2023. január 22., vasárnap

Naptánc 4. fejezet – Megzavart álom

 
Kép: Pixabay

Stefi jóval nyolc óra után még a tükör előtt állt. A Marlene által annyira csodált, legújabb divat szerint készült miniruha tökéletesen simult karcsú alakjára, a bordó szín illett a hajához.
Még sem volt igazán elégedett, csak nézte magát, és úgy érezte, sírnia kell. A tükörből egy szexis fiatal nő nézett vissza rá. Egy kevés festék, egy elegáns ruha elég volt ahhoz, hogy felnőttnek tűnjön. Huszonhárom éves, már rég nem gyerek, de senki nem látja nőnek, csak ha megtagadja önmagát, és ledobja kedvelt, sportos ruháit…
Már a folyosón hallotta a zenét, és remegő lábakkal lépett az étterembe. Odabenn az a kép fogadta, amire számított, táncoló párok, az asztaloknál beszélgető csoportok.
Amikor észrevette a felé tartó férfit, még annál is idegesebb lett, mint előtte volt. Kamaszkorában rendszeresen elképzelte, hogy az iskolabálon melyik fiú kéri majd fel. Nos, akikre a legjobban vágyott, azok általában észre sem vették. Most azonban épp az állt előtte, arcán a meglepetés és a csodálat furcsa keverékével, akit kinézett magának.
– Jó estét! – szólt a férfi, kicsit meghajtva a fejét.
– Kérem, engedje meg, hogy bemutatkozzam. A nevem Burt Iversen – nem tréfált, határozottan komoly volt. Sóhajtott, és csak utána mosolyodott el:
– Azt hittem, már nem is jön – mondta kedvesen.
A fogadtatás zavarba hozta Stefit, a legőszintébben válaszolt:
– Nem tudtam, mit vegyek fel.
– Jól választott – a férfi elismerően mérte végig.
– Szabad megkérdeznem a nevét?
– Stefi, Stefi Márton – a lány zavartan mutatkozott be, arra számítva, hogy a férfi majd megjegyzést tesz a nevére, de úgy tűnt, nem tulajdonított neki jelentőséget.
– Meghívhatom az asztalomhoz? – Burt az asztal felé intett, ahol az első vacsoránál ült.
Amikor odaértek, kihúzta a széket Stefinek.
– Foglaljon helyet!
Miután a férfi is leült, néhány pillanatig csak nézték egymást. Aztán a lány zavarában az asztalra készített italokra pillantott. Burt félreértette, és udvariasan megkérdezte:
– Tölthetek valamit?
Stefi elmosolyodott, a fejét rázta.
– Tanít vagy tanul? 
Stefit szíven ütötte Iversen kérdése. Ezek szerint ez a férfi is fiatalabbnak tartja a koránál, ahogy általában mindenki, de legalább volt benne annyi tapintat, hogy burkolt formában érdeklődjön, nagykorú-e már. A lány kicsit ingerülten válaszolt:
– Egy könyvtárban dolgozom. És Ön mivel foglalkozik, netán nyugdíjas?
Burt megütközve nézett rá.
– Olyan természetű a munkám, amiről nem szívesen beszélek – bökte ki néhány pillanat múlva.
– Ugye, nem sírásó vagy kórboncnok? – kérdezte Stefi, megdöbbenést színlelve.
– Semmi ilyesmi – mosolyodott el Burt.
– Majd beszél róla, ha lesz kedve – vont vállat a lány, még mindig sértődöttnek tűnt egy kicsit.
Burt felállt, és megkérdezte:
– Táncolna velem?
– Örömmel – bólintott Stefi, szeretett táncolni, a nehezen induló beszélgetés pedig feszélyezte.
A táncosok részére az asztalok elhúzásával, a tengerre néző ablakok mellett alakítottak ki egy nagyobbacska területet. Kéz a kézben mentek odáig.
A férfi jó táncos volt. Stefi nem érezte, hogy vezetné, mégis úgy mozgott, ahogy Burt irányította. Jó volt együtt lépni vele, érezni a teste melegét. Jóleső nyugalom és biztonságérzet költözött a lány szívébe.
Egy mellettük elhaladó pár férfitagja véletlenül meglökte Stefit. Burt mindkét karjával szorosan átölelte, és magához vonta, hogy el ne essen. Stefi felnézett, a férfi zavartan nézett vissza rá, mintha nem is ott, és nem is vele lett volna.
– Ne haragudjon, ha tolakodó voltam. – Burt visszatért az illendő tánctartáshoz.
A zene egyik pillanatról a másikra hallgatott el. A pult mellett egy kopaszodó, szemüveges, alacsony férfi állt.  Szállodai emblémával díszített sötétkék zakót viselt, fehér nadrággal. Egy hajóskapitány paródiájának tűnt.
– Kedves hölgyeim és uraim! A nevem Edward Hays, a szálloda igazgatója vagyok. Szeretettel köszöntöm Önöket ezen a rendhagyó üdülésen. Köszönjük, hogy elfogadták a meghívásunkat! Mint bizonyára tudják, az ajándék része a napi háromszori étkezés, illetve a hölgyek részére egy-egy kezelés a mi kis szépségbarlangunkban. Remélem, szolgáltatásaink elnyerik majd tetszésüket, és jó szívvel ajánlanak bennünket ismerőseiknek. Tisztelettel köszönöm, hogy meghallgattak.
Stefi észrevette, hogy valami elterelte Burt figyelmét. Érdeklődve nézett rá, majd követte tekintetének vonalát.
Az egyik asztalnál két férfi ült, az idősebbik, egy ősz hajú férfi felemelte ökölbe szorított jobbját, és hüvelykujját lassan végighúzta a nyakán, majd rávigyorgott a lányra.
– Ismeri? – kérdezte Stefi megrettenve.
– Igen, de nem lenne szabad itt lennie – suttogta a férfi sápadtan.
A zenét újraindították, de Burt inkább visszavezette Stefit az asztalukhoz, ahova távollétükben letelepedett egy fiatal pár. Burt kicsit meghajtotta magát a barna hajú, nevető szemű hölgy felé. Stefi katonásnak találta a mozdulatot.
Kölcsönös bemutatkozásuk során kiderült, hogy Yorkék nászutasok, és szombaton volt az esküvőjük, emiatt csatlakoztak később a nyaralókhoz. Thomas, az ifjú férj zavartan elnézést kért, hogy elfoglalták az asztalt, de Burt felemelt kézzel elhallgattatta.
– Négyesben talán még kellemesebben telnek majd az étkezések – mosolygott.
– Susan csak most, a szállodaigazgató beszéde után nyugodott meg, hogy biztos nem kerülünk kellemetlen helyzetbe a nászút végén – vigyorgott Thomas.
– Igenis féltem, és még most is félek – jelentette ki Susan. – Mert gyanúsnak találtam, hogy egyhetes üdülést ajándékozgatnak, teljes ellátással.
– Gondolom, bíztak a szálloda megnyitásában, és jó előre megrendeltek mindent. Nem tudhatták, hogy a vezetőség mégsem engedélyezi a megnyitót. Az ajándéknyaralással olyan hatást kelthetnek, mintha egy méregdrága reklámra költenének mindent, és nem kiszórnák a pénzt az ablakon – vélekedett Burt.
– Lehet, hogy egy valódi reklámhadjárat sem került volna nekik kevesebbe. Amikor felajánlották az üdülési lehetőséget, utánanéztem az Interneten a hálózatnak, bizony van egy-két hotel a világban, ami bőven visszahozza az itt elszórt pénzt – helyeselt Thomas.
– Attól tartok, Thomas kitűnő beszélgetőtársra talált a partneredben – súgta Susan Stefinek.
– Nem vagyunk együtt, csak itt ismerkedtünk meg – tiltakozott zavartan a lány.
– Helyes fickó, csapj le rá – súgta Susan, megsimogatva Stefi kezét.
– Jó éjszakát, hadnagy! – A köszönés fenyegető hangsúlya nem csak Burt figyelmét irányította az ősz hajú férfira, aki ebben a pillanatban állt meg az asztaluk mellett a társával. A vizenyős szürke szemekben izzó gyűlölet megdöbbentette Burt asztaltársait. Feszülten várták, mi történik.
Iversen felállt, a nála jó tíz évvel idősebb férfi fölé magasodott. Ekkor az ősz hajú mögött álló fiatalabb férfi tett néhány fenyegető lépést, de úgy tűnt, neki sem sikerült megijesztenie Burtöt, aki megkérdezte:
– Hogy kerültél ide, Walker?
– Próbáld meg kideríteni, amíg még nem késő… – vigyorgott gonoszul az őszhajú.
– Hölgyeim! – Walker meghajolt a két nő felé, majd társával együtt, kifelé indult az étteremből.
Burt mereven állva bámult utánuk, ökölbe szorított jobbja elfojtott indulatokról árulkodott.
– Kik ezek? – kérdezte York, a felesége kezét simogatva.
Úgy tűnt, Iversen meg sem hallotta a kérdést.
– Telefonálnom kell – morogta és köszönés nélkül kirohant az étteremből.
Susan zavartan mosolyogva nézett Stefire.
– Hát, nem minden arany, ami fénylik.
 
