2023. április 23., vasárnap

Naptánc 17. fejezet - A szarvas szíve

 
Kép: Pixabay

Amikor a ropogó, vakítóan fehér hóban elindult a kovácsoltvas kapu felé, Stefi legszívesebben azonnal visszafordult volna. Segélykérően hátranézett unokanénjére, aki elhozta ide autóval.
Barbara hevesen integetett a volán mögül, hogy menjen már.
A parkban rengetegen sétálgattak. A hideg miatt mindenki vastagon beöltözött, semmi nem utalt arra, hogy ez a hely egészségügyi intézmény lenne, inkább szállodának tűnt. Ez erőt adott Stefinek. Rettegett a Burttel való találkozástól. Ráadásul Mark rábeszélte, hogy délután menjenek el együtt a férfi szüleihez, akik egy farmon éltek Pearl Creek-től északra. A lány tartott a rá váró kínos beszélgetésektől. 
Már majdnem elérte a kastély hatalmas lépcsősorát, amikor vidám kiáltást hallott:
– Burt!
Csodálkozva nézett a hang irányába. Tetőtől talpig feketébe öltözött lány szaladt el mellette. Stefi a lépcsősor aljánál heverésző márvány oroszlán mögé lépett, ahonnan mindent látott és hallott, de őt nem vehették észre.
–Szia! Megérkeztetek? Na, tetszik a lakás? – az ismerős hang hallatán Stefi reszketni kezdett.
Burt ekkor ért le a lépcsősor aljára. Háromféle kék anyagból varrt, vízálló túrakabátot és farmert viselt. Fekete haja megnőtt, mióta Stefi nem látta, eltakarta a
homlokát, és a kabátja gallérját. Arca kicsit soványnak tűnt ugyan, de Marlene-nak igaza volt, jól nézett ki, és hosszú haja még hangsúlyosabbá tette indián vonásait. Stefi szíve összeszorult, látva, ahogy a férfi a lányra mosolygott, aki közben kuncogva a nyakába csimpaszkodott, és ujjongva mondta:
– Jaj, nagyon!
Stefi szemében gyűltek a könnyek, a fejére húzta bundája kapucniját, és kifelé indult a parkból. Egészen az út jobb szélére húzódott. Amikor egy pillanatra mégis felnézett, a másik oldalon ismerős alakot vett észre. James fia volt, Harry. Lehajtotta a fejét, nehogy a fiú észrevegye, és megszaporázta a lépteit. Talán jobb is így, hiszen Mark várja őt, hogy elvigye a szüleihez.
Barbara döbbenten nézett rá a szélvédőn keresztül. Kiugrott a kocsiból, és Stefi elé szaladt.
– Mi történt, kicsim? – kérdezte, átölelve a lány vállát. – Nem igaz, hogy jól van?
– De, igen – zokogott fel Stefi,  és nagynénje nyakába borult.
– Nagyon is jól van, egy fekete csitrit ölelget a lépcső alján.
– Stefi – nézett rá Barbara értetlen arccal.
– Hogy is lehettem ilyen bolond! Már majdnem fél éve. Nem is kerestem. Igaza van.
– Kicsim, kicsim, sajnálom.
– Nem értem, miért küldött ide Marlene?
– Hiszen te együtt vagy Markkal – mondta Barbara szigorú hangon. – Gyere, menjünk haza!
Barbara hazavitte Stefit, aztán szinte azonnal indult is Christownba, ahol a barátai vártak rá. Aggódott, de a lány megnyugtatta, ha Mark ideér, már semmi gond nem lesz.
 
Mark, amikor belépett a házba, rögtön látta, hogy Stefi nincs jól.
– Megijesztesz, édesem – mondta a férfi, átölelve a lány vállát.
– Mi lenne, ha ma este itt maradnánk nálam, és csak holnap mennénk el a szüleidhez? Nekem nehéz itt az ünnep, hogy a szüleim távol vannak, veled kettesben talán más lesz – Stefi mosolygott, és megpróbált boldognak látszani.
Úgy tűnt, Markot kellemes meglepetésként érte az ajánlat. Stefi ünnepi menünek túldíszített szendvicseket készített, de a férfi mindennel elégedett volt.
A szendvicsek mellé fogyasztott pezsgőtől a lány könnyednek és elszántnak érezte magát. Beült Mark ölébe, levette a férfi nyakkendőjét, és gombolni kezdte az ingét. Mark megfogta a kezét. Stefi egy pillanatig azt hitte, leállítja és felmennek a hálószobába. Ám Mark felállt, levette a nadrágját, és vetkőztetni kezdte.  Végül a rongyszőnyegen szeretkeztek, az asztal és az új tálalószekrény között, melyet Stefi kivételesen katalógusból rendelt.
A teste végre megkapta, amire vágyott. A levegőt kapkodva feküdt Mark mellett, és rájött, hogy a teste könnyű, ha a lelke nem is. Hálásan megcsókolta a férfit, Mark mindkét karjával átölelte.
A lány megborzongott, Mark felemelte a pezsgősüveget és a fülébe súgta:
– Gyere, fürödjünk meg. 
 
Reggel a házat betöltötte a kávé illata, Stefi a konyhában terített asztallal várta Markot, aki frissen borotválva, a lányhoz hasonlóan majdnem útra készen szaladt le a lépcsőn, és egy magazint tartott a kezében.
– Olyan ritkán van időm olvasni – mondta mosolyogva, és könnyedén az asztalra hajította az újságot a kávéscsésze mellé.
– Mi ez? – kérdezte Stefi kíváncsian.
Kitöltötte a kávét Marknak, és az asztalra tette a kancsót.
– Motoros magazin. Megmutatom a kedvencemet – mosolygott rá a férfi, miközben az újságot lapozgatta. A lány cukrot és tejet töltött a kávéba, majd a pulthoz lépett, hogy Mark keze ügyébe helyezze a kenyérkosarat.
– Indián, nézd – ujjongott Mark.
– Indián? – Stefi kezében megbillent a kosár, néhány szelet kenyér a kőre esett. – Én nem látok itt indiánt – mondta remegő hangon –, csak egy motort.
Mark jóízűen kacagott.
– Pontosan, ez egy híres chopper! – Gyönyörködve nézegette a járgányt, míg Stefi a lepotyogott kenyereket szedegette.
– Drágám, ideadnád a vajat?
Stefi a kőről felvett kenyeret a tányérjára dobta, és Mark kinyújtott kezébe adta a vajas dobozt, aztán leült, és elkészítette a saját kávéját is.
Reggeli közben Mark részleteket olvasott fel az újságból. Akárhányszor mondta ki az indián szót, Stefi gondolatai elkalandoztak. 
A férfi végzett az étkezéssel, és feltehetően minden fontos részt elolvasott a magazinból, hirtelen felállt az asztaltól.
– Induljunk – mondta határozottan.
Stefi csodálkozva meredt rá.
– A szüleimhez, már tegnap este oda kellett volna érnünk – magyarázta a férfi, nem értve a lány döbbenetét.
 Stefi még mindig semmi jelét nem adta, hogy indulni készülne.
– Nem szeretnél velem jönni, ugye?  – kérdezte Mark gyanakodva.
– Haragszol rám? – kérdezett vissza a lány bűnbánó arccal.
– Inkább mondd meg, ha nem akarsz velem jönni, minthogy ott hisztériázz – válaszolt a férfi ingerülten
– Sosem hisztériáztam! Egyszerűen csak korainak érzem.
– Megismerni a szüleimet? – Mark őszintén meglepődött.
– A közös karácsonyt!
– Tegnap éjjel nem találtad korainak – a férfi sértődött volt, és cinikus.
– Mark tegnap veled voltam, nem a szüleiddel. Kérlek, ne haragudj!
– Rendben – bólintott Mark ridegen. – Ha hazajöttem ünnep után, felhívlak. A szilveszteri partyra remélem, eljössz?
– Az egészen más, Mark – mondta a lány zavartan, és bólintott.
 
Miután a férfi elment, Stefi felballagott a lépcsőn a hálószobába. Elrendezte az ágyat, és egy pillanatra az arcához emelte a párnát, melyen Mark aludt. Az illatfoszlány, ami a férfi után maradt, semmi különös érzést nem váltott ki belőle, és ez keserűséggel töltötte el.
Az ünnep két napját majdnem végig a televízió előtt töltötte. Gyermekműsorokat és romantikus filmeket nézett. Mivel más nem maradt a hűtőben, tojásos szendvicset, karácsonyi teasüteményeket evett, és tejet vagy csipkebogyó teát ivott. Kétszer is felhívta a szüleit, az édesanyjával együtt sírdogáltak a telefonvonal két végén.
Karácsony másnapján már sötét volt, amikor gondolt egyet: felöltözött, és sétára indult. Magával vitte az Alextől kapott CD-t, Burt képeivel. Elhatározta, hogy bedobja a műszaki üzlet előtti kis ládába, ahol az előhívásra váró filmeket is gyűjtötték.
Lába alatt ropogott a keményre fagyott hó, belélegezte a tél semmihez sem hasonlítható, tiszta illatát. Ahogy a feldíszített házak között sétált, hallotta a kiszűrődő hangokat, látta a függönyök mögött mozgó árnyakat, a színes fényeket a karácsonyfákon. Néha ételek illatát hozta felé a szél.
Aztán, mintha füstszagot érzett volna, felvillant előtte egy tábortűz fénye. Vastag, prémes bőrruhába öltözött emberek állták körül, nevettek, különös, dallamos nyelven beszélgettek. Ott állt közöttük. Egy férfi átölelte a vállát, nem látta az arcát, de Burt jelenlétét érzékelte. Minden ízében megremegett, és futva indult hazafelé.
 
