Csillagjáró 22. fejezet – Sápadtarcú, rézbőrű 1.

Kép: NightCafe

A vacsoránál István meglepő bejelentést tett, felajánlotta, hogy másnap reggel Vicet és Burtöt elviszi Szilvásváradra, mielőtt visszamegy a táborba. Stefi persze ragaszkodott hozzá, hogy elkísérje őket.

– Éva elmesélte, miért utaztak ide – mondta Stefi apja mosolyogva, kicsit birkózva az angollal. – Én pedig telefonáltam a kolléganőmnek, aki meghívta Zoltán csoportját, és érdeklődtem, lesz-e még bemutatójuk a közelben. Megtudtam hogy nem mennek vissza azonnal a fővárosba...

 

Másnap reggel kocsiba ültek. Vic és István kedélyesen beszélgettek. Stefi a hátsóülésen, Burtnek dőlve nosztalgiával nézte az elsuhanó tájat és hallgatta őket. Időnként, ha az elől zajló beszélgetés olyan fordulatot vett, Burt arcára pillantott, várva a reakciójára, és elkapott egy-egy önkéntelen félmosolyt.

A szilvásváradi vasútállomásnál egy hatalmas molinó hirdette a hagyományőrző csoportok fellépésének helyszínét. A programokról pedig úton-útfélen színes plakátok tájékoztatták az érdeklődőket.

A lovas bemutatóhoz felállított kerítés mellett, a parkolóban István leállította az autót.  Vic kezet rázott vele, és gyorsan kiszállt, mert a korlátot ellenőrző férfiban felismerte Zoltánt.

Stefi előrehajolva megpuszilta édesapja arcát, és megsimogatta a vállát.

– Köszi, Apuci!

– Vigyázz magadra – veregette meg gyengéden a lánya kezét –, és mutasd meg a vendégeinknek, milyen szép helyen élünk. Délután jövök értetek – mosolygott, majd Burtre pillantott, aki már a kocsi mellett állt, és aprót biccentett. István leeresztette az ablakot, a kezét nyújtotta.

– Figyelj oda rá!  – intett a fejével Stefi felé.

Burt komolyan bólintott, és kezet fogott Istvánnal.

A lány elképedt arccal állt meg mellettünk.

– Apa, már nem vagyok kislány – tiltakozott felháborodva, ám amikor az apja elindult a kocsival,  mosolyogva integetett neki.

Burt megfogta a kezét, és magával húzta Vichez, aki Zoltánnal beszélgetett. Alig pár lépésnyire tőlük néhány fiatalember az íjász bemutatóhoz szükséges céltáblákat pakolta ki egy autóból. Ők is, és a már szép számban gyülekező nézők is, érdeklődve figyelték az indiánokat.

– Szerintem azt hiszik, vendégművészek vagytok – nevetett Zoltán.

– Én szívesen énekelek – vigyorgott Vic –, miközben Burt megskalpolja őket.

Stefi körülnézett. Észrevette a kocsi körül lézengő Petit, és közelebb húzódott Burthöz.

– Amíg nem kezdődik el a bemutató, felmegyünk a vízeséshez? – kérdezte, amikor a férfi rápillantott.

Burt a kérdésre kérdéssel válaszolt. Stefi erre elmesélte neki, hogy egy kellemes sétaút vezet a Fátyol-vízeséshez. Könyörgő tekintetére a férfi beleegyezően bólintott. Vic sem tiltakozott, amikor a lány megkérte, hogy kísérje el őket.

 Stefit különös büszkeség kerítette hatalmába látva a tinilányok érdeklődő tekintetét, ahogy Burtöt méregették. Volt, aki nyíltan bámulta, volt, aki csak futópillantást vetett rá.

– Biztos filmforgatás van a közelben – súgta az egyik leányzó a barátnőjének.

Stefi felnevetett.

Burt csodálkozva nézett rá, és megkérte fordítsa le, mit mondtak róluk.

– Úgy tűnik, tetszel a magyar lányoknak – válaszolta, megsimogatta a férfi karját, majd azt is elmondta, hogy színészeknek tartják őket.

Vic is észrevette a bámuló tekinteteket, és élvezte is a helyzetet. Időnként elmaradhatatlan Stetson-kalapjához érintette a kezét vagy rávigyorgott az őt méregető hölgyekre. Amikor pedig egy bátrabb tizenéves srác megszólította, és iskolás angolsággal érdeklődött, megmondta a nevét, és hogy sájen rendőrfőnök. A srác meglepődött, majd Burtre pillantott.  Őt valamiért nem találta szimpatikusnak, így köszönt, és elballagott.

Vic arcán átfutott egy mosoly, aztán Stefire kacsintott.

– Ez a srác tényleg azt hitte, Burt megskalpolja.

Burt a fejét ingatta.

– Miért szerinted mi más juthat eszébe rólad egy sápadtarcúnak? Látványosan  félted ezt a fehér leányzót.

Stefi hangosan kacagott. Burt pedig sértődötten otthagyta őket, és elindult, hogy megnézze az aranyhalakat a vízben.

– Iszonyú rossz a humorérzéke – mondta Vic, és Stefi vállát átölelve, továbbindult. Burt néhány perccel később futva utol érte őket, de nem húzta vissza magához Stefit, hagyta, hadd andalogjanak Vickel.

A vízesésnél Vic borzasztóan bánta, hogy nincs fényképezőgépe. Azzal tréfálkozott, hogy kér egyet kölcsön valakitől, hogy Tinynek megmutathassa a képeket. Stefi képeslapot ajánlott neki helyette.

Visszafelé megálltak egy büfénél. Stefi, amint megkapta a szendvicsét, már sétált is tovább, de Burt ráparancsolt, hogy üljön le, egyen, igyon nyugodtan. A lány csodálkozva nézett rá, ám mivel a férfi erről egyszerűen nem vett tudomást, engedelmesen leereszkedett a fapadra. 

