagyott a lánynál, és nem is szívesen időzött nála, inkább őt költöztette be magához. 

Amióta Stefi megtudta, milyen körülmények között kellett Burtnek elhagynia a házat, ahol a családjával élt, megértette az indokait. Tisztában volt vele, a férfi saját magát védi: nem akarja, hogy ismét kidobják valahonnan. Talán a lakása is önvédelemből ennyire személytelen, hogy ne kötődjön semmihez. Mindezek ellenére szerelmet vallott neki, és ez megrémítette a lányt. Nem tudta, elég erős-e ahhoz, hogy támaszt nyújtson a férfinak az újrakezdéshez. Ha valami félresikerül és Burt újra összeomlik, ő nem vállalhat érte felelősséget… Mégis egyre szorosabban kötődött hozzá. Ha reggel felébredt és Burt már felkelt mellőle, összeszorult a szíve, olyan egyedül érezte magát. Amikor nagy ritkán egyedül ment haza az albérletbe, szinte fojtogatta a lakás üressége. Hiányoztak a férfira utaló apró jelek, a ruhái, a sportújságjai, az after shave és a dezodor illata.

Stefi már nem bírta tovább, felállt. Burt épp tányérokért nyúlt a felső szekrénybe, a lány megvárta, míg leteszi őket a pultra, mögé lépett, és hátulról átölelte.

– Steph! – a férfi hangjában meglepetés érződött. Felemelte a karját, megfordult. Stefi nem lépett hátra, alig lazított a szorításon, átbújt Burt hóna alatt, most már elölről simult hozzá. A férfi magához szorította, a vállát simogatta.

– Ne haragudj! Tudom, neked túl gyors ez az egész – suttogta. –  Számomra viszont az idő rohan túl gyorsan.

– Miről beszélsz, Burt?

– Arról, hogy nincs semmim, és talán nem lesz időm felépíteni egy új életet.

Stefi nem tudott mit válaszolni, inkább felemelte a fejét, és lehunyta a szemét. Burt ajka puhán ért az övéhez, aztán gyengéden megsimogatta az arcát.

– Szeretlek – suttogta, amikor a lány felnézett.

Stefi torka összeszorult, rádöbbent, hogy fél. Megijesztette a természetesség, ahogy Burt kimondta: „Szeretlek”.

Ezernyi kétség, kérdés kavargott a lelkében, miközben tudta, hogy a férfi ugyanarra a szóra vár, mely egyszer véletlenül már kicsúszott a száján.

Burt gyengéden a mellére vonta a lány fejét. Stefi reszketett, és érezte, ahogy a férfi testén is remegés fut át. Stefi kibontakozott az ölelésből. Megfogta Burt kezét, és magával húzta. Csak a szobában, az ágy előtt állt meg. Lassan a férfi felé fordult, és simogatni kezdte a vállát. Felhúzta a trikóját, és végigcsókolta a mellkasát, majd a hasát. Burt egyre gyorsabban szedte a levegőt. Stefi felnézett. Elmosolyodott, aztán kigombolta a férfi nadrágját.

– Mire készülsz? – kérdezte Burt elakadó lélegzettel.

– Még nem találtad ki? – kérdezett vissza vakmerően a lány. Aztán zavarba jött, de gyorsan újra összeszedte a bátorságát, és a zipzárt lehúzva benyúlt Burt nadrágjába.

A férfi felnyögött. Miközben Stefi a kezével mindent megtett azért, hogy Burtnek jó legyen, az ő testét is elöntötte a forróság. Felsóhajtott. A férfi erre a karjába kapta. Mohón csókolóztak, és képtelenek voltak elszakadni egymástól.

Azt sem tudták, végül hogyan kerültek meztelenül az ágyra. Stefi itt is tovább simogatta és csókolta Burtöt, aki már könyörgött, amikor a lány végre fölé térdelt. Stefi egyre gyorsuló mozgása közben Burt arcát, fátyolos tekintetét figyelte, aztán lehunyta a szemét.  Testetlenül, egyetlen pontként létezett.

