Naptánc 10. fejezet – Velem maradsz?

 

Kép: Pixabay

Burt a bérház kapuja előtt állva, rövid tétovázás után megnyomta a kaputelefon gombját. Majdnem fél hat volt, alig két órája szállt le a repülőgépe. Miután az anyjáék hazavitték, megfürdött, és mivel fájt a karja, bevett kettőt a tablettákból, amit a kórházban kapott. Már tudta, hogy hibás lépés volt, ugyanis kezdett újra elálmosodni.

– Nyitom! – Stefi hangjára eszmélt fel, és a zár már berregett is. Belépett az épületbe. A postaládán megnézte, hányadik emeleten lakik a lány.  Jobbnak látta, ha lifttel megy fel a harmadikra. Stefi világoszöld frottírköntösben álldogált az ajtóban, víz csepegett a hajából. 

– Hát te? – kérdezte  zavartan, hitetlenkedő tekintettel.

– Zavarok? – kérdezett vissza a férfi csalódottan.

– A barátnőm leszaladt a boltba, azt hittem, ő jön – magyarázkodott Stefi lecövekelve az ajtóban. Ekkor ismét megszólalt a kaputelefon. 

Nem sokkal később Marlene lépett ki a liftből papírzacskókat cipelve.

– Uramisten! Ha szőke lenne, el sem hinném, hogy létezik – kiáltotta vidáman, Burtöt megpillantva. – Nem láttam fehér lovat a ház előtt – mosolygott elismerően a férfira.

Stefi fülig pirult, és végre ő is elmosolyodott.

– Marlene – csitította a barátnőjét, akinek a megjelenése oldotta a zavarát.

– Menjetek már be! Mit álltok itt? – hangoskodott Marlene, aztán szó szerint belökte Burtöt a lakásba. A zacskókat a cipősszekrényre dobta, és becsukta az ajtót.

– Szóval te vagy az. Megkerested – sóhajtott, és közben hitetlenkedve ingatta a fejét. – Mondtam neki, hogy nem lett volna szabad otthagynia téged.

– Az édesanyja Ruth Dalton  professzor asszony, elismert etnográfus. Jó pár könyvét elolvastam  – magyarázkodott Stefi.

– Na és? – Marlene lerúgta a papucsát. Megjátszott haraggal nézte barátnője arcát. – Kicsim, valakit csak úgy faképnél hagyni. Ráadásul egy ilyen szépfiút. Ő pedig kideríti a címed, és idejön – Marlene megsimogatta Burt felkötött karját. – Fáradtnak tűnsz – mondta együttérzőn. Aztán az ölébe vette a zacskókat, és a konyhába indult.

– Berámolok a hűtőbe. Süssek tojást, sonkát? – kiabált kifelé.– Vagy kettesben maradnátok? Szóljatok csak!

Stefi és Burt még mindig az előszobában álltak.

– Ez azért félelmetes. Túszul ejtik a barátnőmet. Ráadásul én adtam át neki a helyet.  Jaj, és ezek szerint a szépfiút is. – Úgy tűnt, Marlene leállíthatatlan.

– Marlene – Stefi figyelmeztetése mintegy varázsütésre a barátnőjébe fojtotta a szót.

– Hogy én mekkora egy bunkó vagyok – mondta Marlene, amikor újra megjelent mellettük. Felkapta a táskáját, belelépett a papucsába, felágaskodva puszit nyomott Burt arcára, és kiviharzott. Már a lépcsőn lefelé szaladva kiabálta:

– Ha ráérsz, hívj!

– Mint a forgószél – mondta Burt, becsukva az ajtót. – Szóval az anyám miatt hagytál ott  kórház folyosóján egyetlen szó nélkül.

– Megijedtem, visszamentem a hotelbe, Yorkék magukkal hívtak és kivettek másnap a reptére. – Stefi aggódva simogatta meg a férfi sápadt arcát. – Ágyban lenne a helyed. Te is itt laksz Christownban?

Burt bólintott, a lány tovább faggatta.

– Hogy találtál rám?

– Mike megadta a címed.

– Nagyon fáradtnak látszol. Éhes vagy?

Burt bólintott.

