2023. január 1., vasárnap

Naptánc 1. fejezet – Pearl Creek

 
Forrás: Pexels

A patak a fák közül tört elő, és attól kezdve párhuzamosan haladt az úttal, Stefi lélegzet-visszafojtva csodálta a busz ablakából. Tökéletesen megértette, miért épp Gyöngypataknak nevezték el. Az itt-ott előbukkanó szikladarabokon futása megtört, a víz tetején a fehér tajték úgy csillogott, akár az igazgyöngy. A lány a légkondicionált jármű zárt ablakai ellenére érezni vélte a hűs víz illatát, a felverődő vízcseppek érintését. A látvány, akárha rég elfeledett emlékeket hívna új életre, felébresztette érzékeit.
Amikor a városba érve a patak magára hagyta az utat, Stefi szíve összeszorult. Az autóbuszról leszállva halálosan fáradtnak érezte magát. Helyismeret híján taxi után érdeklődött egy a buszról leszálló tinilánytól, aki fura mosollyal közölte, hogy itt olyan nincs, de megmutatta neki, merre menjen. Így belebújt a hátizsákja vállszíjaiba és gurulós bőröndjét maga után húzva elgyalogolt a csendes kis utcában álló a régi házhoz, melynek Barbara néni elmondása szerint már egy ideje nem volt lakója. A Chuck nevű szomszéd vállalta, hogy néha kiszellőzteti, de így is érezni lehetett a lezárt házak jellegzetes, nyirkos szagát.
Stefi leült az étkezőasztalhoz, álmodozva simított végig kopott sárga lapján. A székeken is szakadt és avítt volt a virágmintás kárpit. Az ablak- és ajtókeretekre ráfért volna a festés, ahogy a falakra is. A régi használati tárgyakból már nem maradt semmi, a konyhaszekrény polcai üresen ásítoztak, a mosogató körül penész feketéllett, felette az ablak felső sarkán hatalmas pókhálót vett észre. A ház lerobbant állapota ellenére Stefi nyugalmat érzett, mert úgy hitte, végre menedéket talált.
Elképzelte édesanyját az asztal felé fordulva támaszkodni a mosogató előtt, kezében konyharuhával, miközben apja belép az ajtón az újsággal. A távol élő szülők képe gyorsan szertefoszlott, és máris azt a férfit látta maga előtt, akinek az emléke elől ide menekült.  Burt pólóban, rövidnadrágban lépett be az ajtón, rövid, fekete haja nyirkos volt a futástól.  Stefi az asztalra borult, homlokát a karjára fektetve sírni kezdett. Fájdalmasan rövid ismeretsége Burttel olyan rejtett erőforrásokat ébresztett fel a lelkében és a testében, amelyek létezéséről nem is tudott. Ezek az erők hiába kerültek felszínre. Úgy érezte, Burt mosolya, érintése nélkül kiaknázatlanul újra eltűnnek majd.
A férfi hangját vélte hallani, szinte érezte ajkai simogató érintését a fülcimpájánál, odakapott. Egy légy zúgott el mellette. Könnyei között is nevetett ezen a szánalmas álmodozáson. Hogy téveszthette össze Burt érintését egy légy szemtelenkedésével?
Reménykedve a bejárat felé nézett. Az egyik cipője az ajtó mellett hevert, a másik az emeletre vezető lépcső alján.
Burt már nem teheti őket egymás mellé, a szétszórt ruhákat sem szedegetheti össze szokásos beletörődő mosolyával, és nem igazítja el az abroszt sem, ahogy a salátástálat sem helyezi pontosan, de pontosan az asztal közepére.
A nemek és a nincsek… Stefi próbálta elűzni a keserű gondolatokat, de rátelepedtek, ahogy a szél kergette virágszirmok belegabalyodnak a lányok hosszú hajába.
Mély sóhaj kíséretében felállt, felment az emeletre, hogy ellenőrizze a három ottani szoba állapotát. A lépcsőfeljáróval szemben nyílt az első szoba, ennek tárva-nyitva volt az ajtaja, látszott, hogy teljesen üres.  
Elhaladt a középső szoba csukott ajtaja mellett, a leghátsó szobába lépett be először. Ez a helyiség gyerekszoba lehetett. A meglévő bútorok rossz állapotban voltak, az ágyon szétfoszlott a kárpit, látszott az ócska matrac. A rózsaszín szekrényről lepattogzott a festék nagy része, a kis piros fotel ülőrészét kifakította és szétlyukasztgatta az idő. A fürdőszobán keresztül ment vissza a középső szobába. A dupla ágy még használhatónak tűnt, és a szekrényajtó is a helyén maradt, amikor kinyitotta. Elhatározta, hogy itt rendezi be a főhadiszállását.