– Hallottátok, a fickó hadnagynak szólította?– Thomas ezt rendkívül érdekesnek találta.– Rendőr vagy katona? Nem mesélt neked semmit? – faggatta Stefit.
– Nem akart a munkájáról beszélni. Furán alakult ez az este, megbocsátotok nekem, ha most felmegyek a szobámba?
Susan megértően mosolygott:
– Találkozunk holnap a reggelinél.

Sokáig nem jött álom Stefi szemére, pedig az étteremből visszatérve azonnal lezuhanyozott és ágyba bújt. Iversen összetűzése a szürke szemű alakkal, majd a férfi hirtelen távozása felkavarta. Tucatnyi variációt végiggondolt, mi lehetett a két férfi nézeteltérésének az oka. Fantáziálgatásának köszönhetően csak nehezen aludt el, ráadásul egy álom hatására, melyben a vadnyugaton látta magát és tudta, hogy vár valakire, reggel fáradtan, merev végtagokkal ébredt.
Az étterem előtt kis híján összeütközött Burttel. Iversen a bejárat felé fordulva beszélgetett Klausszal. Amikor a férfi ráeszmélt, hogy útban van, hátra sem nézve elnézést kért, és már újra a gyerekre figyelt.  Bizonyára észre sem vette, hogy Stefi siklott el a háta mögött.
– Gyere, Klaus, visszakísérlek a szüleidhez – mondta a férfi, átkarolva a gyerek vállát.
Yorkék már a helyükön ültek, amikor Stefi a svédasztalról begyűjtött reggelivel helyet foglalt.
– Úgy tűnik, Burt megorrolt ránk valamiért az este – jegyezte meg Thomas, miután jó reggelt és jó étvágyat kívántak egymásnak. Stefi várta, hogy folytassa, de az ifjú férj helyett, mint lelkének másik fele, Susan szólalt meg:
– A kisfiúhoz ült le reggelizni.
– Jobban megértik egymást – mondta Stefi szomorú mosollyal.
Thomas rákacsintott.

Reggeli után Stefi ismét sétára indult az üzletsoron.
Ajándéktárgyakat nézegetett, séta közben fagyizott, és a zöldségesnél vásárolt egy nagy táska gyümölcsöt. Egy könyvesbolt keltette fel leginkább az érdeklődését. Mivel a szállodai újságárusnál nem talált kedvére való olvasnivalót, azonnal betért az üzletbe.
Kívülről nem is tűnt nagynak a helyiség, pedig jó pár gondola állt egymással párhuzamosan tele könyvvel, és körben, a falak mentén is polcok magasodtak.
Fojtott hangok, veszekedés foszlányai jutottak el hozzá, két férfi vitázott. Az egyik hang ismerősnek tűnt számára, arrafelé indult, mintha ott keresgélne. Amint felismerte a férfiakat, azonnal elsápadt. Az ősz hajú, vizenyős szemű ránézett.
– Maga az? – kérdezte, gonosz mosollyal a szája szegletében.
Stefi megszólalni sem bírt. Magában átkozta kíváncsiságát, amely ezúttal talán nagyobb bajba sodorta, mint egész életében valaha.
– Segíthetünk könyvet választani? – Lépett Walker a lány mellé.
– Nem, igazán köszönöm, boldogulok.
– És a hadnagy úr? Neki is keres valamit? – érdeklődött a férfi, megmarkolva Stefi karját.
– Mi köze hozzá? – vágott vissza a lány megrettenve és kitépte magát Walker markából, így azonban épp nekiesett a férfi fiatalabb társának.
– Lehet, hogy jobban ismerem az ízlését, mint maga. – Walker megsimogatta Stefi arcát, aki lélegezni is alig mert. Felszisszent, amikor a másik férfi fogta meg a karját, és maga felé fordította.
– Igazán tetszel nekem – mondta nyersen. Közben bal kezét a lány tarkójára csúsztatta, jobb karjával pedig átölelte a derekát. Stefi mindkét kezét a férfi mellének nyomta, és próbált kiszabadulni. – Hova sietsz? Ideges lesz a katona bácsi?
– Eresszen! Sikítok!
– Engedd el, Rogers – mordult a társára Walker. – Más dolgunk van!
– Ezúttal mehetsz, kincsem, de ne szaladj messzire, mert még játszunk egy kicsit – röhögött a férfi.

Stefi kopogtatás nélkül rontott be Iversen szobájába. A férfi a könnyes arcú lány láttán azonnal felpattant az ágyról, ahol addig pólóban és tréningnadrágban heverészett, és szinte egyetlen ugrással mellette termett.
– Kik ezek? – kérdezte a lány szipogva.
– Bántotta valaki? – Burt aggódva fogta meg Stefi kezét.
– Rogersnek hívják, a maga ismerősével volt.
– Walkerrel?
– Igen, a könyvesboltban.
– Walkernek tudomásom szerint börtönben kellene lennie, fegyveres rablásért és… – Burt elhallgatott, arcán megrándult egy izom, rövid csend után rekedten folytatta:
– A másikat nem ismerem, hasonszőrű lehet.
– Ő volt ott vele az ismerkedési esten.
– Sejtettem.
– Maga katona, Burt?
– Katona voltam… – Burt elhallgatott, és elfojtott dühvel megkérdezte: – Mit műveltek magával?
– Csak szorongatott, de amit mondott, megijesztett. Félek, bántani fognak.
– Elnézést kérek, hogy tegnap este udvariatlanul otthagytam magát. Telefonáltam a christowni rendőrségre, és bejelentettem, hogy itt láttam Walkert. Tudomásom szerint jelenleg Christownban kellene töltenie a börtönbüntetését. Ha nem tévedek, akkor gyorsan intézkednek. Ha ma estig nem történik semmi, akkor  más segítséget kell keresnünk. Visszakísérjem a szobájába?
– Nem, köszönöm, megnyugtatott, hogy beszéltünk – hárította el Stefi az ajánlatot.
 
Ötödik fejezet: 2023. január 29.
 
Titkok

 

2023. január 15., vasárnap

Naptánc 3. fejezet – Találkozások

Kép: Pixabay

A vörös hajú, gömbölyded harmincas nő feltérdelt a franciaágyra, és alaposan végignézte a szétteregetett ruhákat.
– Mindent idekészítettél, Steph? – kérdezte barátnőjét, akinek két kislányos szőke hajfonata ide-oda reppent a vállán, ahogy pakolt a szekrényből. Stefi orra és két orcája enyhén szeplős volt, alakja vékony, majdnem kislányos.
– Miért, Marlene, szerinted ennyi ruha nem elég egy hétre? Nyaralni megyek, nem költözöm!
A kis helyiségbe, ami valamikor kamra vagy gardrób lehetett, még az előző lakó varázsolta bele a franciaágyat, feltehetően darabokra szedve, majd odabent újra összeszerelve. Igaz, hogy a tolóajtós szekrényből így csak az ágyon térdelve lehetett kirakodni, viszont kialakult egy négy oldalról zárt, kényelmes kis kuckó.
Amikor Marlene először járt barátnője albérletében, kijelentette, hogy talán még egy atomtámadást is túlélne, aki idebújik.
Most a ruhákat vizsgálgatta, félredobálta a pólókat, topokat, sortokat.
– Hoppá, ez csak a két nyári ruha! Ugye, nem akartad itthon hagyni azt a cuki kis bársony miniruhát, baba? – kérdezte a vállpántos, impresszionista festményekkel díszített vászonruhákat méregetve.
Stefi kivette a szekrényből, és a vállfával együtt az ágyra dobta a barátnője által hiányolt mélybordó alkalmi ruhát.
– Erre gondolsz? – kérdezte bizonytalanul.
– Erre ám! – Marlene végigsimított a puha anyagon.
– Istenem, egyszer vehetnék fel ilyen cuccot! Figyelj a melltartót se felejtsd el hozzá, ez úgy jó, ha egy kicsit megemeled. Tudod... – Marlene kihúzta magát, gömbölyű mellei alá nyúlva csábosan mosolygott.
Stefi most már hangosan nevetett, és barátnőjéhez vágott egy törülközőt.
– Miért nem jössz velem? – kérdezte aztán hirtelen.
– Mi ketten, egy franciaágyon? – Marlene döbbenten nézett a szőke lányra.
– Itt is aludtál már – értetlenkedett Stefi.
Marlene átölelte a vállát:
– Persze, amikor festettek nálam. Figyelj, Steph, ez most a te heted lesz. Tudom, nekem ajánlották fel a helyet, de hát Bob elment – húzta fel sértetten a vállát. – Menj el, kérlek! Kapcsolódj ki! Nem lesz még egy ilyen lehetőséged, Teljes ellátást és szállást kapsz egy reklámhadjárat miatt.  Ha nem akarsz, ne fogj pasit. Fagylaltozz, fürödj a medencében, sétálj a tengerparton. Teljesen mindegy, baba, csak élj egy picit! – Marlene szinte könyörgött. – Gyönyörű vagy, de olyan, mint egy hajas baba. Ragyogjanak végre ezek a zöld szemek.
– Köszönöm, Marlene, köszönöm – ölelte át Stefi barátnője nyakát.
 
