 |
| Kép: Pixabay |
Doug Mackenzie népszerű emberek életéről írt beszámolókat, a kényes ügyeket is finom iróniával, ugyanakkor diszkréten osztotta meg. Az olvasók és a riportalanyok is kedvelték az írásait. Egy filmszínész drogügyeivel foglalkozott, amikor kapcsolatba került a szervezett bűnözéssel. Vakmerő ötlettől vezérelve átnyergelt a tényfeltáró újságírásra. Rengeteg ellenséget szerzett, ugyanis ezen a területen ugyanolyan alapos volt, mint előtte.
Amikor megkapta egy nemzetközi újságíró szervezet díját, szülővárosa, Pearl Creek díszpolgári címet adományozott neki. Az ünnepség színhelyéül a középiskola sportcsarnokát választották.
Mark mint a város jogi tanácsosa, tiszteletjegyeket kapott. Stefi azt szerette volna, ha elsétálnak a csak néhány utcányira lévő csarnokba, de Mark ragaszkodott hozzá, hogy autóval menjenek, még akkor is, ha nehéz lesz parkolóhelyet találni.
A lány délelőtt fodrásznál volt, kontyot rakatott, és azt a kék selyemruhát vette fel, melyet Mark vásárolt neki Christownban. A férfi külön figyelmeztette, hogy rendkívül elegánsnak kell lennie a város és így a számára is kiemelten fontos eseményen.
– Ha azt mondom, indulunk, akkor azonnal jössz velem – jelentette ki Mark, tőle szokatlanul keményen, mikor a lány beült mellé az autóba.
– Valami baj van, Mark? – kérdezte Stefi megriadva.
– Mackenzie-t telefonon és névtelen levelekkel is fenyegetik. Christown egyik legjobb biztonsági cégét kértük fel a védelmére, a Spalding Teamet. Remélem, nem lesz semmi probléma, de ha mégis, kérlek, fogadj szót.
Ahogy Mark előre bejelentette, Mackenzie-t fekete öltönyös biztonsági emberek kísérték a díszhelyhez, melyet a küzdőtéren berendezett nézőtér első sorában jelöltek ki számára.
Stefi talán fel sem figyelt volna a biztonsági emberekre, ha Mark nem figyelmezteti. Ráadásul néhány sorral előttük két tinilány izgatottan nevetgélni és mutogatni kezdett a fekete öltönyös alakok láttán.
– Jaj, de helyesek.
– Nézd, azt a hosszú hajút!
A lányok egy magas férfit figyeltek, aki fekete haját a tarkóján lazán összefogva viselte. Most épp hátat fordított a nézőtérnek, mert a polgármester sietett oda hozzá, és izgatottan magyarázott valamit. A biztonsági ember a fejét rázta, és megnyugtatóan felemelte a kezét.
Stefi felállt a székről, úgy várta, hogy a férfi visszanézzen. Néhány pillanattal később a testőr megfordult, Burt volt.
A lány térde remegni kezdett. Nem így emlékezett rá. Azt hitte, a férfi külsejében bekövetkezett változás váltotta ki belőle ezt az érzést, hiszen hosszú haja és jól szabott fekete öltönye is újdonság volt Stefi számára. Burt nem foglalkozott a már helyet foglalt nézőkkel, úgy tűnt, a bejáratokat figyeli. Lehajolt Mackenzie-hez, váltott vele pár szót, aztán elindult a pálya széle felé, ahol három társa várakozott.
Stefi meredten bámulta. Ahogy Burt közelebb ért, megfigyelhette az arcát is: határozottság és nyugalom sugárzott róla, fürkésző, sötét tekintete hideg volt. A lány megborzongott. Fürge Szarvas indulhatott így harcba, tudomásul véve, hogy talán halál vár rá.
Mark csodálkozva nézett fel a lányra.
– Stefi, kedves, mi baj van?
A lány meg sem hallotta a kérdést. Burt ismét hátat fordított neki, ezúttal az egyik társával beszélgetett, ám a következő pillanatban megfordult, és ezúttal a nézőket vette szemügyre. Stefi visszazuhant a székre. Remélve, hogy a férfi nem vette észre, lopva még mindig figyelte.
Mark aggódva vizsgálgatta a lány arcát, aztán követte a tekintetét.
– Ki ez az ember, Stefi? – kérdezte.
A lány lázas tekintete, sápadt arca minden szónál többet mondott. Marknak eszébe jutottak a Lou-nál felejtett fényképek.
– Ő az – adta meg a választ a férfi saját kérdésére.
Stefi, mintha minden megszűnt volna körülötte, az egész rendezvény alatt Burtöt figyelte. Úgy tűnt, ő irányítja a többieket. Egyetlen felesleges lépést sem tett, mozdulatai határozottak és nyugodtak voltak. Stefi mégsem tudott szabadulni a különös érzéstől, hogy a férfi vár valamire.
Az ünnepségen a nyári szünet ellenére műsort adtak az általános iskolások és a gimnazisták is. A középiskolában évente megrendezett diákújságíró verseny díjainak átadását is mostanra időzítették. Mackenzie-nek többször is fel kellett állnia a színpadra, testőreinek sok munkát adtak a szervezők. Burt kísérte, néma, sötét árnyékként állt a színpad fényein kívül.