A konyhában hagyott bőröndjét felcipelte a lépcsőn, és berakodott a szekrénybe. Már csak a hátizsákja maradt, azt is felvitte és tartalmát az ágyra borította. Felemelte vadonatúj telefonját, melyhez új számot kért, és a kopott éjjeli szekrényre tette.  A tárcája, Burt szürke pólója és egy fényképtartó maradt a régi takarón. Már rég csak a saját tusfürdőjét érezte a pólón, de képtelen volt megválni tőle.
Felállt, kihúzta a komód legfelső fiókját, ahová a fehérneműit rakodta, s mielőtt melléjük tette volna, még az arcához simította a szürke anyagot. Szemét lehunyva emlékezni próbált, de csak töredékek villantak fel előtte, egy mosoly, Burt válla, a keze. A szájához nyúlt, megpróbálta felidézni a férfi ajkának érintését. Aztán a fejét ingatva végighasalt az ágyon. Rájött, már nincsenek könnyei.
A képtartó hátulját nézte. Óvatosan nyúlt felé, úgy fogta meg, mintha égetné az ujjait, lassan átfordította. Távolinak és idegennek tűnt a nevető pár a képen.
– Vigyázz rá, Nagyszellem – suttogta.
Megborzongott. Úgy érezte, mintha valaki hívná, szólítaná. Felült, körülnézett, de nem látott senkit. Hogy is láthatott volna!
– Jobb lesz vigyázni ezekkel a szellemekkel – jelentette ki, és kényszeredetten felnevetett.
A varázst mindenesetre sikerült megtörnie.
Visszatért a konyhába. Bedugta, bekapcsolta a hűtőt, megkönnyebbült, amikor meghallotta a motor zümmögését. Az üres polcok láttán ráébredt, mennyire éhes.
Eszébe jutott a kis vegyesbolt, melyet a busz ablakából látott. Átöltözni nem volt ereje, laza copfba kötötte mézszínű haját, és vásárolni indult.
Egy nagyon kövér asszonyság sepregetett a „Rosa néni vegyeskereskedése” feliratú, kézzel festett tábla alatt. Stefi halkan köszöntötte.
Az asszony, vélhetően maga Rosa néni, érdeklődve méregette, vallató tekintete magyarázkodásra késztette a lányt.
– Most költöztem ide, a Márton-házba.
– Egyszer valamikor már lakott ott egy magányos nő, de 1898-ban nyomtalanul eltűnt, amikor tűzvész pusztított a városban.
– Bennégett a házban? – kérdezte Stefi megborzongva.
– A ház sértetlen maradt, az oltás alatt néhányan még látták, de aztán másnap már nem került elő. A szóbeszéd szerint rezervátumból szökött indiánok gyújtogattak a városban, és ők vitték magukkal. A családja valamikor itt élt, elutaztak a rokonaikhoz, és soha többé nem látták őket. Aztán évekkel később felbukkant a lány, állítólag addig az indiánok között élt, akik megtámadták a családját és őt magukkal vitték, de végül megszökött tőlük. A tűzvész idején újra rátaláltak és visszavitték. – Rosa néni vállat vont, miközben tovább vizsgálgatta Stefit.
– Gondolom, sok mindenre szüksége lesz, ha most költözött ide. Tényleg egyedül érkezett? – kérdezte aztán, már jóval kedvesebben, a lány sápadt arcát szemlélve. Letámasztotta a seprűt, közelebb lépett Stefihez. – Fáradtnak és szomorúnak látszik, segíthetek valamiben?
Stefi megrázta a fejét.
– A ház egy rokonomé, amikor két évvel ezelőtt hazajött Magyarországra, akkor ajánlotta fel, hogy bármikor idejöhetek… és most…
Rosa néni pont úgy simogatta meg a fejét, mint a nagymamája, amikor kislány korában elesett a ház előtt.
– A barátom eltűnt, valószínű, hogy meghalt. – Stefi sírva fakadt.
A néni hirtelen átölelte, és ringatni kezdte hatalmas húsos karjai között. A lány tűrte egy darabig, de aztán kiszabadította magát.
– Nézzen körül, kincsem! Válogasson kedvére! – Rosa néni újra megfogta a seprűt.
Stefi belépett a boltba.
A beszédes asszonyság révén az egész kisváros pillanatok alatt megtudja, miért jött ide, de legalább nem faggatják. Még Marlene-nal, egyetlen barátnőjével sem közölte ezt a címét, így christowni ismerősei is békén hagyják majd. Egy kicsit magában lehet, lesz lehetősége végiggondolni, hogyan tovább.