A rehabilitációs intézetben az orvosok és nővérek mindent megtettek, hogy a betegek számára még a családjuktól távol is kellemesen teljen az ünnep két napja. Huszonhatodikán este, vacsora után néhány kisgyerek karácsonyi verseket és dalokat adott elő, melyeket az egyik nővér segítségével tanultak be. Amikor a gyerekek meghajoltak, az asztaloknál tapsolni kezdtek, sokan felálltak és fütyültek, mint egy színházban. A kis betegek mosolyogva integettek és hajlongtak. Burt ezt a pillantott használta fel, hogy visszavonuljon egyágyas szobájába.
Odakinn kemény hideg volt. A tiszta égen ragyogtak a csillagok, a vastag hótakaró felerősítette az udvari lámpák fényét. Amikor belépett a félhomályos helyiségbe, nem gyújtott villanyt. A szanatóriumot Charles Dorman nagybirtokos hegyi kúriáján hozták létre, és néhány szobában, többek között az övében is, megmaradtak a sötét színű, vaskos régi bútorok.
A szerencsétlenség előtt sem tulajdonított különösebb jelentőséget a környezetének, az emberek külsejének és használati tárgyaiknak, amióta azonban visszatért a kómából, a külsőségek még annyira sem izgatták, mint előtte. Úgy, ahogy volt, ruhástól végigdőlt az ágyon, belemerült a füstüveg színű csendbe. Tudta, hogy Ruth a sájen törzsről és népe szokásairól mesélt neki a kórházban. Különös visszatérő álmai voltak. Legtöbbször indián harcosok között látta magát, akik valami vezetőfélének tekintették. Néha James szólt hozzá, ilyenkor rendszerint felébredt, és sokáig nem tudott újra elaludni. Az első időkben nem mindig tudta elkülöníteni, hogy álmodik-e még, vagy már ébren van.
Túlságosan közelinek és életszerűnek tűntek a képzelgései. Most már ettől nem szenvedett. Viszont előfordult, hogy a korábbi álmait valóságos emlékeknek hitte, és végig kellett gondolnia életének egy-egy szakaszát, hogy rájöjjön a tévedésre.
Stefit sikerült átemelnie valahová túl az emlékein. A lány hiánya már nem váltott ki belőle haragot és tehetetlenséget. Csak csendes szomorúságot érzett, ha eszébe jutott, és ugyanazzal a vágyakozással gondolt rá, mint a halálra, melytől megnyugvást és békét remélt.
Abban bízott, hogy James a napokban meglátogatja majd, de csak Harry ugrott be a barátnőjével, Ginával. A fiú elmesélte, hogy apja végre elintézte a Kate által régen várt utazást. Igaz, hogy csak négy napról volt szó a karácsonnyal együtt, de Harry szerint, édesanyja rég volt ennyire boldog.
Ruth és Frank is elutaztak a férfi testvéréhez, és csak Újév napjára ígérték a hazatérésüket.  Délelőtt Alex felhívta Red Lake-ből, ahol épp szolgálatban volt. Elsütött néhány viccet, és már a szilveszteri bulit tervezgette. Burt ezúttal nem volt vevő a humorára, amit a tizedes megérzett, és hamar befejezte a beszélgetést.
Hirtelen kinyílt az ajtó. A folyosóról beszűrődő fényben viccesen csillogott a küszöbön álldogáló öltönyös úr kopasz feje teteje.
– Remélem, Burt, nem ébresztettem fel – mondta bocsánatkérően.
– Semmi gond, professzor úr – hárított Burt könnyedén. Felült, felkapcsolta a falra rögzített kislámpát.
– A kis autóbalesetesünk, Clara Vasquez szobatársa szólt, hogy a kislány elindult a Karácsonyi Csillaghoz, hogy találkozzon a szüleivel – mondta a professzor a kilincset szorongatva.
Burt csodálkozva nézett rá.
– Hogyan? – kérdezett vissza, de a következő pillanatban ráébredt, mit is akart mondani a halálra rémült ember. – Megszökött a kislány?
– Igen – sóhajtotta a hatvan év körüli orvos. – Keresőcsapatokat szervezünk. Úgy gondolom, Burt, maga már elég erős ahhoz, hogy részt vegyen az egyikben. Persze, csak ha úgy érzi…
– Természetesen! – Burt azonnal a szekrényhez lépett, kivette a kabátját és egy vastag pulóvert.
– A kis társalgóban gyülekezünk, mert az étteremben még ünnepelnek – mondta az orvos, mielőtt becsukta volna az ajtót.
 
Amikor Burt megérkezett a társalgóba, ott már rendőrök, tűzoltók, mentősök várakoztak. Hozzájuk csatlakoztak az intézet felszabadítható dolgozói, és néhány Burthöz hasonlóan majdnem gyógyultnak számító férfibeteg. A kutatócsapatok lassan összeálltak. A helyi seriff Burthöz lépett:
– Mr. Iversen, kevés a szakképzett ember, és sok az átnézendő terület. A professzor szerint Önt megkérhetem, hogy csatlakozzon a hegyre induló csoporthoz.  
Burt meglepetten bólintott. Újra elfogta az elfeledettnek hitt borzongás, amit a Snake Force-os bevetések előtt érzett. Nem gondolta volna, hogy egyszer egy csillagfényes éjszakán, a havas hegyre való gyaloglás ilyen izgalommal tölti majd el. Ahogy azon is nevetett volna, ha valaki azt mondja neki, hogy remegő lábakkal és égő izmokkal pihenőért fog könyörögni félórányi emelkedő után.
Attól félt, összecsuklik, ha nem állnak meg, végre az egyik tűzoltó várakozásra intette őket. Dönteni kellett, melyik ösvényen induljanak tovább. Így senki nem vette észre, hogy Burt mennyire kimerült a feszített tempótól. Rövid tanácskozás után a két tűzoltó úgy döntött, továbbfolytatják útjukat felfelé, és nem indulnak le, a völgy irányába. Burt, és a csapat másik két tagja, egy fiatal orvos és egy karbantartó szó nélkül követte a tűzoltókat.
Alig tíz perc további gyaloglás után felértek az emelkedő tetejére. Lámpáikkal világítva, kiáltozva átfésülték a közeli bokrokat.
Burt kiállt a szakadék szélére. Pearl Creek távoli fényeit nézte, és azon gondolkodott, senki nem tudná meg, hogy szándékosan ugrott le, ha most lelépne a szikláról. Azt hinnék, leszédült. Lassan lehunyta a szemét.
– Megvan, itt van! – hallatszott egy ujjongó férfihang.
Burt felkapta a fejét, és a többiek után sietett.
A nyolcéves kislány átfagyva üldögélt egy fa tövében. Komoly arccal közölte, hogy nem tévedt el, csak pihenni akart, mielőtt visszaindult volna.
Már lefelé haladtak a hegyről, amikor Clara azt mondta az őt kézen fogva vezető tűzoltónak:
– Nem is igaz, hogy a Karácsonyi Csillag a szüleimhez vezet. Ott lenn a völgyben nem a mennyország van, csak egy város.
Burt sóhajtott:
– Igen, Pearl Creek is csak egy város, mint a többi…
A vér dobolása már alábbhagyott a fülében, és könnyebben lélegzett, körülnézett a téli erdőben. A csoport tagjai előtte lépkedtek. A körülöttük csillogó fehér havat, a feketén nyújtózó fákat, és a sötét égen aranysárgán ragyogó csillagokat figyelte.
A természet időtlensége újra eszébe juttatta őseiről szóló álmait. A fülében hallotta édesanyja éneklését, megpróbált a felidézett dal ütemére lépni.
Már messziről észrevette a szanatórium előtt várakozó embereket, nem volt kedve közéjük vegyülni, megszaporázta a lépteit.
– Egy kicsit még kinn maradok – szólt az előtte haladó orvosnak.
A fiatalember bólintott, Burt lemaradva körülnézett.
Egy keskeny ösvényre fordult, és a csupaszon feketéllő fák felé vette az irányt. Röpke pillanatra megállt, behunyta a szemét, hogy újra megtalálja az ősi ritmust. Már a dobokat is hallani vélte, valahonnan nagyon mélyről, a szívéből, amikor újra útnak indult.
A mesterséges fények lassan elmaradtak mögötte, feketén borult fölé a csillagos ég. A bakancsa alatt ropogó hó szavára hol erősebb, hol halkabb zajok feleltek a sötétből, annak megfelelően, mekkora vadat riasztott meg. Néha a fák közé világított a lámpával, hátha megpillant valamilyen élőlényt. A sapkája fölé felhúzta a kabát vastag kapucniját, és örült, hogy indulás előtt még felkapta a farmernadrág fölé a tréningruháját.
Végre szabadnak érezte magát. Azt hitte, távolabb, a fákon túl, ez az érzés még tovább erősödhet. A feltámadó szélben hangokat vélt hallani, az agyában egymással
keveredve villantak fel emlékek és álmok. A hideg ellenére elszántan tört előre.
Ahogy hideg téli éjszakákon gyakran, füstszagot hozott felé a szél. Lehetett egy közeli tanyaház kéményének füstje is, de benne mégis egy tábortűz képe jelent meg. A vörösen táncoló lángok indián arcokat világítottak meg. Lázasan keresett közöttük valakit, aztán a kép szertefoszlott, mert oldalról hangos dobogás vonta magára a figyelmét.
Félelmetes közelségben szarvasok vágtáztak át előtte az úton, könnyen elsodorhatták volna. A csapat utolsó tagja, egy hatalmas bika egy pillanatra megállt előtte. Tisztán látta az állat párálló leheletét, és meg volt győződve róla, hogy hallja a vad szívének dobogását is.
Tekintetük összekapcsolódott, Burt mozdulni sem mert. Azt hitte, a bika nekiront, de a hatalmas hím a következő pillanatban a társai után iramodott.
Burt ráébredt, mekkora őrültséget követett el, mikor magányosan vágott neki a havas tájnak. A titokzatos erő az erdő mélye, a feltételezett tábortűz helye felé húzta, de már nem engedett a vágyainak. Tisztában volt vele, hogy felszerelés nélkül nem élheti túl a hajnali hideget.
Megfordult, és visszaindult ugyanazon az úton, amin idáig jutott. Karórája, mobiltelefonja nem volt, így csak a csillagok állásából következtetett, hogy órák óta kószál már az erdőben. Végtagjai kezdtek elmerevedni, fázott az arca is, de nem esett pánikba. Tudta, ha beosztja az erejét, biztosan visszajut a szanatóriumba.
Az ismerős fények láttán elfeledettnek hitt érzések törtek rá: büszke volt és boldog, hogy a maga elé tűzött célt elérte.
Másnap késő délelőttig aludt, amikor egy nővér felébresztette, hogy kontrollra kell mennie. Megpróbált nyugodt maradni a vizsgálatsorozat alatt, melyet az elmúlt hónapokban már többször elvégeztek rajta.
Ebéd után elgondolkozva üldögélt a professzor irodája előtt az eredményekre várva. Az öregúr maga nyitotta ki az ajtót és hívta be, miközben asszisztense az előtérben üldögélt.
 Burt a széles íróasztal előtt, a fotelben foglalt helyet. A professzor rámosolygott.
– Nagyon szeretne már eltűnni innen, és elfelejteni mindent, ugye? – kérdezte együttérző hangsúllyal az idős férfi.
Burt bólintott. A professzor mosolya láttán a szíve hevesebben kezdett verni.
– Van meghívása szilveszterre? – kérdezte az öreg kedvesen.
– Hazamehetek? – Burt előrehajolt.
– Én nem látom semmi akadályát. Szép fokozatosan újra elkezdhet normális életet élni, megpróbálkozhat mindennel, amit szeret. Dolgozhat is.

