Naptánc 13. fejezet - Járulékos veszteség

 

Kép: Pixabay

– Mi ez? – kérdezte Kate a tévét bámuló Jamestől.
– Bűnügyi magazin. Hivatalosan is megerősítették, hogy a Hayworth házban talált holttest a tulajdonosé – James sóhajtott.
Harry lépett a szobába.
– Végeztem a házi dolgozattal, átmennék Ginához – fordult az apjához.
James beleegyezően bólintott, aztán visszanézett Kate-re.
– Mivel a fedett ügyek miatt Burt nem szerepel a nyilvántartásokban, valószínűleg még nem tudták azonosítani. A nyomozás érdekében pedig nem kérnek külső segítséget, inkább hallgatnak róla, hogy mást is találtak a romok között. Így addig, amíg a hadsereg nem adja ki az információt, a nyomozók várnak, és az eltarthat egy ideig. Csak azt nem értem, hogy a parancsnokság miért titkolózik még mindig. – A combjára csapott. – Dominic szúrta el az egészet, amikor nem ment el a sráccal szervezett találkozóra.
Kate aggódó tekintetet vetett a férjére.
– Ez a gyerek sok mindent tudhat, az egész ügy másképp alakult volna… – James összeszorította a száját.
Harry tanácstalanul nézte a szüleit, nem látta még ilyen állapotban az apját. Az édesanyja intett, hogy menjen ki.
– Jim, megijesztetted Harryt. Kérlek, nyugodj meg.
– Hagyj engem, Kate!  – kiáltotta James, és felugrott a fotelből, keserű haraggal törtek ki belőle a szavak: – Bármikor ott maradhatok én is. Akkor mit mondasz a fiadnak? Majdnem felnőtt.  Tanulja meg, hogy az emberek meghalnak! Meghalnak, és nem jönnek vissza, még akkor sem, ha kedves szőke lányok várják őket otthon.
– James, hallgass! – Kate elszörnyedve nézett a férjére.
– Hat éve nem halt meg senki az egységemből. Hat éve, Kate! Burt az Akadémiáról került a szakaszom élére, de együtt mindent megúsztunk.
– Jim, nézz rám! – ragadta meg az asszony a férje kezét. – Neked is meg kell értened, hogy az emberek meghalnak, még a barátaink is – jelentette ki, amikor a férfi végre ránézett. – Még a te barátod is meghalhat, Jim.
James magához szorította.

A csengő hangjára Frank azonnal az ajtóhoz indult.
Az utóbbi napokban a szomszédaik közül egyre többen szereztek tudomást arról, hogy Ruth fia eltűnt. Még azok is beszélgetni próbáltak velük, akikkel eddig csak köszönő viszonyban voltak. Frank igyekezett megvédeni feleségét az együttérzésüket kifejező, de sokszor idegesítően tapintatlan ismerősök elől. Ezért, ha itthon tartózkodott, ő fogadta a vendégeket.
Ezúttal egy ismeretlen, ősz hajú, magas termetű, elegáns úrral találta magát szemben.
– Ruth itthon van? – kérdezte a férfi.
Frank a hangja hallatán ismerősnek vélte, de nem tudta hova tenni.
Az asszony a hálóból lépett ki.
– George? – kérdezte ridegen.
– Egy ügyfél a Védelmi Minisztériumból ismerősnek találta a nevemet. Ő említette, hogy egy Iversen nevű illető eltűnt egy katonai bevetésnél – a férfi várakozva vizsgálgatta Rutht.
Mivel az asszony rezzenéstelen arccal hallgatott, megkérdezte:
– Ruth, mi van Burtie-vel?
– Egy kicsit elkéstél, azt hiszem – jegyezte meg az asszony, minden érzelem nélkül.
– Ugye, igaz?
– Jöjjön be! – Frank magára öltötte az udvarias házigazda szerepét.
A nappaliban telepedtek le.
George épp abba a fotelbe ereszkedett le, ahol utolsó ittlétekor Burt is üldögélt.
– Tudni róla valamit? – kérdezte, finom éllel a hangjában.
Frankben most tudatosult, hogy a hangja Burtre emlékeztette. Kíváncsian méregette a férfit. Egyelőre nem fedezett fel más hasonlóságot apa és fia között. George fehér haja bizonyára szőke, vagy talán vörös lehetett, fakó arcbőre és kék szeme is erre engedett következtetni.
Burt egyértelműen az édesanyja vonásait örökölte, a haja fekete volt, és a bőre is csak egy árnyalattal volt világosabb, mint Ruthé. Frank azon töprengett, hogy egy tragikus eset kapcsán az emberek milyen jelentéktelen dolgokkal kezdenek foglalkozni, és ez alól még ő maga sem kivétel.  Mit számít már, hogy az ifjú Iversen kire hasonlított?
– Csak azért nem mondják ki, hogy meghalt, mert nincs mit eltemetni. – A felesége érzelemmentes, rideg hangjára Frank felkapta a fejét. George hasonlóan megrökönyödve nézett az asszonyra. Ruth dacosan összeszorított ajkai újra Burtöt juttatták Frank eszébe.
George körülnézett.
– Fotókat keresel? – Ruth most már egyenesen gonosz volt. – Hány évesen szeretnéd látni?
A bárszekrényhez lépett, és a poharak mögül néhány képet vett elő, sorban az asztalra helyezte őket. Az első egy kamasz fiút ábrázolt, fehér karateruhában. A másodikon már egyértelműen felismerhető volt Burt, karján egy pár hetes kisbabával. Az utolsó kép egy tablókép volt, melyen díszegyenruhát viselt.
– Ez kinn volt a parancsnokságon, a kitüntetettek képei között. Tegyek rá gyászszalagot?
– Ruth! – Frank már komolyan aggódott.
– A baba a képen Davie, Burt fia. Meghalt az anyjával. Most van egy lány, egy idegen – mondta Ruth gúnyosan. – A fiad minden idejét vele töltötte, mielőtt elment meghalni. Valami kis könyvtáros. Ti, Iversenek mind egyformák vagytok. Csak akkor jöttök haza, ha szükségetek van valamire.
George felállt.
– Bocsáss meg, Ruth, hiba volt idejönnöm – szólt higgadtan. Úgy tűnt, volt felesége kirohanása semmilyen hatással nincs rá. Sarkon fordult, és kifelé indult.
– Kikísérem. – Frank utána sietett.
Az ajtóban Iversen a kezét nyújtotta.
– Vigyázzon Ruthra!
– Erős asszony, átvészeli – mondta Frank büszkén, és kinyitotta az ajtót.
– Ha maga mondja – George Iversen könnyedén leszaladt a lépcsőn, és a kocsija felé indult.
Frank becsukta az ajtót, aztán mozdulatlanná dermedve megállt az előszobában.
Ruth énekelt.
A férfinak fogalma sem volt, hogy imádságot vagy siratóéneket hall-e, de a karja libabőrös lett a számára szokatlan, megindító dallamtól.

James az autópályán Red Lake-ből tartott hazafelé, amikor megszólalt a mobilja.  Megnyomta a kihangosítót.
– James, Dom vagyok – a tűzszerész fáradt hangja meglepte a főtörzsőrmestert. – Gondolom, hallottad a híreket Hayworthról. A papírok nem maradtak a trezorban, nálam vannak. Ha idejössz, miután beszéltünk, megkaphatod őket.
– Valami baj van? – Jamest rossz előérzet kerítette hatalmába.
– Sok pénzt ajánlottak, csak gondoskodnom kellett a bizonyítékokról.
James félrerántotta a kormányt, mert majdnem beleszaladt az előtte haladó kocsiba, amelyik fékezett, hogy a következő kijáratnál letérhessen a sztrádáról. Miután visszanyerte uralmát az autója felett, ő is elindult a pihenő felé.
– Mit mondtál, Dom? – kérdezte, fogai között szűrve a szavakat.
– Burt nem jöhetett utánam, mert leütöttem. Ott maradt a romok alatt. Nem értem, miért nem találták meg. Arra szerződtem, hogy felrobbantom a házat, Hayworthszal együtt.
James a pihenő egy sötét részéhez kormányozta a kocsit, távol a többi parkoló járműtől. Lélegzet visszafojtva hallgatta Dominicot, közben úgy szorította a kormányt, hogy az ujjai elfehéredtek.
– Sajnálom, James. Nem tehettem mást, ott kellett hagynom. Burt rájött, ki a megbízóm, pedig ő azt mondta: „Iversen kiégett, vége!” Ehelyett komolyan vette ezt a munkát.
– Mire számítottál, Dominic?! Nem vállalta volna el, ha nem áll készen. – James nem akart ordítani, türtőztetni próbálta magát. Inkább suttogott.
– Az ő hibája, csak egy megfigyelő volt, maradt volna nyugton. – védekezett Dominic. – Járulékos veszteség, James, sajnálom...
– Járulékos veszteség?! A barátom volt! Pénzért tetted, Dominic? Ki vett rá az árulásra? – Jamest magával ragadták az indulatai. Nem tűnt fel neki azonnal, hogy a vonal túlsó végén milyen nagy lett a csend. Dominic már védekezni sem próbált.
– Hallasz engem, Dom? Ott vagy még? – kérdezte a főtörzsőrmester feszülten.
A válasz egyetlen lövés volt.
James elhűlten meredt a készülékre. Aztán, mint egy őrült indított, és kiszáguldott a pihenőből. Már újra a pályán volt, amikor Williams számát hívta.

 

Egyszerre érkeztek meg az ezredessel a házhoz, ahol Dominic lakott. A hetedik emeleti lakás előtt tanácstalanul várakozott néhány szomszéd.
A két egyenruhás katona láttán gyorsan félrehúzódtak.
– Lövést hallottunk Morrison hadnagy lakásából – magyarázta egy fürdőköpenyes idős úr a csődület okát.
– Már máskor is előfordult, hogy elsült a fegyvere, de most nem nyit ajtót, és túl nagy a csend.
– Törje be az ajtót, James! – utasította az ezredes a főtörzsőrmestert.
– Kérem, kérem! – Barna hajú, átlagos külsejű harminc körüli nő lépett ki a szemközti lakás ajtajának takarásából. – Nekem van kulcsom – sokkal idegesebbnek tűnt, mint egy egyszerű szomszédtól várná az ember.
James átvette a nőtől a kulcsot, kinyitotta az ajtót, és beengedte maga előtt az ezredest. Mielőtt kulcsra zárta volna maga után az ajtót, elővette és megmutatta az igazolványát.
– Ha ideérnek a rendőrök, mondják meg nekik, hogy itt vagyunk. Igazolni fogjuk magunkat, de ez a hadsereg ügye.
Williams a stúdiólakásban a kanapé előtt állt, melyen Dominic feküdt szétlőtt fejjel. James nagyot nyelt, a tűzszerész mégis csak a bajtársa volt éveken át. A dohányzóasztalon gondosan összeválogatva papírok hevertek. Williams már ezeket nézegette.
– Ezt külön tette – Williams csak beleolvasott a kézzel írt sorokba, és átadta Jamesnek. A főtörzsőrmester képtelen volt koncentrálni, de feltűnt neki, hogy Burt neve többször szerepel a lapon. Visszaadta a papírt az ezredesnek, és megkérdezte:
– Mi ez, uram?
Williams végigolvasta, és csak azután szólalt meg.
– Ez Dominic vallomása.
– Rendőrség! – hallatszott egy határozott hang kívülről, ugyanakkor erősen megütötték az ajtót.
James indult ajtót nyitni, de az ezredes elkérte tőle a kulcsot, és előkészítette az igazolványát. Miután beengedte a rendőrt, váltott vele néhány szót. Közölte, hogy a holttesthez nem nyúltak, ám az asztalon titkos adatokat tartalmazó dokumentumok is lehetnek, ezért azokat lefoglalja. Udvariasan megkérte a tisztet, biztosítsa kint a területet, míg átnézik az iratokat. A rendőrtiszt beleegyezően bólintott, kifelé menet jelentést tett rádión.
James várakozva nézett Williamsre.
– Sajnos, James, mindannyiunkat félrevezették – sóhajtott az ezredes. – Morrison hadnagy pontos utasításokat kapott arra, mit kell tennie.
– Uram, Dominic azt mondta nekem a telefonban, hogy fel kellett robbantania a házat.
– Hayworthnak, ahogy mindenki feltételezte, volt egy üzlettársa, egy katonatiszt Red Lake-ből… Jackson tábornok bízta meg Morrison hadnagyot, hogy tüntesse el az ellene szóló bizonyítékokat.
James hitetlenkedve nézte a parancsnokát.
– Dominic őt nevezte meg felbujtónak – bólogatott az ezredes, lassan elővette a mobilját. Rövid ideig beszélt valakivel, aztán sokatmondó arccal Jamesre pillantva kijelentette:
– Jackson tábornok ma délelőttre, magánéleti problémákra hivatkozva kihallgatást kért a miniszter úrtól, de nem érkezett meg hozzá. Azóta senki nem látta. Dominic valószínűleg rájött, hogy a tábornok cserben hagyta, ezért hívta fel magát. Hamarosan vége lesz ennek az egész szörnyűségnek, James. Amilyen gyorsan csak lehet, eljuttatjuk az anyagot Iversen azonosításához, és hazahozatjuk. Tudom, hogy Önnek különösen nehéz, de higgye el, a temetés után könnyebb lesz.

