Csillagjáró 14. fejezet – A vihar szellemei 1.

Pixabay, Canva

Vic a tüzet élesztgette, és a fiúkat figyelte. Egyre rosszabb állapotba kerültek, ahogy múlt a kábítószer hatása. Már a kocsiban is a megfelelő pillanatot leste, hogy elvegye a fegyvert, de aztán meggondolta magát. A szőke fiú ugyanis úgy döntött, hogy egyedül is letalál a hegyről. Ahogy várható volt, jól eltévedtek. Vicnek most már kész terve volt rá, hogyan veszi át az irányítást. Csak Burt tartson ki addig...

Az erősödő szél vihar közeledtét jelezte. Ez egy pillanatra lelohasztotta a jókedvét.

– Hé, hol lehet itt vizet szerezni? – kérdezte a hosszú frufrus kölyök.

– Vicnek hívnak – válaszolt a rendőrfőnök nyugodtan, és hátratolta a homlokából a kalapját. Haját ezúttal nem fonta be, a vállára omolva feketén csillogott a tűz fényében. Elmosolyodott, és visszakérdezett:

– És téged, hogy szólíthatlak?

A fiú meglepődött. Egy pillanatig töprengett, hogy válaszoljon-e.

– Chuck – bökte ki végül.

– És a haverjaid?

– Joey – mutatott Chuck a fekete hajúra.

– Marty – a szőke kölyök magától bemutatkozott.

– A férfit, akit elütöttél Burtnek hívják – dörmögte a főnök.

– Tényleg meghalt?

Vic vállat vont.

– Nem tudom. Kemény fickó, katona volt. Ha jól van, ránk talál, és egyenként leszed benneteket.

– Mi? – a frufrus Chuck elsápadt.

– Ha nem szólok neki és védelek meg benneteket, eltörte volna Marty nyakát – magyarázta Vic.

– Most ijesztgetsz?

– Csak azért nem kapott Bíborszívet, mert azt fedett akcióknál nem adnak. Kommandós volt – Vic a fiúkat figyelte, ahogy erdő fái közé pillantva közelebb húzódtak egymáshoz. Vigyázott, hogy a mosolya nehogy elárulja.

Egyre szomjasabbak és fáradtabbak lesznek, és most már félnek is. Csak idő kérdése, hogy könyörögni kezdjenek, hogy védje meg őket. Kényelmesen hátradőlt, és megpiszkálta a tüzet.

– Gyertek közelebb a tűzhöz! A farkasok néha egészen közel merészkednek – jegyezte meg.

A szőke fiú ijedtében ugrott egyet.

– Farkasok? – makogta.

Vic sóhajtott.

– Meg medvék. Így vihar előtt néha még a Nagy Szellemmedvét is látni.

– Mit?

– Egy grizzly. Nagyon öreg, az erdő védelmezője. Senki nem tudja, hogy él-e még vagy már csak a szelleme jár a fák között – végül néhány sájen szót dünnyögött.

– Most ide hívtad a medvét? – kérdezte Joey rémülten.

– Imádkoztam – mondta Vic, és énekelni kezdett.

A fiúk egyre közelebb merészkedtek hozzá. Joey a pisztollyal játszadozott, aztán megkérdezte:

– Jól tudsz lőni?

Vic bólintott.

– Medvét is?

– Pisztollyal? – kérdezett vissza Vic.

– A szeme közé…

A rendőrfőnök bólintott. Joey letette mellé az egyik kőre a pisztolyt. Vic ellenőrizte a tárat, aztán eltette a pisztolytáskába.

A hosszúra nyúló csend után a férfi felállt.

– A kocsiban van egy kanna víz. Gyertek, igyatok!

Már együtt ültek a tűz körül, amikor Marty megkérdezte:

– A barátod járt a Közel-Keleten?

Vic vállat vont.

– Az unokatestvérem. Pontosan nem tudom, merre járt, de tényleg katona volt, és sok fedett akcióban vett részt.

– Túlélhette, hogy elütöttem? – a gyerek hangja megremegett.

Vic gondterhelt arccal nézett rá.

– Szerintem, igen, de nem tudom, mennyire súlyosan sérült meg. Lehet, hogy kutyabaja, de ha olyan helyen találta el a kocsi, akkor belső sérülése is lehet. Orvosi ellátás nélkül egy belső vérzés halálos is lehet.

Burt miután vetett egy pillantás a dús aljnövényzetre, úgy döntött, hogy nem pazarol időt a telefon keresésére. Két óra gyaloglás után állt meg. Addig a hegyi  úton követte Vic kocsijának nyomát. Egy fa alá ült le pihenni, ott várta meg, hogy leszálljon a sötétség. A bal alsókarját nézegette, amit a pólója alját letépve kötözött be. A kötés elég rendesen átvérzett. Ettől eltekintve szerencsésen megúszta a találkozást Vic kocsijának hátuljával.

Maga sem értette, miért ugrott féloldalasan hátra, de már a levegőben volt, amikor a terepjáró elindult felé. Azt hitte, ráhajt a bokájára, ám a hátsókerék nekirohant egy útszéli szikladarabnak. A volánnál ülő tapasztalatlan kölyök könnyedén azt hihette, őt találta el. Úgy vélte, jobb, ha nem mozdul, így ott maradt kiterülve, amíg látta az autót.

Amikor felállt, akkor vette észre, hogy a földre érkezéskor egy kő mélyen felvágta a karját. Lecsepegő vére vörösre festette az út menti köveket.

Magában átkozta Vic becsületességét. Azt hitte, unokatestvére megérti, hogy csak cselből támadt a kölyökre, és soha sem bántaná. Ám Vic ahelyett, hogy a másik kettő meglepetését kihasználva megszerezte volna a fegyvert, még őt figyelmeztette, nehogy kárt tegyen a fiúban.

Ezek után még sajgó karjánál is jobban fájtak Stefi szavai, amikor azt kiáltotta felé, hogy „érzéketlen barom”.

Nem értette a lányt. Nem értette, miért kételkedik a szerelmében, amikor ő megadta neki a döntés lehetőségét. Elengedte, hogy egyedül, szabadon átgondolhassa, valóban szereti-e.

Megborzongott. Tudta, nem veszített annyi vért, hogy attól fázzon. Az égre nézett, viharfelhők gyülekeztek a fák felett. Egy szál pólóban, farmerben nem sok jóra számíthatott egy itteni viharban. Sürgősen fedezéket kellett találnia.

Újra Stefire gondolt. Otthon, Pearl Creekben ha villámlott és dörgött, sokszor úgy fészkelte be magát a karjai közé, mint egy kislány. Érezni vélte szőke hajának illatát, apró ujjainak érintését a bőrén.  Hajnalban elutazik… Talán örökre.

És ő nem csak egy darabot veszít el a szívéből, ha a lány nem jön vissza…

A szél megcibálta felette a lombokat.

Stefi ma éjjel már egyedül lesz. Miközben a szél a kis ház melletti hatalmas fákat tépi majd, és az esőcseppek félelmetes dobolásba kezdenek a tetőn. Aztán felvillannak a villámok.

Érezte, hogy indulnia kell. Felállt és körülnézett. Jobbra is, balra is, ott volt az autók által is könnyen járható hegyi út. Ő azonban lefelé bámult a sötétbe, és észrevett valami vadcsapás félét. A kevésbé járható út is megfelel, ha gyorsabban a célhoz viszi. Olyan határozottan ment előre, mintha valaki vezetné. Amikor visszanézett, már nem látta maga mögött a hegyi utat, mindenütt fák és bokrok vették körül.

A levegő egyre hűlt, ahogy a szél erősödött, mégis ment tovább. Aztán érezte, hogy megnyílik a lába alatt a föld, és zuhan lefelé.

Az utolsó gondolata az volt, hogy talán a terepjáró mégis elütötte, és víziói vannak, miközben még mindig az úton fekszik…