Burt a hátsó ülésre tette két táskáját, aztán beült az anyósülésre, James mellé. Megpróbálta kinyújtani hosszú lábait.
– Nyugodtan lökd hátra az ülést! Kate állandóan a kesztyűtartóban kotorászik – morgott James, miközben indított, aztán elmosolyodott. – Kellemesen meglepett, amikor hívtál. Nem hittem, hogy ma hazavihetlek. Úgy terveztük, meglátogatunk Kate-tel.
– Furcsa érzés – dörmögte Burt, az alsó ajkát harapdálva. – Nem tudom, mihez kezdjek magammal.
– Tárt karokkal várnak a Védelmi Minisztériumban – jegyezte meg James.
Burt keserűen nevetett.
– Sőt, Williams szerint a Jackson ügy miatt jutalomra és jóvátételre is számíthatsz a sereg részéről.
– Ez az egész engem már nem érdekel – legyintett Burt.
– Tudom, sajnálom, hogy így alakult.
– Én is. Sosem hittem, hogy a szívem mélyén egyszer még igazat adok Franknek.
– Van itt neked valami – James az ingzsebébe nyúlt, és egy névjegykártyát adott át Burtnek.
– Mi ez? – Burt meglepetten nézett a barátjára, és elolvasta a nevet a kis papíron.
– Jack Spalding… Az a Spalding?
Jack Spalding felmenői katonák és rendőrök voltak. Ő nyomozó lett. Amikor nem tudta megvédeni egy rábízott ember életét, otthagyta a testületet. Megalapította a saját cégét, mert úgy vélte, a rendőrség lehetőségei túl behatároltak. Az évek során az egyik legmegbízhatóbb őrző-védő cég tulajdonosa lett.
– Az bizony. Régről ismerjük egymást. Megkeresett, mert szüksége van emberre. Várja a hívásod.
Jó ideje hallgattak már, mikor James a Pearl Creek-i lehajtót jelző táblára mutatott:
– Lemenjünk a sztrádáról?
Burt a fejét rázta, kibámult az ablakon.
– Nem hívott? Marlene beszélt vele, elmondta neki, hogy itt leszel utókezelésen.
Burt meg sem mozdult.
James vállat vont.
– Sajnálom. Egyébként rendszeresen ellenőriztem a lakásod – jelentette ki mosolyogva, újabb szünet után.
– Ellenőrizted? – Burt meglepődött.
– Hát egyszer-egyszer odamentem, megnéztem, minden rendben van-e – morogta James, és zavartan simogatta a kormánykereket. – Nem szeretnék még nagypapa lenni, csak ennyi…
Burt elmosolyodott.
– Tulajdonképpen kinek az ötlete volt? – a főtörzsőrmester fürkészve nézte barátja arcát.
– Harry felhívott, és megkérdezte, hogy ott szilveszterezhetnének-e. Megmondtam neki, hogy a lakás majdnem fél éve üresen áll, nem tudom, működik-e minden, ki kellene takarítani… A végén odáig jutottunk, ha amúgy is oda kell menni még a buli előtt, akkor miért ne tölthetnék ott az egész téli szünetet… Nekem is megérte az üzlet, rendbe hozzák, mire hazamegyek, és kaptam érte két hatalmas puszit Ginától.
– Lehet, hogy csak a két puszi marad. Harry őrületes bulit szervez ma estére – James elhúzta a száját – Tudom, mert a telefonokat az otthoni készülékről bonyolította a mobilja helyett.
– A telefonszámla legalább nem az én gondom – Burt nevetett.
– Kate vacsorával, és egy kis meglepetéssel vár.
– Nem kellett volna, James. Már így sem tudom meghálálni, amit értem tettetek.
Ismét csend ereszkedett közéjük. James a vezetésre koncentrált, Burtnek pedig nem volt mesélni valója.
Már elmúlt nyolc óra, mikor a Thompson házhoz értek. Az előszobában sötétség fogadta őket, csak a nappaliból szűrődött ki némi fény. James felakasztotta a kabátokat, aztán elindultak a szoba felé. Thompson kicsit lemaradt. Burt egyedül ment tovább, aztán elfogódottan megállt az ajtóban.
Baráti arcok mosolyogtak rá, Alex, Billy, David és Michael egymás után kezet ráztak vele, az utóbbi bemutatta a barátnőjét. Aztán Burt kapott két puszit Marlene-től. Kate az ablaknál állt, ő lépett hozzá utolsónak, könnyes szemmel megborzolta Burt homlokába lógó fekete haját.
– Nem tudom, miféle Szellem vagy Isten hozott vissza közénk, de örülök, hogy végre itt vagy! – mondta gyorsan, és a férfi nyakába borult. Burt szeretettel ölelte át.

Burt gyomrából a torkába kúszott a feszültség, amikor belépett a forgóajtón. Ritkán viselt öltönyt, kicsit feszélyezve érezte magát, félhosszú, fényes fekete haja kékesen csillogott az előtéri lámpák fényében.  Fogalma sem volt róla, milyen feltételekkel kaphatja meg a munkát, annak ellenére, hogy a szilveszteri bulin rajta kívül mindenki biztos volt abban, hogy Spaldingnak ő kell, és senki más.
Jack Spalding irodája a város egyik legelőkelőbb részén, egy üvegpalotában, a Crystal Towerben volt. Amikor az információs pultnál várakozó fiatal nőnek megmondta a nevét, a monitorok előtt ülő őr érdeklődve emelte fel a fejét. Burt észrevette a kis fémtáblát sötétkék ingén: Spalding Team.
– Hetedik emelet, Mr. Iversen. Mr. Spalding már várja magát – a nő a lift felé intett.
 A felvonóban próbálta rendezni a gondolatait, nyugalmat erőltetett magára. A hetediken kiszállva, alig néhány lépésnyire a lifttől sarkig tárt irodaajtót vett észre. A titkárnő asztala előtt ősz hajú, még Burtnél is magasabb, szélesvállú, nagypocakú, hetven körüli úriember állt, szürke öltönyben. Iversen láttán barátságosan kezet nyújtott. A kézszorítás alatt mindvégig a fiatalabb férfi szemébe nézett.
– Örülök, hogy végre személyesen is találkozhatunk, Burt – mosolygott Jack Spalding. – Sokat hallottam magáról, mondhatni mindent.
Az idős úriember kijelentésére Burt elsápadt.
– Sok rosszat is, igen – mosolygott Spalding továbbra is.
– Kér kávét, teát, vizet vagy gyümölcslevet?
– Egy kávét kérek, köszönöm!
– Kincsem, akkor behoznál nekünk két kávét? – Spalding a harminc körüli szőke nőre mosolygott.
Burt próbálta leplezni megrökönyödését a szóhasználat hallatán, valószínűleg nem sikerült neki, mert Spalding nevetve így szólt.
– A kislányom. Menjünk be, Burt – biztatta az öregúr, könnyedén átnyúlt előtte, és belökte az irodaajtót.
Jack Spalding irodáját a sötétbarna árnyalatai uralták, vaskos bőrfotelek, kanapé, hatalmas íróasztal. A krémszínű függöny és a vastag, bolyhos szőnyeg miatt egy hegyvidéki kúria benyomását keltette a helyiség. Illett a tulajdonosához, akár a favágóhoz a baltája.
Spalding hellyel kínálta Burtöt az egyik fotelben, ő maga szemköztiben ült le. Amíg meg nem érkezett a kávé, Burt a helyiséget vizsgálgatta, az idős férfi őt. A lánya becsukta maga mögött az ajtót, és Spalding így szólt:
– Jim elmondta, honnan kapaszkodott vissza, és ezt nagyra becsülöm. Felvázolom az elképzeléseim, aztán kap negyvennyolc óra gondolkodási időt.
Burt értetlenkedve nézett az öregre.
– Nem új biztonsági őrt keresek. Szeretnék visszavonulni, olyan valakire van szükségem, aki átveszi a napi ügyek intézését, és fontos ügyfelek esetén terepen is helyt tud állni. Én már nem leszek fiatalabb. Egyelőre az alkalmazottam lenne, Burt. Aztán ha mindketten úgy érezzük, idővel majd beszélhetünk társulásról. A lányaim ugyanis kijelentették, hogy nem veszik át a céget. Laura vállalta a titkárnői feladatokat, de a másik kettő még az irodát is kerüli.

Burt élete végre rendes kerékvágásba került. Munkaideje nagy részét még hónapokig a tanulás kötötte le: tanfolyamra járt, vagy maga Jack oktatta az irodájában. Kora hajnalban futott, délutánonként pedig edzésre vagy lőtérre ment Spalding embereivel.
Beosztottai közül néhányan meglepődtek, hogy a főnök egy külsőst választott helyettesének, de aztán elfogadták, és tisztelni kezdték, ugyanúgy, ahogy korábban a seregben is. Azok közé a vezetők közé tartozott, akik csak ritkán éreztetik az embereikkel, hogy ki a főnök, mert a tudásuk és a tapasztalataik birtokában nincs szükségük önmegerősítésre. A Jackson ügy miatt a fegyveres testületekben, és a velük együtt működő szervezetekben szinte mindenki hallott róla. Ez inkább előnyt, mint hátrányt jelentett számára.
A báli szezon végén aztán történt valami, ami egy időre megint megkeserítette rendezettnek tűnő életét. Frank elutazott, mert a testvérét autóbaleset érte, így ez évben nem vehetett részt feleségével a Professzorok Bálján.
Ruth a fiát kérte fel kísérőnek. Burt az egész rendezvény alatt úgy érezte, hogy édesanyja barátnőt szeretne fogni neki. Egymás után mutatta be egyedülálló ifjú hölgyeknek, és ha Burt néhány szónál többet váltott az illetővel, gyorsan eltűnt a közelből. A férfi kezdte magát egyre kellemetlenebbül érezni.
Már éjjel egy óra is elmúlt, amikor a parkolóőr az étterem elé kormányozta Burt nemrég vásárolt sötétkék Explorerét. Ruth, az út szélén álldogálva, épp befejezte a telefonbeszélgetést Frankkel. Burt kinyitotta az autó ajtaját az édesanyjának, türelmesen megvárta, míg Ruth beül, és eligazítja hosszú szoknyáját.
– Frank testvére már nincs életveszélyben – mondta Ruth mosolyogva, miközben fekete kézitáskájába csúsztatta a mobilját. – A telefonról jut eszembe, nem kérted el Silvie telefonszámát. – Egy névjegykártyát nyomott Burt kezébe, aki zavartan lökte be a kocsiajtót.  Beült a volán mögé, a fejét ingatva nézett az anyjára, és nehezteléssel a hangjában így szólt:
– Talán nem is akartam elkérni.
– Nem értelek, fiam. Egyedülálló ember vagy, jó állással, lakással. Miért nem kezdesz kapcsolatot?
– Mert nem akarok.
– Stefi nem tér vissza hozzád. Próbára tettem, és megfutamodott – jelentette ki Ruth szárazon. Burt visszaengedte a kezében tartott biztonsági övet. Ruth a tekintete láttán elsápadt.
– Mit tettél? – kérdezte a fia fojtott hangon.
– Eljött a kórházba, én pedig megemlítettem neki a tolószéket, mire ő egyszerűen elfutott.
– Miféle tolószéket, anya? – kérdezte Burt, gyanakvással a hangjában.
– Azt mondtam, szükséged van tolószékre.
– Hazudtál neki?
– Csak túloztam egy kicsit. Ez az ősszel volt, amikor még csak gyakoroltad a járást.
Épp vizsgálaton voltál, a székben hoztak vissza, láthatta volna…
– És láthatta volna, hogy felállok – sziszegte Burt elfojtott dühvel. A fejét ingatva figyelte az anyja arcát. – James elmesélte, mennyire kiborult, amikor felkereste Pearl Creekben. Elmenekült az emlékeink elől, anya. Aznap végre összeszedte a bátorságát… – Burt a volánra csapott. – Tudtad, hogy mindennél jobban szeretem! Hogy szükségem van rá. 
– Nekem is szükségem van rád. Rajtad kívül senkim nincs. Annak a lánynak te már nem kellesz. Talált magának valakit, láttuk a színházban Frankkel. Boldog!
– És én? Én boldog vagyok?
– Idővel boldog leszel, találsz majd valakit, aki hozzád való.
– Ki való hozzám? A tanársegédeid, akik engedelmeskednek neked? – Burt legyintett, a biztonsági övről megfeledkezve, elindította a kocsit. Ruth a tekintetét látva félt figyelmeztetni. Bár késő éjszaka volt, a gyér forgalom ellenére hazáig rettegett, nehogy beléjük rohanjon valami őrült. Burt leparkolt kocsit a ház elé, de nem állította le a motort, a kormányra támaszkodva kibámult az éjszakába.
– Nem alszol itt? – kérdezte Ruth.  – Tudod, hogy Frank nincs itthon, együtt reggelizhetnénk, beszélgethetnénk.
– Nem hiszem, hogy lenne miről beszélnünk – nézett Burt az anyjára.
Az asszonyt megijesztette az arckifejezése. Utoljára a kórházban látta ilyen reményvesztettnek, miután az orvos közölte vele, hogy felépülése hónapokig tart majd. Néhány pillanatig még várt, de Burt újra a szélvédő felé fordult.
– Csatold be az övet, kérlek – könyörgött Ruth, mielőtt kiszállt a kocsiból. Sóhajtva csukta be az ajtót, és fellépett a járdára.
Burt padlógázzal elhajtott. Az anyja magába roskadva, rettegve nézett utána. 