Már zajlott a lovasíjász bemutató, amikor visszaértek. Nagy számú érdeklődő gyűlt össze a területen, így Vic csak akkor  ismerte fel a fakorlát belső oldalán álló Petit, amikor egy vonalba értek vele. A főnök Burtre pillantott, de szerencsére ő az éppen lovagló íjász mutatványát figyelte. Stefi, pedig aprócska termete miatt a nézőktől egyelőre nem láthatta a fiút.

 Zoltán lépett elő a tömegből, és feléjük indult.

Vic kedvezőnek érezte a pillanatot, hogy előadja, miért is érkezett az országba. A tekintélyes külsejű, erőteljes hangon beszélő indián elég feltűnő jelenség volt, és feltételezhetően néhányan értették is a szavait. Zoltán figyelmesen hallgatta, és kimérten bólogatott.

– Sajnálom, de ez nekem is kellemetlen – érezhető volt, hogy Vic nem kívánja kenyértörésre vinni a dolgot, ám ugyanakkor szeretné kideríteni az igazságot. – Három csörgőről és két dobról van szó. A vihar éjszakáján többen láttak egy csuklyás pulóveres alakot, állítólag egyikőtöknek van egy ilyen ruhadarabja…

Peti, pej lovát vezetve, épp feléjük tartott. Megjegyzéséből kitűnt, hogy hallotta és értette Vic iménti szavait:

– Nekem volt, de eltűnt. Bárki a társaim közül bizonyíthatja, hogy kinn hagytam az erdőben, és amikor visszamentem érte, nem volt ott.

– Jó lenne, ha  rezervátumból is megerősítené ezt valaki – töprengett Vic.

– Volt velem egy lány, együtt heverésztünk rajta.

Vic csodálkozva nézett Stefire. A lány Burt tekintetét kereste, ő viszont Petit figyelte.

A főnök aggódni kezdett.

A srác jó hosszú hatásszünetet tartott, majd megszólalt:

– Azt hiszem, Judynak hívták.

Zoltán rosszalló tekintet vetett rá, aztán Vichez fordult.

– A pulóver ügy tényleg igaz, Vic. Már a vihar előtt eltűnt. Tomival ment vissza megkeresni, tanúsíthatjuk mindannyian.

Vic bólintott.

– Már végképp nem értem – mondta tanácstalan arccal Stefinek. – Nem baj, legalább a kettőtök ügyét szépen rendbe hoztuk, ha én magam feleslegesen is utaztam ide.

Peti közben megállt Stefi mellett, és a lány feje felett Burtöt kérdezte:

– Lenne kedved egy kis versenyhez? – Mivel a férfi értetlenkedve nézett rá, hozzátette: – Lovagolhatnánk kicsit, kipróbálhatnád az íjat, esetleg tőrt dobhatnánk.

Burt Vicre pillantott, de a főnök vállat vont.

– Ez a te ügyed – tette hozzá némi töprengés után. Stefi legszívesebben tiltakozott volna, de tudta, hogy Burt nem fog nemet mondani, és valahol ő is így tartotta helyesnek, még ha őrülten féltette is a férfit.  Burt korábban mesélt róla, hogy az Iversen birtokon gyerekkorában rendszeresen lovagolt, de miután a szülei elváltak nem látogatta apai nagyszüleit. Az íjászat pedig nem alapkövetelmény az amerikai hadseregben, és a rezervátumban is csak nemrég tett látogatást. Többszörös hátránnyal indult Petivel szemben. Ennek ellenére, ahogy Stefi várta, kimérten bólintott és a kezét nyújtotta. Peti rendkívül elégedettnek tűnt.

Zoltán közben elindult a korláton kívül felállított kis színpad felé, ahol egy szőke lány, két fiatalember hegedű és furulya kíséretével népdalokat énekelt. Észrevette a színpad széléhez ballagó Zoltánt és intett neki, a férfi megkocogtatta a színpadot. A dal végeztével a lány megköszönte a tapsot, majd Zoltánra nézett, aki felszaladt a lépcsőn.

– Engedjék meg, hogy bemutassam Fazekas Zoltánt – intett az énekesnő a férfi  felé –, a Koppány Hagyományőrző Csoport vezetőjét. Köszönet a csodálatos lovasíjász bemutatóért! Hajrá Koppányosok!

Lelkes hujjogatás és füttyentés volt a válasz.

–„Szállj fel szabad madár!” – sikoltotta valaki.

Zoltán megköszönte a méltatást. Elmondta, hogy két sájen vendég is érkezett az Egyesült Államokból a rendezvényre. Ráadásul egyikük elfogadta egy bátor magyar fiú kihívását, hogy néhány számban összemérjék erejüket és tudásukat.

Stefi nevetségesnek és túlzónak érezte ezt a bevezetőt, de a nézőknek fogalmuk sem lehetett arról, hogy mi húzódik a párviadal hátterében. Zoltán a lehető legjobb módot választotta, hogy botrány nélkül kerüljenek ki a dologból. A lovasversenyhez először lovat kellett találni Burtnek. Ami nem is volt olyan egyszerű feladat, hiszen senki nem adja át úgy szívesen a lovát, hogy nem ismeri a lovast.

A legtöbb résztvevő ráadásul magas kápájú nyeregben lovagolt. Egyedül egy idősebb férfi használt westernnyerget. Zoltán váltott vele néhány szót, és odavezette Burthöz. Tolmácsolt a két férfi között, de leginkább Miklóst próbálta meggyőzni, hogy engedje át a kancáját. Miután Zoltán kijelentette, hogy kezességet vállal amerikai barátja helyett  a ló biztonságáért, Miklós elkísérte őket a lóhoz.

Vic rosszallóan nézett utánuk. Stefi megérintette a kezét. A főnök rápillantott, hátratolta homlokából a kalapját.

– Ebből baj lesz.

– Ne ijesztgess, kérlek – sóhajtott fel a lány.

Miután visszaértek a lóval, Peti hozzájuk futott, és Miklós neki is megmondta, hogy csak egyszerű vágtára hajlandó átadni a lovat. Zoltánnak kellett csillapítani az akadálylovagláshoz megszállottan ragaszkodó fiút.

