Csillagjáró 9. fejezet – Családi állapotok 3.

(Pexels, Canva)

Amikor hazaértek, Stefi azonnal az emeleti kis könyvtárszobába ment, hogy polcra tegye Ruthtól kapott új könyveit. Burt kicsit később követte, és megállt a háta mögött.  A cipőjét már levette, így csendes lépkedett, de a lány talán akkor sem vette volna észre, ha megszólítja. Stefi szokása szerint néhány lépést hátralépett, hogy gyönyörködve végignézze a polcokat, így épp a férfi karjába hátrált.

– Hol jársz, kicsim? – kérdezte Burt nevetve, és maga felé fordította.

Stefi zavartan felnézett.

– Imádom a könyveket, de hisz' te is tudod. Amikor kislány voltam, mindig egy könyvtárszobára vágytam, és Barbara néni az összes könyvét elhozta ide.  Az anyukád pedig mindig valami ritkaságot ajándékoz nekem.

Burt nem válaszolt. Töprengve nézte a lány arcát.

– Te találtad ki, hogy Frank bocsánatot kérjen? – kérdezte végül.

– Frank kért meg, hogy segítsek.

– Köszönöm. Talán ezentúl egy kicsit könnyebb lesz szóba állnunk egymással.

– Nem kedveled?

– Szerinted kellene?

Stefi szomorúan ingatta a fejét.

– Frank azt mondta, te vetted azt a házat, de ti mégsem ott laktatok Julie-val.

– A Snake Force-nál jól kerestem. Elhatároztam, hogy kiviszem anyámat a kertvárosba. Julie-val gyerekkorunk óta ismertük egymást, időnként találkozgattunk. A sebesülésem után megkeresett, jó volt vele, megkértem a kezét, de nem akart az új házban lakni, anyámmal. – Burt elmosolyodott.

– Nem kedvelte az édesanyádat?

– Te sem kedvelted mindig...

– Mert féltem tőle.

A férfi meglepődött.

– Nagyon kemény nő. Neki nem lehet nemet mondani, mert egyszerűen mindig igaza van – magyarázkodott Stefi.

– Az apám bizonyára ezért hagyta el.

– Te épp olyan kemény vagy, mint ő.

– Tudod, hogy Laura ugyanezt mondta nekem. Szerinte nem vagyok elég kedves az emberekhez.

– Hát... – húzta el a szót Stefi félszeg mosollyal.

– Szerinted sem vagyok elég kedves? Úgy véled, mindenkivel így kellene törődnöm?– kérdezte Burt közel lépve hozzá, és átölelte. Hirtelen felkapta, átvitte a hálóba, és letette a lányt az ágyra. Csak futólag érintve a bőrét lassan kigombolta a blúzát. – Miután kimentettem az ügyfelet a veszélyből, szépen lefektetem, kinyitom a ruháját, kikapcsolom a melltartóját... Nincs ám mindenkinek ilyen pici, édes halmocskája – Stefi fölé hajolt és az ajkaival becézgetni kezdte a mellbimbóit. Amikor a lány kapkodni kezdte a levegőt, felnézett, és ártatlan arccal megkérdezte:

– Rosszul van, hölgyem?

– Mondanom kell valamit...

Burt értetlenkedve nézett rá.

– Már nem szedem a tablettát – bökte ki a lány elpirulva, és felült. – Amikor a múltkor együtt mentünk a gyógyszertárba, azt mondtad, ezért teljesen felesleges volt eljönnünk.

– Hallottad?

– Szerintem azt akartad, hogy halljam, és ha úgy érzed, itt az ideje... – megsimogatta Burt arcát, aztán megcsókolta az ajkát. – Ugye, nem fogadsz szót Laurának? – suttogta, és gombolni kezdte az ingét. – Ígérd meg, hogy nagyon szigorú leszel az ügyfelekkel! Nem szabad velük kedvesnek lenni, mert kihasználják a helyzetet, ha elgyengülsz – az ágyra lökte a férfit.

Burt számított erre, szorosan átölelve, magával rántotta.

– Vigyázni kell az ügyfelekre, könnyen bajba sodorhatják magukat – mondta határozottan, és nem hagyta, hogy a lány kiszabaduljon. Könnyedén átfordult vele, maga alá szorította és csókolni kezdte. 

Stefi agyán még átfutott, hogy folytatni kellene a játékot, ám az érzékei átvették az uralmat az akarata fölött. Nem tudott már másra figyelni, mint a férfi szájának ízére, simogató ujjaira a testén.  

Elvesztek a csókokban, az érintésekben. Nem volt már külvilág, csak az ajkuk nedves, forró lenyomata a másik  bőrén. Az aftershave  és parfümök illata, összekeveredve a testük illatával. Sóhajok és borzongás, simogatás és remegés. Stefi keze a férfi combján. Burt ajka a lány mellén. Fehér ujjak a barna háton. Kéz a kézben. Elvesztek egymásban, jött az extázis, a zuhanás és a csend...

Stefi Burt mellkasára hajtotta a fejét, és a férfi karja óvón zárult köré.

... Valahol a csillagokon túl egy fehér asszony indián dalt énekelt...