Miután Stefi Silent Beach-en elfoglalta a hotelszobát, azonnal megbánta, hogy nem ragaszkodott Marlene társaságához.
A franciaágyas, tágas szoba két emberre várt. Kíváncsian belesett a fürdőszobába, ott is mindenből duplán volt, két pár törülköző, két vastag, puha frottírköntös, két vizes pohár. A lányra elemi erővel tört rá a magány érzése. Aztán eszébe jutottak Marlene biztató szavai: képzelje el, hogy nincs egyedül.
Elmosolyodott, kamaszkora bálványait próbálta felidézni. Zenészek, sportolók, színészek arca villant fel előtte. Aztán eszébe jutott a fekete hajú, sötét szemű férfi, aki a szálloda halljában az újságos standnál mellé lépett. Miközben a női magazinokat válogatta, lopva figyelte. Na igen, az a fajta volt, aki sosem választaná őt. Az ilyen jóvágású férfiak általában magas, hosszú combú, manöken alkatú hölgyekkel mutatkoznak.
– Oké, Marlene – jelentette ki hangosan Stefi. – Őt választom.
Az ágyra tette a bőröndjét, kicsapta a fedelét, szép lassan, az időt húzva kipakolta ruháit a szekrénybe. Táncolva lépkedett a puha zöld szőnyegen az ágytól a szekrényig. Néha elszökdelt az erkélyig, ágaskodva kinézett az utcára. Az volt az egyetlen bánata, hogy nem a tenger hullámzott előtte. Pedig amikor látta, hogy a recepciós a huszonhármas kulcsot készítette elő, nagyot dobbant a szíve. Idén épp a huszonharmadik születésnapját ünnepelte, megörült a különös véletlennek.
– Rendben, lemondok a jó kilátásról – egyezkedett a szálloda jó szellemeivel –, ha finom lesz a vacsora.
Az üres bőröndöt nézte, aztán a magas szekrényt.
– Na, most hol vagy, te szépszemű? Fel kellene tenni a bőröndömet. – Csak egy röpke pillanatig töprengett, aztán húzni kezdte a dohányzóasztalt. A szőnyeg egy kicsit felgyűrődött, mire a szekrényhez ért, de legalább a bőröndöt a kiválasztott helyre tehette. Utólag kezdte vizsgálgatni a parkettát, attól félve, hogy az asztal lába megkarcolta, de szerencsére nem vett észre sérülést. Mélyet sóhajtott. Felhasalt a hatalmas ágyra, olvasgatni kezdte a magazint, amit vásárolt. Valójában sem a főzési tippek, sem a kozmetikai tanácsok nem érdekelték, kezdett megéhezni.
 
Az étterembe lépve körülnézett, az ablakhoz közeli asztaloknál már egész sokan ültek, szemben viszont több asztal is üres volt. Stefi az egyiknél észrevette a fekete hajú férfit, elszántan felé indult, aztán hirtelen megtorpant, és gyorsan leült a szomszéd asztalhoz.
Amint helyet foglalt, mellette termett egy fiatal pincérlány, és közölte, hogy a vacsorához jár egy pohár bor vagy üdítő. Ha mást szeretne, a szobaszámra írják a fogyasztást, de azonnal rendezheti is. Ásványvizet rendelt, aztán remegő kézzel várakozott. Alig bírta lenyomni a torkán a krumplipürét, olyan zavarban volt. Magában átkozta Marlene tanácsait és saját esztelen ötleteit. Azért néha lopva a férfira nézett. Egyértelmű volt, hogy valakije indián lehetett, erről tanúskodtak a vonásai, sötét bőre és fekete haja, melyet rövidre nyíratott, akár a katonák. Pár falat után a lány úgy érezte, már nem is éhes, gyorsan megitta vizet, megtörölte a száját, és visszarohant a szobájába.
 
Burt a tekintetével követte a lányt, ahogy sietős léptekkel elhagyja az éttermet. Amikor tányérja kiürült, átment a bárba, de nem ült le, a hátsó üvegajtó felé tartott, mely egy széles folyosóra nyílt. Kíváncsi volt, hova vezet. Gyors léptekkel áthaladt az asztalkák között és a folyosóra lépett. Szemben öltözők nyíltak, balra pedig egy kétszárnyú ajtón át ki lehetett jutni a partra, a hotel napozóágyaihoz. A hatalmas elkerített területen az alacsony vendéglétszámnak megfelelően, csak keveset készítettek elő a fekhelyekből, nagy részük összecsukva, összekötözve hevert a fal mentén.
Burt meg sem állt a tengerig. A homokos parton levette a vászoncipőjét, és sétára indult. Nem zavarta, hogy egy-egy jobban kicsapódó hullámtól vizes lesz a nadrágszára.
A parton csak néhányan sétáltak, leginkább párok. Látott kiskamasz elsőszerelmeseket, feltűnt neki egy idős fehérhajú hölgy és egy kopaszodó úr is, akik szorosan összekulcsolták az ujjaikat.
Lassan sötétedett és kellemesen hűvös szellő fújdogált. Könnyedén kijuthatott volna a szállodák közül a kisvárosi utcákra, de nem volt kedve a nyaralók szórakozóhelyek után kutató, nyüzsgő forgatagához csatlakozni. Hallgatta inkább, ahogy a visszahúzódó hullám simogatja a homokot. A kicsapó víz éles csattanására egy nyugodt suttogás válaszolt, mintha nyugtatni próbálná a hangoskodó, nyughatatlan tengert. Már éjfél is elmúlt, amikor visszatért a szobájába.
 
A reggel Burtöt újra a tengerparton találta, ezúttal úszni indult.
Amikor egy óra múlva visszafelé tartott a hotelbe, éles füttyszó hallatszott. A férfi csodálkozva nézett fel. Az egyik első emeleti erkélyen észrevett egy fiút. Intett a srácnak.
– Te itt laksz, ugye? – kiabált le a kölyök.
Burt bólintott.
– Lemehetek hozzád?
A férfi meglepődött.
– Megyek vissza a hotelbe, majd találkozunk az étteremben, ha a szüleiddel reggelizni jöttök.
– Még alusznak. Szeretnék kérdezni valamit.
– Mindenképpen szólj valakinek, ha lejössz.
– Majd kiírom a tükörre mama rúzsával. Várj meg! Fontos. – A gyerek eltűnt az erkélyről.
Burt nem bírta visszafojtani a nevetést, egyre kíváncsibb volt, mit szeretne tudni a kölyök. Belépett a kapun, az öltözők felé tartott, amikor a szaladó gyerek feltűnt a folyosón, már messziről integetett. Burt a kezét nyújtotta a srácnak, amikor az lefékezett előtte. A kisfiúnak nagyon tetszett a gesztus, és komoly arccal kezet rázott vele, még a nevét is megmondta:
– Klaus Hessler vagyok.
– Burt Iversen. Miben segíthetek neked? – kérdezte a férfi, hasonlóan komolyan.
– Vannak itt cápák? Láttál cápát?
– Szerintem nincsenek cápák. Amikor kiúsztam, nem találkoztam velük.
– Messzire úsztál?
– Messzire.
– A bójákon túl?
– Igen, de neked nem szabad.
– Áááá! – a fiú mérgesen legyintett. – Be sem mehetek a vízbe. Ezért akartam veled beszélni. A tesóm, Bernd fél a cápáktól, és csak a medencében mer fürdeni, így én sem mehetek a tengerbe miatta. Beszélnél a szüleimmel, hogy itt nincs cápa, hadd fürödjek.
Burt zavartan nevetett.
– Ez nem ilyen egyszerű. Nem hiszem, hogy a szüleid hallgatnának egy vadidegen emberre.
– Te nem vagy idegen, a barátom vagy, nem?
– Köszönöm a megtiszteltetést… Figyelj, Klaus, beszélek a papáddal, ha találkozom vele.
A fiú töprengett.
– Kitaláltam valamit – mondta csillogó szemmel.
Burt semmi jóra nem számított, de azért bólintott.
– Te jó úszó vagy. Látom rajtad – hízelgett Klaus.
– Fogadjunk, hogy a papám veled kiengedne! Bernd meg nem érdekel.
Burt nagyot nyelt.
– Beszélek a papáddal, rendben?
– Aztán úszhatok veled?
– Majd a szüleid eldöntik, jó?
Klaus beletörődve bólintott.
– Letusolok és átöltözöm – Burt az öltöző felé intett.
Klaus alaposan végigmérte.
– Mész az edzőterembe is? Elkísérhetlek?
– Klaus, várj egy kicsit – csitította Burt a fiút.
– Megvárhatlak itt?
– Jó, várj meg.
Amikor Burt pólóban, rövidnadrágban kijött az öltözőből, a fiú az ajtó mellett támaszkodva várta.
– Na, mehetünk a terembe?
– Klaus, én most nem készültem az edzőterembe. Majd valamikor lejövünk ide.
– Ezt ismerem – Klaus a fejét ingatta. – Le akarsz rázni, igaz?
– Ne sértődj meg, nem erről van szó. Sokat úsztam, kellemesen elfáradtam, ma reggel elég volt ennyi. Semmit nem szabad túlzásba vinni.
– Találkozhatunk még?
– Megbeszéljük, Klaus, a 14-esben lakom, egy szinten veletek.
– Reggeli után?
– Rendben! Visszakísérlek a szobátokhoz, jó?
 