Burt nem szólt közbe. Míg a három magyar vitázott, a sötétbarna kancával ismerkedett. Merev arca, nyugodt tekintete nem sokat mesélt az érzéseiről, amikor kivezette a lovat a küzdőtérre. Az állat másik oldalán sétáló Miklóson azonban látszott az aggodalom.

Stefi hagyta, hogy a kíváncsi nézők kikerüljék, és ezzel eltakarják előle a kilátást. Félt közelebb menni. Ám mivel az emberek a mellette álló Vic külsejéből kikövetkeztették, hogy Burthöz tartoznak, egyszer csak szétnyílt előttük a tömeg. Stefi pedig ott maradt bámuló tekintetek kereszttűzében, tökéletes rálátással a pályára.

Zoltán jelére Peti lova eszeveszett iramba kezdett. Burt ezzel szemben nem erőltette, nem hajszolta a hátast, hagyta, hadd haladjon a saját tempójában, illetve amennyire az előtte vágtázó másik ló magára húzta.

A harmadik kör végén Peti lova biztos előnnyel futott be a célba, és fiú máris hadonászva ünnepeltette magát. 

Stefi felsóhajtott, amikor Burt átadta a kantárt a megkönnyebbült és hálás Miklósnak, aki mosolyogva kezet rázott vele.

– Jól van, pontosan tudja, mi a dolga. Szépen lovagolt és úgy bánt a lóval, ahogy az őseink. Ne féltsd az embered, vele vannak a szellemek – mondta Vic komolyan a lánynak.

Csillagjáró 21. fejezet – Néha az álmok... 2.

Kép: NightCafe

Már elmúlt éjfél, amikor Stefi és Burt kettesben maradtak a vendégszobában. Megálltak az ágy két oldalán. Zavartan nézték egymást. A férfi meztelen mellkasa bársonyosan fénylett a narancsszínű éjjeli lámpa fényében. A vékony hálóingen átsejlett Stefi törékeny testének vonala.

Burt lassan megkerülte az ágyat, és két karjába kapta a lányt. Stefi a bőrén érezte a karját borító kötést, átölelte a nyakát. Hosszú-hosszú pillanatokig csak nézték egymást. Burt az ajkával gyengéden végigsimította a lány szemöldökét, szemét, egyiket a másik után. Az orrát, majd a fülét érintette. Csak ekkor csókolta meg a száját. Gyengéden kezdte, simogatóan. Lassan csúsztatta nyelvét a fogai közé. Stefi a tarkóját simogatta. Az ujjai alatt érezte selymes,  fekete haját. Ahogy a csók szenvedélyessé vált, a hátába kapaszkodott.

Burt letette az ágyra. A lány a nyári meleg ellenére reszketve nézte, ahogy megszabadul sötétkék alsójától. Szorosan átölelte a nyakát, amikor végre fölé hajolt.  Burt a hálóingen keresztül simogatta végig, az ágyra döntötte, és két csuklóját összefogta a feje felett. Másik kezével és a szájával becézte, csókolta a mellét, köldökét, simogatta egyre lejjebb a puha anyaggal. Stefi megvonaglott alatta, és felnyögött. A férfi azonban nem engedte kiszabadulni, pedig már nyöszörgött, ajka, majd a teste is remegett. Burt végre felhúzta a hálóinget, és a lány feltárta nekik a testét. A beteljesülés első hulláma már akkor beborította Stefit, amikor megérezte magában a férfit. A gyönyör csak fokozódott. Lehunyta a szemét. Hagyta, hogy az extázis elragadja, elszédítse. Aztán befogadta a villámló sötétség.

Burt még rajta feküdt, amikor ráébredt a valóságra.  Érezte  forró testének súlyát. Stefi megcirógatta a vállát, mire Burt két könyökére támaszkodva kicsit felemelkedett. A lány arrébb csúszott, az oldalára fordult. Gyönyörködve nézte a mellette hasaló férfit. Burt összefont karjaira fektette a fejét, és viszonozta a pillantását. Csak néhány pillanat telt el így,  és már aludtak mindketten…

 

Ébredéskor Stefi első gondolata a pánik volt, nem merte kinyitni a szemét.

– Tudom, hogy már nem alszol. Ne játssz velem! – A kedves, mély hang nem álom volt, és Stefi végre felnézett. 

Burt felöltözve mosolygott rá az ágy szélén ülve, bal karján már nem volt rajta a kötés.

– Sajnos elázott, amíg zuhanyoztam – válaszolta a lány kimondatlan kérdésére.

Stefi felült, a kezéért nyúlt, és megnézte a két egymást keresztező vágást a karján.

– Ez még nagyon csúnya. Felöltözöm, és bekötöm. Nem maradhat így. Fáj?

Burt bólintott.

– Egy ideig nem edzhettek, jobb is hogy eljöttem, Jack még az általam tartott önvédelmi órákat is töröltette egy időre.

– Ő legalább vigyáz rád, ha te nem tudsz magadra.

– Évekig a világ a rossz oldalán jártam, mostanában egyre több kellemes meglepetés ér – Burt elvigyorodott. – Például nem lőnek rám minden sarokról.

– Beszéltél James-szel – állapította meg Stefi.

– Igen, és édesanyád is felkészített, hogy az apáddal is nagy harcom lesz.

– Ő nem olyan… csak…

– Valószínűleg úgy viselkedik, ahogy majd én fogok az ő udvarlóival – Burt Stefi hasa felé nyújtotta, majd végül mégis visszahúzta a kezét.

– Tegnap nem féltél megsimogatni! – Stefi mosolyogva elkapta Burt csuklóját, felhajtotta a hálóingét, és a hasára húzta a férfi kezét. Megborzongott, ahogy a hosszú, finom barna ujjak rásimultak fehér bőrére.

– Ez nem jó játék! – Burt nagyot nyelve felpattant, és az ablakhoz lépett, Stefinek hátat fordítva mondta. – Akár vissza is mehetnék zuhanyozni.

Ebéd után a kertben üldögéltek, amikor István megérkezett. Ahogy leparkolta az Astrát a ház mellett, megpillantotta őket, és egyenesen hátrament.