Burt felhördült, Stefi ránézett, látta, ahogy a férfi izmos teste remegve megfeszül. Egyszerre volt ijesztő és mámorító a tudat, hogy ezt ő tette vele.

Néhány pillanattal később fejét Burt vállára hajtotta és kezét ziháló mellkasára, sebesen dobogó szíve fölé simította, ajka önkéntelenül szóra nyílt. Már majdnem kimondta, mennyire szereti. Ám a férfi megmozdult. Stefi felpillantott. Burt hitetlenkedő, mámoros mosollyal nézett rá, és gyengéden megsimogatta az arcát. Stefi szíve összeszorult. Újra rátört az a fojtogató érzés, ami tönkretette élete legszebb pillanatait: a kétség, hogy megérdemli-e a boldogságot? A mennyországból hirtelen a pokolba zuhant.

Burt azonnal észrevette rajta a változást, beszédes sötét szeme aggodalomról árulkodott.

– Fázom – motyogta Stefi.

A férfi szorosan átölelte.

Másnap este, mikor munka után Stefi hazaért, Burt a konyhaasztalnál üldögélt. A lány azonnal látta, hogy valami bántja.

– Nem jött össze az új munkahely? – kérdezte, hogy megkönnyítse a férfi helyzetét.

Burt a fejét rázta. Egy pillanatra elmosolyodott, aztán megdörzsölte az állát. Nem tudta, hogy mondja meg a lánynak, mire vállalkozott, végül kimondta:

– Még a grillezéskor beszélgettem Jamesszel, valamiféle munkalehetőségről. Eddig nem szóltam, de az elmúlt napokban többször jártam Red Lake-ben. Ma a futárposta meghozta a Védelmi Minisztérium hivatalos megbízását, civil megfigyelőként csatlakozom a volt egységemhez egy fedett akcióban.

Stefi elhűlve meredt a férfira.

– Katonai akcióban veszel részt?

Burt bólintott.

– Még a karod sincs egészen rendben.

– Az nem számít! – Burt legyintett.

– Miért kell ekkora kockázatot vállalnod?

– Mert nem értek máshoz, és pénzre van szükségem. A házat, ahol anyámék laknak, ketten vásároltuk, de a zűrjeim miatt nem tudtam törleszteni a hitelt. Frank kifizette a hátralékot, különben elveszítettünk volna mindent.

– És az édesapád?

– Kamaszkorom óta nem láttam – Burt kelletlenül vállat vont. – Amúgy sem kérnék pénzt tőle. Mást sem adott soha. És nem csak a pénzt számít. Ezzel a munkával visszaszerezhetek valamit a becsületemből. Kaptam egy második esélyt. Nem játszhatom el.

Stefi elgondolkozva nézte a férfi arcát.

– A becsületed visszaszerzése többet ér még az életednél is?

Burt tudta, milyen választ vár tőle a lány, de nem volt képes kimondani. Sokáig hallgattak. Végül Stefi törte meg a csendet.

– Vissza kell mennem az albérletbe. Ki kell fizetnem a következő három hónapot előre, hogy ne veszítsem el. Egy időre ott maradok.

– Azt hittem, itt vársz rám – Burt csalódottan fogta meg a lány kezét.

– Ne haragudj, de nélküled borzasztó nehéz lenne itt maradni.

– Az irataim és a kulcsaim nem vihetem magammal. Rád bízhatom ezt? – kérdezte a férfi, és egy kis méretű fekete bőrmappára mutatott a hűtő tetején.

– Lehet, hogy éjszaka mennék érte, attól függően, hogyan érkezünk.

– Bármikor jössz, várni foglak.

Burt felállt, átölelte a lányt. Stefi szorosan hozzásimult. Mélyen belélegezte a férfi bőrének illatát, s érezte, hogy könnycseppek gyűlnek a szemébe.

 

Tizenkettedik fejezet:  2023. március 19.

 

Mindennek vége