Néhány nappal később James épp borotválkozott, amikor Kate beszólt neki a fürdőbe, hogy Williams ezredes keresi telefonon. Thompson leült a nappaliban a kanapéra, felvette a készülék mellé tett kagylót. Kate letérdelt a férje elé.
– Bocsánat a korai zavarásért, de most indulok haza, és még ma beszélni akartam magával – Williams fáradtnak tűnt. Amikor James előző nap négy órakor, a szolgálata leteltekor hazaindult, az ezredes már bent volt. A főtörzsőrmester a faliórára pillantott, fél hét volt. Williams megint „hosszú éjszakát” tartott.
– Azonosították Burtöt.
A szavak hallatán James segélykérően Kate felé nyújtotta a kezét, az asszony megszorította az ujjait.
– Nem tudom, hogyan mondjam – Williams különös hangsúlya meglepte Jamest. – A hátsó udvaron találtak rá a rendőrök. Megpróbált menekülni. Az Egyetemi Kórházban ápolják.
– Köszönöm, uram!  – James néhány pillanat döbbent csend után megkönnyebbülten sóhajtott.
– Én sem tudok többet. Néhány napig most nem leszek Red Lake-ben, egy megbeszélés-sorozatra megyek a Védelmi Minisztériumba.  Hardy altiszten keresztül leszek csak elérhető. Ma mindenképpen keresse fel Hardyt az irodámban, James. Már szervezi az útját Cooper Island-re. Nevek, utasítások, minden ott lesz nála.  Bármit megtud, James, azonnal hagyjon üzenetet! Minden jót! – Williams befejezte a beszélgetést.
– Viszontlátásra, uram! – James visszatette a telefonkagylót.
– Mit mondott? – faggatta Kate a férjét.
– Burt életben van.

Stefi délelőttös volt. Negyed háromkor hagyta el a könyvtár épületét.
– Stefi!
A mély hang hallatán a lány testén jeges borzongás futott végig. Amikor megfordult, hatvan év körüli magas, ősz hajú, megnyerő külsejű úrral találta magát szemben. A férfi aggódva nézte a lány rémült arcát.
– George Iversen vagyok – mondta kedvesen.– Burt apja – tette hozzá, hátha ezzel megnyugtatja a lányt.
– A hangja – suttogta Stefi.
George bocsánatkérően elmosolyodott.
– Ne haragudjon, nem akartam megijeszteni.
– Miben segíthetek? – kérdezte a lány kicsit megnyugodva, miközben a férfi arcát figyelte. Semmi sem emlékeztette Burtre a vonásaiban, mégis volt valami megmagyarázhatatlan és megfejthetetlen hasonlóság a két férfi között, talán a testfelépítésük, a tartásuk.
– Beszélgethetnénk?
A lányt meglepte a férfi hangsúlya, úgy tűnt, mintha segítséget kérne tőle.
– Burtről?  – kérdezte óvatosan.
– Ha nem zavarja. A közelben van egy cukrászda, meghívhatom?
Stefi bólintott.
George Iversen a karját nyújtotta, a lány bátortalanul a könyökére csúsztatta kezét.
– Hogyan talált meg? – kérdezte Stefi, mikor elindultak.
– Ruth említette, hogy könyvtárban dolgozik. Érdeklődtem, és mivel a hölgy a portán mondta, hogy hamarosan végez, megvártam. A kolléganője volt olyan kedves, és megmutatta magát nekem.
– Miért hozzám fordult?
– Ruth nem beszél velem. A feleségem tanácsolta, hogy keressem magát.
– Mi csak alig egy hónapja… – Stefi elhallgatott, mielőtt elsírta volna magát. George tapintatosan másfelé nézett. Várt néhány pillanatot, aztán egy rakás fekete-fehér napernyőre mutatott, alig ötvenméternyire.
– Ott is van a hely, amiről beszéltem.
Amikor odaértek a cukrászdához, George nem állt meg a kinti asztaloknál. Inkább bevezette a lányt a belső helyiségbe, ahol a sakktábla-mintás asztalkák felett sakkfigurákra emlékeztető lámpák világítottak. Alig foglaltak helyet, egy középkorú pincérnő máris az asztaluknál termett. Stefi gesztenyegolyókat rendelt, George pogácsát kért a kávéja mellé, és hozatott két ásványvizet.
Míg a rendelésre vártak, Stefi a bátorságát összeszedve megkérdezte:
– Ruth miért nem segít magának?
– Nem hiszi, hogy komolyan érdekelt a fiam.
– Burt haragudott magára.
– Én akkor is szerettem. Maga sem hisz nekem? – Iversen csalódottnak tűnt.
– Annak nincs jelentősége, csak Önnek számít, hogy őszinte-e.
– Megengedi, hogy mondjak magamról valamit?
Stefi bólintott. George azonban mégsem kezdett beszélni, mert épp ekkor érkezett meg a pincérnő a rendeléssel. Miután a nő mindent elhelyezett az asztalon és elment a közelből, a férfi csak akkor szólalt meg újra:
– Tizennyolc éve ugyanaz a nő a feleségem, sosem csaltam meg, van két lányunk. Bár senki nem hívott meg, ott voltam a fiam tisztté avatásán, és tudtam az unokámról is.
Stefi érezte, hogy a férfi nem hazudik, a beszélgetés mégis nehezen indult meg. A lányt meglepték George első kérdései, melyek egy kamasz fiú kedvteléseiről szóltak. A férfi kíváncsi volt, szerette-e még a fia az autókat, természetfilmeket. Megemlítette, hogy egyszer Burt hatalmasat esett biciklivel egy teherautó előtt, amely majdnem elütötte. Büszkén mesélt a fia sportsikereiről.
– George, miért nem kereste meg soha? – szakadt ki a lányból a kérdés.
A férfi a szalvétájával játszadozott. Sóhajtva nézett Stefire.
– Mert úgy éreztem, nem bocsáthat meg nekem. Meglátott a jelenlegi feleségemmel egy étteremben. Egy székkel betörte az ablakot, és nekem esett. A tizennégy éves fiamat bilincsben vitték el a rendőrök, és én voltam az oka. Ezután Burttel egyre több lett a gond, végül a karate-edzője – a mostani Williams ezredes – elintézte, hogy felvegyék a bentlakásos katonaiskolába, ahol maga is tanított. Nélküle Burt élete teljesen félresiklott volna.
Stefi nem tudta, milyen szavakkal enyhíthetné a férfi keserűségét. George rövid szünet után így folytatta:
– Burt örökölte Ruthtól az elhivatottságát. Csodálatos tulajdonság, de más tanítani az egyetemen, és más helytállni a seregben. Ruth bármelyikünknél keményebb – a lány meglepett arcát látva George bólogatott. – Ő egy magányos farkas, a fiam viszont csapatjátékos.
– Most már elhiszem, hogy igazán szereti őt, George.
– A feleségemen kívül maga az egyetlen, aki így látja. Amióta a lányok megszülettek, sokat beszélgettünk Vickyvel. Ha ő akkoriban egy kicsit idősebb lett volna, magunkhoz vehettük volna Burtöt.
– Hány éves a felesége? – kérdezte Stefi, őszinte érdeklődéssel.
– Negyvenhárom, akkoriban annyi idős volt, mint most Ön lehet.
– És a lányok?
– Vivien tizenhat, Wanda tizenhárom.
– Ők tudják, hogy van egy fia is? – a lány úgy próbált George Iversen gondjaira tekinteni, mintha a férfi fia egy számára vadidegen ember lett volna.
– Igen, nagyon korán elmondtam nekik, hogy van egy bátyjuk, aki katona. Fiatal tisztként Burt egy harcoló alakulatnál volt. Nem akartam titkolni a lányok előtt, miért vagyok feszült.
– Sosem találkoztak Ruthszal, mikor Burt távol volt? Nem lett volna könnyebb, ha együtt aggódnak érte? – Stefi kérdésére George elmosolyodott.
– Ön kedves lány, Stefi, megpróbálja átérezni mások fájdalmát. Ruthnak nem volt rám szüksége, a munkájába menekült. Aztán belépett az életébe Frank.
– Julie-t ismerte? – kérdezte Stefi gombóccal a torkában.
– Julie az utcában lakott. Sok más gyerekkel együtt ő is megfordult nálunk. Burt egy sebesülés után hosszabb pihenőre kényszerült, épp, mikor Frank és az anyja megismerkedtek, és nem sokkal később feleségül vette a lányt.
– Hihetetlen mennyi mindent tud róla!
– Egy városban élünk… – George elhallgatott egy rövid időre –, csak érdeklődnöm kellett. Bár az unokám már féléves volt, mikor először hallottam róla… Sajnos, a balesetről még aznap értesültem a Hírekből.
– Tudta, hogy Burtnek milyen problémái voltak utána?
– Tudtam, sajnos – George keserűsége szíven ütötte a lányt. – Szeretném azt hinni, hogy mikor magával találkozott, már valamennyire rendbe jött.
– Miért nem biztos benne? – Stefi érdeklődve figyelte a férfi arcát.
– Mert egyedül maradt.
– Ruth vele volt!
– Fizikailag.
Stefi szerette volna más irányba terelni a beszélgetést, ezért megkérdezte:
– Mit mondana neki, ha még egyszer láthatná?
– Életem legnagyobb hibája volt, hogy akkor az étteremnél nem álltam ki mellette, és hagytam, hogy elvigyék… És maga, Stefi? – a férfi, amint a lány zöld szemébe nézett, azonnal megbánta, hogy feltette a kérdést. Megsimogatta Stefi tányér mellett nyugvó kezét. – Köszönöm a kedvességét. Ne haragudjon, ha fájdalmat okoztam – intett a pincérnőnek. Elővette a tárcáját, egy névjegykártyát húzott ki belőle, Stefinek nyújtotta.
– Ha bármiben segíthetek, kérem, hívjon fel!
– Köszönöm – mosolyodott el a lány, és átvette a kártyát.
George rendezte a számlát. A cukrászda előtt még megkérdezte, hogy hazaviheti-e, de Stefi elhárította az ajánlatot.
Búcsúzóul a férfi megszorította a kezét, aztán mélyet sóhajtva így szólt:
– A kártyán rajta van az irodám címe. Küldene néhány friss képet a fiamról?
Stefi bólintott.

 

Tizennegyedik fejezet: 2023. április 2.

 

Naptánc - Kulcsár Nárcisz grafikája

 

 

 

Naptánc 12. fejezet – Mindennek vége

 

Kép: Pixabay

A greenporti repülőtéren a Snake Force víg kedélyű horgászoknak álcázott tagjai bérelt autóba pakolták a csomagjaikat, és egyenesen a kikötőbe hajtottak.
A hajó, melyet lefoglaltak a számukra, kicsit koros vízi jármű volt. Középső részét hatalmas, kényelmesen berendezett társalgó uralta. Várhatóan ez lesz majd a hajó legkihasználtabb része.
Alex nem fedezett fel semmi kivetnivalót a hajó műszaki állapotában, amikor körülnézett. A kormányos fülke műszereit is kielégítőnek találta.
A gépházban ott várta őket egy „a tenger mélyéről származó láda”, melyet a múzeumba kell vizsgálatra vinniük, mintha a Greenportról Cooper Island-re vezető hajóúton találták volna. Megjelenésükkel ugyanis semmilyen körülmények között sem keverhették gyanúba a múzeumi dolgozót, akinél állítólag bizonyítékok voltak Hayworth ellen.
Williams ezredes ennek az embernek a védelmében javasolta a kincset találó horgászok álcáját. Hiszen egy archeológust gyakran keresnek fel tenger fenekéről felhozott kincsekkel. Hayworthnak magának is hatalmas műkincsgyűjteménye volt. Így került kapcsolatba a múzeumi dolgozóval, aki félt a rendőrséghez fordulni, viszont küldött egy e-mailt Red Lake-be a lövöldözés után.
A miniszter csak azért engedélyezte a titkos adatgyűjtést, mert reménykedett, hogy Hayworth házában esetleg fény derül a Red Lake-i bűntárs kilétére is, és arra, hogyan jutott hozzá a vállalkozó a hadsereg fegyvereihez.
Miután Dominic Morrison hadnagy a társalgóban tájékoztatta a szakasz tagjait a rájuk váró feladatokról, parancsot adott az indulásra.
James a kormányos fülke ajtajában állt. Tekintete ide-oda járt a kormánynál ülő Alex, és a navigátor helyén térképeket és papírokat nézegető Burt között.
Dominic Iversen mögött a szék támlájára támaszkodott, közben idegesen dobolt a talpával. Amikor Burt egy pillanatra kinézett az ablakon, a hadnagy türelmetlenül megkérdezte:
– Na, mit mondasz?
– A felderítés leszervezett egy találkozót Wesley Stanfielddel, akinek az apja az áldozatok között van. Feltétlenül meg kell keresni a fiút. Ez a Stanfield rengeteg ügyletet bonyolított Hayworthszal, export-import cége volt. Az is előfordulhat, hogy a műkincsek és a fegyverek szállítása is a Stanfield cégen keresztül történt. A srác sokat tudhat.
– Egy egyetemista? – kérdezte a hadnagy hitetlenkedve.
– A felderítés megjelölte, fontos lehet – erősködött Burt.
Dom a fejét csóválta.
– Amikor Jackson tábornokkal beszéltem, meg sem említette, és szerintem is felesleges időt pazarolni a kölyökre.
Burt vállat vont, felállt.
– Te vagy a parancsnok, Dom. Hátul leszek.
James hátrébb lépett, hogy Iversen kiférjen a szűk átjárón.   
Dominic leült a navigátori székbe, Jameshez fordult:
– Szerinted igaza van?
– Burt mindig fontosnak tartotta az együttműködést a helyiekkel, ezért tudott annyi sikeres akciót vezetni. Hallgass rá, Dom!
– Már egy ideje én vezetem az egységet. Nem hiszem, hogy bármi kifogásod lehetne az eddigi döntéseimmel szemben.
– Nem ezt mondtam, Dom – sóhajtott James. Jackson és Williams is megfeledkezett arról, hogy rangidős tisztként Burt korábban Dominicnek is felettese volt.
 