Mind a négyen felálltak az asztaltól. Burt, Stefivel a nyomában felé indult. A két férfi jó karnyújtásnyira állt meg egymástól, és néhány pillanatig hallgattak mindketten.

– Jó napot kívánok! – szólalt meg végül Burt, a kezét nyújtva, magyarul, még Stefit is meglepve. 

– Örülök, hogy megismerhetem végre – válaszolt István, egy ideig még váratva a fiatalabb férfit, ugyancsak magyarul, és megszorította Burt kezét.

Stefi feszülten figyelte őket. Ahogy nemrég megértette Burt indítékait, most végre megértette az apját is.

Eszébe jutott, hogyan viselkedett, amikor eljöttek a barátai, a főiskolai csoporttársai. Egyszer még egy fiatal oktató is járt itt, amikor egy diákköri rendezvényt szerveztek. István sosem volt udvariatlan vagy lekezelő, de éreztette, hogy ők mind a gyerekei lehetnének.  Mivel a legtöbben "csókolom"-mal köszöntek, le is tegezte őket. A srácok, lányok pedig nem haragudtak.

Óriási volt a különbség a kortársai és Burt között. Tudta, hogy az apjának ezt nehéz feldolgozni.

Kislány korában csak mellette érezte azt a biztonságot, amit most Burt mellett. Régen az apja volt, akire bármiben számíthatott, aki segített megoldani azokat a dolgokat, amiket egyedül nem tudott.

Burt kivárt. Arcán időnként megrándult egy izom. Stefi ebből tudta, hogy ő is feszült.

Éva a férje felé indult, és intett Vicnek, hogy kövesse. Könnyedén bemutatta őket egymásnak, valamennyire oldva ezzel a feszültséget. 

A beszélgetés nehezen indult, pedig Vic és Stefi anyukája mindent megtettek a jó hangulat érdekében. István németül beszélt jobban, de angolul is képes volt megértetni magát. Most azonban nem volt hajlandó csak magyarul megszólalni. Elvárta, hogy Stefi fordítson közte és Burt között. A lány egyre kellemetlenebbül érezte magát, legszívesebben beszaladt volna a házba.

Burt hirtelen megfogta a kezét, rákacsintott, és minden szót lassan tagolva, mosolyogva megkérdezte tőle angolul:

– Meséltél apukádnak a babáról?

– Micsoda? – kérdezte István döbbenten.

Éva kezében megremegett a pohár. Stefi fülig vörösödött. Burt kényelmesen hátradőlt.Vic egy tudós alaposságával vizsgálgatta egy közeli fa lombját.

– Baba, baby? – István Stefire nézett, aztán Évára. – Nagypapa leszek? – kérdezte hitetlenkedve, az örömét azonban már nem titkolhatta.

– Így is mondhatjuk – lépett hozzá a felesége, és megsimogatta a karját.

István Burtre pillantott, aki biccentett felé és büszkén elmosolyodott. Állta az idősebb férfi tekintetét, amíg az alaposan szemügyre vette, végigmérte tetőtől talpig, majd vissza.

Megvizsgálta fehér futócipőjét, világos kék farmerét, fekete pólóját. Hosszú haját nem állt módjában megcsodálni, mert Stefi még reggel egy copfba fonta a tarkóján. Az apa tekintete végül megállapodott a Burt arcán. Sötét szemébe nézve alig észrevehetően biccentett, majd angolul hozzátette:

– Nagyon örülök – Kezét a lánya felé nyújtva felállt.

Stefi felpattant, és odaszaladt hozzá.

Csillagjáró 20. fejezet – Néha az álmok... 1.

NightCafe

Stefi elkísérte édesapját a táborba, és egész úton beszélgettek, nevetgéltek. Úgy érezték, mindent tisztáztak, így újra megtalálták a régi hangot, mintha a lány el sem utazott volna.

A helyszínen Stefit kellemetlen meglepetés érte: ott volt Zoltánék kis csoportja. Mivel az elkövetkező napot a szervezők a hagyományőrzésnek szentelték, ők is meghívást kaptak.

Amikor eljött az ebédidő, Peti leült mellé az erdei tábor közepén álló hosszú faasztalhoz. Szerencsére Stefi egy ismerős alakot vett észre a túlsó oldalon, egy-két hellyel odébb.  Kati a pólója szerint nevelőtanár volt a táborban. A gimnáziumból ismerték egymást. Nem osztálytársak voltak, de meglepően közel kerültek egymáshoz. Általában az iskolán kívül találkoztak, koncerteken, sulibulikon és táborokban. Az érettségivel az ő kapcsolatuk is megszakadt, mint megannyi iskolai ismeretség. Ám most amikor némi segítségre, vagy legalábbis ürügyre lett volna szüksége Péter lerázásához, Kati ott ült vele szemben. Lófarokba kötött hosszú barna hajával, mosolygó arcával olyan volt, mintha megállt volna felette az idő, és még mindig gimnazista lenne.

Intettek egymásnak.

Stefi távolról hallotta Peti szavait. Rádöbbent, hogy a srác már jó ideje magyarázhatott valamit, és most a véleményére vár. Zavartan nézett rá.

– Ne haragudj, de Katit megpillantva teljesen elveszítettem a fonalat. Az érettségi táján találkoztunk utoljára, nem zavarna, ha átülnék hozzá?

Peti vállat vont, és a kóláját felemelve odébb ment.

Stefi is felállt, és az asztalt megkerülve lehuppant Kati mellé.

– Most majd miattam kell kiengesztelned a barátodat – mondta a lány bocsánatkérő mosollyal.

– Nem a barátom – sóhajtott Stefi.

– De nagyon szeretnéd, ha az lenne.

– Nem szeretném – jelentette ki a lány határozottan.

– Ez a srác nagyon jó fej. Pont olyan fickó, akit egy hozzád hasonló lány mellé elképzel az ember. Annyira összeillenétek, hiszen megegyezik az érdeklődési körötök. Mindketten bolondultok az ősi kultúrákért, imádjátok a természetet, gyűjtitek a könyveket. Mit akarsz még Stefi?

