Csillagjáró 18. fejezet – A csend ölelésében 1.

Kép: NightCafe

Stefi nem értesítette a szüleit, hogy hazautazik. Indulás előtt többször hívta Burt mobilját, de folyton az automata válaszolt, hogy a hívott szám nem elérhető. Ha egyedül lett volna aznap a repülőtéren keresett volna egy járatot, ami a legközelebb viszi a rezervátumhoz, de két dolog is visszatartotta. Nem akarta magát nevetségessé tenni a többiek előtt azzal, hogy mégsem utazik, és valami gyerekes dac is dolgozott benne Burttel szemben. Ha a férfi elküldte, ő nem fogja magát visszakönyörögni.

Zoltán úgy gondoskodott róla, mintha az apukája lenne, persze a csoport vezetőjeként a többiekre is odafigyelt.  Peti egész tűrhetően viselkedett. Ez azt jelentette, hogy kerülte Stefit. A lány feltételezte, hogy a feltűnő távolságtartással épp az érdeklődését szerette volna újra felkelteni. Eddig bizony nem sok lány utasíthatta vissza a közeledését.  Világos kék pólója belevágot, kidolgozott bicepszébe, formás mellizmain megfeszült a vékony anyag. Rövidnadrágja és túraszandálja között is dagadtak az izmok. Vitathatatlanul impozáns látvány volt, ragyogó kék szemével, simára borotvált formás koponyájával és elbűvölő mosolyával.
Stefi azonban Burtre várt, még úgyis, hogy tisztában volt vele, a férfi azt hiszi, csak három nap múlva utazik. Elképzelte, ahogy a várakozók között felé tart. Puhán lazán lépkedve, nem olyan darabosan, mint Peti.  És ő tudta csak, hogy pólója alatt, lapos hasa csupa izom... Egy alkalommal bement hozzá Christownba, amikor edzést tartott a kollégáinak, és látta, hogy vékonysága ellenére magánál jóval izmosabb férfiakat küldött padlóra, a tapasztalatainak és a tudásának köszönhetően.

– Nekem szól ez az elbűvölő mosoly, vagy máshol jársz? – Peti kérdése a legrosszabb pillanatban ért el hozzá. Már majdnem csúnyát mondott, de szerencsére a megszólaló hangos bemondó épp őket figyelmeztette.

A bécsi repülőtéren Zoltán felesége várt rájuk, egy kisbusszal. Krisztina talán harminc éves lehetett. Rövid, fekete hajú, észbontó alakú nő volt, szűk miniszoknyát és spagetti pántos topot viselt.

Stefit maga mellé ültette, és egész Budapestig mesélt, rekedtes, határozott hangján, miközben a férfiak hátul bóbiskoltak.
Stefi a repülőút végén tudott csak elbólintani, és azóta émelygett, amióta a leszállás előtt az egyik utaskísérő kedvesen figyelmeztette, hogy kapcsolja be a biztonsági övet.

Elképesztően fáradt volt, de annyira feszült, hogy majd felrobbant. Attól félt, soha többet nem fog tud aludni. Ráadásul a hányingere is egyre erősebb lett. Épp időben álltak meg egy benzinkútnál, hogy elérje a mosdót. Amikor visszaült az autóba, már valamivel jobban érezte magát,  és a társalgás is könnyebben ment.

Krisztiről útközben kiderült, hogy fodrászszalonja van. Férfiak, nők jártak hozzá vegyesen, és mivel bármilyen frizurát elkészített, elég sajátságos vevő köre alakult ki. A vendégkörnek köszönhetően, a nyitás után egy évvel egy jó barátja tetováló szalont nyitott a szomszédjában.

Miután Budapesten mindenkit hazafuvaroztak, Stefit elvitték magukhoz. Zoltán azonnal megmutatta neki, hol találja a telefont, hogy felhívhassa Egerben lakó szüleit.

Közben Kriszti, aki látta rajta, hogy valami nagyon nem stimmel körülötte, rávette, hogy töltsön nálunk néhány napot, mielőtt hazaindul.