Alig egy-két órás út állt előttük, ám hirtelen komoly vihar tört ki. Az erős szélben a hullámok ide-oda dobálták a kis hajót, és a szakadó esőben alig lehetett közlekedni a fedélzeten.
James a kormányos fülkéből kilépve hátrafelé indult. Hirtelen úgy érezte, mintha a levegőbe emelkedne. Kétségbeesetten hadonászni kezdett, és sikerült valami hideget megragadnia egyik, majd a másik kezével. Ekkor döbbent rá, hogy a hajókorlát külső oldalán lóg. Valaki a nevét ordította. Felismerte Alex hangját:
– Itt van. Lemászom.
A főtörzsőrmester azt hitte, a karjai kiszakadnak a vállából. Próbált a társai kiabálására koncentrálni a fájdalom helyett. Burt és Alex szokás szerint megint vitatkoztak, de James most kifejezetten örült, mert tudta, hogy mindent megtesznek érte.
– Alex, még nem tudtam rögzíteni a kötelet.
– Akkor tartsd meg! Leesik, ha nem mászom utána.
 A tenger dobálta a hajót. James orra és a szája többször tele lett sós vízzel. A karja égett és iszonyúan fájt, valahányszor a hajó oldalához csapódott. Elfogyott az ereje, tudta, hogy abban a pillanatban, amint ismét hozzávágódik a hajótesthez, elengedi a korlátot.  
– James! – ordította Alex.  Jameshez hasonlóan ő is a korlátba kapaszkodott, de neki egyelőre a lábát is sikerült megtámasztania.  Bal kézzel kapaszkodva nyújtózkodott, hogy elérje a társát. Az utolsó pillanatban megragadta a főtörzsőrmester karját, amikor az épp elengedte a korlátot. Ahhoz, hogy James biztosan megmeneküljön, Alexnek két kézzel kellett megragadnia, miközben csak a derekára kötött kötélben bízhatott.
A tizedesnek fogalma sem volt róla, hogy Burtnek sikerült-e rögzítenie a kötél túlsó végét. Tisztában volt vele, hogy az adott körülmények között Iversen egyedül nem tudja megtartani kettejük közel kétszáz kilóját.
Alex hirtelen elengedte a korlátot, vállalva ezzel a kockázatot, hogy Jamesszel együtt ő is a tengerbe zuhan. Megmarkolta James esőkabátját, és érezte, hogy zuhanni kezd lefelé. A borzalmas érzés egyetlen pillanatig tartott. Aztán a derekára kötött kötél újra megfeszült. A lábával átkarolta James derekát.
– Fogom! Húzhatod! – próbálta Alex túlordítani a vihart.
Egy ideig úgy tűnt, csak centiket haladnak felfelé. Aztán David fél kézzel kapaszkodva áthajolt a korláton, és elérte Alex széldzsekijét.
– Gyere! – David kiáltására megjelent Michael is.
Együttes erővel felemelték társaikat a fedélzetre.
Amikor végre mind biztonságban voltak, Jamest levitték a kabinokhoz, és a padlóra fektették, hogy David jobban hozzáférjen.  
– Lélegzik? – kérdezte Burt, aki James lábánál térdelt Alexszel.
– Igen, de sok vizet nyelhetett – mondta David.
– Mit szórakoztál a kötéllel? – Alex dühösen nézett Iversenre.
– Mi van? Ha egy pillanatot vársz, mielőtt leugrasz, rögzíthettem volna. Nem te vagy a Pillangókisasszony! Azt hittem, kiszakad a karom. Ha nincs Michael, nem tudom rögzíteni a kötelet.
David a fejét ingatva nézte a társait:
– Csókoljátok meg egymást, aztán foglalkozzunk végre Jamesszel.

Amikor James felébredt, reggeli fény siklott be a kabin kis ablakán.
Burt a szemközti fekhelyen üldögélt, felhúzott térdén pihentette a karját, rámosolygott.
– Már elült a vihar? – kérdezte a főtörzsőrmester.
– Igen, sőt egy ideje már ki is kötöttünk – Burt kipillantott a kerek ablakon, aztán összehúzott szemmel vizsgálgatta barátja sápadt arcát.
– Jobban vagy? – kérdezte végül.
– Azt hittem, végem – sóhajtott James. Burt alkarját figyelte, melyen horzsolt, égésszerű seb tekergett körbe, mint egy kígyó.
– Mi történt a karoddal? – kérdezte a főtörzsőrmester.
– Felhorzsolta a kötél. Ne is törődj vele! Te hogy vagy?
– Megmentettétek az életem. Már kettővel tartozom neked.
Burt nevetett:
– Te is megtetted volna bármelyikünkért. Majd tíznél felezünk.
– Azt sem tudom, mi történt – James felült. – Egyszer csak kiszaladt alólam a hajó.
– Hatalmas széllökés volt. Alex rögtön utánad rohant, amint kiléptél, mert érezte, hogy baj lesz.
– Komolyan azt hittem, ott maradok.
– Ne is gondolj ilyesmire, haza kell mennünk. Várnak ránk. – Burt még mindig mosolygott.
James fürkészve nézte barátja arcát.
– Sokat jelent neked az a lány – mondta aztán.
Burt erre már elkomolyodott.
– Az itteni munkáért kapott pénzből rendbe hozom az életem. Ha ő mellettem marad, úgy érzem, lesz erőm újrakezdeni.
Egy ideig hallgattak, aztán James megkérdezte:
– Megfelelőnek tartod az álcát?
– Tökéletes – Burt nevetett. – Megszállott horgászok vagyunk, mindenki elhiheti. Főleg, ha partraszállás előtt sem mosakszik és borotválkozik meg senki.
– Beszélhetnél Dominickal a Stanfield kölyökkel megszervezett találkozóról. Szerintem, el kell mennünk – jelentette ki James.
Burt sóhajtott.
– Már nem én vagyok az egység parancsnoka, az utolsó ember vagyok ezen a hajón.
– Akkor minek vagy itt? – kérdezte James ezúttal dühösen.
Burt vállat vont.
– Csak a pénz miatt jöttem. Különben is, ha valaki hatni tud Dominicra, az te vagy. Beszélj vele!
Alex lépett be hozzájuk.
– Hello, James – nyújtott kezet vigyorogva a főtörzsőrmesternek.
Aztán letelepedett Burt mellé.
– Végre egy kis nyugalom – lelkendezett. – Dominic elhúzta a csíkot. Azt mondta, szüksége van még néhány dologra a széfrobbantáshoz.
Burt meglepetten nézett a tizedesre:
– Itt akar vásárolni? Elment az esze – Iversen a fejét ingatta. – Délután, ha elviszitek a ládát a múzeumba, mindenképpen beszélj vele, James.

Közeledett az este tíz óra.  A társalgóban üldögéltek. Dominic semmi jelét nem adta, hogy elindulna a biliárdterembe Wesley Standfieldhez. A múzeumban kapott papírokat nézegette egész este. Alig szólt valamit a társaihoz.
Burt egyszer csak felállt, kért egy cigit Billytől. James az ablakból figyelte, ahogy szájában a cigarettával, kezében az öngyújtóval végigsétál a pallón. Dominic utána rohant.
– Hova készülsz? – kérdezte számonkérő hangsúllyal.
– Az én dolgom. – Burt meggyújtotta a cigarettát, mélyen leszívta a füstöt.
– Ennek az egységnek én vagyok a parancsnoka. Te egy civil vagy a hadsereg területén, én mondom meg, mit tehetsz és mit nem. – A hadnagy egyre kevésbé tudta türtőztetni magát.
– Dominic, te mutattad meg nekem az iratokat. Azt hittem, kíváncsi voltál a véleményemre. – Iversent látszólag semmi nem érdekelte a dohányzáson kívül.
– Meghallgattalak, de nem kötelességem azt tenni, amit javasolsz – jelentette ki Dominic.
– Cooper Island pedig nem a hadsereg területe – Burt a pallóról a kikötő kövezetére lépett. – Én itt, mint bármely más szabad ember, azt teszek, amit akarok. Most pedig úgy döntöttem, találkozom egy helyi lakossal. További jó estét, Dominic!
James a fejét ingatva nézte, ahogy Dominic Burt nyomába ered. Amikor már nem látta a társait, a főtörzsőrmester ellépett az ablaktól. David, Michael és Alex kártyázni készültek. David kérdően nézett rá, így James beült negyediknek.
A fiatal Billy csak ténfergett, néha kiment a fedélzetre, aztán visszatért a társalgóba, és nézte a kártyázókat. Tőle tudták, hogy Dominic egy óra múlva érkezett vissza a hajóra, és beült a kormányosfülkébe.
Már majdnem éjfél volt, mikor Iversen befutott, és hozott egy doboz cigit Billynek. David a kártyái felett kinézve megkérdezte tőle, hol járt.
– Cigit hoztam a kölyöknek, ahelyett, amit kaptam tőle, és körülnéztem, esetleg nem figyeltek-e fel ránk, de azt hiszem, minden rendben.
James jelezte, hogy kiszáll a játékból, Burt beült a helyére.
 

A főtörzsőrmester félrevonult a kabinba. A gondolataiba merülve heverészett, amikor belépett Dominic. A hadnagy leült a szemközti priccsre. Türelmesen megvárta, míg James nagy sokára felé fordul, és óvatosan megkérdezte.
– Szerinted találkozott a sráccal?
James vállat vont.
– Ha azt mondta neked, akkor biztos.
– Vajon elmondja, mit derített ki?
– Mindent el fog mondani, ami a biztonságunk szempontjából fontos. Hidd el! – James a hadnagy szemébe nézett, és halkan megjegyezte:
– Szólni kellene a többieknek, hogy ideje lenne pihenni. Holnap nehéz nap áll előttünk.
– Jó éjszakát, James. – Dominic becsukta maga mögött a kabin ajtaját, és töprengve tért vissza a társalgóba.
– Emberek – szólt keményen. – Mindenki menjen lefeküdni.
A társai szedelőzködni kezdtek.
– Burt, kérlek, te maradj pár szóra!
Iversen meglepett arccal nézett a hadnagyra, aztán visszaült a helyére.
Amikor ketten maradtak, Dominic megállt előtte, aztán mégis inkább leült vele szemben.
– Figyelj, Burt – kezdte békülékenyen. – Azt hiszem, az este nem megfelelően viselkedtem veled. Azok után, ami az elmúlt években történt, nem bíztam benned. Már belátom, tévedtem. Becsülöm, amit az egység parancsnokaként korábban tettél, és tisztellek azért, hogy most újra itt lehetsz velünk – mosolyodott el zavartan, aztán megkérdezte:
– Végül mire jutottál a sráccal?
– Tényleg vakvágány – Burt széttárta a karjait, majd hozzátette: – Ne haragudj!
Dominic meglepetten bólintott. Már majdnem vigyorogva tette fel újabb kérdését:
– Megkérhetlek, hogy holnap te kísérj be Hayworth házába?
– Billy a másik tűzszerész, és Alex a fotós. Engem semmire nem tudsz használni – mosolygott Burt.
– Fényképeket te is tudsz készíteni a műkincsekről, a robbanószerekről pedig én gondoskodom. Egy valami azonban fontos: süketek leszünk, mert a házba nem vihetünk be rádiót.
Burt úgy vizsgálgatta Dominicot, mintha a veséjébe akarna látni, aztán felállt, és a kezét nyújtotta:
– Rendben, elkísérlek.

Dominic felhelyezte a robbanószert a trezor ajtajára.
Burt néhány lépésnyire állt tőle, az ablak mellé húzódva, összehúzott szemmel vizsgálgatta az utcát. James még mindig nyugodtan üldögélt a szemközti padon.
– Körülnézek – mondta Iversen ellépve az ablaktól, könnyed léptekkel kisétált a szobából. Szerelőoverallt viselt a derekán szerszámos övvel, ugyanúgy, ahogy a társa is.
 