– Vőlegényem van… ha még van…

Kati megjátszott rosszallással nézett rá.

– Két vasat tartasz a tűzbe?

– Peti nehezen ért a szóból.

– És hol van a vőlegényed?

– Amerikában.

– Mi?! Tényleg kimentél? Valaki mondta, de nem hittem el. Stefi?! Egyedül Amerikában? El nem tudtam képzelni.

– Rokonom élt kinn, nem voltam egészen egyedül, aztán találkoztam Burttel.

– Burttel? Persze! – Kati hitetlenkedve ingatta a fejét.

Stefi az övtáskájába nyúlt, és elővette a pénztárcáját. A fóliázott kártyatartó zsebet kifordítva, a lány felé nyújtotta.

– Atyám! Indián pasid van? Az állat! – tette Kati meglepetten a szája elé a kezét. – Hogy akadtál rá?

Stefi sóhajtott.

– Mint egy szerelmes regényben. Majdnem elütött a musztángjával, aztán a karjába omlottam. Rád bízom, hogy a lovat vagy az autót választod.

Kati jóízűen nevetett.

– Egy szállodában túszul ejtettek minket, másokkal együtt – kezdte újra Stefi.

– Az első verzió hihetőbb volt… – legyintett Kati, de Stefi komoly arcát nézve hirtelen, elhallgatott. – Te nem hülyéskedsz, uramisten! Ha lesz egy kis időm, ezt el kell mesélned, de most mennem kell.

Gyorsan felpattant, mert eddig ételt osztó kollégái megérkeztek, hogy ők is egyenek, és most neki kellett felügyelni az ebédet lassan befejező és szétszéledő táborozókra. 

A nap hátralévő részében Stefi segített a tanároknak lebonyolítani a programokat. A gyerekekkel való foglalkozás visszahozta Pearl Creek-i emlékeit, de nemcsak az iskolából, hanem Burtről is. Szerencsére oda kellett figyelnie a feladataira és ez gyorsan átlendítette a hullámokban rátörő szomorúságon. Ráadásul, ha hirtelen kellett valamire válaszolnia, gyakran reflexszerűen angolul szólalt meg. A gyerekeket egyáltalán nem zavarta, még tetszett is nekik, és jókat nevetve kijavították, ezzel is könnyítve nehéz pillanatait.

Végül édesapja unszolására és néhány kislány nagy örömére úgy döntött, hogy kint alszik ő is. A tábortűznél üldögéltek, beszélgettek, énekeltek. 

Már jócskán elmúlt kilenc óra, amikor egyszer csak megszólalt az apja telefonja.

István egy kicsit távolabb ment, mert az éneklő gyerekektől semmit sem hallott. Majd a férfi néhány pillanatra el is tűnt a lánya szeme elől. Amikor visszajött, feszültnek tűnt.

– Anyád azt mondja, jobb lenne, ha hazamennél. Már szóltam Juditnak, a váltótársamnak, hogy mégis vele mész.

– De miért, apa?

– Édesanyád azt mondta, én itt  dolgozom, és nem tehetem meg vele, hogy miközben alig jöttél haza, őt ott hagyjuk egyedül. Teljesen igaza van. – István mosolyogva bólogatott. – Szedd össze a cuccod! Judit a parkolóban vár.

– Köszi, apuci! Bár nagyon édesek ezek a gyerekek, de bevallom, én is szívesebben lennék most inkább otthon, csendben anyával, jó lenne vele végre egy jó nagyot beszélgetni.

– Akkor igyekezz!

Stefi az édesapja kulcsával lépett be a lakásba.

A nappaliból beszélgetés hallatszott, ami azonnal abbamaradt, ahogy a bennülők meghallották az érkezését. Ám Stefi bárhol felismerte volna a hangot, melyet egy pillanatra hallani vélt. A lelke legmélyéig megborzongott, és már rohant is befelé.

Burt az egyik fotelben ült.   A lány láttán felállt, Stefi a nyakába ugrott.

Vic kajánul vigyorgott a másik fotelben. Éva a puffon üldögélt a főnökkel szemben, a metszett virágokkal díszített üvegasztal túlsó oldalán. Lánya kitörő örömét látva csodálkozva elmosolyodott.

Stefi Burt vállgödrében fektette a fejét, és csak szorította a nyakát, miközben a lábával átkulcsolta a derekát.

A férfi az örömtől sírdogáló lány hátát simogatta.

Éva felállt, a fejével intett Vicnek, hogy menjenek ki. A főnök aprót biccentett, letette a poharát, és máris felállt, még az ajtót is behúzta maga után.

– Megfojtasz és húzód a hajam – suttogta Burt, és megpróbálta lefejteni a lány ölelő karjait a nyakáról.

Stefi csak nehezen engedte el. Amikor végre megállt a szőnyegen, a férfinak támaszkodott, és az arcát simogatta.

– Hogy kerültök ide? – kérdezte. Ujjait most Burt ujjai közé fűzte, és a másik kezével cirógatni kezdte bekötözött karját.

– Eltűnt néhány értékes dob és csörgő a közösségi házból.

– Hogyan?

– Ne haragudj, Stefi, de a vihar éjszakáján láttak egy csuklyás alakot a közösségi ház előtt, és úgy vélik a magyarok közül lehetett valaki – mondta Burt színtelen hangon. Aztán hirtelen átölelte Stefit, és megcsókolta. – Hiányoztál! A francba! Átkozottul hiányoztál – tette hozzá, mikor végre elengedte.

Stefi fátyolos tekintettel nézte, és morzsolgatni kezdte fényes, fekete haját, közben elmosolyodott.

– A féltékenység teljesen elvette az eszed.

Burt zavartan bólintott.

– Talán, de biztos akartam lenni benned. Rég nem voltál itthon. Úgy éreztem, itt kell meghoznod a döntést, velem maradsz-e. Iszonyú érzésem volt, amikor a rezervátumból hazatérve leszállt velem a gép Christownban. Attól féltem, mindened összepakoltad Pearl Creekben, és vissza sem jössz, ezért a lakásomban maradtam. Aztán Marlene megjelent nálam egy terhességi teszt dobozával.