Stefi magával vitte az étterembe a hátizsákját, hogy reggeli után azonnal felfedezőútra indulhasson a szállodasoron.
A parton haladt végig. Az egyik hullámtörő sárga-vörös díszburkolattal borított járdában folytatódott, ami egy hangulatos kis üzletsorra vitt. Már sokan sétálgattak, főleg gyerekekkel. Az éttermek még zárva voltak, a cukrászdák kerthelyiségeiben kezdték rendezni az asztalokat, a lány a mobilját kereste a hátizsákban, fél tíz volt. Stefi észrevette, hogy az egyik fagylaltozó előtt már sorban állnak. Néhányan pedig már a kis asztalokhoz is leültek. A fagyiról még a legnagyobb hidegben is képtelen volt lemondani, nem hogy egy ilyen forró nyári délelőttön, habozás nélkül beállt a sorba. A kínálatot böngészte, amikor egy kisfiú mögé lépett, miközben hangosan magyarázott valakinek:
– A rohamosztagos részek a kedvenceim.
– Sokszor láttad már a filmet? – a kellemes mély hang hallatán Stefi egy pillanatra hátrafordult, és zavartan ismerte fel a jóképű félvért a hotelből.
– Igen. De olvasni is szeretek. Sok könyvem van, főleg autós meg állatos.  És szeretek állatkertbe járni.
Stefi közben elmakogta a nyári munkás diáklánynak, hogy mit kér, mögötte szerencsére annyira belemerültek a beszélgetésbe, hogy észre sem vették. Zavarában viszont kehelybe, és nem tölcsérbe kérte a fagyit, így kénytelen volt leülni. Egy közeli asztalhoz ereszkedett le, háttal a sornak.
Burt a tárcájáért nyúlt, amikor Klaus megszólalt:
– A mamám azt mondta, feltétlenül hívjalak meg! Így illik, ha már a nyakadba varrtam magam.
– Kedves a mamád. Kérsz nekem egy tonicot?
– Te szereted ezt a keserű löttyöt? – húzta el a száját Klaus.
– Szomjúság ellen nagyon jó.
– Én fagyikelyhet veszek.
Stefi megkönnyebbülésére Burt épp neki háttal ült le, a kisfiút pedig nem érdekelte semmi az evésen és beszélgetőtársán kívül.
A lány fagylaltozás közben egy kicsit szégyenkezve ugyan, de érdeklődve hallgatta beszélgetésüket.
– Miért nem játszol a testvéreddel? – érdeklődött Iversen a fiútól.
– Bernddel? – Klaus legyintett:
– Vele nem lehet, állandóan rajzol. „Meglátod még művész lesz belőle!” a mama szokta ezt a papának mondani, és olyankor csöpögősen néz Berndre.
– Hogyan? – kérdezte Burt, közben a poharáért nyúlt.
– Tudod, olyan… így – Klaus letette a kanalat, két karját párhuzamosan a tányérja mellé fektette, oldalra fordította a fejét, tágra nyitotta a szemét, és szaporán pislogni kezdett.
Stefinek először a kisfiú arckifejezésén kellett mosolyognia, aztán majdnem hangosan felnevetett, amikor Iversen köhögni kezdett. Klaus iménti előadása megnevettette a férfit is, aki épp rossz ütemben ivott. Klaus nem volt ennyire tapintatos, hangosan kacagott. Amikor Iversen végre megszólalt, fojtott hangon érdeklődött Klaustól:
– Te nem szeretsz rajzolni?
– De, űrhajókat meg harcosokat. Egyszer téged is lerajzollak majd.  Jó?
– Igazán?
– Aha!
– És mi leszek?
– Hát, talán kalóz. Félszemű! Ugye, nem baj? – úgy tűnt, Klaus nem örült volna, ha Burt nem egyezik bele ebbe az apró finomításba.
A férfi a fejét rázta.
– Délután elmegyünk moziba?
A kisfiú kérdése után rövid szünet állt be a beszélgetésbe, aztán Iversen kicsit ingerülten így szólt:
– Ezt meg kellene beszélni a szüleiddel. Mit szólnál, ha délután inkább lemennénk az edzőterembe?
– Először nézzük meg, mit játszanak, és utána megbeszéljük, jó? – Klaus kapkodva kikanalazta a fagyija maradékát, és felpattant.
A férfi néhány pillanattal később követte, saját poharán kívül felvette az üres fagyiskelyhet, és azt is visszavitte a pulthoz. Klaus türelmetlenül várta, a kis kerítésen túl.
Stefit nem vették észre. A lány utánuk nézett. A látvány, ahogy a vézna kisfiú büszkén lépkedett felnőtt barátja társaságában ismét mosolyra késztette.
 
Burt az edzőterembe igyekezett a Klausszal megbeszélt találkozóra, amikor a szálloda portása intett neki, és kedvesen közölte, hogy Ruth Dalton keresi telefonon.
A fejét ingatva lépett be a fülkébe, ahová a férfi átkapcsolta neki a vonalat.
– Anya? – szólt bele a kagylóba.
– Én vagyok, Burt!  Milyen a szállás?
– Kitűnő.
– Jól érzed magad? Minden rendben? – Ruth nem tudta, vagy nem akarta leplezni aggodalmát. – Hallottál róla, mi történt Cooper Island-en?
– Ma szerencsére még nem volt időm bekapcsolni a tévét.
– A Red Lake-i támaszpontról lopott fegyverekkel lőttek le néhány ismert vállalkozót.
– Megoldódik, anya, ne aggódj!
– Neked biztos nem kell odamenned? – Ruth sóhajtott.
– Anya, furcsa helyzet számomra is, de annak az időszaknak vége. Hamarosan lesz új munkahelyem, és minden megváltozik.
– Többé már nem kell aggódnom érted? – kérdezte az asszony reménykedve.
Burt nevetett.
– Nem hiszem, anya, hogy te tudsz nem aggódni.
Ekkor már Ruth is nevetett.
– Már nem zavarlak tovább. Felhívhatlak még?
– Este hívj, akkor általában a szobámban vagyok. Szeretlek, anya! – Burt letette a telefont.
Az edzőterem előtt Klauson kívül egy másik kisfiú is várt rá.
Bernd volt, Klaus testvére. Érdekes páros voltak, Klaus az átlagosnál soványabb, a másik fiú pedig az átlagosnál kövérebb. Mégis megdöbbentő volt közöttük a hasonlóság.
– Szia, Burt! – Klaus arca felragyogott, amikor meglátta a férfit, felnőttesen kezet rázott a vele. Bernd félénken méregette Iversent, és valami köszönésfélét motyogott.
– Hello, fiúk! – Burt Berndnek is kezet nyújtott. A kisfiú kézszorítása bátortalan volt, és gyorsan hátralépett.
A teremben Burt megmutogatta a fiúknak a gépeket, bemelegítő mozdulatokat és gyakorlatokat is tanított nekik. Miközben lassan Bernd is feloldódott, úgy elszaladt  az idő, hogy kis híján lekésték az ismerkedési est miatt hat órára előrehozott vacsorát.
 
 Negyedik fejezet: 2023. január 22.
 