– Gyere! – Stefi kézen fogva a szobába vezette.– Ülj csak le. Felöltözöm, és készítek szendvicset.

– Bármi jólesne. – Burt leült a hatalmas piros bőrfotelbe, körülnézett.

A fotellel szemben, fenyő állványon egy nagyképernyős tévé állt, bal kéz felől az ablak alatt karos tartón néhány virág, azzal szemben pedig egy régi, favázas, csíkos kárpitozású ócska rekamié. Stefi foltokból varrt takaróval terítette le. Az előtte álló csavartlábú asztalka, korát és külsejét elnézve, közeli rokonságban állhatott a fekhellyel.

Stefi, miután felöltözött a hálóvá alakított gardróbban, visszaszaladt Burthöz, hogy innivalóval kínálja, de a férfi már bóbiskolt a fotelben. Könnyedén megérintette a vállát.

– Gyere velem – kérte a lány a kezét nyújtva, és az elrejtett franciaágyig kísérte. – Itt aludhatsz.

A férfi leült, nem engedte el a lány kezét.

– Velem maradsz? – kérdezte fáradtan mosolyogva. Stefi bólintott.

Amikor Burt hanyatt dőlt az ágyon, a lány mellé feküdt, és a vállára fektette a fejét. A férfi néhány pillanatig még simogatta a hátát, aztán a keze lehanyatlott. Stefi felnézett, és mosolyogva állapította meg, hogy Burt már alszik. Ahogy a férfi sápadt arcát nézte, torka összeszorult. Sosem tapasztalt érzés kerítette hatalmába: egyszerre nevetni és sírni szeretett volna. Nem tudta megállni, hogy ne simítsa végig Burt állát. A férfi még csak össze sem rezzent az érintésre. A lány közelebb hajolt hozzá, ajkát frissen borotvált arcához simította, tetszett neki az arcszesz erőteljes tabaccos illata. Megborzongott. Kezét gyengéden Burt mellkasára fektette, és szívdobbanásait megérezve, lassan behunyta a szemét.
 

Alkonyodott. Az indiánok a falu közepén gyülekeztek, Kicsi Bagoly is közöttük volt, de mintha idősebb lett volna, mint amikor először találkoztak.  Bőrruhája nem rejtette el gömbölyödő pocakját.

– Reszkető Madár! – kiáltotta, aztán futva felé indult. – Még mindig nem tértek vissza a vadászok. Féltem Fürge Szarvast.

Egymás kezét fogva térdeltek le a többi asszony mellé, és a harcosok visszatéréséért énekeltek, mialatt a férfiak tanácskoztak.

Ilyen mértékű összetartást, mint itt a faluban eddigi életében még nem tapasztalt. Közös volt az étel, a munka, az öröm és a bánat, az emberek nem féltek kimutatni az érzelmeiket, az élet részének tekintették a születést és a halált.

Már leszállt a sötétség, amikor Fürge Szarvas megérkezett, és még mindig ott térdelt a porban, egyik oldalán Kicsi Bagollyal, a másikon pedig egy idősebb asszonnyal, aki a fiát és férjét várta vissza.

A harcos segítségért jött, futott az úton, melyet hajnalban lovon tettek meg egy bölénycsorda nyomában. A csordára szemet vetettek a vasúttársaság által megbízott fehér vadászok is, akik gátlástalanul kilőtték a lovakat az indiánok alól. Szégyent érzett, és egyetlen szó nélkül ott hagyta a többieket. Az otthonául szolgáló tipiben leheveredett a bőrökre és hamarosan elaludt.

 

Amikor Stefi felnézett, zavartan pillantott a faliórára. Burt érkezése óta másfél óra telt el. Minden mozdulatára ügyelve felkelt, betakarta a férfit. 

Ahogy az arcára nézett, újra maga előtt látta a halálosan kimerült harcost, Fürge Szarvast. A fejét ingatva kisurrant a szobából.