Tizennyolcadik fejezet: 2023. április 30.
 
Új kezdet




2023. április 16., vasárnap

Naptánc 16. fejezet - Hazugságok

 
Kép: Pixabay

Szeptemberben, amikor elkezdődött az iskola, Stefinek egy időre le kellett mondania a lakberendezésről, mivel munkát kapott az iskola könyvtárában. Az új munkahellyel járó feszültség miatt semmihez sem volt már kedve, amikor hazaért.  Az első héten még vele volt egy Karen nevű várandós fiatalasszony, aki átadta neki a munkát. Aztán Stefi egyedül maradt, de nem ért rá unatkozni, mivel a könyvtár nem csak az iskolások számára tartott nyitva.
Este hat óra után elvileg csak előzetes egyeztetés után maradt benn, de néhány állandó olvasóval egész jól összebarátkozott, és gyakran későig beszélgettek. Burt napközben már ritkán jutott az eszébe, éjszaka azonban még álmodott róla.
Aztán. ahogy múltak a hetek, Mark egyre gyakrabban várt rá az egyik asztalnál, újságokat lapozgatva. 
Néha, a könyvtár bezárása után elmentek vacsorázni, vagy beültek valahova egy kávéra. Stefi azokat az estéket szerette a legjobban, ha a férfi egyenesen hazavitte, és az étkezőasztalnál beszélgettek. Markot szinte mindenki ismerte, ugyanis a város jogi tanácsosa volt, így a legképtelenebb helyzetekben fordultak hozzá, sokszor nevetséges ügyekkel.
A férfi türelmes és kedves volt a lánnyal, inkább nagy testvérként, mint udvarlóként viselkedett. Ha találkoztak, könnyű puszival köszöntötte Stefit, és ugyanúgy búcsúzott tőle.
 
Az öregember és a lány egymás mellett üldögélt egy kidőlt fatörzsén, a tipiket bontó asszonyokat figyelték.
– Most megint olyan vagy, mint amikor hozzánk kerültél – mondta az öreg lágyan, megérintve a lány összezárt ökleit, melyek két combján pihentek.  – Reszketsz, akár egy kismadár. Biztonságosabb lesz, ha leveszed ezeket a ruhákat.
Ebben fehér asszonynak való öltözet van. – Az öregember a lába előtt heverő batyura mutatott. Kinyitotta az orvosságos zacskóját, és egy csontékszert vett elő.
A lány elsápadt, könnybe lábadó szemmel vette át.
– A múlt éjjel Fürge Szarvas a közelben járt, látni akart téged, Reszkető Madár, de egy őrjárat a nyomára bukkant, és menekülnie kellett.
– Ha látod még Fürge Szarvast…
Az öregember sóhajtott.
– Remélem, az Ősök szellemei segítették, és sikerült elmenekülnie, de a rezervátum közelébe már nem merészkedhet többé. Az éjjel elbúcsúztunk egymástól, és neked is hamarosan indulnod kell, Stevie Morgan.

Stefi fáradtan ébredt, pedig nehéz nap állt előtte. Október első hete volt. Előző nap szóltak neki, hogy a hatodikosok történelemtanára beteg lett, és egy dolgozat alatt felügyelnie kellene.
Már jó ideje tartott az óra, mikor maga az igazgató lépett be a tanterembe.
– Stefi, telefonja van az irodámban. Christownból hívják.
– Engem? – a lány őszintén meglepődött.
– A szabályzat szerint nem szabadna kihívnom az óráról, de azt hiszem, ez egy fontos hívás. Én itt maradok addig. Igyekezzen! – az igazgató mosolyogva intett.
Stefi el sem tudta képzelni, ki lehet a telefonáló, akinek a kedvéért az igazgató hajlandó volt eltekinteni a szabályzattól.
– Tessék! – szólt várakozva, amikor a füléhez emelte a kagylót, miután az iskolatitkár magára hagyta.
– Stefi – a rég nem hallott hang hallatán keze, lába remegni kezdett.
– Burt? – suttogta.
– Ne haragudj, de csak most mertelek felhívni. James azt mondta, nem akarsz látni. Már jobban vagyok.  Eljössz? – Burt hangja tele volt kételyekkel.
Stefi mozdulni sem bírt, ujjai elfehéredtek, úgy szorította a telefonkagylót.
– Steph, kérlek, ne tedd le!
A lány szaporán kapkodta a levegőt.
– Mondj valamit!
– Azt mondták, meghaltál… – Stefi hangja elcsuklott.
– Jól van már. Semmi baj. Semmi baj  – nyugtatta Burt attól tartva, hogy a lány elsírja magát. – Magamhoz ölelnélek – sóhajtotta.
– Új életet kezdtem. Van otthonom, munkám, barátaim.
– Barátod is? – Burt hangja rekedtnek tűnt.
– Találkozgatok valakivel – Stefi nem is gondolta, hogy ennyire nehéz lesz ezt kimondania.
– Gyere ide, kérlek – kérte Burt feszülten. – Amióta felébredtem, csak rád várok. Nem bírnám tovább itt, a kórházban, ha nem hinnék benne, hogy egyszer eljössz – a férfi kezdte feladni.
– Sajnálom, Burt – Stefi köszönés nélkül tette le a kagylót, képtelen volt továbbhallgatni a férfi könyörgését.

Amikor este hazaért, még akkor is a fülében hallotta Burt szavait. Belesajdult a szíve, ahogy visszagondolt a beszélgetésükre. A hang Burt hangja volt, de hiányzott belőle az erő és a határozottság, amelyet Stefi annyira csodált benne.
Tudta, hogy bármennyire is vágyik a felejtésre, nem lesz képes a férfi emlékét kitörölni a szívéből, és hamarosan meglátogatja majd. Újult erővel vetette bele magát a ház körüli teendőkbe, hogy megszabaduljon a kínzó gondolatoktól.
Egy hálószobabútorra vágyott. Ám a Pearl Creek-i bútorbolt katalógusában nagyon szegényes volt a választék, ezért szombat reggel anélkül, hogy Marknak említette volna, bebuszozott Christownba.
Pontosan tudta, hogy nem a bútorvásárlás miatt kellett ilyen sürgősen a nagyvárosba utaznia. Ám ha mégis megfutamodna a Burttel való találkozás elől, azzal vigasztalhatja majd magát, hogy legalább a ház szép lesz. Sokan nevettek volna elméletben felállított „ments-várain”, de Stefi pontosan tisztában volt vele, hányszor vészelte már át ezzel az eszközzel élete nehéz időszakait.
A pályaudvarról egy könyvtári ismerőse által ajánlott bútorüzletbe ment, és nem csalódott az üzletben. Amint a hálószoba részleghez ért, szinte első pillantásra beleszeretett egy hatalmas szekrénybe. Azzal a szándékkal indult el, hogy fiatalos, világos bútort vásárol, de a western stílusú vastag szekrény azonnal megragadta a figyelmét. Ugyanebben a kivitelben volt franciaágy, komód és kárpitozott karosszék is.
Valamivel többe került, mint amire számított, ezért kibúvóként megemlítette, hogy Pearl Creek-be kérné a szállítást, ráadásul a háza második szintjére. A vétel ennek ellenére nem hiúsult meg, és végül Stefi sem bánta igazán. A segítőkész és élelmes alkalmazott ugyanis azonnal megtalálta a megoldást: a bútort készítő asztalosnak a városka pont útba esik, így a szállítás költsége kevesebb lesz és talán még az is megoldható lesz, hogy a helyszínen állítsák össze a bútort.
Stefi tudta, hogy nem kell tovább keresnie a hálószoba berendezését. Azonnal elrendezték a papírokat, és a lány kifizette az előleget.
Feldobott hangulatban, kerülő úton indult vissza a buszhoz.  Jól érezte magát Christownban. Nem is gondolta, hogy ennyire hiányzott neki a nagyvárosi nyüzsgés.
Ez a környék volt a város legszebb része. Sok ház még a XIX. században épült, közéjük tartozott az Elizabeth Kórház szépen felújított épülete is. Egy pillanatra felötlött benne, inkább visszafordul, hogy ne kelljen még csak elhaladnia sem előtte. A szíve egyre hevesebben vert, a levegőt kapkodva megállt. Továbbmehetett volna, de tudta, akkor a következő utcában fordul meg, és onnan rohan vissza, hiszen ezért jött ide.
Szorongva lépett be az épületbe.  Az információnál néhányan álltak előtte, így újabb lehetőség adódott a meghátrálásra, de nem használta ki. Amikor kérdésére megmondták Burt Iversen szobájának számát, görcsbe rándult a gyomra. A liftek felé nézett, jó páran várakoztak ott is. Félt a kíváncsi tekintetektől, és ő sem kívánta találgatni, mi jár mások fejében, mikor a szeretteiket látogatják meg a kórházban.  A lengőajtón át a lépcsőház felé sietett, és gyalog indult a negyedikre. Kifulladva lépett be a szobákhoz vezető folyosóra, ahol épp akkor állt meg a lift. Feszültségét csak növelte, mikor észrevette a felvonó ajtaján kilépő Rutht.
Az asszony  vele ellentétben nem láttam meg, mert az ellenkező irányba fordulva, a kórtermek felé tartott. Stefi, minden bátorságát összeszedve követte. Amikor Ruth benyitott egy kórterembe, utánaszaladt.
Az ajtóban a lány nagyot sóhajtva megtorpant.
Ruth, az üres ágy végénél állva döbbenten nézett rá. A szobában az asszonyon kívül nem volt senki.
– Jó napot, Dr. Dalton – köszönt Stefi, idegességét leplezve.
– Stefi? – Rutht szemmel láthatóan meglepte a lány váratlan megjelenése. – Burt nincs itt, vizsgálatra vitték – mondta aztán.
Stefi könyörgő tekintettel nézte az asszony arcát. Várta, talán mond még valamit. Annyi minden járt a lány fejében, nem tudta, hogyan kérdezzen, mit kérdezzen.
– Ugye, jól van? – suttogta erőtlenül.
Ruth gondterhelten sóhajtott:
– Sokáig azt hittük, de még mindig szüksége van tolószékre.
Stefi a hátizsákja vállpántjaiba kapaszkodott. Körülnézett, keresett valamit, ami Burtre emlékezteti.  Az ágy rendezett volt, bizonyára nemrég járt itt a nővér, és áthúzta. A kis éjjeliszekrényen észrevett egy könyvet, más személyes holmit nem fedezett fel. Zavartan nézett vissza Ruthra, és reménykedve megszólalt:
– James azt mondta…
– Mindannyian bíztunk benne, de ezek a fejsérülések kiszámíthatatlanok – Ruth mereven kibámult az ablakon.
– De még van remény, ugye? – faggatózott a lány.
 – Tudom, Stefi, milyen borzasztó magának. Burt a fiam, nekem ugyanúgy fáj, hogy így kell látnom. Térjen vissza nyugodtan az új otthonába. Ön fiatal, ne láncolja le magát. Menjen! – Ruth sürgető hangjára Stefi kifelé indult. Ám az ajtónál megtorpant, könnybelábadó szemmel fordult vissza:
– Megmondaná neki, hogy itt voltam, és azt is, hogyha hív, többé nem teszem le a telefont.
Ruth kimérten bólintott.
Stefi ismét elkerülte a liftet, a könnyeit törölgetve baktatott le a lépcsőn.
Hétfőn szólt az iskolatitkárnak, hogy hívást vár Christownból, és ha nem érnék el, nyugodtan adják meg a mobilszámát.
Az elkövetkező napokban valahányszor csak megszólalt a telefonja, Burt hangját várva vette fel, ám mindig csalódnia kellett. Teltek a hetek, és Stefi lassan beletörődött, hogy a férfi többé már nem fogja keresni.