2023. január 8., vasárnap

Naptánc 2. fejezet – Ellentétek

Kép: saját

Ruth sóhajtva tette le a dolgozat utolsó oldalát a dohányzóasztalra. „A beavatási szertartások lélektani és jogi következményei” című munka írója az egyik kedvenc tanítványa volt. A fiú nehéz témát választott. A természeti népek harcosavatási szertartásaitól indítva eljutott a kollégiumi és kaszárnyabeli ugratásokig. Ruth-nak őszintén tetszett a dolgozat, de tartott tőle, hogy személyes érintettsége miatt, esetleg elfogultan ítéli meg.
Odakinn már sötétedett. A napnyugta azon szakasza volt, amikor az ember nem tud dönteni, lámpát gyújtson-e vagy sem, s ha végül mégis megteszi, attól sem lesz világosabb. Ruth felállt a fotelből, és az ablakhoz lépett, kinézett a kertvárosi utcára, a kanyarban épp ekkor tűnt fel a férje, Frank ezüstszürke BMW- je.
Amikor Ruth meghallotta, hogy nyílik a bejárati ajtó, kisétált az előtérbe. Frank meglepődött, hogy az asszony az ajtóban várt rá, de a szokásos szertartás részeként megcsókolta az arcát. Imádta vöröses barna bőrének bársonyosan puha érintését. Gyengéden végigsimított félhosszúra nyírt, még alig őszülő, kékes fényű fekete haján.
– A nappaliba viszem a kávéd – mosolygott férjére, az olívzöld nadrágot és halványsárga blúzt viselő asszony.
Frank általában a konyhában fogyasztotta el szokásos délutáni kávéját. Ezért miután kezet mosott, és besétált a szobába, gyerekes várakozás uralkodott el rajta. Felesége, néhány pillanat múlva már hozta is a virágmintás csészét, a kerek kistányéron, és letette fotelben üldögélő férje elé, a dohányzóasztalra. Az irodai löttyök után a Ruth készítette eszpresszó valódi élményt jelentett Frank számára. Megfelelő hőmérséklet, kellő mennyiségű cukor, és végül egy kocka csokoládé beleolvasztva: fogyasztásra kész bájital – így nevezte. Ezzel a bókkal még ma is zavarba hozta Ruth-t.
– Vendégünk lesz, Frank – mondta halkan az asszony, és lassan leereszkedett a henger alakú puffra, szemben a férjével.
– Igen? – Frank várakozva nézett a feleségére, mélyen belélegezte a kávé illatát, majd csodára várva a szájához emelte a csészét.
– Meghívtam Burtöt vacsorára – suttogta az asszony.
A férfi színpadias mozdulattal tette vissza az asztalra a csészét, a hatás kedvéért, de azért vigyázott, nehogy a hófehér terítőre fröccsenjen a fekete folyadék. Nem mintha zavarta volna, hogy foltos lesz a terítő, egyszerűen csak nem akarta, hogy Ruth mással foglalkozzon.
Kellemes meglepetésre számított, erre a legborzalmasabb estének néz elébe.
– Frank, egy éve nem volt itthon, még karácsonyra sem hívtam meg, mert Te nem akartad… Tegnap volt a születésnapja és végre ismét dolgozni fog. Egy sportklubban tanít.
– Igazán? – kérdezte Frank, és kelletlenül felhúzta a szemöldökét.
Ruth átnyúlt az asztal felett. Frank habozott, de az asszony könyörgő tekintetét látva, végül megfogta felesége kezét.
– Nem értem, miért gyűlölöd őt – suttogta az asszony.
– Az utolsó időszak, amit velünk töltött borzasztó volt, és csakis miattad. Nem hallgatott rám, pedig én mindent megtettem. Nekem fájt látni a könnyeidet. Dühített, hogy hallgattál, amikor késő éjjelente vagy ha éhes volt, megjelent. Hogy milyen állapotban, arról inkább ne beszéljünk, ugye? És ne említsük azt sem, hogy egyetlen vasat sem adott neked.
– Ebben a házban benne van Burt pénze is… de ez most nem számít, csak az, hogy a fiam. Már csak én vagyok neki.
– Értelek, Ruth – bólintott Frank beletörődve.
– Kérlek, próbálj türelmes lenni vele!
Frank megszorította a karcsú kis kezet, és rámosolygott Ruth-ra. Gyönyörködve figyelte a feleségét. Ruth őslakos asszony volt, kissé kiugró járomcsontja még inkább kiemelte gyönyörű, sötétbarna szemeit. „Ki hinné, hogy már elmúlt ötvenöt éves?” – gondolta Frank büszkén. Mindketten túl voltak már egy-egy fájdalmas kapcsolaton, amikor egymásra találtak. A férfi megözvegyült, az asszonyt pedig elhagyta a férje. Frank újra és újra átérezte, milyen kincsre lelt.
A meghitt pillanatot a csengő hangja törte meg.
– Ez ő – Ruth felállt.
Frank látta rajta, hogy ideges, érezte a keze remegését, ahogy lassan kihúzta az övéből. A férfi is felállt, hogy az ajtóhoz induljon. Általában ő nyitott ajtót a vendégeknek, de Ruth most megállította:
– Ne! – kérte. – Én akarom.
Az asszony kifelé indult, Frank követte. Figyelte, ahogy Ruth kinyitja az ajtót.
Fekete farmert és sötétkék pólót viselő, magas, harmincas évei közepén járó férfi álldogált a küszöbön.
– Jó estét – szólalt meg Frank a nappali ajtajából.
Burt biccentett, aztán belépett. Ruth megölelte a fiát.
– Kisfiam – sóhajtotta.
Frank önkéntelenül elmosolyodott, az asszony alig ért a fia melléig.
– Az étkezőben vacsorázunk – mondta Ruth, és átkarolta Burt derekát.
Frank utánuk indult, az ajtóban megtorpant egy pillanatra. Ruth gyönyörűen megterítette az asztalt. A fehér étkészletet vette elő, amelyet még karácsonykor is csak hosszú vívódás árán tett fel az asztalra. Ruhaszalvétákat és fényesen ragyogó poharakat készített a tányérok mellé.
Ruth megsimogatta Burt kezét. Így látszott, hogy a fia bőre csak egy árnyalatnyival világosabb, mint az övé. Az asszony egy rövid ideig még ott álldogált Burt mellett, mintha attól félne, hogy megszökik.
– Hozom a vacsorát – mondta aztán, és átment a konyhába. Frank utána bámult.
Ekkor tűnt fel neki, hogy Ruth kicserélte a két helyiséget elválasztó ajtó függönyét. Levette azt, amit ő ajándékozott neki egy üzleti útja után, és valami régi, indián szőttest tett fel, amit ki tudja, hol őrizgetett eddig.
Burt úgy nézett körül, mintha nem is itt élt volna évekig.
– Foglalj helyet – szólt Frank szárazon.
A fiatalember a konyhaajtóval szemközti szék felé indult. Ezzel meglepte Franket. Sokat veszekedtek azon, hogy ki üljön az előszoba ajtóval szemben, az asztalfőre. Frank érkezéséig az a szék Burté volt, de amikor elvette Ruth-t, az idősebb férfi úgy érezte, a családfő helye őt illeti. Burt elfogadta volna végre az új felállást?
Miután mindketten helyet foglaltak, Frank leplezetlenül méregette a fiatalembert. Fekete haját most ismét egészen rövidre nyíratta, talán hízott egy kicsit, mióta Frank nem látta, de a férfi még mindig soványnak találta az arcát.
Ruth egy nagy méretű ovális tállal egyensúlyozva lépett be az étkezőbe. A tál közepére sült hússzeleteket fektetett, melyeket sült zöldségekkel rakott körbe.
Frank hol a fiút, hol az anyát nézte. Burt arcvonásait Ruthtól örökölte. Ahogy az édesanyjára mosolygott, a fiatal férfi tekintetéből ugyanolyan melegség sugárzott, mint ami az asszonyéból szokott. Franknek különös gondolata támadt: vajon Ruth is tud annyi gyűlölettel és haraggal nézni valakire, mint a fia.
Az asszony az asztal közepére tette a tálat. Majd Burt tányérjáért nyúlt, keze megállt a levegőben.
– Nyugodtan, drágám – mondta Frank kedvesen.
A következő pillanatban legszívesebben visszavonta volna a szavait, megdöbbentette a saját viselkedése, hiszen néhány perce még haragudott erre az alakra.