A konyhában készített magának néhány szendvicset, aztán átment a kicsiny étkezőbe. Evés közben az asztalnál olvasott, de nem tudott odafigyelni, mert az álom túlságosan mély nyomokat hagyott benne. Hirtelen gondolt egyet, és lábujjhegyen visszaosont az ágyhoz. Burt neki háttal, már az oldalára fordulva aludt. Stefi szerette volna látni az arcát. Ám félt, hogy felébreszti, ha feltérdel mellé az ágyra. Ezért kicsit csalódottan ugyan, de visszaballagott a konyhába, és figyelmét erőltetve tovább olvasott.

Csak késő éjszaka bújt vissza Burt mellé, és amikor reggel felébredt, a férfi már nem feküdt mellette. A kis lakásban nem volt nehéz rábukkanni, a konyhában kávézott.  A rögzítő, amivel a kórházban felkötötték a karját, a csészéje mellett hevert az asztalon.

– Mióta vagy fenn? – kérdezte Stefi, miután álmélkodva körülnézett. Megdöbbentette a konyhában bekövetkezett változás. Amikor beköltözött, akkor sem volt itt ilyen rend.  A fejét ingatta, és haragosan nézett a férfira.

– Kérlek, máskor ne avatkozz a dolgaimba! – kiáltotta indulatosan.

– Csak segíteni szerettem volna, nagy volt a rendetlenség – vont vállat Burt.

– Attól félek, Burt, más fogalmaink vannak a rendről – a lány a fűszertartó polchoz lépett, és némi gondolkodás után átrendezte az üvegcséket.

– Rendben, rakd el a szétszórt könyveimet, az itt-ott heverő kanalakat és bögréket, pakold el az elmosott edényt. – Stefi nagyon dühös volt, és csak mondta, mondta a magáét. – Én egyébként a szárítóról szedem le, mert mindig ugyanazt használom. És számomra semmi értelme az ABC sorrendnek, mert baloldalt tartom a ritkábban használt fűszereket, jobb kéz felől pedig azt, ami rendszeresen kell. A fakanalakat teljesen felesleges nagyság szerint sorba rakni, kiveszek egyet, és szétcsúszik az egész.

Burt csak tekintetével követte az ide-oda rohangáló lányt.

– Remélem, a szekrényben nem rakodtál össze, mert semmit sem fogok megtalálni.

A férfi halkan köhintett, aztán megkérdezte:

– Reggelit azért eszel, ugye? Főztem virslit, lágy tojást, és vettem hot-dog kiflit.

– Lementél a boltba? – Stefi meglepetten nézett Burtre.

– Csak kiflit hoztam, a barátnőd kitett magáért, tele a hűtőd. Marlene mindig ennyit beszél, vagy ezt most én hoztam ki belőle?

– Tetszel neki, ennyi – a lány mintha egy picit megenyhült volna, elmosolyodott.

Burt felkelt a székről, Stefihez lépett. A lány a férfi mellkasára hajtotta a fejét. Az erőteljes szívdobbanásokat hallva, ugyanúgy megborzongott, ahogy az éjjel is.

– Fázol? – kérdezte Burt aggódva, és szorosan átölelte Stefit.

– A szívednek szól, érzem, ahogy ver.

A férfi a lány hajába csókolt.

– Úgy visszabújnék veled az ágyba.

Burt zuhanyozott. Stefi bekészítette a mikróba a férfi által korábban megfőzött virsliket. Közben a konyhaszekrényen észrevett egy napilapot. Burt már olvashatta, mert az oldalakat átforgatták. A lány felvette, és belepillantott. Kirk mosolygott rá egy régi képről. Stefi szíve összeszorult.

Felfigyelt a fürdőszobaajtó hangjára, aztán meghallotta Burt lépteit, ahogy a gardróbháló felé tartott. Néhány perccel később a férfi az ajtóban állt, és a lányra mosolygott.

– Kirkről van szó az újságban – jegyezte meg Stefi. – Olvastad?

Burt bólintott, aztán hozzátette:

– Misét mondanak a fiúért a Szent Sebestyén templomban, ma délután. Ezek szerint ők is idevalósiak… Szeretnél elmenni?

– Igen, fontos lenne nekem.

– Elmegyünk – Burt a lányhoz lépett, és átölelte. – Csak előtte ebédet főzök neked.

– Ebédet főzöl nekem? – kérdezte a lány meglepetten.

Burt mosolyogva bólintott.