Mark egy tárgyalásra ment Christownba, Stefi pedig bebuszozott hozzá, hogy a délutánt együtt töltsék.  
Ahogy meglátta a város első házait, a lánynak eszébe jutott a fájdalmas kórházi látogatás. A torka összeszorult, de a rá várakozó Markot észrevéve, összeszedte magát, és megpróbált boldognak látszani.
Beautóztak a belvárosba. Amikor egy parkolóban kiszálltak, Mark majdnem összeszaladt egy magas, ősz hajú férfivel, aki közelben álló autójához tartott. Zavartan kértek elnézést egymástól.
– Jó napot, George – üdvözölte a férfit Stefi, amikor felismerte Burt apját.
– Stefi! De örülök, hogy látom – ragyogott fel Iversen arca egy pillanatra.
– Hogy van, George? – a lány a kezét nyújtotta.
A férfi gyengéden megfogta Stefi ujjait, mosolygott, de tekintete borongós, szomorú maradt.
– Köszönöm. Most, hogy legalább Önt boldognak látom, kicsit jobban. Új szerelmet talált. Én sajnos többé nem kaphatom vissza a fiam! – Iversen nehezen engedte el a lány kezét, aki képtelen volt megszólalni. – Minden jót, kedvesem – George még egyszer Stefire mosolygott, kurtán biccentett Marknak, aztán beszállt a kocsijába, és elhajtott.
– Úristen, neki senki nem szólt – sóhajtott Stefi döbbenten.
– Miről? – kérdezte Mark kíváncsian.
– Hogy a fia él.
– Hogyan? – Raffaeli elsápadt.
– A barátod, a katona, aki eltűnt?
– Nem mondtam? – Stefi zavartan nézett Markra. – Kómában volt.
– Magához tért? – kérdezte a férfi nem leplezve megdöbbenését.
– Azt mondták nekem – Stefi előrenézett.
Markot legtöbbször gyengédség és féltés kerítette hatalmába, ha meglátta ezt az álmodozó, megtört tekintetet. Sajnálta a lányt az elveszített boldogságért. Úgy érezte, az ő feladata felvidítani és gondoskodni róla, hogy örökre eltűnjön a kétségbeesett pillantás.
Most azonban indulat feszítette. Fogalma sem volt róla, a lány mikor szerzett tudomást arról, hogy volt szerelme életben van. Helytelennek tartotta, hogy Stefi titkolózik előtte, és megbántva érezte magát. Attól félt, a lány azért hallgatott, mert összezavarodott. Nem akarta elveszíteni Stefit. Tanácstalanul körülnézett. Aztán a kirakatok során végigpillantva, felragyogott az arca.
– Drágám, ez a legjobb butik a városban. Szeretnél valamit? – kérdezte lelkesen, és Mark magával húzta a lányt az exkluzív üzletbe.
Az elegánsan öltözött, gyönyörű frizurájú, kifestett arcú hölgyek szinte lerohanták őket. Stefi zavartan nézett körül.
– Mit szeretnél? –kérdezte Mark széles mosollyal.  – Egy alkalmi ruhát?
A lány már messziről észrevett egy halványkék anyagot, ami törtfehér, rózsa- és barackvirágszínű ruhák között árválkodott a legbelső sarokban, mint egy magányos kisfiú a kislányok között a játszótéren. Elindult a ruháért, Mark és egy középkorú hölgy követte.
Stefi a vállfát megfogva emelte ki a ruhát. A hatvanas évek rock and roll divatját idézte a rövid ujjú felsőrész, ám egyenes, finoman szűkített szoknyarésszel a bő alj helyett. Azonnal beleszeretett. Az egyszerű ruha igazi értékét, úgy tűnt, a finom anyag és az igényes munka adja.
– Ezt szeretném – Markra mosolygott.
– Ezt? – Mark megnézte az árcédulát, és kelletlenül vállat vont.
– És kérhetnék még valami szép fehérneműt? – kérdezte hízelegve Stefi, mert tudta, hogy az olcsó ruha kiválasztásával kellemetlen helyzetbe hozta a férfit. Mark megenyhülten bólintott.
Stefi álmélkodva hallgatta a fehérnemű részleg eladónőjét, minden darabot megcsodált és megdicsért. Végül két borzalmasan drága fehérnemű szett mellett döntött, melyek egyenként többe kerültek, mint a kék ruha.
Mark még rábeszélte egy puha rózsaszín sálra, sapkára és a hozzávaló kesztyűre, majd hitelkártyával rendezte a számlát, miközben felváltva bókolt az eladó hölgyeknek.
Vásárlás után beültek egy étterembe. Stefi itt már minden szavára és mozdulatára vigyázott, nehogy ismét megbántsa Markot. Annak ellenére, hogy pontosan tudta, mit szeretne enni, megkérte a férfit, válasszon neki az étlapról. Bár Mark nem találta ki a gondolatát, meglepően jól ismerte az ízlését. Szárnyas falatokat rendelt, könnyű tejszínes mártásban. A lánynak fogalma sem volt a felhasznált fűszerekről, de nagyon ízletesnek találta az ételt.
Stefi csodálta Markot azért a képességért, ahogy az emberekkel bánt. Raffaeli tanácsot kért a pincértől a borra, majd később a desszertre vonatkozóan is. A férfi ezt megtiszteltetésnek vette, és az egész étkezés alatt megkülönböztetett figyelemmel szolgálta ki őket.
Már az autóhoz tartottak, amikor a színház mellett elhaladva, Marknak feltűnt egy híres musical plakátja. Felajánlotta Stefinek, hogy bemegy megkérdezni, van-e jegy valamelyik hétvégi előadásra.
A lány nem tiltakozott, de lelkiismeret-furdalást érzett amiatt, hogy a férfi gondoskodása terhes számára, ahelyett, hogy a kedvére lenne.

Ruth és Frank az előadás után kifelé tartottak a színházból, amikor Frank hirtelen megragadta a belé karoló asszony karját.
– Ruth, odanézz! – mutatt egy fiatal párra. Az alpacca öltönyös, magas szőke férfi épp előttük segítette fel szőke kontyos partnernőjére a kabátot.
– Stefi – kiáltott fel Ruth döbbenten olyan hangerővel, hogy a lány a neve hallatán felnézett.
– Jó estét, Dr. Dalton – suttogta Stefi zavartan.
– Jó estét – viszonozta Ruth kimérten a köszönést.
Frank csak biccentett a fiatalabb pár felé. Mark udvariasan mosolygott.
Daltonék kifelé indultak, Frank leintett egy taxit. Az ajtót tartva megvárta, míg Ruth beül a hátsó ülésre, aztán beszállt a sofőr mellé. Egész úton egyetlen szót sem szóltak egymáshoz.
A lakásba lépve azonnal meghallották a televízió hangját, és látták a leghátsó szobából kiszűrődő fényt.
– Megmondom neki – mondta Ruth kilépve a cipőjéből.
– Hagyd, ne bántsd – fogta meg a felesége karját, hogy visszatartsa.
– Ha az én számból hallja, végre talán elfogadja, hogy Stefit már nem érdekli, és feladja ezt a hiábavaló várakozást – Ruth végigment a folyosón, és belesett a szobába.
Burt aludt az ágyon.
– Alszik – fordult vissza az asszony, és elérzékenyülve mosolygott.
– Egész délután aludt – ingatta a fejét Frank.
– A gyógyszertől van, Frank. Rafferty megmondta, hogy így lesz, de mégis jobb neki itt, mint a kórházban.
– Ha beszámolsz neki Stefi új barátjáról, itt sem lesz többé jó neki – morogta Frank.
– Épp ideje, hogy elfeledje azt a lányt – jelentette ki Ruth dühösen, aztán óvatosan becsukta az ajtót.
Burt kinyitotta a szemét. Már akkor sem aludt, mikor az anyjáék hazaértek, hallotta, hogy őt érintő dologról vitáznak.
Ismerte az anyját. Ruth reggelig még többször is meggondolhatja magát azzal kapcsolatban, hogy elmondja-e neki, amit először annyira akart. Tudta, ha úgy tesz, mintha aludna, továbbfolytatják a beszélgetést, és megtudhatja, ami érdekli. Unta már a suttogásokat, elhallgatásokat és sajnálkozó tekinteteket maga körül.  Egyre jobban zavarta a helyzet. Nem volt már szüksége segítségre, képes volt ellátni magát, szeretett volna hazaköltözni. Az orvos viszont azzal a feltétellel engedte ki a kórházból, hogy a decemberi utókezelésig kevés időt tölt egyedül. Más lehetőség nem lévén, csak az anyjához jöhetett. Itt aztán kiderült, hogy Rafferty professzor miért javasolta, hogy legyen mellette valaki. A Ruth által emlegetett gyógyszertől állandóan kába volt. Sokszor azt sem tudta, mi történik körülötte, ezért néhány napja már nem szedte rendesen a tablettákat. A kezében tartott távkapcsolóval kikapcsolta a televíziót. Belebámult a sötétségbe.
Stefi megmondta a telefonban, hogy találkozgat valakivel. A lány nem kalandor típus, várható volt, hogy a kapcsolata idővel komollyá válik. Igaza van az anyjának, el kell felejtenie őt. Ébernek és kipihentnek érezte magát, pedig most jó lett volna nem tudni semmiről, csak aludni, belemerülni a bársonyos sötétségbe.

Stefi és Mark az éjszakát Christownban töltötték. A lány tudta, itt az ideje, hogy elfogadja a férfi közeledését, de képtelen volt igazán feloldódni, ezért inkább színlelt. Mark türelmes volt és gyengéd, és ahogy minden más a szex is egyszerű és természetes volt számára.
Amikor szeretkezés után közös zuhanyozást javasolt, Stefi hiányérzetét suta mosoly mögé rejtve, fáradtságra hivatkozva visszautasította.
Hétfőn Mark egy csendes kis étterembe vitte ebédelni, és míg az étlapra vártak, megkérdezte:
– Kik voltak az ismerőseid tegnap este a színházban?
Stefi tudta, hogy nincs értelme titkolózni a férfi előtt.
– Dr. Dalton Burt édesanyja.
Mark nem szólt, csak felhúzta a szemöldökét.
 