Vacsora után a nappaliban üldögéltek, miközben a televízióban néhány tökéletes férfi egy tökéletes nőt próbált foglyul ejteni. Burt belefeledkezett a jelenetbe.
– Édesanyád említette, hogy már egyre kevesebb gyógyszerre van szükséged – jegyezte meg Frank a kanapén ülve.
Burt bólintott. A fotelben foglalt helyett, karjait a karfákon pihentette, kényelmesen hátradőlt. Frank ritkuló őszes hajába túrt. Képtelen volt levenni tekintetét a széles vállú, hosszú lábú fiatal férfiről. Burt az édesanyja felé fordult, aki közéjük lépett, hogy kistányérokat tegyen az asztalra. 
Amikor az asszony ismét magukra hagyta őket, Franket egyre jobban feszélyezte a kínos csend, újra próbálkozott: 
– Anyád azt is mondta, hogy tanárként dolgozol. 
A fiatalember meglepetten nézett rá: 
– Ha minden jól megy, a jövő hónapban edzőként kezdek egy sportklubban. 
– Azt hittem, már munkába is álltál. 
Burt vállat vont. 
– Jobb lenne minél előbb, nem? Szükséged van értelmes elfoglaltságra. Jobb, ha nincs időd a kudarcaidon töprengeni… – Frank tudta, hogy nem a megfelelő  kifejezéseket használta. Ruth az ajtóban álldogált, mozdulatlanná dermedve várta Burt válaszát. A fiatal férfi tekintete egy pillanatra elborult, de aztán nyelt egyet, és nagyon halkan ennyit mondott: 
– Igen. 
Ruth sóhajtott, a fiára mosolygott. 
– Készítettem neked narancstortát, és vettem egy kis apróságot is. 
– Köszönöm – Burt hálás tekintetett vetett az anyjára. 
– Hozom a tortát – Ruth csak néhány másodperc eltelte után indult kifelé. Úgy tűnt, fél kettesben hagyni a férfiakat. 
– Mit szólsz ehhez? – Frank a képernyő felé intett, ahol most egy kopaszodó idősebb úr beszélt. Elkezdődött az Esti Híradó. 
– Az afrikai törzsi zavargásokra gondolsz? 
 Frank bólintott. 
– Neked is menned kell?  
– Már nem vagyok katona, Frank, – Burt kezdte elveszíteni a hidegvérét. 
– Ja, igen mindig elfelejtem, hogy már arra is alkalmatlan vagy! 
Burt elsápadt, lassan felállt. 
Frank tudta, ezúttal túl messzire ment, felpattant a kanapéról. 
– Burt! – Ruth kiáltása egy rémült anya kiáltása volt, aki attól fél a fia valami megbocsáthatatlant készül elkövetni. Az ajtóban állt a tortával, melyen három nagy és három kicsi gyertya égett. 
Burt keserű arccal nézett az édesanyjára, aztán visszafordult Frank felé. 
– Én megpróbáltam, sajnálom. Tudod, Frank, ha érdemesnek tartanálak rá, lehet, hogy behúznék egyet  – morogta megvetően. 
Lassan kifelé indult, ahogy elhaladta az idősebb férfi mellett, vállával kicsit meglökte. Frank megrettenve nézett fel rá, de Burt már nem fordult meg. Az édesanyja elkeseredett arccal lépett el előle, nem merte tartóztatni. Aztán a becsapódó bejárati ajtó hangja egyértelművé, tette, hogy a fiatalember elment.
Ruth letette a tortát az asztalra, és lerogyott a fotelbe, két kezét a szája elé emelve mereven bámult maga elé. 
– Mi szükség volt erre? – kérdezte, néhány gyors lélegzetvétel után. 
– Nem kellett volna meghívnod. 
– Nem jutott még eszedbe, hogy itt is lakhatna? 
– Nekem sem kell itt laknom feltétlenül… – Frank ezúttal nem tudott tekintettel lenni Ruth érzelmeire, minden további magyarázat nélkül kiment a szobából. Az első este volt, ötéves házasságuk során, hogy mindketten itthon tartózkodtak, de nem együtt mentek be a hálószobába. 
Éjszaka volt, amikor Frank felébredt, Ruth nem aludt mellette. Nem tudta, hogy a felesége egyáltalán lefeküdt-e már és újra felkelt vagy este óta virraszt valahol a lakásban, a fiáért aggódva. 
Az előszobából fény szűrődött be az ajtó alatt. A férfi felkelt, kinyitotta az ajtót. Ruth hátát a falnak támasztva a telefonasztalka mellett ült, még mindig a sárga blúz és a zöld nadrág volt rajta. 
– Miért nem alszol? – kérdezte Frank. 
– Nincs otthon, nem ment haza – suttogta az asszony. 
– Aggódsz miatta? 
– Persze, hogy aggódom.
– Ezek szerint, Te magad sem bízol már benne. 
– Beteg volt, Frank, nagyon beteg. 
– És miért lett beteg, Ruth?! Mert sosem tudta, mi a fontos, és a megszállottsága miatt elveszítette a családját.
– Frank! – Ruth szinte sikoltott. 
A férfi döbbenten bámult rá, néhány pillanatig csak nézték egymást. 
– Ne haragudj – súgta Frank. 
– Többet nem beszélünk róla – jelentette ki Ruth színtelen hangon. – Az én fiam, az ügyei rám tartoznak. Meghívom majd ide, ha nem leszel itthon, mert ez még mindig az ő otthona is. Ketten építettük fel. Hálás vagyok, amiért kifizetted a jelzálogot, de ez nem jogosít fel arra, hogy őt kidobd innen. Őszintén szeretlek, Frank, de a fiamat is szeretem. Ismerem őt. Azok után, amin keresztülment, szüksége van rám. És nekem is szükségem van rá. Legyél velem, ahogy eddig, de fogadd el, hogy a lelkem kettéosztottam. 
Frank letérdelt az asszony elé, megsimogatta az arcát, aztán felsegítette. 
– Fürödj meg! Aztán próbálj végre pihenni.

– Burt – szólt a szobába lépő negyven év körüli szőke, teltkarcsú asszony. Felemelte a szőnyegre csúszott takarót, és a fotel karfájára terítette.Mosolyogva nézte a fiatalembert, ahogy kanapén ülve félmeztelenül alszik, lábait átnyújtva a fotelbe. Újra a nevén szólította, Burt erre már feleszmélt.
– Szia, Cate – mondta álmosan mosolyogva.
– Tudtál aludni? Nem volt túl kényelmetlen? – az asszony leült Burt mellé, aki átölelte a vállát.
– Rég aludtam ilyen jól.
– Be kellett volna menned Harry szobájába – csóválta a fejét Cate.
A férfi hitetlenkedve nézett rá.
– Egy tizenhét éves fiú birodalmába költözzek be, a tudta nélkül?
– Csak aludtál volna az ágyában – vont vállat Cate
– Gondolom, nem te takarítod a szobáját? – Burt a nő arcát fürkészte.
– James kifejezetten megtiltotta… – Cate elsápadt. – Ugye, nem azt akarod mondani, hogy nekem kellene?
– Jaj, dehogy – nevetett a férfi. 
Az asszony csípőre vágta a kezét, és úgy kérdezte: 
– Te mit tartottál tizenhét évesen a szekrényedben? 
– Egyenruhát és pornómagazint. Más nem nagyon fért el a kollégiumi szekrényben – tette hozzá Burt. 
– Most már biztos körülnézek Harrynél – mondta az asszony mosolyogva, aztán testvéri mozdulattal megsimogatta Burt karját. – Örülök, hogy hozzánk jöttél. Sajnálom, hogy James nincs itthon, neked is jobb lett volna.
  – Attól féltem, soha nem érek ide. Sok csábító hely van az idevezető úton. – Burt felállt, és hajtogatni kezdte a takarót. 
– Készítettem reggelit, főztem teát is – közölte Cate könnyed hangsúllyal, hogy oldja Burt zavarát. – A fürdőbe betettem egy kék csíkos törülközőt.
 – Köszönöm, Cate, azonnal megyek.
 
Cate a mosogatógépnél álldogált, amikor Burt felöltözve, nedvesen csillogó hajjal belépett.
– Mit mondtál, mikor jön haza James? – kérdezte a férfi, leülve a terített asztalhoz.
– Csak holnap este. Amióta Harry is eljár vele horgászni, egyre gyakrabban vagyok egyedül. Jól el vannak ketten, én már nem is hiányzom nekik – mosolygott az asszony bánatosan.  
– Ha te is elmentél volna velük, ki lett volna, aki megvigasztal?
– Jaj, Burt, nem jó ez így! Senkid sem volt azóta. 
– Itt vagytok nekem ti
– Tudod, hogy nem így értettem.
Burt vállat vont.
– Ki maradna velem, ha megtudná az igazságot?
– Sosem tudod meg, ha magadba zárkózol. Te itt maradtál, Burt, velünk vagy, a barátaiddal. Menj újra emberek közé. Élj!

– Hagyjuk inkább, Cate! – Burt kivett egy szelet kenyeret a kosárból, aztán a szalámi szeleteket és tojás karikákat vizsgálgatta a tányérján.
– Jó, ne haragudj! Egyél csak. Jó étvágyat! – Az asszony kinyitotta a mosogatógép ajtaját, és kiemelt néhány tányért.
– Mint egy hotelben, esküszöm – Burt a kenyérre fektetett néhány szelet szalámit.
– Ó, majd’ elfelejtettem! A hotelről jutott az eszembe. Jamesnek felajánlottak egy üdülési lehetőséget. Egy újonnan épült tengerparti hotel népszerűsíti magát, de a meghívás sajnos csak egy személyre szól – Cate nagyot nyelt. – Azért van egy apró kis szépséghibája a dolognak, ugyanis a kivitelező hibája miatt gond van a felső szintekkel. Emiatt nem nyithattak meg az idei szezonra. Nincs kedved pihenni egy kicsit? Silent Beachen van.
Burt elgondolkozva vizsgálgatta a szendvicsét.
– Ugye nem azt akarod mondani, hogy a fejünkre szakad a ház?
– Jaj, Burt! A Forever Forrest szállodalánc új létesítményéről van szó, a műszaki átadás megtörtént, nem találtak semmi problémát. Az egyik tulajdonosnak viszont valami nem felelt meg esztétikailag, és lefújta az ünnepélyes megnyitót. Állítólag eltértek a belső kialakításra vonatkozó kötelező előírásoktól.
– Egy ilyen kényes-fényes helyre akarsz engem elküldeni? – nevetett Burt.
– Itt a cím, meg a telefonszám, holnapután indulhatnál. James már elintézte a repülőjegyet is, mire rájött, hogy csak egy személynek szól a meghívás. – Cate a hűtő tetejére állított fonott kosárkából egy névjegy formájú kártyát halászott elő.
– Harryt nem érdekli?
– Egy hét Gina nélkül, megőrültél? Különben is mivel foglalkozhat egy magányos gimnazista egy hotelben?
– Köszönöm, Cate, meggondolom. – Burt a farzsebébe csúsztatta a névjegykártyát.
– Itt maradsz ebédre?– kérdezte az asszony kedvesen.
– Nem terhellek tovább.
– Egyedül vagyok, Burt, nem zavarnál, örülnék neked. Segíthetnél bevásárolni. Aztán lenne még valami…
– Na, mond! – a férfi gyanakvó tekintettel vizsgálgatta a nő arcát.
– A tegnap éjszakai vihar félig letört egy ágat a diófáról, lefűrészelnéd nekem? Félek, rádől a hátsó teraszra.
Burt nevetett.
– Óh, ti nők!