Mikor Burt visszatért, Dominic a padlón térdelve a széfből kiszedett papírokat rendezgette, közben telefonált.
– Mr. Hayworth, egy jóakarója vagyok. Tolvajok vannak a házában, még tíz percig tudok itt maradni. Kérem, siessen – fejezte be a hadnagy a beszélgetést. Lassan megfordult, felállt. Ekkor már a kezében volt a pisztolya, fenyegető arccal Burt felé fordította a fegyver csövét.
Iversen halkan megkérdezte:
– Jackson tábornokot véded?
Dominic bólintott.
– Esztelen ötlet, Dominic, mindent tönkreteszel magad körül.
– Fogd be a szád! Menj ki a szobából! Balra, ott a fürdőszoba – parancsolta a hadnagy.
– Milyen jól ismered a házat – jegyezte meg Iversen szárazon.
– Hallgass! Menj!
Burt feltartott kézzel követte Dominic utasításait. Közben a megfelelő pillanatot várta, hogy megfordulva lefegyverezhesse a hadnagyot, ám a vitrinekkel telezsúfolt előszobában túl szűk volt a hely. A fürdőszobában Burt már tudta, hogy csapdába került. Ráadásul a gázvezeték mellett észrevett egy robbanószerkezetet.
Dominic megbökte Burt hátát a fegyverrel.
– Térdelj le!
Iversen féltérdre ereszkedett, közben a ragyogó vörösmárvány járólapot nézte. Meglepő módon semmi nem jutott eszébe azon kívül, hogy a vére érdekesen mutat majd rajta, ha a hadnagy fejbe lövi. A következő pillanatban Dominic tarkón vágta a pisztollyal, Burt halk nyögéssel elterült. A hadnagy bekapcsolta az időzítőt, és visszament a széfhez, hogy összeszedje a papírokat.

James, amikor megpillantotta Dominicot kirohanni a házból, felugrott a padról. Michael, aki öltönyben, aktatáskával álldogált a sarkon, erre a jelre elindult a főtörzsőrmester felé. Mindhárman az út túloldalán parkoló furgon felé tartottak. A furgon hátsó ajtaja kivágódott, David bújt ki, segített Michaelnek, majd Dominicnak beszállni a kocsiba. Billy sápadtan bámult rájuk a monitor mellől. James a kocsi eleje felé rohant.
Alexander beindította a motort.  James beült mellé, közben egyre idegesebben tekingetett a ház felé.
– Burt nem jött ki? – kérdezte a főtörzsőrmester.
– Én nem láttam – rázta meg a fejét Alex, értetlen arccal.
James készült, hogy újra kiszálljon, ám a társa utánanyúlt, és megragadta a karját.
– Maradj, James – suttogta Alex. A szélvédőn át a kanyar felé mutatott, ahol egy fekete Volvo fordult be.
– Az ott Hayworth kocsija.
James gyorsan visszaült az ülésre, bevágta maga után az ajtót, aztán elhúzta a kis kémlelő ablakot a vezetőfülke hátsó falán.
– Dominic, hol van Burt? – kérdezte feszült hangon.
– Teljesen megőrült, azt mondta, valamit még el kell rendeznie – mondta a tűzszerész, tanácstalanul széttárva a karjait.
Feszült csendben várakoztak, lélegzet visszafojtva figyelték, ahogy a fekete Volvo felhajt a Hayworth-ház garázsa elé. Öltönyös férfi ugrott ki az autóból. Villámgyorsan az ajtó előtt termett, habozás nélkül benyitott, és berohant a házba. A következő pillanatban iszonyatos robbanás rázta meg az épületet, még az autó is megremegett alattuk.
A furgonban, ha lehet, még mélyebb lett a csend.
– Mennünk kell, James! – Alex fojtott suttogása ijesztően hangosnak tűnt.
Thompson nem mozdult, megkövülten bámulta a romhalmazt, ami néhány pillanattal előtte egy ház volt.
A tizedes a gázra lépett, és az autó kikanyarodott az útra.

Marlene délelőttös volt. Munka után vásárolni ment, aztán kozmetikushoz. Amikor hazaért, üzenetet talált a rögzítőjén.
– Valamikor este érkezünk, amint tudsz, menj Stefihez – hallotta Alex feldúlt hangját. Ennyi volt az üzenet, semmi több. Alex jól van. Biztos Burttel történt valami! Ezért kell Stefihez mennie.
– Ó istenem, most mit találjak ki? – Marlene, kezét tördelve újra meghallgatta az üzenetet. Alex hangja remegett az idegességtől.
Stefi még dolgozott, ezért Marlene úgy döntött, visszamegy hozzá a könyvtárba. Az órára nézett, kevéssel múlt fél hét. Kilencig még rengeteg idő van… Majd azt mondja, nem találja a kulcsát.
 

Már sötét volt, amikor a munkaidő letelte után Stefivel a lány lakása felé tartottak, Marlene mégis észrevette James a lámpák fénykörén kívül parkoló autóját.
– Ezek már itt vannak – suttogta Marlene.
Stefi furcsán nézett rá.
– Mi van?
– Semmi, csak iszonyú fáradt vagyok – hárított  Marlene, és a kocsival ellentétes irányba nézett.
Stefi továbbment a kapu felé, közben a kulcsát kereste.
– Szálljatok már ki! – morogta Marlene, már újra a parkoló autót figyelve. – Hányan vagytok? Gyerünk!
Mintha a bennülők meghallották volna, kinyílt az autó két első ajtaja, kiszállt James és Alexander.
– Gyere már, Marlene, jól vagy? – kérdezte Stefi, aggódva.
– Persze, menjünk fel! – Marlene szinte belökte a lányt a házba. Kézitáskáját könnyedén leejtette, azzal támasztva ki a kaput, hogy a férfiak bejöhessenek. Aztán futva érkezett a liftnél álló Stefihez.
– Nagyon furcsán viselkedsz – jegyezte meg a lány.
– Itt a lift, Steph, szállj be!
James és Alex a lépcsőn rohantak fel a harmadikra. Az ajtóban érték utol a lányokat.
– Hát ti? – Stefi arca felragyogott. Aztán a kulcsa, amit épp akkor húzott ki a zárból, csörömpölve a kőre esett. – Burt? – suttogta.
James nagyot nyelt. Nem hitte, hogy ez ennyire nehéz. Ezért vannak erre a feladatra kiképzett tisztek a seregben, jobb lett volna rájuk hagyni, de Burt már nem katona…
– James, mondj már valamit! Kórházba vittétek? – Stefi tanácstalanul nézett Jamesre, aztán Alexre, és végül megint Jamesre. A lány szája széle már remegett. A főtörzsőrmester a fejét rázta. Marlene tágra nyílt szemmel meredt rá, nagyon halkan megkérdezte:
– Nem jött haza?
– Robbanás történt.
Stefi csak állt tehetetlenül, elveszetten. James hozzálépett, átkarolta a vállát, és bevezette a lakásba. Marlene és Alex összebújva követték őket. A tizedes becsukta az ajtót, a kis szekrényre tette Marlene táskáját. Aztán mindkét karjával szorosan átölelte a lányt, aki kis idő múlva remegő hangon megkérdezte:
– Hazahoztátok?
Alex a fejét rázta.
– Nem tudunk semmit. El kellett jönnünk.
– Otthagytátok? – a vörös hajú nő elképedve nézett a férfira.
– Amikor a ház felrobbant, mennünk kellett.
– Meg sem néztétek, mi történt vele?
– Dominic szerint bent volt a házban – dörmögte Alex, a vállát vonogatva.
– Ha észrevesznek, egyikünk sem jut ki a szigetről. Kórházba sem tudtuk volna vinni, mind bajba kerülünk.
James betámogatta Stefit a szobába. Leültette a fotelbe, és a lába elé térdelt.
– Az történt, amiről Alex beszél? Nem tehettetek érte semmit? – kérdezte a lány, a főtörzsőrmester fáradt arcát kutatva.
– Dominic azt mondta, bent volt a házban, ami felrobbant… Ha már elindult volna kifelé, talán lett volna esélye, de így… Már a robbanás is váratlanul ért minket, nem kockáztathattuk, hogy elkapjon a rendőrség.
– Burt is egyetértett volna – bólogatott a lány.
James megfogta a kezét, Stefi a jegygyűrű helyét nézte a férfi ujján, aztán így szólt:
– Amikor először találkoztunk a hotelben, attól féltem, rossz hírt hozol. Nem hittem, hogy ilyen hamar megtörténik.
– Sajnálom, kicsi lány.
– Tudod, James, őt már nagyon várták odaát – amikor Stefi kimondta ezeket a szavakat, kicsordultak a könnyei. James nem szólt. Ha ez a hit vigaszt nyújt a lánynak, hát legyen, kapaszkodjon csak bele.

James és Alex a konyhaasztalnál ültek, Marlene a hálóból ment ki hozzájuk, óvatosan becsukta az ajtót.
– Elaludt – sóhajtotta.
– Adtál neki valamit? – kérdezte Alex.
– Álomba sírta magát.
Hallgattak néhány pillanatig.
– Biztos nem jött ki? – kérdezte James, ki tudja hányadszor.
– Hallottad Dominicot… – dünnyögte Alex.
– Dominic összevissza beszélt, teljesen kikészült – legyintett James, aztán töprengve hozzátette – Hayworth nem robbanthatta fel a saját házát.
– És Burt miért robbantotta volna fel? – kontrázott Alex.
James a fejét ingatta, a gondolataiba merült.
Megszólalt a kaputelefon, Marlene sietett ajtót nyitni. Valamivel később Michaellel együtt tért vissza a konyhába, aki köszönés nélkül, azonnal beszámolt a fejleményekről:
– Az Esti Híradóban megint csak gázrobbanást mondtak. Felhívtam több újságíró barátomat, ez a hivatalos és a nem hivatalos verzió is. Az első tudósítók a rendőrökkel érkeztek. Hírzárlat miatt nem mondanak többet. David kutat az Interneten, szól nála a rádió, megy a tévé.
James felnézett, úgy tűnt, eszébe jutott valami:
– Talán Hayworth észrevette Burtöt, rálőtt, de a gázvezetéket találta el helyette – vélekedett.
– Menjünk haza! Reggel hátha többet tudunk – sóhajtott Alex, James karjára téve a kezét.
A férfiak felálltak.
– Burt barátnője hogy van? – fordult Michael Marlene-hoz.
– Képzelheted! – ingatta a fejét Marlene, aztán hátulról átölelte Alexet. – Én itt maradok.
– Persze – úgy tűnt, Alexnek eszébe sem jutott más lehetőség.

 

Tizenharmadik fejezet: 2023. március 26.

 

Járulékos veszteség

 

Naptánc 11. fejezet – A múlt árnyai

Kép: Pixabay

 