Burt kopogtatás nélkül nyitott az irodába, Laura azonnal elkapta a tekintetét a monitorról, és csodálkozva megkérdezte:

– Te nem szabadságon vagy?

– Megváltoztak a dolgok.

A lány kíváncsian végigmérte, tekintete megállapodott bekötözött karján. Úgy tűnt, mintha megcsóválná a fejét, aztán a mozdulat megakadt, és aggódva megkérdezte:

– Stefi jól van?

Burt vállat vont, majd ingerülten hozzátette:

– Fogalmam sincs! Van valaki Jacknél?

Laura zavartan az apja irodája felé intett. Burt ezt úgy értelmezte, hogy bemehet, és egy erőteljes kopogás után azonnal benyitott.

Jack vadászlak hangulatú irodájában halk zene szólt, egy tenor énekelt. Burtnek fogalma sem volt, kicsoda.

– Jó napot, Jack! – biccentett könnyedén az öregnek, aki felállt az íróasztaltól, és elindult felé.

Magas, ősz hajú főnöke már elmúlt hetvenhét éves. Azóta látszott meg rajta valódi kora, amióta orvosai közölték vele, hogy cukorbeteg, és fogyókúrára kényszeríttették.

– Jó napot! Na, mond, mi bánt! – tért azonnal a lényegre, miközben hellyel kínálta Burtöt, a sötétbarna bőrkanapén. Ő maga szemben ült le, az egyik öblös fotelbe.

Egyikük sem kedvelte a köntörfalazást, a tettek emberei voltak, épp ezért alakulhatott ki közöttük a munkakapcsolatnál mélyebb, baráti viszony.

Jack rengeteg fegyveres szolgálatot ellátó embert megismert a rendőrségnél eltöltött évek alatt, és később a saját vállalkozásában. Tökéletesen tisztában volt vele, hogy Burt azon kevesek egyike, akik számára a problémás múlt nem veszélyforrást jelent, hanem tájékozódási pontot. Amikor felajánlotta neki a részesedést a cégben, egy olyan embert látott, aki képes volt mindent elveszítve felépíteni egy új életet. Kíméletlen volt önmagával és másokkal. Mivel ismerte az ital és gyógyszerek veszélyes keverékét, mindig megtalálta a hangot a nehezen kezelhető, sokszor szenvedélybeteg, ámde dúsgazdag ügyfelekkel is. Akadt néhány ügyfél, aki indián származása miatt nem szívesen dolgozott volna vele, és másik testőrt kért. A Spalding Team alapítója ilyenkor rendszerint ajtót mutatott, és elküldte a kedves érdeklődőt másik céghez.

Ahogy egymással szemben ültek, Jack most egy kicsit aggódva figyelte az emberét. Bal alkarját vastag kötés borította, arca fáradt, nyúzott volt. Ez nálunk nem volt szokatlan, ám megtört tekintete nem fizikai fájdalomról, sokkal inkább valami mély, lelki gyötrődésről árulkodott. 

– Gondban vagyok – jelentett ki Burt, hosszú hallgatás után. Megdörzsölte az állát, melyen most kiütközött a borosta. Ahogy a legtöbb indiánnak, a szakálla nem lett volna túl erős, ennek ellenére rendszeresen borotválkozott. Borotválatlansága egy újabb adalék volt Jack Spalding számára, hogy itt bizony nagy a baj.

– Szeretném meghosszabbítani a szabadságom, mert el kell utaznom Magyarországra.

Jack beleegyezően bólintott.

– Rendben. Ha elintézted az ügyeid, átvehetnéd Sal helyét a Wild Horses mellett.

– Szeptemberig?

– Igen.  Bécsbe, jó lenne, ha már te mennél, aztán Berlin, Stockholm, Párizs és London. Utána jöttök haza.

Burt töprengett egy pillanatig, végül beleegyezően bólintott.

– Akkor most mondd, mi a baj!  – bíztatta az öreg.