– Hello!
A harsány kiáltásra Cate előbújt a konyhából. A férje és a fia végre hazaértek.
Harry akrobatamutatványok segítségével igyekezett megszabadulni a cipőjétől, a hátizsákja a bejárati ajtó előtt hevert.
– Már másodszor hűlt ki a vacsora. Azt hittem, előbb hazaértek. Apád?
– Beáll a kocsival a garázsba.
– Menj mosakodni, addig újra melegítem az ételt.
Cate megvárta, míg Harry eltűnik a fürdőszoba ajtó mögött, csak aztán szaladt vissza a konyhába. Épp a mikroba tett egy szépen megrakott tányért, amikor félelmetes hang hallatszott:
– Fel a kezekkel!
A következő pillanatban, a feleségével egykorú, nagydarab szőke férfi már ugrott és elkapta a tányért, mielőtt az a járólapra esett volna. A borsó, a rizs és a répa ezerfelé hullott, jutott belőle Cate hajába, a kőre, a mosogatóba.
– Megvesztél, Jim? – mérgelődött az asszony.
Jim csak nevetett, átölelte a feleségét, szerette volna megcsókolni, de Cate tiltakozott, és azt mondta:
– Bolond vagy!
Mikor végre sikerült asztalhoz ülniük, Cate elmesélte, hogy Burt náluk járt, aztán hozzátette:
– Remélem, jól érzi majd magát.
– Csak rajta múlik – mosolygott James.
– És velünk mi lesz a szabadságod alatt? – faggatta Cate.
– Szeretnék veled elutazni, kettesben – James Harryre nézett. – Ugye, nem haragszol, fiam?
Harry kajánul elvigyorodott.
– Nem fogok félni. Használhatom a kocsit?
James bólintott.
Megszólalt a telefon, a férfi felállt, és átment a nappaliba.
– Dr. Dalton? – hallatszott be a konyhába meglepett hangja.
Cate a férje után sietett. Jim az asszony láttán kihangosította a telefont. Ruth Dalton feldúlt hangját meghallva, Cate iszonyú dühös lett Burtre.
– Elnézést a zavarásért, de maguk az egyetlen reményem. Nem tudnak valamit a fiamról?
– Tegnap még itt ebédelt, és csak utána indult haza – válaszolt Cate nyugodt hangon.
– Rendben volt?  – Ruth hangja elcsuklott.
– Természetesen!
– Köszönöm, nagyon köszönöm! – Dr. Dalton hangja már nyugodtabbnak tűnt. Még egyszer elnézést kért, aztán letette a kagylót.
James halkan megszólalt:
– Elmegyek Burthöz.

A csengetésre Burt kelletlenül felkelt a franciaágyról, nehezen szakadt el a televíziótól, ahol épp egy autóversenyt közvetítettek.
Kihátrált a szobából a négyzet alakú előtérbe, itt azonban az ajtónyitáshoz már hátat kellett fordítania a képernyőnek. Az ajtóban James állt.
– Gyere be – Burt visszaballagott a szobába, James követte.
– Rosszkor jöttem – jegyezte meg a képernyőre pillantva.  Ennek ellenére nem zavartatta magát, kínálás nélkül helyet foglalt a fotelben.
Burt visszafeküdt az ágyra.
A következő félórában egyikük sem szólt. James egyszer felállt, kiment a konyhába, a hűtőhöz, és egy üdítővel jött vissza. Amikor egy szőke nő jelent meg a képernyőn, megszólalt:
– Cate mondta, hogy átvetted az ajándékutat. Örülök.
– Beszéltem velük, teljes ellátást adnak, így még én is megengedhetem magamnak.
– Majd rendeződnek a pénzügyeid is  – nyugtatta James – Felhívtad édesanyádat?
Burt a fejét rázta.
– Ne kezdd újra. – James hangja ostorként csattant.  – Dalton nem ér ennyit! Eleve utált téged, számomra ez már rég nyilvánvaló. Édesanyád miatt talán nem vettél erről tudomást, de most már nem dughatod homokba a fejed. Egyébként miatta vagyok itt, szegény megőrül az aggodalomtól. Nálunk érdeklődött utánad.
– Hagyj békén – kérte Burt, minden erő nélkül.
– Beszélj édesanyáddal, kérlek. Tárcsázzak én? – James felállt.
– Ülj vissza! – Burt lassan felemelkedett az ágyról.
– Tudtam, hogy nem csalódom benned – James mosolygott.

Harmadik fejezet: 2023. január 15.

Találkozások


2023. január 1., vasárnap

Naptánc 1. fejezet – Pearl Creek

 
Forrás: Pexels

A patak a fák közül tört elő, és attól kezdve párhuzamosan haladt az úttal, Stefi lélegzet-visszafojtva csodálta a busz ablakából. Tökéletesen megértette, miért épp Gyöngypataknak nevezték el. Az itt-ott előbukkanó szikladarabokon futása megtört, a víz tetején a fehér tajték úgy csillogott, akár az igazgyöngy. A lány a légkondicionált jármű zárt ablakai ellenére érezni vélte a hűs víz illatát, a felverődő vízcseppek érintését. A látvány, akárha rég elfeledett emlékeket hívna új életre, felébresztette érzékeit.
Amikor a városba érve a patak magára hagyta az utat, Stefi szíve összeszorult. Az autóbuszról leszállva halálosan fáradtnak érezte magát. Helyismeret híján taxi után érdeklődött egy a buszról leszálló tinilánytól, aki fura mosollyal közölte, hogy itt olyan nincs, de megmutatta neki, merre menjen. Így belebújt a hátizsákja vállszíjaiba és gurulós bőröndjét maga után húzva elgyalogolt a csendes kis utcában álló a régi házhoz, melynek Barbara néni elmondása szerint már egy ideje nem volt lakója. A Chuck nevű szomszéd vállalta, hogy néha kiszellőzteti, de így is érezni lehetett a lezárt házak jellegzetes, nyirkos szagát.
Stefi leült az étkezőasztalhoz, álmodozva simított végig kopott sárga lapján. A székeken is szakadt és avítt volt a virágmintás kárpit. Az ablak- és ajtókeretekre ráfért volna a festés, ahogy a falakra is. A régi használati tárgyakból már nem maradt semmi, a konyhaszekrény polcai üresen ásítoztak, a mosogató körül penész feketéllett, felette az ablak felső sarkán hatalmas pókhálót vett észre. A ház lerobbant állapota ellenére Stefi nyugalmat érzett, mert úgy hitte, végre menedéket talált.
Elképzelte édesanyját az asztal felé fordulva támaszkodni a mosogató előtt, kezében konyharuhával, miközben apja belép az ajtón az újsággal. A távol élő szülők képe gyorsan szertefoszlott, és máris azt a férfit látta maga előtt, akinek az emléke elől ide menekült.  Burt pólóban, rövidnadrágban lépett be az ajtón, rövid, fekete haja nyirkos volt a futástól.  Stefi az asztalra borult, homlokát a karjára fektetve sírni kezdett. Fájdalmasan rövid ismeretsége Burttel olyan rejtett erőforrásokat ébresztett fel a lelkében és a testében, amelyek létezéséről nem is tudott. Ezek az erők hiába kerültek felszínre. Úgy érezte, Burt mosolya, érintése nélkül kiaknázatlanul újra eltűnnek majd.
A férfi hangját vélte hallani, szinte érezte ajkai simogató érintését a fülcimpájánál, odakapott. Egy légy zúgott el mellette. Könnyei között is nevetett ezen a szánalmas álmodozáson. Hogy téveszthette össze Burt érintését egy légy szemtelenkedésével?
Reménykedve a bejárat felé nézett. Az egyik cipője az ajtó mellett hevert, a másik az emeletre vezető lépcső alján.
Burt már nem teheti őket egymás mellé, a szétszórt ruhákat sem szedegetheti össze szokásos beletörődő mosolyával, és nem igazítja el az abroszt sem, ahogy a salátástálat sem helyezi pontosan, de pontosan az asztal közepére.
A nemek és a nincsek… Stefi próbálta elűzni a keserű gondolatokat, de rátelepedtek, ahogy a szél kergette virágszirmok belegabalyodnak a lányok hosszú hajába.
Mély sóhaj kíséretében felállt, felment az emeletre, hogy ellenőrizze a három ottani szoba állapotát. A lépcsőfeljáróval szemben nyílt az első szoba, ennek tárva-nyitva volt az ajtaja, látszott, hogy teljesen üres.  
Elhaladt a középső szoba csukott ajtaja mellett, a leghátsó szobába lépett be először. Ez a helyiség gyerekszoba lehetett. A meglévő bútorok rossz állapotban voltak, az ágyon szétfoszlott a kárpit, látszott az ócska matrac. A rózsaszín szekrényről lepattogzott a festék nagy része, a kis piros fotel ülőrészét kifakította és szétlyukasztgatta az idő. A fürdőszobán keresztül ment vissza a középső szobába. A dupla ágy még használhatónak tűnt, és a szekrényajtó is a helyén maradt, amikor kinyitotta. Elhatározta, hogy itt rendezi be a főhadiszállását.
A konyhában hagyott bőröndjét felcipelte a lépcsőn, és berakodott a szekrénybe. Már csak a hátizsákja maradt, azt is felvitte és tartalmát az ágyra borította. Felemelte vadonatúj telefonját, melyhez új számot kért, és a kopott éjjeli szekrényre tette.  A tárcája, Burt szürke pólója és egy fényképtartó maradt a régi takarón. Már rég csak a saját tusfürdőjét érezte a pólón, de képtelen volt megválni tőle.
Felállt, kihúzta a komód legfelső fiókját, ahová a fehérneműit rakodta, s mielőtt melléjük tette volna, még az arcához simította a szürke anyagot. Szemét lehunyva emlékezni próbált, de csak töredékek villantak fel előtte, egy mosoly, Burt válla, a keze. A szájához nyúlt, megpróbálta felidézni a férfi ajkának érintését. Aztán a fejét ingatva végighasalt az ágyon. Rájött, már nincsenek könnyei.
A képtartó hátulját nézte. Óvatosan nyúlt felé, úgy fogta meg, mintha égetné az ujjait, lassan átfordította. Távolinak és idegennek tűnt a nevető pár a képen.
– Vigyázz rá, Nagyszellem – suttogta.
Megborzongott. Úgy érezte, mintha valaki hívná, szólítaná. Felült, körülnézett, de nem látott senkit. Hogy is láthatott volna!
– Jobb lesz vigyázni ezekkel a szellemekkel – jelentette ki, és kényszeredetten felnevetett.
A varázst mindenesetre sikerült megtörnie.
Visszatért a konyhába. Bedugta, bekapcsolta a hűtőt, megkönnyebbült, amikor meghallotta a motor zümmögését. Az üres polcok láttán ráébredt, mennyire éhes.
Eszébe jutott a kis vegyesbolt, melyet a busz ablakából látott. Átöltözni nem volt ereje, laza copfba kötötte mézszínű haját, és vásárolni indult.
Egy nagyon kövér asszonyság sepregetett a „Rosa néni vegyeskereskedése” feliratú, kézzel festett tábla alatt. Stefi halkan köszöntötte.
Az asszony, vélhetően maga Rosa néni, érdeklődve méregette, vallató tekintete magyarázkodásra késztette a lányt.
– Most költöztem ide, a Márton-házba.
– Egyszer valamikor már lakott ott egy magányos nő, de 1898-ban nyomtalanul eltűnt, amikor tűzvész pusztított a városban.
– Bennégett a házban? – kérdezte Stefi megborzongva.
– A ház sértetlen maradt, az oltás alatt néhányan még látták, de aztán másnap már nem került elő. A szóbeszéd szerint rezervátumból szökött indiánok gyújtogattak a városban, és ők vitték magukkal. A családja valamikor itt élt, elutaztak a rokonaikhoz, és soha többé nem látták őket. Aztán évekkel később felbukkant a lány, állítólag addig az indiánok között élt, akik megtámadták a családját és őt magukkal vitték, de végül megszökött tőlük. A tűzvész idején újra rátaláltak és visszavitték. – Rosa néni vállat vont, miközben tovább vizsgálgatta Stefit.
– Gondolom, sok mindenre szüksége lesz, ha most költözött ide. Tényleg egyedül érkezett? – kérdezte aztán, már jóval kedvesebben, a lány sápadt arcát szemlélve. Letámasztotta a seprűt, közelebb lépett Stefihez. – Fáradtnak és szomorúnak látszik, segíthetek valamiben?
Stefi megrázta a fejét.
– A ház egy rokonomé, amikor két évvel ezelőtt hazajött Magyarországra, akkor ajánlotta fel, hogy bármikor idejöhetek… és most…
Rosa néni pont úgy simogatta meg a fejét, mint a nagymamája, amikor kislány korában elesett a ház előtt.
– A barátom eltűnt, valószínű, hogy meghalt. – Stefi sírva fakadt.
A néni hirtelen átölelte, és ringatni kezdte hatalmas húsos karjai között. A lány tűrte egy darabig, de aztán kiszabadította magát.
– Nézzen körül, kincsem! Válogasson kedvére! – Rosa néni újra megfogta a seprűt.
Stefi belépett a boltba.
A beszédes asszonyság révén az egész kisváros pillanatok alatt megtudja, miért jött ide, de legalább nem faggatják. Még Marlene-nal, egyetlen barátnőjével sem közölte ezt a címét, így christowni ismerősei is békén hagyják majd. Egy kicsit magában lehet, lesz lehetősége végiggondolni, hogyan tovább.