A szükséges élelmiszereken kívül Stefi vásárolt egy régimódi sípolós teafőzőt, egy bögrét kistányérral, szivacsokat és egy flakon mosogatószert. Mikor hazaérve kinyitotta a konyhai vízcsapot, kiderült, hogy valami nincsen rendben.
Szerencsére otthon találta Chuckot. A negyvenes évei közepén járó, sűrű göndör őszhajú férfi gyanította, mi lehet a gond. Megnézte a szivattyút, és a gyors szerviznek köszönhetően Stefi nem maradt víz nélkül.  Mikor Chuck hazament, a lány áttörölgette a konyhai polcokat, a hűtőt, az asztalt, a pultot. Aztán végre leült enni. Régen volt ennyire éhes. Valamivel később jóllakottan felállt az asztaltól, és belélegezte a ház illatát. Különös érzése támadt, mintha hazaérkezett volna. Ösztönösen a telefonjáért nyúlt, és nem törődve az időeltolódással, felhívta a szüleit.
Megnyugtatta édesanyját, hogy szerencsésen megérkezett, és könnyed hangon mesélni kezdett a ház "tökéletes" állapotáról. Amikor apja hangját meghallotta, minden erejét össze kellett szednie, hogy ne kezdjen el ismét sírni. Az apukája, ahogy az elmúlt egy hónapban lezajlott beszélgetéseik során mindig, most is arra próbálta rávenni, hogy utazzon haza. Végül abban állapodtak meg, hogy mivel Barbara néni hamarosan odautazik, ha előbb nem, legkésőbb vele a lány is hazatér. Stefi örült, hogy időt nyert.
Voltak pillanatok, amikor úgy vélte, legjobb lenne mindent feladni, és a szüleihez menekülni, de pontosan tudta, már velük sem lenne jó.
Kiüresedettnek érezte magát, sokkal magányosabbnak, mint eddigi életében bármikor, mintha elveszett szerelmével együtt belőle is eltűnt volna egy rész. Sóhajtva körülnézett. A ház siralmas állapotában saját sérült lelkét látta visszatükröződni.
Hirtelen egy kép villant fel előtte, kockás ruhás fiatalasszony állt ugyanebben a konyhában, vadnyugati filmbe illő bútorok között. Gyöngyökkel és tollakkal díszített csont nyakdíszt tartott a kezében.
– Fürge Szarvas! – mintha a falak suttogták volna a nevet.
Mást talán megijesztett volna a különös látomás, de Stefi biztató jelet látott benne. Az asszony kezében látott indián ékszer megerősítette benne a hitet, hogy az ő igazi helye itt van.
Gyermekkorától kezdve megmagyarázhatatlan vonzódást érzett az indiánok iránt, minden könyvet elolvasott, amely a kezébe került, minden filmet megnézett, még akkor is, ha idegen nyelvű televízióadó sugározta. Amikor a főiskolát befejezve jelentkezett az ott meghirdetett külföldi ösztöndíjas állásokra, mágikusnak bélyegzett apró cselekedetekkel próbálta irányítani a sors útját. A szülei és a barátai vele örültek, és sámánlánynak csúfolták, amikor kiderült, hogy a christowni könyvtár ösztöndíját nyerte el. Két éven keresztül még véletlenül sem találkozott őslakosokkal, míg aztán egy hónappal ezelőtt minden megváltozott. Ám a csodálatos álomnak ugyanolyan hirtelen szakadt vége, mint ahogy elkezdődött.
Most csak egyetlen dolog foglalkoztatta, ebben keresett vigaszt. Elhatározta, hogy rendbe hozza a házat, még akkor is, ha a két év alatt megtakarított pénzét kell is rááldoznia. Késő estig terveket rajzolgatott a konyhaasztalnál, összeírta, mi mindenre lesz szüksége. Néha felállt, és mérőszalaggal megmért ezt-azt. Nemcsak a bútorokat vette számba, feljegyezte a hiányzó terítők, függönyök, szőnyegek számát és méretét is.
Mikor már majdnem leragadt a szeme, és fájt a háta a konyhaszéken való üldögéléstől, felkelt, nagyot nyújtózott. A Rosa néninél vásárolt szárított, szemes csipkebogyóból teát főzött magának.
Aztán a hátsóteraszon, az ajtónak támaszkodva a csillagos eget bámulta. Langyos szellő játszadozott a levelekkel. Az elvadult almafán a házból kiszűrődő gyér fény ellenére is szépen látszottak a gyümölcsök. Egyébként a kert is siralmas állapotban volt, gondos kezekre várt.
Stefi felnézett az égre, a könnyein át figyelte a csillagokat. Egy erősebb széllökés különös suttogás kíséretében megborzolta a haját, aztán megpillantott egy hulló csillagot. Későn jött rá, hogy kívánnia kellett volna valamit. A szája elé emelte a kezét, könyörögve nézett körül. S ekkor, mintha épp hozzá készült volna, elindult egy újabb csillag.
Stefi behunyta a szemét, és csodáért fohászkodott, aztán felidézte magában a pillanatot, amelytől egész élete új fordulatot vett…
 
Második fejezet: 2023. január 8.
 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése