Csillagjáró 1. fejezet – Lezárni a múltat 1.

Kép: Pixabay

 

 

Kedves Julie!

Ha valóban úgy működik a világ, ahogy én hiszem, akkor te most csodálatos boldogságban élsz és nem érdekelnek a földi dolgok. Talán már az én jövőmet is ismered, akkor Neked ez a levél nem jelent semmit.
Nekem fontos, hogy tudd, sosem ártottam volna neked. Tisztában vagyok vele, hogy Davie-t és téged senki nem törölhet ki Burt szívéből és emlékeiből. Amikor kórházba került, te nem hagytad volna magára. Én örökké bánni fogom a gyávaságom, annak ellenére, hogy James szerint jobb, hogy nem láttam őt akkor. 

Azt hiszem, azokkal a sérülésekkel együtt, amiket a robbanásnál szerzett, meggyógyultak benne azok a sebek is, amit a ti elvesztésetek okozott.  A barátai elmesélték nekem, hogy amikor a baleset után egyedül maradt, magát hibáztatta mindenért. Nem tudott figyelni a kötelezettségeire, sokat hibázott, és ott kellett hagynia a sereget.  
Az hogy visszahívták civil megfigyelőnek, egy új esélyt jelenthetett volna számára, de az áruló katonatisztek miatt végül majdnem az életébe került az akció. Amikor még nem tudtam, hogy jól van, azt hittem, hozzátok, a családjához indult. Köszönöm, hogy elengedted őt, Julie! Köszönöm Neked, hogy szerethetem! 

A hadsereg a történtek miatt átvállalta a kórházi költségek egy részét. Burt erre azt mondta: „Most már nem tartozom a seregnek, és ők sem tartoznak nekem. Vége a katonaéletnek.” Jelenleg résztulajdonos és biztonsági főnök a Spalding Teamnél, egy őrző-védő cégnél.
Most már jól van, nincs szüksége nyugtatókra, nem iszik, és csak időnként gyújt rá.
Büszke vagyok rá, annak ellenére, hogy ez a munka sok veszéllyel jár, és keveset látom…
Ma már tudom, hogy mit élhettél át mellette nap mint nap.
Úgy érzem, már mindent sikerült tisztáznom Veled.
Ígérem, nagyon fogom szeretni őt!

Üdvözlettel:

Márton Stefánia

Stefi felbélyegzett borítékba tette a levelet. Címzésként Burt és Julie régi címét írta rá, amit Burt egyik hadseregtől kapott, több éves leveléről másolt le. Feladót nem írt.

Másnap épp Cooper Islandre készültek, oda, ahol Burt a katonai akció során megsérült. A férfi már jó ideje fontolgatta ezt az utazást, hogy végérvényesen lezárhassa magában az életének azt a részét.  Ez a  döntése adta meg a végső lökést Stefinek a levél megírására. Úgy érezte, tartozik ennyivel az asszonynak, akit Burt valamikor szeretett. Amikor bevásárolni ment, magával vitte a levelet, és bedobta a postaládába.    

Ahogy Rosa néni kisboltjából kilépett, egy fiatal nő jött vele szemben a járdán, kisfiával a karján. Mindketten rámosolyogtak, a kislegény még integetett is neki. Stefi egy pillanatra megborzongott, és egy gyors mosoly után elsietett. Amikor végül mégis visszanézett, látta, ahogy a fiatalasszony beülteti a gyerkőcöt az autó gyerekülésébe, aztán ő is beszáll, majd pillanatok alatt besorol a forgalomba. Hamarosan eltűntek a szeme elől. 

A következő pillanatban érezte, ahogy egy meleg könnycsepp siklik le az arcán.

A Cooper Islandi repülőtér előcsarnoka semmiben sem különbözött egy átlagos repülőtértől, Stefi mégis feszült és ideges volt. Nem maga miatt aggódott, sokkal jobban zavarta Burt viselkedése, aki egy nyaralásra érkező turista kíváncsiságával és könnyedségével nézelődött.
A lány hihetetlennek találta, hogy az alig másfél évvel ezelőtt itt történtek semmi nyomott sem hagytak benne.  A beszállásra váró utasok és az érkezőkre várakozó családtagok és rokonok között áthaladva eljutottak az irodához, ahol kocsit bérelhettek. 

Miután beültek a bérelt terepjáróba, Burt elővette a telefonját. Amikor befejezte a beszélgetést, a lányra pillantott.
– A nyomozó azt mondta, most odamehetünk a házhoz – a hangjában először érződött valami bizonytalanság, a bőrdzsekije zsebébe tette a mobilt.

– Most rögtön?  – kérdezett vissza Stefi meglepetten.

– Igen. Tudta, hogy ezzel a géppel érkezünk és szabaddá tette magát – Burt sóhajtott. Egy pillanatig nem mozdult, levegőt sem vett. Arca merev lett, akár a népe fiai által készített famaszkok.

Stefi megsimogatta a kezét, ám a férfi, figyelmen kívül hagyva a gyengédséget, elindította a kocsit. Lassan, nyugodtan, az utcanév táblákat követve vezetett.
A repteret elhagyva ipari létesítmények mellett haladtak el. Aztán forgalmas belvárosi utcák és az üzleti negyed következett. A tengerpartra kanyarodva strandok és villák tűntek fel. Majd újra a sziget belseje felé fordulva eljutottak a kertvárosban. Egy-, kétszintes parkosított udvarú, újonnan épült házak álltak az utcák két oldalán, gondozott pázsittal, sövénnyel, virágokkal.

Burt nem szólt, a forgalomra és az útra figyelt. Aztán egyszer csak lassított. 

Zakót és farmernadrágot viselő férfi bámészkodott az útszélén parkoló kék kombinak támaszkodva. Háta mögött, a járdán túl kétszintes, félig kész ház magasodott.
Burt leparkolta a kocsit a másik mögé, és Stefire ügyet sem vetve kiszállt. A lány nem sértődött meg. Kikapcsolta a biztonsági övet és csendesen követte.
A várakozó alak Burt felé indult. Negyven év körüli lehetett, erősen kopaszodott, széles vállán megfeszült a zakó. Arca meglepetést árult el, ahogy a felé tartó hosszú hajú, fekete bőrdzsekit viselő, őslakos férfit méregette.

– Üdvözlöm, Burt – mondta a kezét nyújtva. – Bevallom meglepett a telefonja. Remekül néz ki. – mosolyogva Stefire pillantott. – Sam Bridges nyomozó vagyok, a társammal mi dolgoztunk a Hayworth ügyön. Amint látják, már rendezték a terepet. Beszéltem az új tulajdonossal, és megkaptam a kulcsot. Azt mondta, ha akarja, bemehet a hátsóudvarra. Az épület hasonló elrendezésű, mint a felrobbantott volt.
Burt zavartan bólintott.

– Köszönöm. Tudom, mi történt, mert elmesélték, de valójában nem emlékszem semmire.

Bridges előre indult. Burt Stefire pillantott, és kicsit megemelte a kezét. A lány azonnal megértette és mellé lépett. Összekulcsolták az ujjaikat. A házban festék- és faillat uralkodott. A kövezet poros volt, itt-ott még a mesterek lábnyomai is látszottak. 

A nyomozót követve, a  folyosón át, egyenesen a hátsó ajtóhoz jutottak. Egy félkész teraszra léptek. Bridges megállt a betonpadka szélén.

– Ezen a részen feküdhetett, amikor megtalálták. A tűzoltók szerencsére gyorsan kiszedték a felsőtestét borító törmelék alól – Bridges töprengve vizsgálgatta Burt arcát. – Kár, hogy még most sem emlékszik, kíváncsi lettem volna, hogy jutott ki, miután az áruló társa leütötte.
Burt vállat vont.  

– Az ügy lezárult. Dominic öngyilkos lett, Hayworth meghalt. Én pedig már rég otthagytam a sereget. Szeretnék végleg túllépni ezen az ügyön, még egyszer köszönetet mondani Johnson doktornak, és végre szép emlékekkel elutazni a szigetről.
– Megértem. Az orvosokon, a kórházon és rajtam kívül, nem sokra emlékezhet erről a helyről.
Stefi zavartan nézett Burtre, aki az állát simogatta, aztán megdörzsölte az orrát.
– Be kell vallanom, nyomozó, még magára sem nagyon emlékszem.
– Míg kómában volt, néhányszor potyára bementem, és végül valóban csak kétszer beszélgettünk. James Thompson főtörzs, a barátja elmondta, hogy a Red Lake-i támaszpontról valók a bűnügyben használt fegyverek. A tettesek megvoltak, és mi lezártuk az ügyet. Most, hogy eljött ide, túlléphet a történteken. Maga igazán szerencsés ember, Burt. Túlélt egy robbanást, felébredt a kómából… és ahogy a hölgyre nézek, még biztosabb vagyok a szerencséjében.

Stefi elpirult. Burt mosolyogva átölelte a vállát.
– Köszönöm, Sam – mondta aprót biccentve.