Stefi elsápadt, lesütötte a szemét.

Burt is hallgatott.  A lány a szőnyeget simogatta meztelen lábával. A férfi megfogta a kezét.

 – Kérlek, nézz rám!

Stefi felnézett, félszegen mosolygott.

– Mondd már!  – sürgette Burt.

– A teszt pozitív lett, de még nem voltam orvosnál, és nem is szóltam senkinek.

Burt szörnyen elsápadt, úgy zuhant bele a fotelbe. Néhány pillanatig csak bámult maga elé, aztán a lány után nyúlt, és az ölébe húzta. Nem szólt, könnyes, sötét szeme beszélt helyette.

Amikor Stefi megsimogatta, az első könnycsepp legördült az arcán.

Vic belökte az ajtót.

– Na, mi van?! – kérdezte zavartan, amint meglátta őket.

– Kisbabánk lesz – jelentette ki Stefi büszkén mosolyogva, angolul, ahogy eddig is beszélt Burttel.

Tudta, hogy az anyukája is hallhatta, és mivel angoltanár, érthette is, de már nem számított semmi.

Éva gyorsan odalépett Vic mellé, és szemrehányóan nézett a lányára. Ám Burt könnyes arca annyira meglepte, hogy nem bírt megszólalni.

Vic könnyedén félretolta az asszonyt, és visszaballagott az asztalhoz, a poharáért.

– Erre talán inni kellene, nem? – kérdezte mosolyogva.

Burt felállította Stefit, aztán ő is felállt. Éva hozzájuk lépett, és a fejét ingatva, megpuszilta a lányát. Burtre pillantva zavarba jött. Először a kezét nyújtotta, de amikor a férfi lehajolt hozzá, ugyanazzal a szeleburdi mozdulattal, mint időnként a lánya, átölelte a nyakát, és megpuszilta.

– Nem tudom, ki fog minket megvédeni István haragjától – mondta a fejét ingatva.

Aztán hangosan töprengeni kezdett, hogyan osszák el az ágyakat. Burt felajánlotta, hogy alszik a padlón Stefinél, így Vic mehet a vendégszoba franciaágyára.  A főnök azonban úgy gondolta, neki tökéletesen megfelel Stefi heverője, a lány pedig aludjon szépen Burttel a vendégágyon.

Éva már épp tiltakozott volna az illendőség miatt, de szerencsére még azelőtt rájött, hogy ezzel már rég elkésett, mielőtt megszólalt volna.

Hitetlenkedő csodálattal és egy kis aggodalommal figyelte a lányát. Ha Stefi megérintette Burtöt vagy csak rápillantott, felragyogott a szeme, megváltozott a tartása. A férfi is válaszolt minden apró rezdülésére, egy mosollyal, egy simogatással. Az asszony bizakodni kezdett...

Csillagjáró 19. fejezet – A csend ölelésében 2.

Kép: NightCafe

Stefit az autóbusz állomáson a szülei várták.

Amikor észrevették egymást, a lány letette a csomagokat és bénultan állt.  Rövidre nyírt, szőkére festett hajú, hozzá hasonlóan vékony alkatú édesanyja futott oda hozzá. Stefi belekapaszkodott, és szívszaggatóan zokogott.

Dús fehér hajú, magas édesapja néhány pillanattal később ért oda hozzájuk. Széles vállain látszott, hogy komolyan sportolhatott, de mostanra erősen meghízott.

– Anyuci, Apuci! Ne haragudjatok!

– Miért ne haragudjak, kicsim?  – kérdezte a férfi csodálkozva, és közelebb lépett a lányához.

– Hogy nem jöttem haza eddig – válaszolt Stefi könnyek között, és az apjához bújt. – Nem is tudtam, hogy ennyire hiányoztatok.

– Kicsikém! – Az édesanyja a hátát simogatta.

Amikor Stefi egy kicsit megnyugodott, beszálltak a bordó Astrába. Édesanyja most nem előre ült, ahogy kislány korától hozzászokott, hanem hátra a lány mellé.

– Hogy van Burt? – kérdezte azonnal.

Stefi vállat vont.

– Valami baj van köztetek?

– Nem tudom. Összevesztünk. Azt mondta, jöjjek haza gondolkodni és rám bízta, visszamegyek-e. – Tanácstalan pillantást vetett az édesanyjára.

– Látod, Évikém, ettől féltem – sóhajtott az édesapja. – Hol az a nagy szerelem, kislányom?

– Apa, volt közöttünk egy kis félreértés, én is hibás vagyok. Burt pedig nagyon-nagyon büszke. Számára fontos az őszinteség és én… – Stefi sóhajtott. – Találkoztam kint egy magyar sráccal és Burt féltékeny lett.

– Ki ez a fiú? Bemutatott majd nekünk? – kérdezte az apja azonnal.

– Petit? Miért kellene bemutatnom nektek?

– Mert talán szeretnénk megismerni, elbeszélgetni vele.

– Kedvesem – Stefi édesanyja a férje vállára tette a kezét.

– Most mi baj? Nincs jogom megismerni a lányom barátait?

– Pisti, kérlek! – emelte meg az asszony a hangját, és csend ereszkedett közéjük.

Stefi úgy érezte, mintha egy nagy, nehéz és forró ólomgolyó lenne a hasában.

Este, amikor lezuhanyozott, hálóingben leült az ágya szélére és úgy nézett körül a saját szobájában, mint amikor vidéken élő nagymamájához utazott. A ritkán látott öreg parasztházat ismerte, de sosem tekintette otthonának. Most egykori szobáját érezte idegennek.

Lábát a vastag, bordó szőnyegen hagyva ledőlt az ágyra, és lehunyta a szemét. Tudta, hogy közte és fal között Burt nem férne el, de még is őt képzelte maga mellé. Ha itt lenne, a vékony hálóingen keresztül érezné csupasz mellkasának, ölelő karjának melegét. Aztán Burt belefújna a hajába, vagy az orrával megcirógatná a fejét, ahogy gyakran tette, ha hátulról átölelte.