A másik három biztonsági ember a terem különböző pontjairól a kijáratokat, illetve a nézőket figyelte, időnként sétálva helyet változtattak. Stefi csodálta az összhangjukat, és bár a biztonságról gondoskodtak, a jelenlétük mögött húzódó fenyegetés rossz érzéssel töltötte el.
A díszoklevél átadását megelőzően a polgármester beszédet tartott, aztán széles mosollyal újfent a színpadra szólította Mackenzie-t. Alighogy kezet ráztak és a polgármester hátrébb lépett, hogy átvegye a hivatal titkárnőjétől a díszoklevelet, lövés dörrent. A polgármester és a színpadon mindenki egy lélegzetvételnyire időre megdermedt.
Burt az árnyékból azonnal Mackenzie mellé lépett. Saját testével takarva az újságírót a nézők elől, villámgyorsan elindult vele a néhány fokból álló lépcső felé.
A társai a terem három pontjáról futva indultak feléjük. A nézőtéren sokan felugrottak a helyükről, többen már menekülni kezdtek kifelé.
Stefi is felállt. Érezte, hogy még nincs vége, a legrosszabb most következik…
Ekkor két újabb lövés hallatszott. A lány csak azt látta, hogy Burt magával rántja Mackenzie-t a padlóra. Az időközben melléjük érkező másik három fekete öltönyös pedig úgy helyezkedett, hogy takarják őket egy esetlegesen bekövetkező újabb támadás elől.
Mark megragadta a lány kezét.
– Meneküljünk innen! – kiáltotta.
Stefi a színpad felé figyelt, de a tumultusban nem láthatott semmit. A teremben kétségbeesett futkosás kezdődött. A szervezők és a seriff emberei próbálták nyugtatni az embereket.
Mark kirángatta a lányt a csarnokból.
Már a férfi kocsijában ültek, amikor a mentők megérkeztek, és berohantak az épületbe.
Stefi a szélvédőn át figyelte őket.
– Figyelj, kedvesem – szólalt meg Mark, a lány karjára téve a kezét.
Stefi ránézett. Riadt tekintete láttán a férfi ingatni kezdte a fejét.
– Én mindig éreztem, hogy nem vagyunk egy hullámhosszon, Stefi, de azt hittem, csak zárkózottabb vagy a szokottnál. Most már látom, hogy tévedtem. Te még mindig őt szereted, még ha magadnak sem vallod be. – Mark indított. – Hazaviszlek. Tisztázd magadban az érzéseid, aztán hívj, ha én kellek neked.
Stefi egy humorcsatorna műsorát bámulta az ágyon ülve. Néha lement a hűtőhöz fagylaltért vagy ásványvízért.
Amikor úgy gondolta, hogy a vicces jelenetek kellően feloldották benne a feszültséget, hogy elaludjon, lefeküdt, és szorosan összezárta a szemét. Ám néhány pillanatnál tovább nem volt képes feküdni, mert újra látta a sportcsarnok felé rohanó mentősöket. Ahol ő állt, onnan nem lehetett kivenni, hogy az újságíró vagy Burt megsérült-e, a képzelete azonban véres képeket vetített elé.
A férfi láttán a Pearl Creek-i újrakezdésről szóló álma kártyavárként omlott össze. Tisztázni kell magában az érzéseit, ahogy Mark mondta, és Burtnek is tartozik annyival, hogy megindokolja, miért hagyta cserben. Ha ugyan már nem késő! Vajon hányszor adatik meg egy embernek a lehetőség, hogy kijátssza a halált?
Burt biztosan tudta, mi vár rá, amikor belépett a Spalding Teamhez, és most azért jött Pearl Creek-be, hogy bármi áron megvédje Mackenzie-t. Talán megfordult a fejében, hogy Stefi ott lehet a nézők között, de semmit jelét nem adta, hogy keresné, vagy érdeklődne iránta.
A lány egyszer csak arra eszmélt, hogy világos van a szobában. Amikor az este feljött ide, annyira lekötötték a gondolatai, hogy elfelejtette lehúzni a redőnyt. A kelő nap így pont az ágyra sütött. A redőnyréseken bekúszó melengető sugarakat szerette, de ez az éles, vakító fény bántotta fáradt szemeit.
Nem is sejtette, mikor aludt el, de biztos volt benne, hogy már jóval elmúlt éjfél, mert amikor a második adag fagyiért visszament, akkor érkezett el a szellemek órája. Burt nem látogatta meg, és Stevie Morgant sem látta.
– Stefi, te beteg vagy – tört ki belőle, felidézve Marlene hangsúlyát.
Marlene! Vele szemben is hálátlan volt, pedig csak jót kapott tőle, barátságot, segítséget, szeretetet.
Miután felkelt, belesett a hűtőbe, üresek voltak a polcok. Lezuhanyozott és Rosa nénihez indult bevásárolni.
A boltban a vásárlók, kisebb-nagyobb csoportokban tárgyalták az elmúlt esti eseményeket. A városka legújabb díszpolgára elleni merénylet felborzolta a kedélyeket. A beszélgetésekből kiderült, hogy valójában senki nem tudja pontosan, mi történt. Egyetlen dolog volt biztos, Mackenzie-t és a testőrét is elvitte a mentő.