A szükséges élelmiszereken kívül Stefi vásárolt egy régimódi sípolós teafőzőt, egy bögrét kistányérral, szivacsokat és egy flakon mosogatószert. Mikor hazaérve kinyitotta a konyhai vízcsapot, kiderült, hogy valami nincsen rendben.
Szerencsére otthon találta Chuckot. A negyvenes évei közepén járó, sűrű göndör őszhajú férfi gyanította, mi lehet a gond. Megnézte a szivattyút, és a gyors szerviznek köszönhetően Stefi nem maradt víz nélkül.  Mikor Chuck hazament, a lány áttörölgette a konyhai polcokat, a hűtőt, az asztalt, a pultot. Aztán végre leült enni. Régen volt ennyire éhes. Valamivel később jóllakottan felállt az asztaltól, és belélegezte a ház illatát. Különös érzése támadt, mintha hazaérkezett volna. Ösztönösen a telefonjáért nyúlt, és nem törődve az időeltolódással, felhívta a szüleit.
Megnyugtatta édesanyját, hogy szerencsésen megérkezett, és könnyed hangon mesélni kezdett a ház "tökéletes" állapotáról. Amikor apja hangját meghallotta, minden erejét össze kellett szednie, hogy ne kezdjen el ismét sírni. Az apukája, ahogy az elmúlt egy hónapban lezajlott beszélgetéseik során mindig, most is arra próbálta rávenni, hogy utazzon haza. Végül abban állapodtak meg, hogy mivel Barbara néni hamarosan odautazik, ha előbb nem, legkésőbb vele a lány is hazatér. Stefi örült, hogy időt nyert.
Voltak pillanatok, amikor úgy vélte, legjobb lenne mindent feladni, és a szüleihez menekülni, de pontosan tudta, már velük sem lenne jó.
Kiüresedettnek érezte magát, sokkal magányosabbnak, mint eddigi életében bármikor, mintha elveszett szerelmével együtt belőle is eltűnt volna egy rész. Sóhajtva körülnézett. A ház siralmas állapotában saját sérült lelkét látta visszatükröződni.
Hirtelen egy kép villant fel előtte, kockás ruhás fiatalasszony állt ugyanebben a konyhában, vadnyugati filmbe illő bútorok között. Gyöngyökkel és tollakkal díszített csont nyakdíszt tartott a kezében.
– Fürge Szarvas! – mintha a falak suttogták volna a nevet.
Mást talán megijesztett volna a különös látomás, de Stefi biztató jelet látott benne. Az asszony kezében látott indián ékszer megerősítette benne a hitet, hogy az ő igazi helye itt van.
Gyermekkorától kezdve megmagyarázhatatlan vonzódást érzett az indiánok iránt, minden könyvet elolvasott, amely a kezébe került, minden filmet megnézett, még akkor is, ha idegen nyelvű televízióadó sugározta. Amikor a főiskolát befejezve jelentkezett az ott meghirdetett külföldi ösztöndíjas állásokra, mágikusnak bélyegzett apró cselekedetekkel próbálta irányítani a sors útját. A szülei és a barátai vele örültek, és sámánlánynak csúfolták, amikor kiderült, hogy a christowni könyvtár ösztöndíját nyerte el. Két éven keresztül még véletlenül sem találkozott őslakosokkal, míg aztán egy hónappal ezelőtt minden megváltozott. Ám a csodálatos álomnak ugyanolyan hirtelen szakadt vége, mint ahogy elkezdődött.
Most csak egyetlen dolog foglalkoztatta, ebben keresett vigaszt. Elhatározta, hogy rendbe hozza a házat, még akkor is, ha a két év alatt megtakarított pénzét kell is rááldoznia. Késő estig terveket rajzolgatott a konyhaasztalnál, összeírta, mi mindenre lesz szüksége. Néha felállt, és mérőszalaggal megmért ezt-azt. Nemcsak a bútorokat vette számba, feljegyezte a hiányzó terítők, függönyök, szőnyegek számát és méretét is.
Mikor már majdnem leragadt a szeme, és fájt a háta a konyhaszéken való üldögéléstől, felkelt, nagyot nyújtózott. A Rosa néninél vásárolt szárított, szemes csipkebogyóból teát főzött magának.
Aztán a hátsóteraszon, az ajtónak támaszkodva a csillagos eget bámulta. Langyos szellő játszadozott a levelekkel. Az elvadult almafán a házból kiszűrődő gyér fény ellenére is szépen látszottak a gyümölcsök. Egyébként a kert is siralmas állapotban volt, gondos kezekre várt.
Stefi felnézett az égre, a könnyein át figyelte a csillagokat. Egy erősebb széllökés különös suttogás kíséretében megborzolta a haját, aztán megpillantott egy hulló csillagot. Későn jött rá, hogy kívánnia kellett volna valamit. A szája elé emelte a kezét, könyörögve nézett körül. S ekkor, mintha épp hozzá készült volna, elindult egy újabb csillag.
Stefi behunyta a szemét, és csodáért fohászkodott, aztán felidézte magában a pillanatot, amelytől egész élete új fordulatot vett…
 
Második fejezet: 2023. január 8.