Hirtelen megborzongott, kinyitotta a szemét, felnézett.

A nyitott szobaajtóban az édesapja állt.

– Ne haragudj! Nem hittem, hogy már alszol.

Stefi felült.

– Semmi baj, apa. Még nem alszom, csak ledőltem egy kicsit, elfáradtam.

Apja leült mellé, és átölelte a vállát.

– Szeretnék veled komolyan beszélgetni a terveidről és erről a férfiról.

– Burt, apa, Burtnek hívják, de hát tudod.

– Azt hittem, veled jön.

– Gondunk volt, apa, mondtam.

– Na, igen! Vele folyton gond van. A múltjával, a munkájával. Gyakran dolgozik éjszaka és hétvégén. A múltkor megverték, aztán elázott a viharban.

– Apa! Örülök, hogy legalább a hosszú haját nem kritizáljátok – vágott vissza a lány.

– Ő indián, Stefi – szólt az apja sértetten. – Amellett pedig jól áll neki, illik hozzá. Nem kifogásokat keresünk, egyszerűen féltünk téged. Anyád szerint megnyerő férfi, igazán jóképű. De mikor elküldted róla az első képeket, én már akkor úgy véltem, hogy idős hozzád. Nem elsősorban a kora miatt. Bár ugyanannyival idősebb nálad, mint amennyivel az anyádnál fiatalabb… Értesz engem?

– Ugye, ezzel most nem azt akarod mondani, hogy akár anyával is járhatna? – próbált tréfálkozni a lány.

– Tulajdonképpen…

– Apa, te megőrültél! Burt nem öreg.

– Anyád sem! Egyszerűen arról van szó, hogy túl sok minden történt vele, és másképp látja az életet, mint Te.

– Szeretem őt, apa! Akkor jöttem rá, mikor azt hittem, elveszítettem. Kevés ember van, aki esélyt kap az újrakezdésre.

– De ha nem működik, Stefi? Ha az élet alapvető dolgairól is különbözik a véleményetek? Kislányom, te még az általánost sem fejezted be, amikor ő már Afrikában volt, és embert ölt!

– Apa!

– Te mesélted, hogy egy harcoló alakulatnál volt!

– Erről soha nem kérdeztem, és ő is csak érintette a témát. Amikor találkoztunk, már nem volt katona.

– Attól még megtörtént. Értsd meg végre, nem maradhatsz vele.

– Szeretem és ő is szeret.

– Lesz majd más. Ne menj vissza! Maradj végre itthon és lassan elfelejted.

– Ez annyira fáj nekem, apa. Hogy mondhatsz ilyet, épp te? Arra tanítottál, hogy hallgassak mindig a szívemre, és sose ítélkezzem mások felett.

– Most nem erről van szó, kislányom, hanem a jövődről, az életedről. Azt hittük, ha lejár az ösztöndíjad hazajössz, erre te kint akarsz férjhez menni. Úgy gondolom, ebbe nekünk is van beleszólásunk. Ha rosszul döntesz, hová mész utána?

– Ezt most hogy érted? Még férjhez sem mentem, és te arról beszélsz, ha elválok?

– Mi lesz veled ott kint, egy vagy két indián gyerekkel, elvált nőként, egyedül?

– Hagyjuk ezt, kérlek! – Stefi szemét elfutotta a könny. – Akkor már nem jöhetnék haza?

– Nem csak erről van szó. Burt mostani munkája is veszélyes, ha történik vele valami és úgy maradsz egyedül?

– Vannak barátaim, apa! James, Kate, Marlene, Alex. És ha Burttel történne valami, Ruth nem hagyná magára az unokáját. Ő nagyon kemény asszony, de szereti a fiát, és miatta elfogadott engem. És Burttel nem fog történni semmi! Megígérte nekem! Érted?! Szeret engem! Csalódtam benned – sírta el magát Stefi, már nem tudta visszatartani a Burt hiánya okozta bánat eddig elfojtott könnyeit, kirohant a szobából.

Stefi felhúzta az órát, hogy éjszaka felhívhassa Jamest, az óceán túlfelén. Abban bízott, hogy az esti órákban a férfi már otthon lesz.

Végül nem volt szüksége ébresztésre, mert nem tudott elaludni. A vezetékes telefont bevitte a szobájába, hogy a szülei még csak véletlenül se hallják a beszélgetést. Félve ütögette le a számokat az ölében tartott készüléken, miközben a kagylót a vállával szorította a füléhez. Reménykedett, hogy James veszi fel és nem Kate. Megkönnyebbült, amikor felismerte Thompson könnyed hangját.

– Szia, James! – válaszolt félénken a bemutatkozására.

– Stefi? – lepődött meg a férfi. – Segíthetek? Burt azt mondta, hazamentél.

– Igen, Magyarországon vagyok. James…

– Mond csak, mi bánt! Ha tudok, segítek.

– Tudnom kell, hogy Burt… – Stefi nyelt egyet, csak utána folytatta. – Burt ölt már embert?

 A telefonvonal túlsó végéről mély csend volt a válasz.

– James?

– Emiatt mentél haza? – kérdezte végül a férfi csalódottan. – Igen, ölt embert, Afrikában, és később is. Tudod, Stefi, most megleptél. Mi katonák vagyunk, nincs mérlegelési lehetőségünk, van egy feladat és kész. Sosem beszéltetek erről?

– Nem. Az apám hozta szóba, és tudnom kellett.

– Ne e szerint ítéld meg őt!  Ez butaság, Stefi. Burt jó ember, a barátom, és szeret téged – sorolta a férfi a türelmét vesztve. – Nem értelek, kislány. A francba! De megráználak most.

– James – szólalt meg Stefi zavartan, mire a férfi végre abbahagyta a méltatlankodást. – Én nem gondolok rosszat róla. Épp ezért hívtalak, mert egy barátra volt szükségem, hogy megvédhessem őt apától. Érted? Láttam, hogyan viselkedett a hotelben, amikor szemtől szemben állt Walkerrel, aki miatt elveszítette a családját. Tudom, hogy bármit tett, meg volt rá az oka. Ugye, megértesz? Kérlek, James!