Rosa néni félrehívta a lányt, és egy újságkivágást nyomott a kezébe.
– Egy barátnőm megszállottan gyűjtögeti a városunk történelmi emlékeit, nála találtam. Olvassa el! – mondta gyorsan és belökte Stefit az irodába.
A cikk Stevie Morgan életének azon részéről mesélt, miután elhagyta Pearl Creek-et a gyújtogató indiánokkal. A menekülőket elfogták, és abba az erődbe vitték, ahol Fürge Szarvast is fogva tartották. Ő is, akárcsak Stevie, hosszú éveken át azt hitte, hogy kedvesét megölték, most végre újra találkozhattak. Alig néhány órát tölthettek azonban csak együtt, mert az asszonyt az úton meglőtték, és mire az erődbe értek, tüdőgyulladást kapott. A szeretett férfi karjában halt meg. Fürge Szarvast még azon az éjszakán megölték az őrök, miután szökést kísérelt meg.
Legalább a halálban együtt lehettek. Az erődparancsnok ugyanis felesége kérésének engedve, jeltelenül ugyan, de közös sírba temettette őket. Stefi sokáig üldögélt az irodában az íróasztal mögött. Stevie-re gondolt, úgy látta maga előtt, ahogy először a látomásában, kockás ruhában, Fürge Szarvas ékszerével a kezében. Vajon mit érzett a haldokló asszony, amikor újra találkoztak? A viszontlátás örömét vagy az elválás fájdalmát? Sírt vagy mosolygott? És mit érzett Fürge Szarvas, reménytelen harcokkal a háta mögött, egy semmibe vezető út előtt?
– Szeretetet és megnyugvást – Stefi meglepődött saját szavai hallatán, de tudta, hogy ez az igazság. Amikor visszaadta a cikket, Rosa néni megszorította a kezét, és rámosolygott.
– Azt gondoljuk, hogy a problémáink a gyermekkorunkból erednek, ez néha igaz is, de van, hogy az igazi válaszok sokkal mélyebben vannak: a lelkünkbe írva. Nem érti, miért jött ide, Stefi, ugye?
A lány a fejét rázta.
– Mert itt egyszer már békét talált, otthont, Stevie Morgan…
Stefi szeme könnyekkel telt meg, aztán kirobbant belőle a sírás. Rosa néni kijelentése feloldotta benne a feszültséget. Mindeddig képtelen volt elfogadni, amit már régóta érzett: útja meghatározott volt, és ide vezetett Pearl Creek-be, csak rajta múlik, hogy merre kanyarodik.
Furcsa, zavart állapotban sétált haza. Gépiesen reggelit készített magának. A mosogatóhoz lépett, hogy vízzel töltse meg a teafőzőt, ösztönösen pillantott ki az ablakon.
Egy szürke BMW fékezett a ház előtt, nem ismerte a kocsit. Vállat vont. Ha tényleg hozzá jön valaki, majd csenget. A tűzhelyre tette a teafőzőt, és meggyújtotta alatta a lángot. Ekkor szólalt meg a csengő. Stefi megmerevedett egy pillanatra, a nadrágjába törölte vizes kezét, és az ajtó felé indult.
Megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor felismerte Markot.
– Szia – üdvözölte a férfi.
– Láttam egy kocsit, de nem tudtam, hogy te vagy – mondta Stefi zavartan.
– Az enyém lerobbant – Mark beljebb lépett, és becsukta az ajtót – Egy kollégámtól kértem kölcsön a BMW-t, hogy idejöhessek – megfogta Stefi vállát, kedvesen megpuszilta az arcát.
– Azt hittem, én hívlak – mondta Stefi nehezteléssel a hangjában.
– Furán váltunk el tegnap este – védekezett Mark, belépve az étkezőbe. Már tisztában volt vele, hogy a lány nem örül a látogatásának. – Tudod, Stefi, jó néhányszor kerültem miattad kínos helyzetbe, pedig más nők azt sem tudták volna, hogyan köszönjék meg az ajándékaimat. Nagyon különleges lány vagy, de azt hiszem, másra vágysz, mint amit én adhatok neked. – A férfi arcán látszott, hangján pedig érződött csalódottsága.
– Mark, ne haragudj, rossz volt az időzítés – motyogta Stefi szégyenkezve.
– Lehet, de az is lehet, hogy hoztál egy rossz döntést, és a büszkeséged nem engedte, hogy helyrehozd a hibád – fogta meg Mark a lány kezét. – Amikor megtudtad, hogy él a barátod, vissza kellett volna térned hozzá Christownba.
Stefi sóhajtott.
– Igazad van, Mark. Keservesen megbántam, hogy nem tettem meg – bólintott Stefi, aztán folytatta. – Kérlek, bocsáss meg nekem!
Mark kifelé indult. Mielőtt becsukta maga mögött az ajtót, még visszanézett:
– Vigyázz magadra!
– Köszönök mindent, Mark – súgta a lány búcsút intve.