– Bizony. Utána hazamegyek átöltözni. Telefonálok anyámnak, hogy jól vagyok. Aztán idejövök érted. Rendben?

Stefi beleegyezően bólintott.

 

Kifelé tartottak a templomból, amikor Ann odalépett hozzájuk, és Burtre nézett:

– A szüleim szeretnének megismerni.

A férfi meglepődött, Stefire pillantott, aki gyorsan bólintott. Ann egy középkorú, gyászruhát viselő párhoz vezette őket. A kopaszodó, középtermetű férfi kezet nyújtott Burtnek.

– Charles Berger vagyok, uram. A rendőrök azt mondták, hogy Ön megpróbálta visszatartani a fiamat, mielőtt lemászott az erkélyen.

– Nem sikerült – szólt Burt, tehetetlenségét kifejezve megemelte a bal kezét.

– Nem az Ön hibája volt – ingatta a fejét Berger.

– Kirk korábban már megpróbálta védeni a húgát – jegyezte meg Burt –, de sajnos, akkor is meggondolatlanul viselkedett. Túl fiatal volt, hogy felmérje a tettei következményeit.

A kisírt szemű asszony Burt felé nyúlva kijelentette:

– Igen, még túl fiatal volt.

Iversen egy pillanatra megfogta a nő kezét, aki futólag megérintette felkötött karját.

– Ann elmesélte, hogy akkor sebesült meg, amikor megmentette egy hölgy életét.

Kirk édesanyja most Stefi felé fordult, a könnyein át mosolygott rá.

– Vigyázzon a barátjára.

Burt zavarba jött, Stefi büszkén mosolyogva nézett fel rá.

– Tartunk egy kis összejövetelt, szeretném, ha megtisztelnének bennünket a jelenlétükkel – Berger bizakodóan nézett Burtre.

Néhányan már várakoztak körülöttük, hogy kifejezzék részvétüket a szülőknek, ezért Burt gyorsan elhárította a meghívást:  

– Ne haragudjon, uram, de édesanyám vacsorára vár minket – aztán megfogta Stefi kezét, és magával húzta. A lány neheztelve nézett rá.

– Hová sietünk?  – kérdezte kifulladva a templomkert mellett, mert alig bírt lépést tartani a férfival.

Burt megtorpant.

– Kezdtem magam pocsékul érezni.

– Rosszul vagy? Fáj a karod? – Stefi megrettenve simította végig Burt arcát.

A férfi megfogta a kezét.

– Nem, ne aggódj. Iszonyúan sajnáltam őket, és nem tudtam mit mondani nekik.

– Nem is vártak tőled semmit, csak hogy meghallgasd őket.

Burt legyintett:

– Álltam a másik oldalon. A pokolba kívánnak mindenkit, és nem értik, miért velük történik mindez.

Stefi inkább nem válaszolt, látta Burt arcán és szemében a feszültséget. Úgy érezte, jobban teszi, ha most békén hagyja. Amikor a férfi elindult, a lány a kezébe csúsztatta a kezét, szorosan összekulcsolták az ujjaikat.

– Ebben a templomban búcsúztatták a családomat is – mondta Burt valamivel később, az autókat bámulva az úton.

– Búcsúztatták? – kérdezte Stefi, meglepődve a szóhasználaton.

– Én nem vehettem részt a szertartáson, mivel az apósom nem engedett be a templomba, és kis híján lelökött a lépcsőn. Úgy tűnik, nekem semmi sem sikerül. Miattam halt meg a családom, tönkrement a karrierem. Ha félsz tőlem, nyugodtan elmenekülhetsz. Hazakísérlek, és többé nem látjuk egymást.

Stefi nem akarta elhinni, hogy a férfi komolyan gondolja, amit mond, olyan színtelen, érzelemmentes hangon sorolta a szavakat. Összehúzott szemmel vizsgálgatta Burt arcát.

– Megértem, hogy felkavartak a történtek, de nem szabad így viselkedned, mert fogom magam, és tényleg elmegyek – jelentette ki határozottan a lány.

A férfi csodálkozva pillantott rá.

– Elmennél? – kérdezte.

– El én – vágta rá Stefi, de szája sarkában már megjelent egy halvány mosoly.