Délután meglátogatták a könyvtárban Marlene-t. A vörös hajú lány hitetlenkedve nézett barátnőjére, amikor Stefi megjelent a kiállítóterem melletti kicsiny iroda ajtajában.
Mark valami halaszthatatlan ügyre hivatkozva visszautasította Marlene kávéra szóló meghívását, így a két barátnő egy időre kettesben maradhatott.
Átsétáltak a könyvtár közelében megbújó kis kávézóba, és a legbelső sarokba húzódtak. Míg Stefi Christownban lakott, sokszor zárásig beszélgettek itt. Most megint két melange-ot rendeltek szénsavmentes ásványvízzel, és Marlene, ahogy szokott, rögtön a lényegre tért:
– Ez a pali szőke is, herceg is, gondolom, lova is van.
– Minden.
– És ő az? – kérdezte Marlene, Stefi arcát fürkészve, erősen hangsúlyozta a mondat utolsó szavát.
A lány vállat vont, aztán megkérdezte:
– Együtt vagy még Alexszel?
– Igen, szeretem őt, Steph. Mostanában pedig különösen nagy szüksége van rám. Hónapok óta Red Lake-ben unatkoznak, vagy bíróságra járnak. A Cooper Island-en történtek miatt az egység minden tagja gyanúba keveredett. Morrison hadnagy öngyilkos lett, Jackson tábornok pedig szökésben van. De hagyjuk ezt, Stefi! – Marlene legyintett.  – Nem értem, baba, engem miért hanyagolsz? Miért nem hívsz? Miért nem hagytál üzenetet, amikor leléptél?
Stefi a melange-ot kavargatta.
– Nem tudom. Amikor megismertem Burtöt, megértettem, miért mondtad a nyaralás előtt, hogy éljek… Aztán meghalt…
Marlene tiltakozva felemelte a kezét, de Stefi nem vett róla tudomást, merengve folytatta:
– Azt hittem, ha elmegyek Pearl Creek-be, messze innen, eltűnik a hiányérzetem, újra nyugalmat találok. Addig, amíg nem szerettél senkit, más a magány, mint így. Ez a magány üres, ez fáj…
– Jó, úgy tudtuk, Burt meghalt, de később miért nem jöttél vissza?
– Én nem tudom tolószékben látni… – Stefi letörölte kibuggyanó könnyeit.
– Mit beszélsz? – Marlene megdöbbent. – Burt jól van! Maradandó károsodás nélkül, a saját lábán hagyta el a kórházat. Most az édesanyjánál lakik, decemberben valami utókezelésre megy. Nem tudom, mi szüksége van rá, mikor teljesen rendbe jött – mondta Marlene lelkesen. A derűs kifejezés lehervadt az arcáról, a magába roskadva üldögélő Stefit figyelte. Barátságosan megsimogatta a kezét. A lány megtört tekintettel nézett rá.
– Marlene, meglátogattam Burtöt a kórházban, de csak Ruthszal találkoztam. Azt mondta, jobban teszem, ha elmegyek. Megkértem, szóljon Burtnek, hívjon fel. Azóta sem keresett. Gondolom, úgy döntött, jobb, ha nem találkozunk, azok után, hogy ő már nem a régi.
– Ruth azt mondta neked, hogy Burt tolószékben van? – Marlene hitetlenkedve nézte barátnője arcát.
A lány bólintott.
– Esküszöm, Steph, jól van! – Marlene a kézitáskájából előhúzott egy tollat. Óvatosan kihúzta kávéscsészéje alól a csipkés szélű poháralátétet, és írni kezdett.
– Felírom az intézet nevét, ahova utókezelésre megy. Karácsonykor látogasd meg!
Stefi elképedve vette át a lapot Marlene-tól, aki mosolyogva tette hozzá:
– Meglepődsz majd, milyen jól néz ki.
 
Tizenhetedik fejezet: 2023. április 23. 
 
A szarvas szíve

 
 


2023. április 9., vasárnap

Naptánc 15. fejezet - Magányban, félelemben

 
Kép: Pixabay

Borzalmas lassan, de eltelt Stefi első hétvégéje Pearl Creek-ben. A kisvárosban még megmaradt a vasárnapok varázsa. Ez a csend most terhes volt a lány számára, mert fokozta magányát.
A nehéz csendet Rosa néni érkezése törte meg, aki vasárnap délután egy tálca süteménnyel jelent meg az ajtóban.
– Jó napot, Stefi! Gondolom, jólesne magának egy kis törődés.
Rosa néni a meglepett lánnyal mit sem törődve, ringó csípővel begyalogolt a házba, az asztalig meg sem állt, letette a tálcát, és mosolyogva körülnézett. A következő pillanatban a mosoly eltűnt, a szája elé kapta a kezét. Stefi követte a tekintetét. Rosa néni a tálalószekrényen álló fényképet figyelte.
– Úristen! A barátja indián volt?
Stefi zavartan bólintott. Rosa néni hitetlenkedve ingatta a fejét.
– Maga pedig épp abba a házba költözött, ahol az a szegény asszony is élt.
– Csak egy szomorú véletlen! A ház egy rokonomé, az ötvenes évek közepén érkezett ide a szüleivel, akkor vették meg ezt a házat, amikor én még meg sem születtem.
Rosa néni mindentudó tekintettel méregette.
– Nincsenek véletlenek, ennek így kellett történnie, ez a maga útja.
Stefi egy pillanatra visszatartotta a lélegzetét, eszébe jutott a látomásszerű kockás ruhás asszony.
– Mit tud arról a nőről, aki itt élt?
– Egy indián kedvese volt. Amikor a törzseket rezervátumokba kényszerítették, a férfit megölték vagy elfogták… pontosan nem tudom. Mindenesetre az asszony egyedül tért vissza ide. Hogy a férfi jött-e el érte a tűzvész idején vagy magától ment el, senki nem tudja. Én azt hiszem, ő már közéjük tartozott… Egyszer régen hallottam, hogy „az otthon ott van, ahol a szív lakik”. Hallott már arról, ha valakik egyszer igazán szerették egymást, egy másik életben újra egymásra találhatnak?
Stefi sápadtan nézett az asszonyra, szemébe könnyek gyűltek.
– Akkor én is várhatok egy következő életre – suttogta.
Rosa néni fürkészve nézte az arcát, aztán halkan megkérdezte:
– Hallott már a karmáról?
Stefi zavartan bólintott, és gyorsan mentegetőzni kezdett:
– Én nem bántottam senkit.
– Talán segítenie kell valakinek, hogy ő feloldhassa a magáét.
– Hogy tudnék én bárkinek segíteni, nem vagyok sámán. Nézzen rám, ki vagyok én?
Rosa néni ártatlan arccal vizsgálgatta a lányt, aki tovább panaszkodott:
– Egy kis senki, aki még attól is megijed, ha szeretik.
– Talán ez a válasz a kérdésére, Stefi, győzze le a félelmét, bízzon magában! Nem is ismeri az igazi valóját. Maga nagyon bátor lány, ideutazott egy távoli országból, egyedül, a szülei nélkül, és azok után is itt maradt, ami a kedvesével történt.
A lány a fejét ingatta.
– Bízzon a Mindenhatóban! Higgye el, maga nem véletlenül van itt.
Stefi még aznap este felhívta Barbara nénit, és megkérdezte, mik a tervei a házzal. Barbara szomorúan mesélni kezdett az emlékeiről, és bevallotta, hogy legszívesebben megtartaná, de nem látja értelmét, mert jobban szeretne már otthon maradni.
Stefi erre megkérdezte, hogy a lakbér helyett rendbe hozhatná-e a házat, talán úgy kedvezőbben lehetne eladni. Barbara majdnem elsírta magát, és azonnal felajánlotta, hogy pénzt küld a költségek fedezésére.
Másnap Stefi szinte kimenekült a házból, vásárlással töltötte a hétfő délelőttöt. Konyhai eszközöket, tisztítószereket, festékeket hordott haza, és körülnézett a városban.
Amikor visszavitte Rosa néninek a tálcát, megkérdezte, nem tud-e valami álláslehetőségről a környéken. Az asszony, miután a végzettsége és a munkavállalási engedélye felől érdeklődött, azt ajánlotta, adjon be pályázatot a helyi iskolába.
Stefi hazarohant, megírta a jelentkezést, és egy gyors ebéd után újra útnak indult. Személyesen vitte el álláspályázatát az iskolaigazgató lakására, hiszen az iskola, nyári szünet lévén, zárva volt. Kellemes meglepetésként érte, hogy amint bemutatkozott, a negyvenöt év körüli férfi azonnal tudta, ki ő. Hamarosan megtudta, hogy Rosa néni szólt az érdekében. Feldobott hangulatban indult következő tervezett úti célja, a bútorbolt felé.
Körülnézett bent az épületben, és a kerthelyiségben is, de a néhány kiállított népszerű darabon kívül csak katalógusokból válogathatott. Leült a fonott kerti garnitúra egyik székére, és böngészgetni kezdte a színes füzeteket. Mivel semmit nem talált, ami igazán tetszett volna neki, hazaindult, de nem volt képes tétlenül üldögélni.
A ház mellett állt egy garázsszerű épület, az ajtón vastag, erős lakat volt. Stefinek eszébe jutott, hogy takarítás közben a szekrény egyik oldalába vert szögön talált egy madzagon lógó kulcsot. Rövid keresgélés után újra felfedezte, és azonnal ki is próbálta. Mire kinyitotta a rozsdás lakatot, belefájdultak az ujjai. 
Körülnézett a lerobbant épületben, mindenen vastagon ült a por. Ahhoz most nem érzett elég erőt magában, hogy aprólékosan átnézze az évek során felhalmozódott kacatokat. Örült volna, ha gyorsan rábukkan a szerszámokra. Szerencsére az egyik sarokban megpillantotta a fanyeleket. Kapát, lapátot, ásót talált, aztán előkerült egy fejsze is.
Bevitte a házba. Nekiállt széthasogatni a tönkrement bútorokat akkora darabokra, hogy a lépcsőn majd lehordhassa őket.  Tudta, hogy vannak cégek, akik szétszednék és elszállítanák a lomot a házából, de nem akart idegeneket látni maga körül. Elhatározta, hogy csak szállítókat fog hívni, ha a szobákból minden kidobnivalót lehordott az udvarra.  
Amikor néhány nappal később elszállították a hulladékot, megint a szomszéd, Chuck segítségét kérve, lakályossá tette a szobáját. Az előző hétvégén ugyanis megérkezett Christownból kevés saját holmija, a tévéállvány, a televízió és a nagy piros fotel.
Ezek után rendbe hozhatta az udvart. A hátsó kerttel kezdte. Mikor ott végzett a gazszedéssel, nekifogott a ház előtti rózsabokrok ritkításának.
 