Stefit a férfi távozása után lerohanta a csend. Egy ideig az ajtónak támaszkodva álldogált, aztán a korlátba kapaszkodva felballagott a lépcsőn. A szobájába érve körülnézett.
Minden adott volt, hogy a vadnyugaton érezhesse magát, de már nem jelentett számára semmit. Kinyitotta a robusztus ruhásszekrényt, tanácstalanul bámulta a vállfákon lógó ruhákat. Fogalma sem volt, mit vegyen fel. Burtnek sosem számított, mit viselt. Most pedig, ha súlyos sebbel fekszik a kórházban, talán fel sem ismeri. Végül egy farmert és egy ujjatlan felsőt készített ki. Hirtelen eszébe jutott valami, beszaladt a fürdőszobába. A tükrös faliszekrényben, egészen hátul megtalálta a parfümöt, amit még Silent Beach-en használt. Elmélázgatva lezuhanyozott, felöltözött, és ugyanazzal a félelemmel teli várakozással indult el, mint egykor az Elizabeth Kórházba.
Mélyet sóhajtva lépett be a Városi Kórház földszintes épületébe. Lassan sétált az információhoz. A vele egykorú, rövid vörös hajú lány kedvesen mosolygott rá a pult mögül. Stefi már nem fordulhatott vissza.
– Segíthetek? – érdeklődött az ügyeletes ápolónő.
– Mr. Mackenzie… – motyogta Stefi szégyenlősen.
– Mr. Mackenzie már nincs itt, még az éjjel elhagyta a várost.
– Megsérült?
– Sajnálom, nem adhatunk ki információt.
– Én csak… Mr. Iversen, a biztonsági ember, aki vele volt? Róla esetleg?
A kórházi alkalmazott sajnálkozva széttárta a karját. Stefi szó nélkül megfordult és hazaindult. Azt sem tudta, hogy talált vissza a házhoz.
Amikor megkapta egy nemzetközi újságíró szervezet díját, szülővárosa, Pearl Creek díszpolgári címet adományozott neki. Az ünnepség színhelyéül a középiskola sportcsarnokát választották.
Mark mint a város jogi tanácsosa, tiszteletjegyeket kapott. Stefi azt szerette volna, ha elsétálnak a csak néhány utcányira lévő csarnokba, de Mark ragaszkodott hozzá, hogy autóval menjenek, még akkor is, ha nehéz lesz parkolóhelyet találni.
A lány délelőtt fodrásznál volt, kontyot rakatott, és azt a kék selyemruhát vette fel, melyet Mark vásárolt neki Christownban. A férfi külön figyelmeztette, hogy rendkívül elegánsnak kell lennie a város és így a számára is kiemelten fontos eseményen.
– Ha azt mondom, indulunk, akkor azonnal jössz velem – jelentette ki Mark, tőle szokatlanul keményen, mikor a lány beült mellé az autóba.
– Valami baj van, Mark? – kérdezte Stefi megriadva.
– Mackenzie-t telefonon és névtelen levelekkel is fenyegetik. Christown egyik legjobb biztonsági cégét kértük fel a védelmére, a Spalding Teamet. Remélem, nem lesz semmi probléma, de ha mégis, kérlek, fogadj szót.
Ahogy Mark előre bejelentette, Mackenzie-t fekete öltönyös biztonsági emberek kísérték a díszhelyhez, melyet a küzdőtéren berendezett nézőtér első sorában jelöltek ki számára.
Stefi talán fel sem figyelt volna a biztonsági emberekre, ha Mark nem figyelmezteti. Ráadásul néhány sorral előttük két tinilány izgatottan nevetgélni és mutogatni kezdett a fekete öltönyös alakok láttán.
– Jaj, de helyesek.
– Nézd, azt a hosszú hajút!
A lányok egy magas férfit figyeltek, aki fekete haját a tarkóján lazán összefogva viselte. Most épp hátat fordított a nézőtérnek, mert a polgármester sietett oda hozzá, és izgatottan magyarázott valamit. A biztonsági ember a fejét rázta, és megnyugtatóan felemelte a kezét.
Stefi felállt a székről, úgy várta, hogy a férfi visszanézzen. Néhány pillanattal később a testőr megfordult, Burt volt.
A lány térde remegni kezdett. Nem így emlékezett rá. Azt hitte, a férfi külsejében bekövetkezett változás váltotta ki belőle ezt az érzést, hiszen hosszú haja és jól szabott fekete öltönye is újdonság volt Stefi számára. Burt nem foglalkozott a már helyet foglalt nézőkkel, úgy tűnt, a bejáratokat figyeli. Lehajolt Mackenzie-hez, váltott vele pár szót, aztán elindult a pálya széle felé, ahol három társa várakozott.
Stefi meredten bámulta. Ahogy Burt közelebb ért, megfigyelhette az arcát is: határozottság és nyugalom sugárzott róla, fürkésző, sötét tekintete hideg volt. A lány megborzongott. Fürge Szarvas indulhatott így harcba, tudomásul véve, hogy talán halál vár rá.
Mark csodálkozva nézett fel a lányra.
– Stefi, kedves, mi baj van?