– A rezervátumból eltűnt néhány értékes rituális használati tárgy. Sajnos a magyarokon kívül nem volt ott más idegen. Az unokatestvérem, Vic megkért, hogy kísérjem el.

– Stefi nem tart veletek?

– Stefi már elutazott, Jack. Csúnyán összevesztünk, és hazament.

Jack felállt. Az asztalához lépett. Felhajtotta a közepén álló díszes fadobozt. Két szál cigarettát vett ki belőle, Burtnek nyújtotta az egyiket, majd a zsebéből előhúzott öngyújtóval tüzet adott.

Burt a sztrádán autózott, Pearl Creek felé. Késő este volt már, gondolatai az elmúlt napok eseményei körül forogtak. 

Amikor együtt vacsorázott Viccel az édesanyáéknál, Ruth nem vette tudomásul, hogy Stefi elutazott.  Azt javasolta a fiának, hogy adja el christown-i lakását, és vegyen helyette egy házat a városban, ahol Stefivel és a gyerekeikkel majd kényelmesen ellakhatnak. Burtnek sem kedve, sem ereje nem volt tiltakozni, így Ruth már a ház berendezésére is tett javaslatokat. Vic pedig jókedvűen csatlakozott hozzá.

Burt kénytelen volt beismerni, hogy kapcsolata Stefivel kezd hasonlítani a lány által kedvelt romantikus filmekre. Ha éppen nem dolgozott, időnként leült vele a  televízió elé. Ilyenkor belepillanthatott a szinte mindig hosszú hajú főhősnő és kockahasú, ragyogó kék szemű barátja életébe, ami nem volt más, mint félreértések láncolata, szolid erotikával fűszerezve. Végeredményben sosem haragudott a kockahasú főhősökre, mert jó hatással voltak az éjszaka hátralévő részére...

Amikor a telefonja jelzett, mosolyogva szólt bele:

– Iversen.

– James vagyok. Reméltem, még nem alszol.

– Kocsiban vagyok.

– Hívtalak a saját telefonodon, de csak az automata dumál.

– Elvesztettem a rezervátumban, ezen a cégesen mindig elérsz.

– Dolgozol?

– Pearl Creek-be megyek a cuccaimért.

– Visszaköltözöl a lakásba? – kérdezte James döbbenten, de nem hagyott időt a válaszra, már folytatta is:

– Elhúzod a csíkot, kipakolsz Stefi tudta nélkül?

Burt sóhajtva magyarázta:

– Utána megyek. Nincs más ruhám Christownban, csak amit a rezervátumból hazahoztam, a nagy sporttáskám is Pearl Creekben van.

– Elrepülsz Budapestre?

– James, nem szállnátok le rólam? Marlene majd leharapta a fejem, most te ellenőrzöl telefonon…

– Ha fiam ment volna keresztül mindazon, amin te, egyetlen perc nyugtom sem lenne miatta. Érted? A barátaid vagyunk. Azért mert már nem találkozunk minden nap, és nem együtt visszük vásárra a bőrünket, azért még nem felejtettünk el. Alextől kellett meg tudnom, hogy Stefi elment. Nem emlékszem, mikor hívtál fel utoljára. Mindig rosszat jelent, ha te hallgatsz… Egyszerűen aggódtam.

– Köszönöm, James! Nem tudom, Alex mit mesélt neked, de volt némi félreértés köztünk Stefivel. Úgy gondoltam, jobb, ha hazamegy még az esküvő előtt, hogy eldöntse valóban…

– Te hülye vagy! Egy emeletes barom. Jó hogy a gyűrűt nem kérted vissza tőle. Mit gondolsz, mit érezhetett az a szegény kislány miután közölted vele, hogy esküvő ide, esküvő oda, tűnjön a büdös francba?!

– Hagyjuk, James! Ha azt mondom, igazad van, békén hagysz?

 – Rendben – mondta James – Ha hazaértél, hívj vissza! Kíváncsi vagyok, mi történt a rezervátumban.

– Oké – fejezte be Burt egy gombnyomással a beszélgetést.