Forró péntek délután volt. Kedves hang zökkentette ki a lányt ténykedéséből:
– Ilyenkor újra hiszek a mesékben!
Stefi felnézett, közben egyik fonott copfját babrálta. Elpirult. A férfi rámosolygott, elképesztően kék szemében pajkos fény csillogott.
– Csipkerózsika személyesen, ugye?
Stefi nevetett.
– Úgy látom, épp időben érkeztem, hogy megtörjem a gonosz varázst.
– Mire gondol? – a lány megijedt.
– Kiszabadítom innen, és magammal viszem!
– Rengeteg a dolgom – tért ki Stefi zavartan az ajánlat elől, felkapta a kapát, és elszaladt.
A férfi meglepetten nézett utána, vállat vont, aztán elsietett.
Stefi a házba lépve kezet mosott a mosogatónál. Felvette a pulton hagyott poharát, teletöltötte, és jó nagy kortyokban ivott.  
Megfordult, a mosogató szélének támaszkodva körülnézett. Az ócska tálalószekrényen még mindig egyedül árválkodott a Burtről és róla készült fénykép. A szekrényhez lépett, néhány pillanatig nézegette a fotót, aztán kihúzta a fiókot, és betette a képet. Egy pillanatra behunyta a szemét, mert érezte, hogy erőt kell gyűjtenie, ha ott akarja hagyni. Összeszorult a torka, és háborogni kezdett a gyomra.
Néhány mély levegővétel után remegő lábakkal ment fel a lépcsőn a szobájába. Kivette a komód felső fiókjából az ott őrizgetett pólót.  
– Befejeztem – jelentette ki keményen.
A konyhába visszatérve a képkeretet bebugyolálta a pólóba, és az egész kis csomagot, úgy ahogy volt, belevágta a szemetesbe. A nylonzsákot jól összekötötte, és kivitte a ház előtti kukához, amit még reggel készített ki, a szemétszállító autóra várva. A teherkocsi még nem ért ide.
Amikor visszatért a házba, ivott egy újabb pohár vizet, és bár minden ízében remegett, nagyon büszke volt magára.

Burt lassan javult, és ezt borzasztó nehezen vette tudomásul. Emlékei körül teljes volt a káosz, a hotelbeli események mellett valami börtönről és egy rezervátumról faggatózott. Édesanyja ekkor már megbánta, hogy a hosszú napokon és éjszakákon a sájen népről mesélt neki.
Ruth végül felhívta Jamest telefonon, és kifaggatta a Cooper Island-en történtekről, majd mindent elmesélt a fiának, de Burt egyelőre semmire nem tudott visszaemlékezni. Folyamatosan Stefiért aggódott. Azt állította, hogy a lányt lelőtték, és tüdőgyulladást kapott.
Ruth képtelen volt megértetni vele, hogy téved. Végül mutatott neki egy újságot, melyben beszámoltak Walker haláláról, és hogy a túszok közül egyedül Kirk és a rablók cinkosa, Hays igazgató esett áldozatul.  Burt ekkor egy kicsit megnyugodott, de aztán bántani kezdte, hogy Stefi nem látogatja meg.
Édesanyja egy ideig azzal hitegette, hogy nem érték el telefonon, aztán meg, hogy a lány nem kapott szabadságot. Burt persze nem hitt neki, hazugsággal vádolta az anyját, és visszatért első meggyőződéséhez, hogy Stefinek baja esett. Ruth ezt nem erősíthette meg, de úgy döntött, nem vitatkozik tovább Burttel, és kitérő választ adott a fiának, aki ettől kezdve egyre szótlanabb és mogorvább lett.  
 
Egy héttel azután, hogy Burt magához tért, Dr. Johnson ismertette vele az első vizsgálatok eredményeit, melyekkel a doktor maximálisan elégedett volt.
– Hamarosan már járni is fog – mondta végezetül, biztatóan mosolyogva.
– Hamarosan? – Burt zavartan nézett az orvosra.
– Hosszú hónapok állnak Ön előtt. Segíteni fogunk, hogy az év végére teljesen meggyógyuljon.
– Az év végére?  – Burt azt hitte, rosszul hall. – Most augusztus van – bökte ki óvatosan, mert ebben sem volt egészen biztos.
Johnson, még mindig mosolyogva, bólintott.
– Igen, csodálatos eredmény lenne – a doktor barátságosan megveregette betege vállát.
– Köszönöm, doktor úr – mosolygott Burt gépiesen.
– Rendben, most pihenjen – nyújtott a kezét Johnson, aztán magára hagyta.
Ruth a két férfi beszélgetése alatt kinn várakozott a folyosón. Amikor belépett a szobába, nem az a látvány fogadta, amire számított. Abban bízott, hogy a fia kicsit megnyugszik, jobb kedvre derül az orvos szavai után. Ehelyett Burt mereven maga elé bámult. Úgy tűnt, észre sem vette, hogy az édesanyja visszajött.
Ruth megfogta a fia kezét.
– Mit mondott az orvos? – kérdezte kedvesen.
Burt összeszorított szájjal a fejét ingatta.
– Johnson doktor szerint nagyon jók a leleteid – mondta az asszony még bizakodó hangon, de rossz érzése egyre nőtt.
– Jobb lett volna meghalni – suttogta Burt rekedten.
Fáradtan lehunyta a szemét, és kihúzta a kezét az édesanyja kezéből.
A halálrarémült Ruth szólt a nővérnek, aztán felhívta Raffertyt, és rávette a professzort, intézze el, hogy hazavihesse a fiát.

James két nap múlva már Christownban, az Elizabeth Kórházban látogatta meg a barátját. Amikor a főtörzsőrmester a kórterembe lépett, Burt csalódott arccal nézett rá.
– Azt hittem, Stefi veled jön – sóhajtotta.
– Felmondott a munkahelyén, elvitte a lakás kulcsait édesanyádékhoz, és elhagyta a várost. Semmit nem tudunk róla.
– Ugye, jól van? Nincs semmi baja? – Burt feszülten vizsgálgatta James arcát.
Barátja gondterhelten sóhajtott, látszott, hogy keresi a szavakat. Egy ideig mindketten hallgattak, aztán végül Burt szólalt meg újra:
– Van egy visszatérő álmom, egy erőd börtönében vagyok, tudom, hogy ki kell jutnom, mert várnak rám.
– Édesanyád nagyon megbánta, hogy indián történeteket mesélt neked, ezek keveredtek össze a valós emlékeiddel. Tudom, hogy őrülten hiányzik Stefi… – James hirtelen hallgatott el, és gyorsan megkérdezte:
– És miért voltál börtönben?
Burt zavartan vállat vont.
– Pontosan tudom, miért: felgyújtottunk egy vasútállomást.
– Együtt?
Burt legyintett.
– A társaimmal, akikkel nem mentünk be a rezervátumba.
– A rezervátumba? – James döbbenten meredt a barátjára. – Gyorsan ki kell jutnod innen! – sóhajtotta.
Burt fáradtan elmosolyodott.
– Most mondd, hol van Stefi?
– Mikor ő elment, még nem tudtuk, hogy élsz. Azt hittük, bent voltál Hayworth felrobbant házában.
– Stefi azt hiszi, hogy én… hogy én meghaltam? – Iversen egyre gyorsabban szedte a levegőt.
– Ne haragudj, de nem mertünk neki szólni azonnal. Nem tudtuk, rendbe jössz-e… Aztán már késő volt, elment.
– Nem volt jogod eltitkolni előle! – Burt a könyökére támaszkodva felemelkedett. Már kiabált Jamesszel:
– Tűnj innen, James, tűnj innen!
A hangoskodásra egy nővér rohant be, James pedig kimenekült a kórteremből.
Körülbelül egy óra múlva telefonon érdeklődött Burt állapota felől, közölték vele, hogy a beteg elzavarta a gyógytornászt, és nem fogadta el az ebédet.
Ezután a főtörzsőrmester Marlene mobiltelefonját hívta.
– James vagyok, szükségem van a segítségedre – mondta gyorsan.
– Alex?
A nő ijedt hangját meghallva, James iszonyatosan káromkodott.
– Gondolom, jól van. Én vagyok bajban!
– Szóljak Kate-nek? – ajánlotta Marlene azonnal.
– Még csak az kellene! Megmondtam Burtnek, hogy Stefi azt sem tudja, hogy életben van.
A telefon csendje csak növelte James lelkifurdalását.
– Mondj már valamit, Marlene!
– Mit segítsek?
– Meg kell találnom Stefit, és el kell vinnem Burthöz. Nagyon aggódom miatta. Ha látja Stefit, talán összeszedi magát.
– Kettőre megyek a könyvtárba, kilencig benn leszek, gyere oda!
– Mit találtál ki?
– Hivatalos ügyek miatt Stefi meghagyhatta az új címét az igazgatónőnek.
– Te még nem kérdezted meg?
– James, Steph úgy ment el, hogy el sem köszönt tőlem – sóhajtott Marlene. – Nem hiszem, hogy nekem kellene keresni. Megértem, hogy összetört, de az ember akkor sem viselkedhet ilyen hálátlanul a barátaival.
– Fél három körül ott leszek, Marlene. Szabadnapos vagyok, ha Stefi valahova a közelbe költözött, még ma megkeresem.

Marlene a könyvtár kapujában várta a főtörzsőrmestert.
– Említettem az igazgatónőnek, hogy egy ismerősöm bejönne Stefi miatt. Vár téged – Marlene a lifthez kísérte Jamest.
– Harmadik emelet, a folyosón jobbra a második ajtó. Kinn van a névtábla, Henderson.
James nem várt liftre, kettesével szedve a fokokat, felszaladt a lépcsőn. Könnyen megtalálta a Marlene által megjelölt irodát. Határozott kopogtatására szinte azonnal válaszolt egy rekedtes női hang. Mrs. Henderson szikár, férfias jelenség volt, de kedvesen mosolyogva fogadta Jamest.
– Miben segíthetek Önnek?
– Bizonyára tudja, hogy Miss Márton a barátja halála miatt költözött el Christownból.
– Igen, nagyon sajnáltam mint embert, és mint kollégát. Kiváló munkaerő volt, hiányzik nekem.
– Tudom, hogy hivatalosan nem adhatja ki az új címét…
– Igen, jól tudja – bólogatott az asszony.
– Nekem mégis meg kell őt találnom, mert a barátja halálhíre tévedés volt…
Mrs. Henderson őszintén meglepődött, aztán így szólt:
– Beszélgettünk Stefivel a terveiről, mesélt nekem egy házról Pearl Creek-ben. Csendes kisváros észak felé – mosolygott Mrs. Henderson, és a kezét nyújtotta.
– Sajnálom, hogy nem tudtam többet segíteni, uram!
James hálás pillantással fogta meg az asszony kezét. A könyvtárból kilépve azonnal kocsiba ült, és elindult Pearl Creek felé.

Stefi a külső ablakpárkányokat festette, mivel a kertekkel már végzett. Először a kinti munkákat szerette volna befejezni, és csak a hideg beálltával tervezte a benti felújításokat.
A szeme sarkából látta a múltkori szőke férfit, ahogy a járdán lépkedve felé tart.
– Bámulatos! – kiáltotta a férfi elismerően. Úgy látszik, ma sem tudta megállni, hogy ne szóljon neki. – Kertészkedik, házat újít fel.
Stefi felnézett, leeresztette az ecsetet.
– Ugye, most már nem szökik el előlem?  
– Ha nem üldöz el a szörnyű bókjaival.
– Nem tetszenek magának? – puhatolózott a férfi.
– Zavarba jövök tőlük, és nem szeretem, ha tehetetlen vagyok – válaszolt a lány őszintén.
A szép szemekben elismerő fény villant.
– Még csak nem is titkolja, hogy okos.
– Én? – nevetett Stefi – Csak nagyszájú!
– Na, hadd nézzem a száját – hajolt közelebb a férfi.
Stefi kicsit édeskésnek érezte az after shave illatát. Egy árnyalatnyival lehetett volna nyersebb, de összességében illett a használójához. A lány a vastag, húsos szájat nézte. A férfi vakítóan fehér fogai szinte ragyogtak, bőre napbarnított volt.
A lány egy pillanatra behunyta a szemét. Egy másik arcot látott és más illatot érzett. Megszédült.
– Vigyázzon – kapta el a férfi aggódva kapta karját.
A lány kinyitotta a szemét.
– A festék és a meleg – magyarázkodott zavartan – Köszönöm.
– Jöjjön csak, bekísérem. A nevem Mark Raffaeli – a férfi átölelte a lány derekát, és bevezette a házba.
– Olasz? – kérdezte Stefi, és próbált nem foglalkozni a csípőjére simuló kézzel.
– És ír, és német és francia.
– Fél Európa.
– Az egészet magának ajándékoznám, ha az enyém lenne.
Stefi fáradtan elmosolyodott.
A mosogató mellé állított poharat megpillantva, Mark megszólalt:
– Látom, idekészítette a poharat, hogy igyon. És mikor járt itt benn utoljára?
Stefi vállat vont.
– Na, ugye! A sok ragyogóan festett külső ablakkeretet elnézve, nem mostanában. Egyedül él itt, jól gondolom, ugye?
– A rokonaimé a ház, csak most költöztem ide Christownból.
– Nyugalomra vágyott a nagyvárosi nyüzsgés után?
– Elveszítettem valakit, aki fontos volt nekem – nézett Stefi Mark kék szemébe, részvétet látott a tekintetében.
– Bocsásson meg! Már értem, miért érezte úgy, hogy üldözöm… – Mark kíváncsisága felébredt, de nem tudta, hogy fogalmazza meg a kérdést.
– Egy katonai akcióban vett részt… eltűnt… meghalt – Stefi a vállát vonogatta, és sírni kezdett.
A férfi zavartan nézte a lányt, erre nem számított. Meglát egy csinos nőt az utcán, flörtre, kalandra vágyik, erre most késztetést érez, hogy átölelje, megnyugtassa. Átölelte a sírdogáló lányt, és a helyzet furcsaságán töprengve simogatni kezdte a hátát.
„A könnyeivel eláztatja az ingem!” – futott át Mark agyán, és a következő pillanatban megrettenve hátralépett.
– A festék! – kiáltott fel rémülten. Zavartan végignézett magán, aztán a lányra pillantott. Felesleges volt az aggodalma, Stefi még magát sem festékezte össze, nemhogy őt.
– Kérem, bocsásson meg – suttogta a lány.
– Tapintatlan voltam, én kérek elnézést – Mark gálánsan mosolygott.
Stefi a könnyeit törölgette.
– Ha legközelebb erre jár, nem fogok haragudni a szörnyű bókjai miatt.
Mark megkönnyebbülten nevetett.
– Elárulja a nevét?
– Stefi Márton.
– Márton?
– Magyar név, két éve jöttem ide, ösztöndíjjal,
– És most házat újít fel…
– Kell egy kis változatosság – Stefi zavartan elmosolyodott.
Mark bólintott, aztán az ajtó felé indult, bocsánatkérő hangsúllyal mondta:
– Nem tartom fel tovább, Stefi. Pihenjen egy kicsit. Ha lefekszik, feltétlenül nyissa ki az ablakot, hogy kiszellőztesse a fejéből a festéket – mosolygott rá Mark kedves figyelmeztetéssel és óvatosan becsukta maga mögött az ajtót.
Stefi szót fogadott Marknak, és lepihent.
 
A csengő hangja ébresztette. Fáradtan ballagott le a lépcsőn. Amikor kinyitotta az ajtót, meglepetten lépett hátra.
– James? – kérdezte ámulva.
– Örülök, hogy rád találtam, Stefi – mosolygott a férfi.
A lány nyelt egy nagyot, aztán kitárta az ajtót, és oldalt lépett.
– Gyere be, kérlek – mondta, a konyha felé intve.
Stefi ásványvizet és kekszet készített az asztalra. James türelmetlenül álldogált az egyik szék mögött. Nem akart ajtóstól rontani a házba, de egyre nőtt benne a feszültség.
Végre leültek az asztalhoz. A lány zavartan újra felállt, és megkérdezte Jamestől, kér-e teát vagy kávét, de a férfi a fejét rázta.
– Miért jöttél el Christownból búcsú nélkül? – kérdezte James szemrehányó hangon.
– Nem találtam a helyem Burt nélkül… – A lány könnybelábadó szeme helyett a férfi a buborékokat bámulta a poharában.
– Szép a házad. A csapat segítene neked rendbe hozni – szólt felnézve James.
– Én nem tartozom a csapathoz, és már nem is fogok – suttogta a lány.
– Stefi, gyakran tűnnek el katonák, és aztán egyszer csak hazakerülnek.
– A háborúban James, de nem egy felrobbant házból…
A férfi vállat vont.
– Ha mégis hazajött volna…
– Gyakran álmodtam erről – mosolygott a lány.
– És ha egy csoda folytán tényleg így lenne, és most csak téged várna?
Stefi rémülten nézte a férfi arcát.
– Mit akarsz mondani, James? – suttogta.
– Burtöt megtalálták, és kórházba vitték. Nem szóltunk neked, mert senki nem tudta, túléli-e. Kómában volt.
Stefi felállt, aztán visszaült, hitetlenkedve nézte James arcát.
– Felébredt, Stefi, és vár téged.
– Hogy van?
– Szépen javul, a kezelőorvos azt mondja, év végére teljesen rendbe jöhet.
– Év végére? – Stefi elsápadt.
– Egyre több dologra emlékszik, tud beszélni – James nagyon lelkesnek tűnt.
A lány szája széle remegni kezdett.
– James, hallgass – suttogta a fejét rázva.
Az Elizabeth Kórházban fekszik. Szüksége van rád, Stefi! – James aggódva nézte a lányt.
Stefi a szája elé emelte a kezét, és kapkodni kezdte a levegőt, aztán egyszer csak kitört belőle a sírás.
– Nagyon szeret téged.
– Te nem tudod, mit kérsz tőlem, James? – szólt a lány emelt hangon, és felállt.
James nem hitt a fülének. Tétovázva ugyan, de ő is felemelkedett a székről.
– Amikor magához tért, téged keresett, és azóta is vár! – próbálkozott még egyszer.
– Menj innen. Hagyj engem békén! – Stefi az ajtóhoz ment, és kivágta.
James könyörögve nézett rá.
– Tűnj el innen, James! – kiáltotta a lány szinte már sikítva.
 A férfi kirohant.
Stefi becsapta utána az ajtót. Néhány pillanatig szédelegve álldogált. Aztán hirtelen újra kinyitotta az ajtót, hogy James után rohanjon. De elkésett. A férfi már az autójában ült és indított. Stefi visszatámolygott az asztalhoz, lerogyott az egyik székre. Agyában egymást kergették a gondolatok.
– Nem! Ő nem, ő nem! – suttogta a fejét ingatva.
Lassan elfogadta Burt halálát, és a szívében őrizte az emlékét. James szavai most összetörték ezt a képet. Stefi ebben a pillanatban képtelen volt Burt arcát, hangját felidézni, helyette kómás betegekről szóló olvasmány- és filmélmények törtek rá.
Felugrott, és szinte menekülésszerűen rohant fel a lépcsőn. A szobába lépve bekapcsolta a televíziót. Valami szépet és színeset keresett, miközben gyerekes dac és harag forrongott benne.Minek  jött ide James? Mit akart tőle? Azt várja, hogy gondoskodjon egy beteg emberről, aki büszkeségből a vesztébe rohant? Burt visszautasította őt, inkább az életét kockáztatta. Most nézzen szembe a következményekkel, egyedül.
Néhány nappal később Mark vacsorázni hívta, és Stefi nem utasította vissza a férfit.

Kate érkezése végre igazi örömet okozott Burtnek, a kórházi ágyon fekve fáradtan mosolygott James feleségére.
Az asszony elérzékenyülve simogatta meg a férfi arcát.
– Jó újra látni téged – suttogta.
Burt várakozva nézett Jamesre, barátja mély sóhaj után kezdett beszélni:
– Elmentem hozzá, úgy tűnt, kezdi feldolgozni a halálhíred. Elzavart… Teljesen kiborult.
– Csodálkozol? – Burt a fejét ingatta.
Kate megfogta a kezét.
– Adj neki időt!
– Időt? Időm van rengeteg – sóhajtott Burt. – Itt ülök, és bámulom a falat.
– Harry bejöhetne hozzád – vélte Kate.
James döbbenten nézett a feleségére.
– Ha úgy gondolja… – Burt vállat vont.
– Harry sehova nem megy Gina nélkül – jelentette ki James.
– Harry tudni fogja, mikor hozhatja magával a lányt – Kate várakozva nézett Burtre.
– Engem senki nem zavar, csak a csend.
– Behozzunk neked egy discmant? Hallgathatnál zenét – ajánlotta Kate.
– Persze, nézzek tévét és olvassak. Rosszul vagyok itt. Ki akarok menni! – Burt dühösen az ágyra csapott maga mellett.
Kate elkapta a kezét.
– Akkor ideje lenne szót fogadni a személyzetnek – mondta mosolyogva. – Tudom, hogy nem akarsz enni, és összevesztél a gyógytornásszal.
Burt elfordult, kibámult az ablakon. Az asszony nem hallgatott el.
– Meggyógyulsz, és kijössz a kórházból, de csak, ha azt teszed, amit az orvosok mondanak. Enned kell, mert megint nagyon sovány vagy, elfogy az erőd.
Kate a férjére pillantott:
– Menj ki, Thompson! Hadd, mondjak neki valamit bizalmasan.
 James elfordult, úgy tett mintha kimenne, de az ajtóban megállt.
– Még engem is meglepett, hogy ezt a nagy mackót mennyire megviselte, mikor azt hittük, meghaltál. Bocsásd meg neki, hogy nem szólt Stefinek, csak jót akart. Tarts ki még egy kicsit, kérlek!
Amikor végre ránézett az asszonyra, Burt sötétbarna szemében könnyek csillogtak.
Kate megsimogatta az arcát.
– Minden rendbe jön, hidd el.
– Könnyebb lenne, ha Stefi velem lenne.
– Tudom, de belegondoltál, mit érezne, ha így látna? Mennyire fájna neki? Szedd össze magad, hogy egészségesen mehess vissza hozzá! – Kate letörölte Burt arcáról a könnyeket.
A férfi megfogta az asszony kezét.
– Köszönöm – suttogta.
James már visszafordult az ajtóból, zavartan nézte őket. Hihetetlenül büszke volt, hogy Kate a felesége.
 
Tizenhatodik fejezet: 2023. április 16.
 
Hazugságok