A lány meg sem hallotta a kérdést. Burt ismét hátat fordított neki, ezúttal az egyik társával beszélgetett, ám a következő pillanatban megfordult, és ezúttal a nézőket vette szemügyre. Stefi visszazuhant a székre. Remélve, hogy a férfi nem vette észre, lopva még mindig figyelte.
Mark aggódva vizsgálgatta a lány arcát, aztán követte a tekintetét.
– Ki ez az ember, Stefi? – kérdezte.
A lány lázas tekintete, sápadt arca minden szónál többet mondott. Marknak eszébe jutottak a Lou-nál felejtett fényképek.
– Ő az – adta meg a választ a férfi saját kérdésére.
Stefi, mintha minden megszűnt volna körülötte, az egész rendezvény alatt Burtöt figyelte. Úgy tűnt, ő irányítja a többieket. Egyetlen felesleges lépést sem tett, mozdulatai határozottak és nyugodtak voltak. Stefi mégsem tudott szabadulni a különös érzéstől, hogy a férfi vár valamire.
Az ünnepségen a nyári szünet ellenére műsort adtak az általános iskolások és a gimnazisták is. A középiskolában évente megrendezett diákújságíró verseny díjainak átadását is mostanra időzítették. Mackenzie-nek többször is fel kellett állnia a színpadra, testőreinek sok munkát adtak a szervezők. Burt kísérte, néma, sötét árnyékként állt a színpad fényein kívül.
A másik három biztonsági ember a terem különböző pontjairól a kijáratokat, illetve a nézőket figyelte, időnként sétálva helyet változtattak. Stefi csodálta az összhangjukat, és bár a biztonságról gondoskodtak, a jelenlétük mögött húzódó fenyegetés rossz érzéssel töltötte el.
A díszoklevél átadását megelőzően a polgármester beszédet tartott, aztán széles mosollyal újfent a színpadra szólította Mackenzie-t. Alighogy kezet ráztak és a polgármester hátrébb lépett, hogy átvegye a hivatal titkárnőjétől a díszoklevelet, lövés dörrent. A polgármester és a színpadon mindenki egy lélegzetvételnyire időre megdermedt.
Burt az árnyékból azonnal Mackenzie mellé lépett. Saját testével takarva az újságírót a nézők elől, villámgyorsan elindult vele a néhány fokból álló lépcső felé.
A társai a terem három pontjáról futva indultak feléjük. A nézőtéren sokan felugrottak a helyükről, többen már menekülni kezdtek kifelé.
Stefi is felállt. Érezte, hogy még nincs vége, a legrosszabb most következik…
Ekkor két újabb lövés hallatszott. A lány csak azt látta, hogy Burt magával rántja Mackenzie-t a padlóra. Az időközben melléjük érkező másik három fekete öltönyös pedig úgy helyezkedett, hogy takarják őket egy esetlegesen bekövetkező újabb támadás elől.
Mark megragadta a lány kezét.
– Meneküljünk innen! – kiáltotta.
Stefi a színpad felé figyelt, de a tumultusban nem láthatott semmit. A teremben kétségbeesett futkosás kezdődött. A szervezők és a seriff emberei próbálták nyugtatni az embereket.
Mark kirángatta a lányt a csarnokból.
Már a férfi kocsijában ültek, amikor a mentők megérkeztek, és berohantak az épületbe.
Stefi a szélvédőn át figyelte őket.
– Figyelj, kedvesem – szólalt meg Mark, a lány karjára téve a kezét.
Stefi ránézett. Riadt tekintete láttán a férfi ingatni kezdte a fejét.
– Én mindig éreztem, hogy nem vagyunk egy hullámhosszon, Stefi, de azt hittem, csak zárkózottabb vagy a szokottnál. Most már látom, hogy tévedtem. Te még mindig őt szereted, még ha magadnak sem vallod be. – Mark indított. – Hazaviszlek. Tisztázd magadban az érzéseid, aztán hívj, ha én kellek neked.
Stefi egy humorcsatorna műsorát bámulta az ágyon ülve. Néha lement a hűtőhöz fagylaltért vagy ásványvízért.
Amikor úgy gondolta, hogy a vicces jelenetek kellően feloldották benne a feszültséget, hogy elaludjon, lefeküdt, és szorosan összezárta a szemét. Ám néhány pillanatnál tovább nem volt képes feküdni, mert újra látta a sportcsarnok felé rohanó mentősöket. Ahol ő állt, onnan nem lehetett kivenni, hogy az újságíró vagy Burt megsérült-e, a képzelete azonban véres képeket vetített elé.
A férfi láttán a Pearl Creek-i újrakezdésről szóló álma kártyavárként omlott össze. Tisztázni kell magában az érzéseit, ahogy Mark mondta, és Burtnek is tartozik annyival, hogy megindokolja, miért hagyta cserben. Ha ugyan már nem késő! Vajon hányszor adatik meg egy embernek a lehetőség, hogy kijátssza a halált?
Burt biztosan tudta, mi vár rá, amikor belépett a Spalding Teamhez, és most azért jött Pearl Creek-be, hogy bármi áron megvédje Mackenzie-t. Talán megfordult a fejében, hogy Stefi ott lehet a nézők között, de semmit jelét nem adta, hogy keresné, vagy érdeklődne iránta.