Burt a fejét ingatva nézte.

– Komolyan megdöbbentesz. Egyszer olyan vagy, mint egy doromboló kiscica, aztán meg egy veszedelmes nőstény puma, aki a területét félti tőlem.

– Csak túl korán álltam a saját lábamra – védekezett Stefi. 

– Nem tudom, hogy kezdjek bele, de anyám tényleg vacsorával vár...

– Hogyan? 

– Megígértem neki, ha nem dobsz ki, veled megyek el hozzájuk.

– Ez nagyon gyors. 

– Lehet, de most nem tudsz kitérni olyasmivel, hogy át kell öltöznöd, mert szép vagy ebben a fekete ruhában – nézett rá kérlelően a férfi. 

Stefi egészen közel lépett hozzá, és a mellkasának támaszkodva a szemébe nézett.

– Rendben, menjünk.

Burt átölelte. 

Ruth egész nap ingerült volt. Végül is komoly oka volt rá: vacsorára hívta Burtöt a barátnőjével. Frank tudta, hogy feleségét rosszul érintette a fia körül bekövetkezett változás. Amikor elrepültek Silent Beachre, és James telefonja nyomán rátaláltak Burtre a kórházban, Ruth azt hitte, hetekre visszakapja a fiát. Ám Stefi felbukkanása teljesen új helyzetet teremtett, melyet az asszony egyelőre nem tudott kezelni.
Julie Burt osztálytársának húga volt, gyerekkori játszópajtásokból lettek egy pár. A lány még Burt feleségeként is Ruth néninek szólította az anyósát. David születése után pedig mamának hívta, de mire ez rutinná válhatott volna sem Davie, sem Julie nem volt többé.
Ruth eddigi életében az idegen nők feltűnése a volt férje miatt komoly megrázkódtatást jelentett, mert az egyenlő volt számára a megcsalással. Stefi pedig Dr. Ruth Dalton egyetlen fiát akarta. Mindennek tudatában Frank semmi jóra nem számított az estét illetően.

 

Mikor nyolc óra előtt megérkeztek a Dalton házba, még Burtöt is meglepte, ahogy Stefi csodálattal vegyes tisztelettel köszöntötte az eléjük siető Rutht:

– Jó estét, professzor asszony!

Ez az egyetlen mondat eloszlatta egy időre Ruth félelmeit, és meghatározta az este további részét.

– Ismerjük egymást? – kérdezte Ruth nem titkolva, hogy az üdvözlés jólesett neki.

– Rengeteg könyvét elolvastam, amióta megérkeztem.

– Igazán? – Ruth már felszabadultan mosolygott. – Honnan érkezett? – kérdezte aztán kíváncsian.

– Magyarországról.

– Érdekli az etnográfia?

– Különösen az őslakos hagyományok – motyogta Stefi zavartan.

Frank halkan köhintett.

– Hölgyeim, szánnának ránk is egy kis időt? – kérdezte türelmetlenül.

Burt szótlanul mosolygott Stefi mögött, az ajtónak támaszkodva. Ő bármeddig várt volna az előszobában állva, ha az az ára, hogy az édesanyja elfogadja Stefit.

Az este a vacsora végéig kellemesen telt, míg Dalton el nem rontotta a hangulatot. Frank mindenhol Ruth nyomában járt, és segített. Ruth épp poharakat válogatott a nappaliban a bárszekrényből, a férje mellette állt, és egy vastag italos üveget tartott. Stefi az egyik fotelben üldögélt, elgondolkozva figyelte az idősebb párt.

Burt ekkor lépett be a szobába, és Frank olyan szerencsétlenül fordult felé, hogy a nehéz üveggel eltalálta felkötött karját. Ráadásként Dalton annyira szabadkozott, hogy végül leejtette az italtartót, ami szétrobbant a parkettán.

Ruth nem haragudott, és Burt karja sem fájt annyira, mint amekkora cirkuszt Frank rendezett a történtek miatt. Szánakozásával azonban tönkretette az este hátralevő részét, melynek végül Burt vetett véget fájó karjára hivatkozva, ismét jól megrémítve mindkét nőt.