A Thompson-ház konyhájából kihallatszott Burt és Marlene vitája, nem tudtak megegyezni a húspogácsák fűszerezésében. Alex a nappali ajtajának támaszkodva egy ideig vigyorogva hallgatta őket. Aztán az ablaknál álló Stefihez lopakodott, hátulról átölelte, és megpuszilta az arcát.
A lány, aki eddig belemerült a kert virágainak látványába villámló tekintettel nézett fel rá.
– Ne haragudj – mosolygott a fiatalember. – Csak örülök neked. Már nem is emlékszem, Burt mikor főzött utoljára. Micsoda bulik voltak... Nem hittem volna, hogy hallom még ennyire felszabadultan nevetni. Szörnyű állapotban volt, darabokra esett szét, ilyen picikékre – mondta a mutató és hüvelykujja között egy mákszemnyi réssel, még a szemét is összehúzta.
Kate lépett be a helyiségbe, a fotelbe telepedve hallgatta őket.
– A családja miatt? – kérdezte Stefi Alextől.
– Mesélt neked valamit a balesetről? – kérdezett vissza a fiatalember.
– Magát hibáztatta, hogy elkésett, és nem ért oda időben.
– Nem késett el, sosem késett el – tiltakozott Alex a fejét rázva. – Eligazítás volt, egy jelentést is vártak tőle, nem indulhatott előbb.
– Julie szülei az elejétől fogva ellenezték a kapcsolatukat – szólt közbe Kate. – Szerintem a lány is más életre számított. Az esküvő előtt Burt jó sokáig betegállományban volt, Red Lake-ben lövöldözésbe keveredtek, és csúnyán megsérült a lába.
Stefi aprót biccentett, jelezve, hogy erről tud, James felesége közben mesélt tovább:
– Julie talán azt hitte, nem áll újra szolgálatba. Hiú ábránd volt. Megértettem, mert tudom, milyen élet ez. Miután megnősült, már nem jártak össze annyit Jamesszel, Burt ha tehette, hazament. A baleset után mi nem hibáztattuk semmiért, de a lány családja másképp látta. Még a temetésen sem voltunk túl, amikor az apósa, Mr. Lewis felszólította Burtöt, hogy hagyja el Julie nagymamájának a házát, ahova az esküvő után költöztek – Kate elhallgatott.
Stefi egyre kellemetlenebbül érezte magát. Ezek az emberek az első pillanatban befogadták, és olyan nyíltan beszéltek előtte Burtről és a férfi életéről, ahogy ők ketten egymás között még nem mertek.
Alex ott folytatta, ahol James felesége abbahagyta:
– Vett magának egy lakást, és beköltözött. Élte az életét, mintha sosem lett volna családja. Tette a dolgát, félelmetesen nyugodt volt, alapos. Aztán a baleset után másfél évvel kibukott. Észre kellett volna vennünk, hogy gáz van. Későn derült ki, hogy nyugtatókon élt.
– Én figyelmeztettem Jamest, hogy valami nagy baj van – Kate újra átvette a szót. – Tudod, Stefi, Jimnek gondja van a súlyával, és állandóan fogyni akar. Mindig irigyelte Burtöt az alkata miatt – nevetett az asszony, aztán újra elkomolyodott.
– Akkortájt volt a kötelező vizsgálatuk, és a férjem elmondta, hogy Burt tíz kilót fogyott. Erre aztán mindenkinek eszébe jutottak apró furcsaságok vele kapcsolatban, aminek külön-külön nem tulajdonítottunk elég jelentőséget. Újra dohányozni kezdett, elveszített dolgokat, a tárcáját, az óráját, a telefonját. James próbált beszélgetni vele, de akkor már szakember segítségére lett volna szüksége. Végül megtörtént a baj…
– Mi történt?  – Stefi hol Alexre, hol Kate-re pillantott.
A tizedes kezdett beszélni:
– Meghalt egy civil, aki rossz helyen volt, rossz időben. Veszélyeztette az akció sikerét, saját magát, minket, valami paragrafusra hivatkozva nem takarodott el a helyszínről. Eltalálták a fickót, és sajnos, elvérzett.
– Emiatt szerelték le Burtöt?
– A fickó egy képviselő titkára volt, példát kellett statuálni.  A hadnagyot hozták ki felelősnek, mint az akció parancsnokát. Amilyen állapotban volt, tálcán kínálta fel magát az ügyésznek.
Alex legyintett.
– Felajánlották, ha önként leszerel és gyógykezelésen vesz részt, semmi nyoma nem marad a történteknek az aktájában. Ja, és mindezt az érdemeire való tekintettel tették.
– Szerintem, Ruth is hibás azért, ami utána következett – mondta Kate.
– Az édesanyja? – lepődött meg Stefi.
– Igen, Dr. Daltonnak nem felelt meg a hadsereg rehabilitációs intézete, valami drága helyre akarta bejuttatni Burtöt, de csak sokára kaptak időpontot. Így több mint fél évig még lézengett, és a nyugtatók mellé inni kezdett – Kate sóhajtott.
– Ne is beszéljünk róla, lényeg, hogy túl van rajta.
– Ki? – Burt az ajtóban állt, a karját már nem kötötte fel.
Kate és Alex zavartan néztek össze.
– Elmondtátok? – Burt arca elszürkült.
Stefi aggódva nézett rá.
– Baj? – kérdezte.
A férfi a fejét rázta, Alexandert méregette.
– Nem vagyok büszke arra, ahogy éltem. Alexnek folyton jár a szája. Én is elmondtam volna egyszer…
– Félsz, hogy másképp látlak majd?– Stefi a férfihoz lépett, és megfogta a kezét. – Ne aggódj!
– Majd megkérdezem holnap reggel – mosolygott Burt szomorúan.
– Gyerekek, gyerekek! – hallatszott James hangja valahonnan az előszobából. – Parázslik a faszén, hol vannak a husikák? – kérdezte félig énekelve.
Burt hátranézve intett neki az ajtóból, hogy menjen a konyhába, aztán Kate-hez fordult.
– Majd Jamesszel kivisszük a húst.
Amikor Burt belépett a konyhába, a főtörzsőrmester épp a salátát kóstolgatta az egyik tálból.
– Öregem, nem semmi vagy – ingatta a fejét Iversen.
James elmosolyodott.
– Finom.
– Azt a feleségednek köszönd.
– Majd, ha elmentetek – vigyorgott Thompson. Aztán kipillantott az előszobába, a többiek épp akkor mentek ki az udvarra a hátsóajtón. James komoly arccal fordult a barátja felé.
– Figyelj, Burt, Williams említette, hogy lenne számodra egy civil megfigyelői munka. Jackson tábornok állítólag már a Minisztériummal is megegyezett, hogy te jöhess. Nagyon csípnek, vagy úgy érzik, tartoznak neked.
Burt arca felragyogott.
– Amúgy is rendeznem kell Frank felé az adósságom.
– Mit akarsz rendezni? Az a házrész már Franké.
Burt döbbent arccal nézett Jamesre.
– Igen. Te akkor fel sem fogtad, mit írsz alá. Ez van, fogadd el. Már nem tehetsz ellene semmit. Nem vásárolhatod vissza tőle, hiszen az édesanyád férje.
– Akkor is tartozom nekik.
– Nem hiszem, hogy Ruth elvárná tőled, hogy fizess a gondoskodásért, amit tőle kaptál, mikor nehézségeid voltak. – James egy pillanatra elhallgatott, aztán így folytatta:
– Williams hamarosan keresni fog, de mi most vigyük az ennivalót, mert Alex még a végén éhen hal.
 

A kertben üldögéltek. Már túl voltak a vacsorán, de a tálakon még akadt húspogácsa és némi saláta is, amikor egy bánatos arcú tizenéves fiú jelent meg az udvaron.

– Helló mindenkinek – köszönt kelletlenül.

– Harry, hát te? – kérdezte csodálkozva Kate.

– Gináékhoz is vendégek érkeztek – válaszolt a fiú morogva. – Bemegyek tévézni.

– Vacsoráztál? – kérdezte Kate.

– Hagyd csak, anya! Majd körülnézek a hűtőben.

– Ülj le az asztalhoz, tele van kajával – intett Burt a srácnak.

Harry meglepődött.

– Persze, csak ha az öregek nem zavarnak – Iversen elmosolyodott.

Alex, aki a kerti hintában üldögélt, Marlene és Stefi között, megkérdezte:

– Hol vannak itt öregek?

Harry jól megrakta a tányérját salátával és húsgombóccal, aztán leült az asztal végére, Burt mellé.

Kate közben összeszedte a használt tányérokat és evőeszközöket, Stefi pedig leugrott a hintából, hogy segítsen. Alex, Marlene vállát átölelve a lány után kiabált:

– Vigyázhatnál, Stefi, Marlene majdnem leesett!

– Aha! – nézett vissza Stefi nevetve.

James, aki szemben ült Burttel, jóízűen falatozó fiát figyelte. Amikor Stefi Burthöz lépett, hogy elvegye előle az üres tányért, Thompson rájuk pillantott. A lány Iversen vállára támasztotta a kezét, a férfi Stefi felé fordult, és állával végigsimította az ujjait. Egy ábrándos pillantást kapott válaszul. James, szája sarkában elégedett mosollyal, visszanézett a fiára.

Amikor Stefi Kate oldalán bement az udvarról a házba, Harry, Burtre pillantva, teli szájjal vigyorogva megjegyezte:

– Helyes lány!

– Az – bólintott Burt büszkén, és közelebb ült Harryhez.

 

Kate a mosogatógépbe pakolta az edényeket, Stefi pedig süteményt szeletelt, közben beszélgettek.

– Harry és Burt nagyon jóban voltak. Burt korrepetálta matematikából, mert James semmire sem ment Harryvel. Jim szerint a fiunk képtelen bármire hosszabb ideig odafigyelni. Amikor Burttel kezdett tanulni, szépen javultak a jegyei.

– És te nem tudtál volna segíteni neki?

– Én és a matematika! Úristen, Stefi, nekem is tanár kellene – kuncogott Kate.

– Mivel foglalkozol? – kíváncsiskodott Stefi.

– Illusztrátor vagyok. Korábban rajztanár voltam, de miután Harry megszületett, valahogy már nem ment a tanítás. James sokszor hónapokra elment, nagyon hiányzott. Minél több időt akartam Harryvel tölteni, hogy legalább az anyját ne kelljen nélkülöznie. Elhatároztam, hogy megpróbálok itthon dolgozni. Óriási szerencsém volt, egyszerre két pályázatom is elfogadták. Azóta több kiadónak illusztrálok, állandó megrendeléssel, és előfordul, hogy közvetlenül a szerzők keresnek meg.

– Amikor James távol van, mit teszel, hogy ne hiányozzon annyira? – kérdezte a lány félszegen.

– Amíg fiatal házasok voltunk, a trikójával aludtam, amit levetett – Kate a vállát felhúzva, szégyenlősen mosolygott.

– Miután Harry megszületett, ha egyedül voltunk, az ő szobájában éjszakáztam. Most már egy kicsit könnyebb. Húsz év alatt hozzáedződtem a magányos éjszakákhoz. James egyszer sebesült meg súlyosan, Afrikában. Harry még kicsi volt. Csak akkor értesültem róla, mikor már hazahozták, és Burt eljött értem, hogy elvigyen a kórházba. Jim szerencsére már nem volt életveszélyben. Burt megvárt, és haza is hozott. Akkor beszélgettünk először, de azonnal a szívembe zártam, amikor azt mondta: „Ne haragudjon, asszonyom, hogy nem tudtam épségben hazahozni a férjét.” Olyan fiatal volt, de édesen komolyan vette magát, pedig nem volt egyszerű a helyzete. Nem sokkal előtte került az egységhez, amikor a korábbi parancsnok új megbízást kapott és néhány katonát magával vitt. A maradók közül páran a fiatal tiszten vezették le a sértettséget.

Hat évvel ezelőtt, amikor bekattant egy újonc Red Lake-ben, James könnyebben sérült, akkor Burt járt rosszabbul. Ezután volt olyan sokáig betegállományban, amiről meséltünk neked, Julie-val kapcsolatban. Tudod, az esküvő előtt… Mindig ide kanyarodunk vissza – Kate zavartan elhallgatott, elmosolyodott, aztán ő érdeklődött.

– Ruthszal találkoztál már?

– Igen.

– Vele nehéz lesz – Kate a lány szemébe nézett. – Furcsán viszonyul Burthöz, gyerekkorában elhanyagolta a karrierje miatt, most meg mintha nem tudná elengedni, lehet, hogy Burt apja miatt van ez… Nem tudom.

– Szeretem a könyveit, hihetetlen tudása van – vette védelmébe Ruth Daltont Stefi.

Kate meglepetten mosolygott.

James az üres húsos tállal jelent meg az ajtóban, letette az asztalra, és átölelte Kate-et.

Stefi tapintatosan elfordult. Irigyelte Thompsonékat, húsz év után is tökéletesen boldognak látszottak, imádták egymást és a fiukat.

– Nem fogod elhinni – mondta James nevetve a feleségének –, Harry és Burt azóta is beszélgetnek.

Mintegy végszóra Iversen lépett be, a nyomában Harryvel. Burt kivette a süteményes kést Stefi kezéből, és a fiúnak adta.

– Most segíts egy kicsit anyukádnak te, én elrabolom a hölgyet. – Ölbe kapta, és nevetve vitte magával a lányt, aki aggódva tiltakozott sérült karja miatt.

James mosolyogva nézett utánuk.

– Varázsló ez a lány – jegyezte meg. A hűtőhöz lépett, kivett néhány üveg sört, és a címkéket nézegette.

– Alkoholmentes van még? – kérdezte Kate-re pillantva.

– A másik hűtőben, a garázsban. Kinek kell?

– Burtnek – válaszolt James.

Kate elégedetten bólintott.

Késő éjjel volt már, mikor Stefi és Burt elköszöntek Thompsonéktól. Taxival mentek a férfi lakására.A négyemeletes apartmanház legfelső emeletén lévő lakás nem sokkal volt nagyobb, mint Stefi albérlete, de lényegesen újabb és jobb állapotú volt, korszerű berendezéssel. A ragyogóan tiszta konyhában még egy mosogatógép is helyet kapott, de a polcok és a pult majdnem üres volt. A tágas szobában óriási ágy állt, annak végénél öblös gotel és tévéállvány, a konyha melletti falat teljesen beborította egy beépített szekrény. Stefi ezzel a hatalmas rakodótérrel magyarázta, hogy a televízió mellett heverő újságokon kívül más személyes holmit nem látott. Nem voltak könyvespolcok, képek, se egy magnó vagy CD lejátszó.

– Tetszik neked? – kérdezte Burt a lány arcát fürkészve.

Stefi zavartan bólintott, nem tagadhatta, a lakás szép volt, de ijesztően hiányzott belőle valami, ami otthonná tette volna.  

– Holnap elhozzuk a legfontosabb dolgaid, rendben?

A lány meglepetten nézett a férfira.

– Költözzek ide? – kérdezte.

– Semmi kényszer, bármikor hazamehetsz, ha nem érzed jól magad – Burt Stefihez lépett, átölelte, és a fülébe súgva megismételte: – Bármikor, ha nem érzed jól magad…

A lány már épp tiltakozott volna, és felnézett a férfira. Azonnal tudta, hogy ez hiba volt. Burt sötét szemébe pillantva mindent elfelejtett. Főleg, amikor így mosolygott rá, és utána rögtön megcsókolta, ahogy most is…

Stefi keveset aludt, a Kate-tel és Alexszel folytatott társalgás túlságosan felkavarta. Szerette volna átbeszélni a történteket Burttel, mert úgy érezte, etikátlan dolog volt a gondjairól, múltjáról a háta mögött beszélgetnie. A párnán könyökölve nézte Burt arcát, majd a mutatóujját végighúzta az orrán. Burt odakapott, aztán az oldalára fordult. A lány most a hátgerincét kezdte simogatni. Burt morogva visszafordult felé.

– Miért nem alszol? – kérdezte álmosan.

– Gondolkodtam azon, amit Alex és Kate meséltek nekem tegnap – mondta a lány a férfi vállát cirógatva. – Alex azt mondta, az a férfi maga is hibás volt.

– Igen, és meghalt – Burt felült, hátát az ágykeretnek támasztotta.

– Ha az ő hibájából Alex vagy James hal meg, mit éreztél volna? – Stefi a férfihoz bújt, Burt átkarolta.

– Stefi, itt nem csak erről van szó. A nyugtatók miatt olyan állapotba jutottam, hogy sokszor már nem tudtam magamról, és nem szálltam ki – magyarázta önváddal a hangjában.

– Először csak altatót szedtem, mert folyton Davie arcát láttam magam előtt, ha lehunytam a szemem.

– Láttad a baleset után? – Stefi elszörnyedve nézett Burtre.

– Nem – a férfi a fejét rázta.– James és egy rendőr megakadályozta, hogy odamenjek hozzájuk.  Néhány nappal később kellett azonosítanom őket… Aztán az altató már nem használt, és hogy ne legyek ideges a kimerültségtől, nyugtatókat szedtem.

– Hogy jutottál hozzá a gyógyszerekhez?

Burt szégyenkezve nézett a lányra.

– Volt egy orvos ismerősöm, akiről tudtam valamit… Bármit felírt volna, hogy hallgassak.

– Tudod, Burt, az élet nem csak fekete és fehér, és te sem vagy csak jó vagy rossz. Ember vagy, nem gép, te is hibázhatsz – a lány megcirógatta Burt mellkasát, a férfi elkapta a kezét.

– A pszichiáterek is ezt próbálták a fejembe verni. Neked talán sikerül.

– A pszichiáterek nem szerettek téged – jelentette ki Stefi, aztán zavartan elhallgatott.

– Mondd még egyszer, kérlek – könyörgött a férfi, de a lány nem nézett fel, ezért Burt egyenként csókolgatni kezdte az ujjait. – Hosszú lesz ez a reggel – suttogta közben.

 

Délelőtt céltalanul sétálgattak a parkban, ahol Burt futni szokott. Amikor közeledett az ebédidő, a férfi egy kopott épület felé indult, mely előtt jó néhány motor parkolt.

– Finom sültet adnak – mosolygott.

Stefi elhűlten meredt rá.

– Nem mehetnénk egy rendes étterembe?

Burt sóhajtott.

– Mi baj? – kérdezte a lány.

A férfi a fák ágai között kereste a választ, aztán Stefire nézett.

– Nekem nincs túl sok pénzem – Burt ajkát nehezen hagyták el a szavak. – A feleségem nagymamájának a házában laktunk, de a baleset után az apósom kirakott onnan. Akkor vettem a lakást, minden megtakarításom ráment. Több mint egy éve nincs fizetésem, Stefi. Kapok valamennyi segélyt, és ennyi. Van egy edzői állás, amire jelentkeztem, de nem adtak konkrét választ, és csak a jövő hónapban állhatnék munkába. Értesítést várok tőlük.

– Nagyon bántana, ha én fizetném az ebédet? – Stefi a férfi elé állt, megsimogatta az arcát.

Burt nem válaszolt.

– Hazamehetünk, ha szeretnéd – ajánlotta a lány.

A férfi a fejét rázta.

– Ne haragudj, ez az utolsó szabadnapod, nem teszem tönkre. Legyen úgy, ahogy te akarod.

Hátat fordítottak a kocsmának, és elindultak kifelé a parkból. A sétányon Stefi rámutatott egy büfékocsira.

– Együnk szendvicset, mint az iskolások – ajánlotta mosolyogva. – Este pedig főzhetnél nekem egy finom vacsorát!

A férfi tekintete, majd gyengéd csókja mindennél többet mondott háláról, szerelemről.

Stefi már második hete lakott Burt lakásában. Mikor hazaért, a férfi rendszeresen főzött valamit. A legegyszerűbb alapanyagokat is gondosan használta fel, aprólékosan ügyelt a részletekre.Figyelembe vette a hozzávalók színét, mindent egyformára vágott, a legkisebb darabot sem hagyta kárba veszni. Néha megpróbálta rávenni a lányt, hogy segítsen neki, de Stefi félt, hogy szégyenben marad. Aztán rájött, hogy Burtnek mekkora örömet jelent ez az elfoglaltság, és úgy döntött, talán jobb is, ha nem zavarja, ezért rendszerint a konyhaasztalnál üldögélve figyelte.

Így volt ezen az estén is. Burt ujjatlan fekete trikóban, kopott farmerben állt a tűzhelynél, egy serpenyőben cukrot pirított. Amikor elkészült a karamell, beleszórta az előzőleg megfőzött burgonyát.

– Kitől tanultál főzni? – kérdezte Stefi.

– Iversen nagymamától – mondta Burt. Könnyedén megemelte a serpenyőt, ide-oda görgette benne a burgonyát, hogy mindenhová ráragadjon a karamell. Közben, időnként a lányra pillantva, mesélt.

– A szünidőket náluk töltöttem, míg a szüleim együtt éltek. Nagymama szakácskönyvből főzött, mert nagypapa egyszer kitalálta, hogy neki attól kezdve csak dán étel kell. Ahogy felolvastam neki, megtanultam a recepteket.

– Te egy dán indián vagy?

Burt nevetve bólintott, aztán a kész köretet átborította egy tálba.

– A szüleim házasságát alapul véve, elég veszélyes párosítás, de így nagyobb az esélye, hogy olyan szép szőke kislányunk legyen, mint te – a férfi a lányra kacsintott.

Stefi szólni sem tudott, Burt csak mosolygott.

– Vagy inkább egy vakmerő kis rézbőrűt szeretnél, akit nem lehet lerázni a fáról?

A lány tiltakozva ingatta a fejét, szemrehányó hangsúllyal mondta:

– Még alig ismerjük egymást.

A férfi leguggolt elé, megfogta a kezét.

– Steph, szeretlek. Ha elveszítenélek, vagy ha elhagynál, nem tudnám újrakezdeni, másvalakivel.

– Ilyet nem jelenthet ki senki, Burt – a lány elhúzta a kezét.

A férfi hirtelen felállt, elzárta a sütőt, a tepsit kitette a pultra kikészített edényrácsra. A konyhában szétterjedt a babéros sült hús illata. Valami más is megváltozott, Burt könnyedsége eltűnt, tartása merev lett, mozdulatai kimértek.

– Azért remélem, a vacsorát nem utasítod vissza – mondta színtelen hangon, miközben kést és vágódeszkát vett elő.

Stefi elgondolkozva nézte Burt vállát, szerette volna megsimogatni, de a gyerekekre való utalás és a vallomás megijesztette. Eszébe jutott, mikor Burt azt mondta a hotelben, hogy nem költözik be hozzá, mert talán nem merné elküldeni, ha már megunta. A férfi itt Christownban is ugyanúgy viselkedett: semmit nem hagyott a lánynál, és nem is szívesen időzött nála, inkább őt költöztette be magához. 

Amióta Stefi megtudta, milyen körülmények között kellett Burtnek elhagynia a házat, ahol a családjával élt, megértette az indokait. Tisztában volt vele, a férfi saját magát védi: nem akarja, hogy ismét kidobják valahonnan. Talán a lakása is önvédelemből ennyire személytelen, hogy ne kötődjön semmihez. Mindezek ellenére szerelmet vallott neki, és ez megrémítette a lányt. Nem tudta, elég erős-e ahhoz, hogy támaszt nyújtson a férfinak az újrakezdéshez. Ha valami félresikerül és Burt újra összeomlik, ő nem vállalhat érte felelősséget… Mégis egyre szorosabban kötődött hozzá. Ha reggel felébredt és Burt már felkelt mellőle, összeszorult a szíve, olyan egyedül érezte magát. Amikor nagy ritkán egyedül ment haza az albérletbe, szinte fojtogatta a lakás üressége. Hiányoztak a férfira utaló apró jelek, a ruhái, a sportújságjai, az after shave és a dezodor illata.

Stefi már nem bírta tovább, felállt. Burt épp tányérokért nyúlt a felső szekrénybe, a lány megvárta, míg leteszi őket a pultra, mögé lépett, és hátulról átölelte.

– Steph! – a férfi hangjában meglepetés érződött. Felemelte a karját, megfordult. Stefi nem lépett hátra, alig lazított a szorításon, átbújt Burt hóna alatt, most már elölről simult hozzá. A férfi magához szorította, a vállát simogatta.

– Ne haragudj! Tudom, neked túl gyors ez az egész – suttogta. –  Számomra viszont az idő rohan túl gyorsan.

– Miről beszélsz, Burt?

– Arról, hogy nincs semmim, és talán nem lesz időm felépíteni egy új életet.

Stefi nem tudott mit válaszolni, inkább felemelte a fejét, és lehunyta a szemét. Burt ajka puhán ért az övéhez, aztán gyengéden megsimogatta az arcát.

– Szeretlek – suttogta, amikor a lány felnézett.

Stefi torka összeszorult, rádöbbent, hogy fél. Megijesztette a természetesség, ahogy Burt kimondta: „Szeretlek”.

Ezernyi kétség, kérdés kavargott a lelkében, miközben tudta, hogy a férfi ugyanarra a szóra vár, mely egyszer véletlenül már kicsúszott a száján.

Burt gyengéden a mellére vonta a lány fejét. Stefi reszketett, és érezte, ahogy a férfi testén is remegés fut át. Stefi kibontakozott az ölelésből. Megfogta Burt kezét, és magával húzta. Csak a szobában, az ágy előtt állt meg. Lassan a férfi felé fordult, és simogatni kezdte a vállát. Felhúzta a trikóját, és végigcsókolta a mellkasát, majd a hasát. Burt egyre gyorsabban szedte a levegőt. Stefi felnézett. Elmosolyodott, aztán kigombolta a férfi nadrágját.

– Mire készülsz? – kérdezte Burt elakadó lélegzettel.

– Még nem találtad ki? – kérdezett vissza vakmerően a lány. Aztán zavarba jött, de gyorsan újra összeszedte a bátorságát, és a zipzárt lehúzva benyúlt Burt nadrágjába.

A férfi felnyögött. Miközben Stefi a kezével mindent megtett azért, hogy Burtnek jó legyen, az ő testét is elöntötte a forróság. Felsóhajtott. A férfi erre a karjába kapta. Mohón csókolóztak, és képtelenek voltak elszakadni egymástól.

Azt sem tudták, végül hogyan kerültek meztelenül az ágyra. Stefi itt is tovább simogatta és csókolta Burtöt, aki már könyörgött, amikor a lány végre fölé térdelt. Stefi egyre gyorsuló mozgása közben Burt arcát, fátyolos tekintetét figyelte, aztán lehunyta a szemét.  Testetlenül, egyetlen pontként létezett.

Burt felhördült, Stefi ránézett, látta, ahogy a férfi izmos teste remegve megfeszül. Egyszerre volt ijesztő és mámorító a tudat, hogy ezt ő tette vele.

Néhány pillanattal később fejét Burt vállára hajtotta és kezét ziháló mellkasára, sebesen dobogó szíve fölé simította, ajka önkéntelenül szóra nyílt. Már majdnem kimondta, mennyire szereti. Ám a férfi megmozdult. Stefi felpillantott. Burt hitetlenkedő, mámoros mosollyal nézett rá, és gyengéden megsimogatta az arcát. Stefi szíve összeszorult. Újra rátört az a fojtogató érzés, ami tönkretette élete legszebb pillanatait: a kétség, hogy megérdemli-e a boldogságot? A mennyországból hirtelen a pokolba zuhant.

Burt azonnal észrevette rajta a változást, beszédes sötét szeme aggodalomról árulkodott.

– Fázom – motyogta Stefi.

A férfi szorosan átölelte.

Másnap este, mikor munka után Stefi hazaért, Burt a konyhaasztalnál üldögélt. A lány azonnal látta, hogy valami bántja.

– Nem jött össze az új munkahely? – kérdezte, hogy megkönnyítse a férfi helyzetét.

Burt a fejét rázta. Egy pillanatra elmosolyodott, aztán megdörzsölte az állát. Nem tudta, hogy mondja meg a lánynak, mire vállalkozott, végül kimondta:

– Még a grillezéskor beszélgettem Jamesszel, valamiféle munkalehetőségről. Eddig nem szóltam, de az elmúlt napokban többször jártam Red Lake-ben. Ma a futárposta meghozta a Védelmi Minisztérium hivatalos megbízását, civil megfigyelőként csatlakozom a volt egységemhez egy fedett akcióban.

Stefi elhűlve meredt a férfira.

– Katonai akcióban veszel részt?

Burt bólintott.

– Még a karod sincs egészen rendben.

– Az nem számít! – Burt legyintett.

– Miért kell ekkora kockázatot vállalnod?

– Mert nem értek máshoz, és pénzre van szükségem. A házat, ahol anyámék laknak, ketten vásároltuk, de a zűrjeim miatt nem tudtam törleszteni a hitelt. Frank kifizette a hátralékot, különben elveszítettünk volna mindent.

– És az édesapád?

– Kamaszkorom óta nem láttam – Burt kelletlenül vállat vont. – Amúgy sem kérnék pénzt tőle. Mást sem adott soha. És nem csak a pénzt számít. Ezzel a munkával visszaszerezhetek valamit a becsületemből. Kaptam egy második esélyt. Nem játszhatom el.

Stefi elgondolkozva nézte a férfi arcát.

– A becsületed visszaszerzése többet ér még az életednél is?

Burt tudta, milyen választ vár tőle a lány, de nem volt képes kimondani. Sokáig hallgattak. Végül Stefi törte meg a csendet.

– Vissza kell mennem az albérletbe. Ki kell fizetnem a következő három hónapot előre, hogy ne veszítsem el. Egy időre ott maradok.

– Azt hittem, itt vársz rám – Burt csalódottan fogta meg a lány kezét.

– Ne haragudj, de nélküled borzasztó nehéz lenne itt maradni.

– Az irataim és a kulcsaim nem vihetem magammal. Rád bízhatom ezt? – kérdezte a férfi, és egy kis méretű fekete bőrmappára mutatott a hűtő tetején.

– Lehet, hogy éjszaka mennék érte, attól függően, hogyan érkezünk.

– Bármikor jössz, várni foglak.

Burt felállt, átölelte a lányt. Stefi szorosan hozzásimult. Mélyen belélegezte a férfi bőrének illatát, s érezte, hogy könnycseppek gyűlnek a szemébe.

 

Tizenkettedik fejezet:  2023. március 19.

 

Mindennek vége

 

Naptánc 10. fejezet – Velem maradsz?

 

Kép: Pixabay

Burt a bérház kapuja előtt állva, rövid tétovázás után megnyomta a kaputelefon gombját. Majdnem fél hat volt, alig két órája szállt le a repülőgépe. Miután az anyjáék hazavitték, megfürdött, és mivel fájt a karja, bevett kettőt a tablettákból, amit a kórházban kapott. Már tudta, hogy hibás lépés volt, ugyanis kezdett újra elálmosodni.

– Nyitom! – Stefi hangjára eszmélt fel, és a zár már berregett is. Belépett az épületbe. A postaládán megnézte, hányadik emeleten lakik a lány.  Jobbnak látta, ha lifttel megy fel a harmadikra. Stefi világoszöld frottírköntösben álldogált az ajtóban, víz csepegett a hajából. 

– Hát te? – kérdezte  zavartan, hitetlenkedő tekintettel.

– Zavarok? – kérdezett vissza a férfi csalódottan.

– A barátnőm leszaladt a boltba, azt hittem, ő jön – magyarázkodott Stefi lecövekelve az ajtóban. Ekkor ismét megszólalt a kaputelefon. 

Nem sokkal később Marlene lépett ki a liftből papírzacskókat cipelve.

– Uramisten! Ha szőke lenne, el sem hinném, hogy létezik – kiáltotta vidáman, Burtöt megpillantva. – Nem láttam fehér lovat a ház előtt – mosolygott elismerően a férfira.

Stefi fülig pirult, és végre ő is elmosolyodott.

– Marlene – csitította a barátnőjét, akinek a megjelenése oldotta a zavarát.

– Menjetek már be! Mit álltok itt? – hangoskodott Marlene, aztán szó szerint belökte Burtöt a lakásba. A zacskókat a cipősszekrényre dobta, és becsukta az ajtót.

– Szóval te vagy az. Megkerested – sóhajtott, és közben hitetlenkedve ingatta a fejét. – Mondtam neki, hogy nem lett volna szabad otthagynia téged.

– Az édesanyja Ruth Dalton  professzor asszony, elismert etnográfus. Jó pár könyvét elolvastam  – magyarázkodott Stefi.

– Na és? – Marlene lerúgta a papucsát. Megjátszott haraggal nézte barátnője arcát. – Kicsim, valakit csak úgy faképnél hagyni. Ráadásul egy ilyen szépfiút. Ő pedig kideríti a címed, és idejön – Marlene megsimogatta Burt felkötött karját. – Fáradtnak tűnsz – mondta együttérzőn. Aztán az ölébe vette a zacskókat, és a konyhába indult.

– Berámolok a hűtőbe. Süssek tojást, sonkát? – kiabált kifelé.– Vagy kettesben maradnátok? Szóljatok csak!

Stefi és Burt még mindig az előszobában álltak.

– Ez azért félelmetes. Túszul ejtik a barátnőmet. Ráadásul én adtam át neki a helyet.  Jaj, és ezek szerint a szépfiút is. – Úgy tűnt, Marlene leállíthatatlan.

– Marlene – Stefi figyelmeztetése mintegy varázsütésre a barátnőjébe fojtotta a szót.

– Hogy én mekkora egy bunkó vagyok – mondta Marlene, amikor újra megjelent mellettük. Felkapta a táskáját, belelépett a papucsába, felágaskodva puszit nyomott Burt arcára, és kiviharzott. Már a lépcsőn lefelé szaladva kiabálta:

– Ha ráérsz, hívj!

– Mint a forgószél – mondta Burt, becsukva az ajtót. – Szóval az anyám miatt hagytál ott  kórház folyosóján egyetlen szó nélkül.

– Megijedtem, visszamentem a hotelbe, Yorkék magukkal hívtak és kivettek másnap a reptére. – Stefi aggódva simogatta meg a férfi sápadt arcát. – Ágyban lenne a helyed. Te is itt laksz Christownban?

Burt bólintott, a lány tovább faggatta.

– Hogy találtál rám?

– Mike megadta a címed.

– Nagyon fáradtnak látszol. Éhes vagy?

Burt bólintott.

– Gyere! – Stefi kézen fogva a szobába vezette.– Ülj csak le. Felöltözöm, és készítek szendvicset.

– Bármi jólesne. – Burt leült a hatalmas piros bőrfotelbe, körülnézett.

A fotellel szemben, fenyő állványon egy nagyképernyős tévé állt, bal kéz felől az ablak alatt karos tartón néhány virág, azzal szemben pedig egy régi, favázas, csíkos kárpitozású ócska rekamié. Stefi foltokból varrt takaróval terítette le. Az előtte álló csavartlábú asztalka, korát és külsejét elnézve, közeli rokonságban állhatott a fekhellyel.

Stefi, miután felöltözött a hálóvá alakított gardróbban, visszaszaladt Burthöz, hogy innivalóval kínálja, de a férfi már bóbiskolt a fotelben. Könnyedén megérintette a vállát.

– Gyere velem – kérte a lány a kezét nyújtva, és az elrejtett franciaágyig kísérte. – Itt aludhatsz.

A férfi leült, nem engedte el a lány kezét.

– Velem maradsz? – kérdezte fáradtan mosolyogva. Stefi bólintott.

Amikor Burt hanyatt dőlt az ágyon, a lány mellé feküdt, és a vállára fektette a fejét. A férfi néhány pillanatig még simogatta a hátát, aztán a keze lehanyatlott. Stefi felnézett, és mosolyogva állapította meg, hogy Burt már alszik. Ahogy a férfi sápadt arcát nézte, torka összeszorult. Sosem tapasztalt érzés kerítette hatalmába: egyszerre nevetni és sírni szeretett volna. Nem tudta megállni, hogy ne simítsa végig Burt állát. A férfi még csak össze sem rezzent az érintésre. A lány közelebb hajolt hozzá, ajkát frissen borotvált arcához simította, tetszett neki az arcszesz erőteljes tabaccos illata. Megborzongott. Kezét gyengéden Burt mellkasára fektette, és szívdobbanásait megérezve, lassan behunyta a szemét.
 

Alkonyodott. Az indiánok a falu közepén gyülekeztek, Kicsi Bagoly is közöttük volt, de mintha idősebb lett volna, mint amikor először találkoztak.  Bőrruhája nem rejtette el gömbölyödő pocakját.

– Reszkető Madár! – kiáltotta, aztán futva felé indult. – Még mindig nem tértek vissza a vadászok. Féltem Fürge Szarvast.

Egymás kezét fogva térdeltek le a többi asszony mellé, és a harcosok visszatéréséért énekeltek, mialatt a férfiak tanácskoztak.

Ilyen mértékű összetartást, mint itt a faluban eddigi életében még nem tapasztalt. Közös volt az étel, a munka, az öröm és a bánat, az emberek nem féltek kimutatni az érzelmeiket, az élet részének tekintették a születést és a halált.

Már leszállt a sötétség, amikor Fürge Szarvas megérkezett, és még mindig ott térdelt a porban, egyik oldalán Kicsi Bagollyal, a másikon pedig egy idősebb asszonnyal, aki a fiát és férjét várta vissza.

A harcos segítségért jött, futott az úton, melyet hajnalban lovon tettek meg egy bölénycsorda nyomában. A csordára szemet vetettek a vasúttársaság által megbízott fehér vadászok is, akik gátlástalanul kilőtték a lovakat az indiánok alól. Szégyent érzett, és egyetlen szó nélkül ott hagyta a többieket. Az otthonául szolgáló tipiben leheveredett a bőrökre és hamarosan elaludt.

 

Amikor Stefi felnézett, zavartan pillantott a faliórára. Burt érkezése óta másfél óra telt el. Minden mozdulatára ügyelve felkelt, betakarta a férfit. 

Ahogy az arcára nézett, újra maga előtt látta a halálosan kimerült harcost, Fürge Szarvast. A fejét ingatva kisurrant a szobából.

A konyhában készített magának néhány szendvicset, aztán átment a kicsiny étkezőbe. Evés közben az asztalnál olvasott, de nem tudott odafigyelni, mert az álom túlságosan mély nyomokat hagyott benne. Hirtelen gondolt egyet, és lábujjhegyen visszaosont az ágyhoz. Burt neki háttal, már az oldalára fordulva aludt. Stefi szerette volna látni az arcát. Ám félt, hogy felébreszti, ha feltérdel mellé az ágyra. Ezért kicsit csalódottan ugyan, de visszaballagott a konyhába, és figyelmét erőltetve tovább olvasott.

Csak késő éjszaka bújt vissza Burt mellé, és amikor reggel felébredt, a férfi már nem feküdt mellette. A kis lakásban nem volt nehéz rábukkanni, a konyhában kávézott.  A rögzítő, amivel a kórházban felkötötték a karját, a csészéje mellett hevert az asztalon.

– Mióta vagy fenn? – kérdezte Stefi, miután álmélkodva körülnézett. Megdöbbentette a konyhában bekövetkezett változás. Amikor beköltözött, akkor sem volt itt ilyen rend.  A fejét ingatta, és haragosan nézett a férfira.

– Kérlek, máskor ne avatkozz a dolgaimba! – kiáltotta indulatosan.

– Csak segíteni szerettem volna, nagy volt a rendetlenség – vont vállat Burt.

– Attól félek, Burt, más fogalmaink vannak a rendről – a lány a fűszertartó polchoz lépett, és némi gondolkodás után átrendezte az üvegcséket.

– Rendben, rakd el a szétszórt könyveimet, az itt-ott heverő kanalakat és bögréket, pakold el az elmosott edényt. – Stefi nagyon dühös volt, és csak mondta, mondta a magáét. – Én egyébként a szárítóról szedem le, mert mindig ugyanazt használom. És számomra semmi értelme az ABC sorrendnek, mert baloldalt tartom a ritkábban használt fűszereket, jobb kéz felől pedig azt, ami rendszeresen kell. A fakanalakat teljesen felesleges nagyság szerint sorba rakni, kiveszek egyet, és szétcsúszik az egész.

Burt csak tekintetével követte az ide-oda rohangáló lányt.

– Remélem, a szekrényben nem rakodtál össze, mert semmit sem fogok megtalálni.

A férfi halkan köhintett, aztán megkérdezte:

– Reggelit azért eszel, ugye? Főztem virslit, lágy tojást, és vettem hot-dog kiflit.

– Lementél a boltba? – Stefi meglepetten nézett Burtre.

– Csak kiflit hoztam, a barátnőd kitett magáért, tele a hűtőd. Marlene mindig ennyit beszél, vagy ezt most én hoztam ki belőle?

– Tetszel neki, ennyi – a lány mintha egy picit megenyhült volna, elmosolyodott.

Burt felkelt a székről, Stefihez lépett. A lány a férfi mellkasára hajtotta a fejét. Az erőteljes szívdobbanásokat hallva, ugyanúgy megborzongott, ahogy az éjjel is.

– Fázol? – kérdezte Burt aggódva, és szorosan átölelte Stefit.

– A szívednek szól, érzem, ahogy ver.

A férfi a lány hajába csókolt.

– Úgy visszabújnék veled az ágyba.

Burt zuhanyozott. Stefi bekészítette a mikróba a férfi által korábban megfőzött virsliket. Közben a konyhaszekrényen észrevett egy napilapot. Burt már olvashatta, mert az oldalakat átforgatták. A lány felvette, és belepillantott. Kirk mosolygott rá egy régi képről. Stefi szíve összeszorult.

Felfigyelt a fürdőszobaajtó hangjára, aztán meghallotta Burt lépteit, ahogy a gardróbháló felé tartott. Néhány perccel később a férfi az ajtóban állt, és a lányra mosolygott.

– Kirkről van szó az újságban – jegyezte meg Stefi. – Olvastad?

Burt bólintott, aztán hozzátette:

– Misét mondanak a fiúért a Szent Sebestyén templomban, ma délután. Ezek szerint ők is idevalósiak… Szeretnél elmenni?

– Igen, fontos lenne nekem.

– Elmegyünk – Burt a lányhoz lépett, és átölelte. – Csak előtte ebédet főzök neked.

– Ebédet főzöl nekem? – kérdezte a lány meglepetten.

Burt mosolyogva bólintott.

– Bizony. Utána hazamegyek átöltözni. Telefonálok anyámnak, hogy jól vagyok. Aztán idejövök érted. Rendben?

Stefi beleegyezően bólintott.

 

Kifelé tartottak a templomból, amikor Ann odalépett hozzájuk, és Burtre nézett:

– A szüleim szeretnének megismerni.

A férfi meglepődött, Stefire pillantott, aki gyorsan bólintott. Ann egy középkorú, gyászruhát viselő párhoz vezette őket. A kopaszodó, középtermetű férfi kezet nyújtott Burtnek.

– Charles Berger vagyok, uram. A rendőrök azt mondták, hogy Ön megpróbálta visszatartani a fiamat, mielőtt lemászott az erkélyen.

– Nem sikerült – szólt Burt, tehetetlenségét kifejezve megemelte a bal kezét.

– Nem az Ön hibája volt – ingatta a fejét Berger.

– Kirk korábban már megpróbálta védeni a húgát – jegyezte meg Burt –, de sajnos, akkor is meggondolatlanul viselkedett. Túl fiatal volt, hogy felmérje a tettei következményeit.

A kisírt szemű asszony Burt felé nyúlva kijelentette:

– Igen, még túl fiatal volt.

Iversen egy pillanatra megfogta a nő kezét, aki futólag megérintette felkötött karját.

– Ann elmesélte, hogy akkor sebesült meg, amikor megmentette egy hölgy életét.

Kirk édesanyja most Stefi felé fordult, a könnyein át mosolygott rá.

– Vigyázzon a barátjára.

Burt zavarba jött, Stefi büszkén mosolyogva nézett fel rá.

– Tartunk egy kis összejövetelt, szeretném, ha megtisztelnének bennünket a jelenlétükkel – Berger bizakodóan nézett Burtre.

Néhányan már várakoztak körülöttük, hogy kifejezzék részvétüket a szülőknek, ezért Burt gyorsan elhárította a meghívást:  

– Ne haragudjon, uram, de édesanyám vacsorára vár minket – aztán megfogta Stefi kezét, és magával húzta. A lány neheztelve nézett rá.

– Hová sietünk?  – kérdezte kifulladva a templomkert mellett, mert alig bírt lépést tartani a férfival.

Burt megtorpant.

– Kezdtem magam pocsékul érezni.

– Rosszul vagy? Fáj a karod? – Stefi megrettenve simította végig Burt arcát.

A férfi megfogta a kezét.

– Nem, ne aggódj. Iszonyúan sajnáltam őket, és nem tudtam mit mondani nekik.

– Nem is vártak tőled semmit, csak hogy meghallgasd őket.

Burt legyintett:

– Álltam a másik oldalon. A pokolba kívánnak mindenkit, és nem értik, miért velük történik mindez.

Stefi inkább nem válaszolt, látta Burt arcán és szemében a feszültséget. Úgy érezte, jobban teszi, ha most békén hagyja. Amikor a férfi elindult, a lány a kezébe csúsztatta a kezét, szorosan összekulcsolták az ujjaikat.

– Ebben a templomban búcsúztatták a családomat is – mondta Burt valamivel később, az autókat bámulva az úton.

– Búcsúztatták? – kérdezte Stefi, meglepődve a szóhasználaton.

– Én nem vehettem részt a szertartáson, mivel az apósom nem engedett be a templomba, és kis híján lelökött a lépcsőn. Úgy tűnik, nekem semmi sem sikerül. Miattam halt meg a családom, tönkrement a karrierem. Ha félsz tőlem, nyugodtan elmenekülhetsz. Hazakísérlek, és többé nem látjuk egymást.

Stefi nem akarta elhinni, hogy a férfi komolyan gondolja, amit mond, olyan színtelen, érzelemmentes hangon sorolta a szavakat. Összehúzott szemmel vizsgálgatta Burt arcát.

– Megértem, hogy felkavartak a történtek, de nem szabad így viselkedned, mert fogom magam, és tényleg elmegyek – jelentette ki határozottan a lány.

A férfi csodálkozva pillantott rá.

– Elmennél? – kérdezte.

– El én – vágta rá Stefi, de szája sarkában már megjelent egy halvány mosoly.

Burt a fejét ingatva nézte.

– Komolyan megdöbbentesz. Egyszer olyan vagy, mint egy doromboló kiscica, aztán meg egy veszedelmes nőstény puma, aki a területét félti tőlem.

– Csak túl korán álltam a saját lábamra – védekezett Stefi. 

– Nem tudom, hogy kezdjek bele, de anyám tényleg vacsorával vár...

– Hogyan? 

– Megígértem neki, ha nem dobsz ki, veled megyek el hozzájuk.

– Ez nagyon gyors. 

– Lehet, de most nem tudsz kitérni olyasmivel, hogy át kell öltöznöd, mert szép vagy ebben a fekete ruhában – nézett rá kérlelően a férfi. 

Stefi egészen közel lépett hozzá, és a mellkasának támaszkodva a szemébe nézett.

– Rendben, menjünk.

Burt átölelte. 

Ruth egész nap ingerült volt. Végül is komoly oka volt rá: vacsorára hívta Burtöt a barátnőjével. Frank tudta, hogy feleségét rosszul érintette a fia körül bekövetkezett változás. Amikor elrepültek Silent Beachre, és James telefonja nyomán rátaláltak Burtre a kórházban, Ruth azt hitte, hetekre visszakapja a fiát. Ám Stefi felbukkanása teljesen új helyzetet teremtett, melyet az asszony egyelőre nem tudott kezelni.
Julie Burt osztálytársának húga volt, gyerekkori játszópajtásokból lettek egy pár. A lány még Burt feleségeként is Ruth néninek szólította az anyósát. David születése után pedig mamának hívta, de mire ez rutinná válhatott volna sem Davie, sem Julie nem volt többé.
Ruth eddigi életében az idegen nők feltűnése a volt férje miatt komoly megrázkódtatást jelentett, mert az egyenlő volt számára a megcsalással. Stefi pedig Dr. Ruth Dalton egyetlen fiát akarta. Mindennek tudatában Frank semmi jóra nem számított az estét illetően.

 

Mikor nyolc óra előtt megérkeztek a Dalton házba, még Burtöt is meglepte, ahogy Stefi csodálattal vegyes tisztelettel köszöntötte az eléjük siető Rutht:

– Jó estét, professzor asszony!

Ez az egyetlen mondat eloszlatta egy időre Ruth félelmeit, és meghatározta az este további részét.

– Ismerjük egymást? – kérdezte Ruth nem titkolva, hogy az üdvözlés jólesett neki.

– Rengeteg könyvét elolvastam, amióta megérkeztem.

– Igazán? – Ruth már felszabadultan mosolygott. – Honnan érkezett? – kérdezte aztán kíváncsian.

– Magyarországról.

– Érdekli az etnográfia?

– Különösen az őslakos hagyományok – motyogta Stefi zavartan.

Frank halkan köhintett.

– Hölgyeim, szánnának ránk is egy kis időt? – kérdezte türelmetlenül.

Burt szótlanul mosolygott Stefi mögött, az ajtónak támaszkodva. Ő bármeddig várt volna az előszobában állva, ha az az ára, hogy az édesanyja elfogadja Stefit.

Az este a vacsora végéig kellemesen telt, míg Dalton el nem rontotta a hangulatot. Frank mindenhol Ruth nyomában járt, és segített. Ruth épp poharakat válogatott a nappaliban a bárszekrényből, a férje mellette állt, és egy vastag italos üveget tartott. Stefi az egyik fotelben üldögélt, elgondolkozva figyelte az idősebb párt.

Burt ekkor lépett be a szobába, és Frank olyan szerencsétlenül fordult felé, hogy a nehéz üveggel eltalálta felkötött karját. Ráadásként Dalton annyira szabadkozott, hogy végül leejtette az italtartót, ami szétrobbant a parkettán.

Ruth nem haragudott, és Burt karja sem fájt annyira, mint amekkora cirkuszt Frank rendezett a történtek miatt. Szánakozásával azonban tönkretette az este hátralevő részét, melynek végül Burt vetett véget fájó karjára hivatkozva, ismét jól megrémítve mindkét nőt.

 

Másnap Burt kontrollon volt az Elizabeth Kórházban, a vizsgálat után, kapun kilépve zavartan megállt.

– Valami baj van? – kérdezte Stefi, látva a férfi feszült arcát.

– Ez James kocsija – mondta Burt, rámutatva egy fehér Fordra. Izgatottan körülnézett.

– Engem keresel, cimbora? – James már mögötte állt Alexszel. Mindketten egyenruhában voltak.

– Williams feleségét hoztam ide. Az édesanyját látogatta meg, de az ezredesnek még volt valami elintéznivalója, és megkért, fuvarozzam el a hölgyet. Te jól vagy? – kérdezte Burt arcát vizsgálgatva.

– Szerintem határozottan jól néz ki – Alex Stefire kacsintott.

Aztán visszanézett Burtre, és jó erősen megveregette bekötözött karját.

– Ugye, jól vagy? – kérdezte gonoszkodva.

Iversen félreütötte a kezét. Stefit meglepte a két férfi viselkedése, de James hangját hallva megnyugodott:

– Maradjatok már! – Thompson úgy szólt rá a barátaira, mint a vásott kölykökre. Aztán megfogta a lány kezét, és az utca túloldalára mutatott.

– Gyere, átviszlek a bárba. Ezek meg majd utánunk jönnek, ha megjött az eszük.

Stefi zavartan nézett Burtre.

– Szolid, csendes hely – mosolygott rá a férfi megnyugtatóan. Aztán visszafordult Alex felé. Így Stefi továbbra is James kezét fogva indult a szórakozóhely felé. Ő nem járt bárokba, mert feszélyezve érezte magát az ilyen jellegű helyeken. Egy hétig készült arra is, ha Marlene néha táncolni hívta. A cukrászdákat, kávézókat viszont szerette.

Erre a helyre belépve azonban a lány kellemesen meglepődött.  A félhomályos, vörös asztalkákkal berendezett teremben meglepően sok volt a nő. Az egyenruhás katonák érkezése nem kis feltűnést keltett. Alex, aki az ajtóban utolérte őket, átvette a vezetést, és széles vigyorral vonult be az asztalok között, hogy jó helyet keressen. A pult közelébe, a fal mellé ültek le.

Stefi zavarban érezte magát, egyetlen nőként a három jól megtermett, kellemes megjelenésű férfi társaságában.

Alex egyfolytában a nőket vizsgálgatta. Ráadásul, amikor a pincérnő kihozta az italokat, a szőke férfi flörtölni kezdett vele. A hölgy nevetve hagyta ott őket, és Burt megkérdezte:

– Jársz most valakivel, Alex?

Alexander a kisujját kitartva szája elé emelte a kezét, és kuncogni kezdett.

– Jaj, Burtie, Stefi előtt ilyet kérdezni? – sipította.

A lány elképedve nézett rá.

– Szerinted Marlene-nak tetszene? – Burt megfogta Stefi kezét, közben Alex reakcióját figyelte. Úgy tűnt, Alex érdeklődését már a név is felcsigázta.

Stefi viszont meglepetten kérdezte:

– Össze akarod hozni őket?

– Szerintem jó páros lennének – Burt mosolygott.

– Miből gondolod? – Stefi most már nem hagyta annyiban a dolgot.

– Nehéz eldönteni, melyikük az őrültebb. Meghívjuk őket egy dupla randira, én főzök – ajánlotta Burt.

– Megint főzöl? – kérdezte Alex ámulva.

– Stefi a szendvicskészítés mestere – Burt megfogta a lány kezét, aki szégyenkezve lesütötte a szemét.

– A főiskolán az étteremben ebédeltem… – védekezett.

James rámosolyogott.

– Majd Burt megtanít, ne aggódj. A feleségem, Kate is tanult tőle egy-két finomságot – James ekkor megfogta Burt karját.

– Gyertek el hozzánk grillezni holnap estére. Utána mindketten szabadnaposak vagyunk Alexszel. Összehoznánk egy jó kis vacsit. Elhívhatod a barátnődet is  – pillantott Stefire James, mielőtt elővette a telefonját, hogy felhívja Kate-et.

 

Tizenegyedik fejezet: 2023. március 12.

 

A múlt árnyai