A lány egyszer csak arra eszmélt, hogy világos van a szobában. Amikor az este feljött ide, annyira lekötötték a gondolatai, hogy elfelejtette lehúzni a redőnyt. A kelő nap így pont az ágyra sütött. A redőnyréseken bekúszó melengető sugarakat szerette, de ez az éles, vakító fény bántotta fáradt szemeit.
Nem is sejtette, mikor aludt el, de biztos volt benne, hogy már jóval elmúlt éjfél, mert amikor a második adag fagyiért visszament, akkor érkezett el a szellemek órája. Burt nem látogatta meg, és Stevie Morgant sem látta.
– Stefi, te beteg vagy – tört ki belőle, felidézve Marlene hangsúlyát.
Marlene! Vele szemben is hálátlan volt, pedig csak jót kapott tőle, barátságot, segítséget, szeretetet.
Miután felkelt, belesett a hűtőbe, üresek voltak a polcok. Lezuhanyozott és Rosa nénihez indult bevásárolni.
A boltban a vásárlók, kisebb-nagyobb csoportokban tárgyalták az elmúlt esti eseményeket. A városka legújabb díszpolgára elleni merénylet felborzolta a kedélyeket. A beszélgetésekből kiderült, hogy valójában senki nem tudja pontosan, mi történt. Egyetlen dolog volt biztos, Mackenzie-t és a testőrét is elvitte a mentő.
Rosa néni félrehívta a lányt, és egy újságkivágást nyomott a kezébe.
– Egy barátnőm megszállottan gyűjtögeti a városunk történelmi emlékeit, nála találtam. Olvassa el! – mondta gyorsan és belökte Stefit az irodába.
A cikk Stevie Morgan életének azon részéről mesélt, miután elhagyta Pearl Creek-et a gyújtogató indiánokkal. A menekülőket elfogták, és abba az erődbe vitték, ahol Fürge Szarvast is fogva tartották. Ő is, akárcsak Stevie, hosszú éveken át azt hitte, hogy kedvesét megölték, most végre újra találkozhattak. Alig néhány órát tölthettek azonban csak együtt, mert az asszonyt az úton meglőtték, és mire az erődbe értek, tüdőgyulladást kapott. A szeretett férfi karjában halt meg. Fürge Szarvast még azon az éjszakán megölték az őrök, miután szökést kísérelt meg.
Legalább a halálban együtt lehettek. Az erődparancsnok ugyanis felesége kérésének engedve, jeltelenül ugyan, de közös sírba temettette őket. Stefi sokáig üldögélt az irodában az íróasztal mögött. Stevie-re gondolt, úgy látta maga előtt, ahogy először a látomásában, kockás ruhában, Fürge Szarvas ékszerével a kezében. Vajon mit érzett a haldokló asszony, amikor újra találkoztak? A viszontlátás örömét vagy az elválás fájdalmát? Sírt vagy mosolygott? És mit érzett Fürge Szarvas, reménytelen harcokkal a háta mögött, egy semmibe vezető út előtt?
– Szeretetet és megnyugvást – Stefi meglepődött saját szavai hallatán, de tudta, hogy ez az igazság. Amikor visszaadta a cikket, Rosa néni megszorította a kezét, és rámosolygott.
– Azt gondoljuk, hogy a problémáink a gyermekkorunkból erednek, ez néha igaz is, de van, hogy az igazi válaszok sokkal mélyebben vannak: a lelkünkbe írva. Nem érti, miért jött ide, Stefi, ugye?
A lány a fejét rázta.
– Mert itt egyszer már békét talált, otthont, Stevie Morgan…
Stefi szeme könnyekkel telt meg, aztán kirobbant belőle a sírás. Rosa néni kijelentése feloldotta benne a feszültséget. Mindeddig képtelen volt elfogadni, amit már régóta érzett: útja meghatározott volt, és ide vezetett Pearl Creek-be, csak rajta múlik, hogy merre kanyarodik.
Furcsa, zavart állapotban sétált haza. Gépiesen reggelit készített magának. A mosogatóhoz lépett, hogy vízzel töltse meg a teafőzőt, ösztönösen pillantott ki az ablakon.
Egy szürke BMW fékezett a ház előtt, nem ismerte a kocsit. Vállat vont. Ha tényleg hozzá jön valaki, majd csenget. A tűzhelyre tette a teafőzőt, és meggyújtotta alatta a lángot. Ekkor szólalt meg a csengő. Stefi megmerevedett egy pillanatra, a nadrágjába törölte vizes kezét, és az ajtó felé indult.
Megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor felismerte Markot.
– Szia – üdvözölte a férfi.
– Láttam egy kocsit, de nem tudtam, hogy te vagy – mondta Stefi zavartan.
– Az enyém lerobbant – Mark beljebb lépett, és becsukta az ajtót – Egy kollégámtól kértem kölcsön a BMW-t, hogy idejöhessek – megfogta Stefi vállát, kedvesen megpuszilta az arcát.
– Azt hittem, én hívlak – mondta Stefi nehezteléssel a hangjában.
– Furán váltunk el tegnap este – védekezett Mark, belépve az étkezőbe. Már tisztában volt vele, hogy a lány nem örül a látogatásának. – Tudod, Stefi, jó néhányszor kerültem miattad kínos helyzetbe, pedig más nők azt sem tudták volna, hogyan köszönjék meg az ajándékaimat. Nagyon különleges lány vagy, de azt hiszem, másra vágysz, mint amit én adhatok neked. – A férfi arcán látszott, hangján pedig érződött csalódottsága.
– Mark, ne haragudj, rossz volt az időzítés – motyogta Stefi szégyenkezve.
– Lehet, de az is lehet, hogy hoztál egy rossz döntést, és a büszkeséged nem engedte, hogy helyrehozd a hibád – fogta meg Mark a lány kezét. – Amikor megtudtad, hogy él a barátod, vissza kellett volna térned hozzá Christownba.
Stefi sóhajtott.
– Igazad van, Mark. Keservesen megbántam, hogy nem tettem meg – bólintott Stefi, aztán folytatta. – Kérlek, bocsáss meg nekem!
Mark kifelé indult. Mielőtt becsukta maga mögött az ajtót, még visszanézett:
– Vigyázz magadra!
– Köszönök mindent, Mark – súgta a lány búcsút intve.
Stefit a férfi távozása után lerohanta a csend. Egy ideig az ajtónak támaszkodva álldogált, aztán a korlátba kapaszkodva felballagott a lépcsőn. A szobájába érve körülnézett.
Minden adott volt, hogy a vadnyugaton érezhesse magát, de már nem jelentett számára semmit. Kinyitotta a robusztus ruhásszekrényt, tanácstalanul bámulta a vállfákon lógó ruhákat. Fogalma sem volt, mit vegyen fel. Burtnek sosem számított, mit viselt. Most pedig, ha súlyos sebbel fekszik a kórházban, talán fel sem ismeri. Végül egy farmert és egy ujjatlan felsőt készített ki. Hirtelen eszébe jutott valami, beszaladt a fürdőszobába. A tükrös faliszekrényben, egészen hátul megtalálta a parfümöt, amit még Silent Beach-en használt. Elmélázgatva lezuhanyozott, felöltözött, és ugyanazzal a félelemmel teli várakozással indult el, mint egykor az Elizabeth Kórházba.
Mélyet sóhajtva lépett be a Városi Kórház földszintes épületébe. Lassan sétált az információhoz. A vele egykorú, rövid vörös hajú lány kedvesen mosolygott rá a pult mögül. Stefi már nem fordulhatott vissza.
– Segíthetek? – érdeklődött az ügyeletes ápolónő.
– Mr. Mackenzie… – motyogta Stefi szégyenlősen.
– Mr. Mackenzie már nincs itt, még az éjjel elhagyta a várost.
– Megsérült?
– Sajnálom, nem adhatunk ki információt.
– Én csak… Mr. Iversen, a biztonsági ember, aki vele volt? Róla esetleg?
A kórházi alkalmazott sajnálkozva széttárta a karját. Stefi szó nélkül megfordult és hazaindult. Azt sem tudta, hogy talált vissza a házhoz.
A napok csendes egyhangúságban teltek. Stefi reggelenként későig aludt, gyakran délután is lepihent, ha a nyári iskolában nem kellett segítenie.
Korábbi szokásával ellentétben már nem járt étterembe ebédelni, és nem vásárolt készételeket, megpróbált főzni. Egész kellemes elfoglaltságnak bizonyult.
Egy este, már tíz is elmúlt, amikor még mindig kinn üldögélt a fonott kerti fotelben a teraszon, teásbögrével a kezében. A csillagos eget kémlelte, ahogy majdnem egy éve.
– Nem zártad be az ajtót. – A szigorú hangra összerezzent, felállt.
Burt a teraszajtóban állt, farmert és pólót viselt, az arca árnyékban maradt.
Stefi letette a bögrét az asztalra.
– Egy éve, amikor úgy tudtam, meghaltál, azt kívántam egy hullócsillagtól, bárcsak itt lehetnél velem – felelte elcsukló hangon.
A férfi közelebb lépett hozzá.
– Tudtam, hogy vissza kell jönnöm, mert valahol vársz rám, de amikor felébredtem, nem voltál ott. Voltak pillanatok, amikor inkább meghaltam volna…
– Megijedtem, azt hittem, bajod esett a csarnokban – suttogta a lány.
– Én már sokkal korábban meghaltam a számodra, nem? – kérdezte Burt hidegen, hátrálva néhány lépést.
Stefi remegő kézzel felé nyúlt.
– Ne haragudj! Bocsáss meg nekem, kérlek.
– Miért küldted el Jamest, és miért tetted le a telefont? – Burt mély hangja szemrehányó volt. Stefi is hátrébb lépett, a terasz korlátjának támaszkodott.
– Annyira féltem, Burt, az első pillanattól kezdve attól rettegtem, hogy nem leszek elég erős hozzád. Megkaptam az élettől, amiről titkon álmodtam, de nem hittem el, hogy megérdemlem, megijedtem. Aztán eltűntél Cooper Island-en – csuklott el a hangja egy pillanatra – Azt hittem, megőrülök. Ide menekültem az emléked elől. Eljöttem Christownból, ahol minden rád emlékeztetett, azért hogy megértsem, nem jössz vissza soha. Aztán megjelent James, és közölte, hogy élsz. Nem volt elég erőm, hogy vele menjek. Abban a pillanatban gyűlöltelek, mert elhagytál, és veszélybe sodortad magad, de a hívásod után elmentem a kórházba. – Stefi Burt fényes, fekete haját nézte, nem volt képes többet mondani.