 

Másnap Burt kontrollon volt az Elizabeth Kórházban, a vizsgálat után, kapun kilépve zavartan megállt.

– Valami baj van? – kérdezte Stefi, látva a férfi feszült arcát.

– Ez James kocsija – mondta Burt, rámutatva egy fehér Fordra. Izgatottan körülnézett.

– Engem keresel, cimbora? – James már mögötte állt Alexszel. Mindketten egyenruhában voltak.

– Williams feleségét hoztam ide. Az édesanyját látogatta meg, de az ezredesnek még volt valami elintéznivalója, és megkért, fuvarozzam el a hölgyet. Te jól vagy? – kérdezte Burt arcát vizsgálgatva.

– Szerintem határozottan jól néz ki – Alex Stefire kacsintott.

Aztán visszanézett Burtre, és jó erősen megveregette bekötözött karját.

– Ugye, jól vagy? – kérdezte gonoszkodva.

Iversen félreütötte a kezét. Stefit meglepte a két férfi viselkedése, de James hangját hallva megnyugodott:

– Maradjatok már! – Thompson úgy szólt rá a barátaira, mint a vásott kölykökre. Aztán megfogta a lány kezét, és az utca túloldalára mutatott.

– Gyere, átviszlek a bárba. Ezek meg majd utánunk jönnek, ha megjött az eszük.

Stefi zavartan nézett Burtre.

– Szolid, csendes hely – mosolygott rá a férfi megnyugtatóan. Aztán visszafordult Alex felé. Így Stefi továbbra is James kezét fogva indult a szórakozóhely felé. Ő nem járt bárokba, mert feszélyezve érezte magát az ilyen jellegű helyeken. Egy hétig készült arra is, ha Marlene néha táncolni hívta. A cukrászdákat, kávézókat viszont szerette.

Erre a helyre belépve azonban a lány kellemesen meglepődött.  A félhomályos, vörös asztalkákkal berendezett teremben meglepően sok volt a nő. Az egyenruhás katonák érkezése nem kis feltűnést keltett. Alex, aki az ajtóban utolérte őket, átvette a vezetést, és széles vigyorral vonult be az asztalok között, hogy jó helyet keressen. A pult közelébe, a fal mellé ültek le.

Stefi zavarban érezte magát, egyetlen nőként a három jól megtermett, kellemes megjelenésű férfi társaságában.

Alex egyfolytában a nőket vizsgálgatta. Ráadásul, amikor a pincérnő kihozta az italokat, a szőke férfi flörtölni kezdett vele. A hölgy nevetve hagyta ott őket, és Burt megkérdezte:

– Jársz most valakivel, Alex?

Alexander a kisujját kitartva szája elé emelte a kezét, és kuncogni kezdett.

– Jaj, Burtie, Stefi előtt ilyet kérdezni? – sipította.

A lány elképedve nézett rá.

– Szerinted Marlene-nak tetszene? – Burt megfogta Stefi kezét, közben Alex reakcióját figyelte. Úgy tűnt, Alex érdeklődését már a név is felcsigázta.

Stefi viszont meglepetten kérdezte:

– Össze akarod hozni őket?

– Szerintem jó páros lennének – Burt mosolygott.

– Miből gondolod? – Stefi most már nem hagyta annyiban a dolgot.

– Nehéz eldönteni, melyikük az őrültebb. Meghívjuk őket egy dupla randira, én főzök – ajánlotta Burt.

– Megint főzöl? – kérdezte Alex ámulva.

– Stefi a szendvicskészítés mestere – Burt megfogta a lány kezét, aki szégyenkezve lesütötte a szemét.

– A főiskolán az étteremben ebédeltem… – védekezett.

James rámosolyogott.

– Majd Burt megtanít, ne aggódj. A feleségem, Kate is tanult tőle egy-két finomságot – James ekkor megfogta Burt karját.

– Gyertek el hozzánk grillezni holnap estére. Utána mindketten szabadnaposak vagyunk Alexszel. Összehoznánk egy jó kis vacsit. Elhívhatod a barátnődet is  – pillantott Stefire James, mielőtt elővette a telefonját, hogy felhívja Kate-et.

 

Tizenegyedik fejezet: 2023. március 12.

 

A múlt árnyai