– Figyelj csak, Stefi! Nagyon szeretlek, és próbállak megérteni, de ha összetöröd a szívét, utánad megyek, akár hová bújsz. Ugye, te is értesz engem? – fenyegette meg nevetve a férfi.

– Találkoztál vele? – kérdezte Stefi bátortalanul.

– Nem, csak telefonon beszéltünk. Alex szólt, hogy hazaért a rezervátumból. Te hívtad már?

Most Stefi hallgatott egy ideig.

– Nem vette fel a mobilját. Jól van?

– Rendbe fog jönni.

– Micsoda? – kérdezett közbe rémülten Stefi. – Mi baj van, James?

– Te nem tudsz semmiről – nevetett fel James zavartan. – Az unokatestvére sem szólt neked, ahogy én sem, amikor Burt kórházba került. Ő sem akarta, hogy feleslegesen aggódj.

– James, beszélj már! – Stefi keze remegett, a torka összeszorult.

– Néhány drogos kölyök miatt elszakadtak egymástól Vic-kel. Egész éjjel kint volt, jelentkeztek nála a kiszáradás tünetei, közben összeverte a bal karját, össze kellett varrni a sebet. Már jól van. Ne félj, az igazat mondom. Tanultam a hülyeségemből, amikor nem szóltam neked, hogy baj van.

– Biztos, hogy minden rendben? Légy őszinte, kérlek! – könyörgött Stefi.

– Amikor legutóbb hívtam, épp kocsiban ült. Ha tud vezetni, nincs semmi baj. Higgy nekem! Oké?

– Köszönöm, James! Megmondanád neki, hogy beszéltünk?

– Persze! Most aludj szépen, mert nálatok lassan felkel a Nap.

Stefi fáradtan ébredt, ennek ellenére korán leült reggelizni az édesapjával.

Márton István az egyik városi általános iskola igazgatóhelyettese volt. Reggeli után egy gyerektáborba készült Mátraházára, ahol több diákja is nyaralt. A kávéját kevergetve figyelte, ahogy a felesége a lányuk elé teszi a bögrét, tányért. Éva a kenyérkosárból elvett egy szelet barnakenyeret, és óvatosan megkérdezte:

– Még mindig szereted? Megkenhetem vajjal? Vettem téli szalámit, mert az volt a kedvenced.

Stefi hálásan elmosolyodott.

– Köszönöm, anyu! – Hirtelen lehajtotta a fejét, és az üres tányért nézte. Borzalmas dologra készült, de majd szétvetette a türelmetlenség, és nem tudott várni.

– Talán nem a legjobbkor mondom – jelentette ki, felszegve az állát.

Édesanyja a tányérjára tette a szalámis kenyeret, aztán tejeskávét töltött a bögrébe egy virágos kancsóból.

Stefi emlékezett rá, hogy a kancsó az egyik dédmamáé volt, és csak karácsonykor vették elő. Biztos volt benne, hogy a szülei sem kezdték el napi rendszerességgel használni az elutazása óta. Az ünnepi teríték tehát csak az ő hazatérésének szólt. Ahogy megérezte a kávé illatát, liftezni kezdett a gyomra, megpróbált a szendvicsre koncentrálni.

Az előző mondata ott lógott a levegőben, és az apja várakozva figyelte.

– Hazamegyek – jelentette ki a lány.

– Hova haza? – István a tányérjára dobta a saját kenyerét.

Lánya beharapta az alsó ajkát, és nagyot nyelt.

– Haza, Burthöz. – Ahogy kimondta, érezte, ahogy felenged benne a feszültség. Ugyanabban a pillanatban megértette, miért küldte ide a férfi. Tudta, hogy menten elsírja magát. Édesapja kifejezéstelen arccal nézte. Az anyukája pedig mellé lépett, és átölelte, a mellére vonta a fejét, ám ő eltolta magától.

– Azt mondta, azért kell eljönnöm, hogy egyedül végiggondolhassam, itt akarok-e maradni. Tisztában volt vele, ha reggel felébredek a szobámban, és itt látlak benneteket, érzem az itteni illatokat, akkor talán nem szeretnék visszamenni. Amikor ma felébredtem… és most ne haragudjatok meg – sírta el magát Stefi. – Őt kerestem, és nem volt mellettem. Hiányzik nekem. James azt mondta, hogy baj történt a rezervátumban és kórházban volt. Épp akkor, amikor én eljöttem. Ne haragudj, apu, kérlek!  – Stefi felállt és félve indult az édesapja felé.  István nem várta meg, ő is felállt, hozzálépett és átölelte.

– Te ne haragudj, kicsim! Nagyon nehéz ez nekem. Nehéz elfogadni, hogy a pici lányomnak már nincs szüksége rám. Hogy van valaki más, aki vigyáz rá, szereti és gondoskodik róla.  Nem hittem, hogy megállsz majd a saját lábadon. Abban reménykedtem, hogy kétségbeesve rohansz haza, néhány hónap után.  Amikor mégsem jöttél, azzal biztattam magam, hogy nem baj, majd lejár a szerződésed. Erre az igazgatónő ott tartott a könyvtárban. Aztán megismerted Burtöt. Amikor hallottuk, hogy talán meghalt, megkönnyebbültünk. Ne haragudj, de így volt. Azt hittük, hazajössz végre és vége a rémálomnak, de te így is kint maradtál. Tudom, hogy visszamész, de kérek valamit. Mint az apád, kérem, hogy a férfi, akit választottál, jöjjön ide a házamba. Értesz engem, Stefi?

A lány komoly arccal bólintott.

– Látni akarom, a szemébe kell néznem. Tudnom kell, hogy kire bízom az életed. Tehát ne menj vissza, ő jöjjön ide érted.

– Megpróbálom, apa, csak adj egy kis időt!

– Rajta múlik kislányom, és ebből az is kiderül, milyen fontos vagy neki.