– Nem tudtál volna tolószékben látni, igaz?
– Vártam, hogy hívj – sóhajtott Stefi. – Mivel nem jelentkeztél, azt hittem, te nem akarod, hogy úgy lássalak. Elfogadtam a döntésed, és megpróbáltam nélküled.
– Tudom, hogy anyám hazudott neked. – Burt hangja tele volt keserűséggel. – Elmondta, de csak hónapokkal később.
– Én is tudtam, Burt. Marlene megnyugtatott, hogy jól vagy, és karácsonykor elmentem az intézetbe. Az a lány még nálam is fiatalabb! – Stefi nem tudta leplezni az érzéseit, köztük a féltékenységet, amit a rossz emlék felidézése hozott felszínre, pedig tudta, hogy nem lenne szabad nekitámadnia a férfinak.
– Miféle lány? – kérdezte Burt csodálkozva.
– Egy fekete hajú tinilányt ölelgettél a parkban.
– Fekete hajú tinilány? – Burt szeme elkerekedett. – Gina! Ő James fiával Harryvel jár. Ott voltál? Azt hittem, a barátoddal töltötted a karácsonyt.
– Ne haragudj! Ne haragudj Mark miatt – könyörgött Stefi. – Elment és nem jön vissza.
A férfi szomorú mosollyal megrázta fejét, és komoly hangon beszélni kezdett:
– Néhány hete rossz előérzetem volt. Azzal a tudattal jöttem Pearl Creek-be, hogy itt minden véget ér, mégis megijedtem az első lövés után – Burt beharapta az alsó ajkát.
A lány közelebb lépett hozzá, gyengéden megsimogatta az arcát, mintha ezzel eltüntethette volna az elmélyült ráncokat a szája két oldalán. Aztán mintegy véletlenül, megérintette vállára hulló selymes haját. Már mondani akarta, hogy ott a csarnokban ő is megérzett valamit a férfi lelkében bujkáló feszültségből, de Burt folytatta:
– Amikor Mackenzie mellett fekve felnéztem, megláttalak a barátoddal menekülni. Átfutott az agyamon, hogy talán mindkettőnknek jobb lett volna, ha eltalálnak.
Stefi hevesen tiltakozva rázta a fejét, határozott hangon kijelentette:
– Nem! Ne mondd ezt! A nézőtérről nem láttam pontosan, mit történt, csak reménykedhettem, hogy jól vagy, de amikor megérkezett a mentő…
– Volt orvos a helyszínen is, ahogy az ilyen rendezvényeken mindig, de a mentők érkezése látványosságnak számít. A merénylőnek azt kellett hinnie, hogy sikerrel járt, így volt időnk biztonságba helyezni Mackenzie-t – magyarázta Burt hivatalos hangnemben.
Stefi zavartan bólogatott, aztán kibökte:
– Én is azt hittem. A csarnokban megértettem, micsoda hibát követtem el: gyáva voltam, amikor nem mentem vissza Christownba. Bocsáss meg nekem!
Burt végre elmosolyodott.
– Nem kell bocsánatot kérned. Ezt volt az én Naptánc szertartásom. Túl kellett esnem ezen a próbán, ahogy egykor a népem fiainak, akiket étlen-szomjan egy cölöphöz kötöztek, hogy bebizonyíthassák, elég erősek, megfelelnek a törzs elvárásainak. Sok mindent másképp látok, tisztában vagyok vele, milyen hibákat követtem el, tanultam belőlük. Csak így kaphattalak vissza – Burt a zsebébe nyúlt, elővette az aranyláncot a homokórával. – Emlékszel, azt mondtam, túl gyorsan rohan az idő. Ebben az órában azonban sosem mozdul meg a homok. – Stefi fölé hajolt, hogy a nyakába akassza a láncot, de a lány eltolta magától. A férfi meglepetten, majdnem ijedten nézett rá.
– Szeretlek – jelentette ki Stefi, erre Burt olyan erővel szorította magához, hogy a lány egy pillanatra még levegőt sem kapott. Amikor a férfi végre elengedte, Stefi mély sóhaj után megkérdezte:
– Meddig maradsz?
– Ez itt a te házad – felelte Burt komolyan. A lányt szíven ütötte a válasz, elsápadt. – Addig maradok, amíg megengeded – súgta a férfi a fülébe.
Stefi lehunyta a szemét, hogy visszatartsa kicsorduló könnyeit, és szorosan átölelte Burt nyakát.
A férfi magához szorította. Bár a lány érezte lélegzetvételét, illatát, szívének dobbanásait, mégis kételkedett benne, hogy akit már elveszítettnek hitt, valóban él és vele van. Ám, ahogy jobban hozzásimult, eltűnt a félelem és a kétség, és mintha testük határai is megszűntek volna…
Vége az első résznek.
Hamarosan következik a történet folytatása, a Csillagjáró.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése