 |
| Kép: NightCafe |
A vacsoránál István meglepő bejelentést tett, felajánlotta, hogy másnap reggel Vicet és Burtöt elviszi Szilvásváradra, mielőtt visszamegy a táborba. Stefi persze ragaszkodott hozzá, hogy elkísérje őket.
– Éva elmesélte, miért utaztak ide – mondta Stefi apja mosolyogva, kicsit birkózva az angollal. – Én pedig telefonáltam a kolléganőmnek, aki meghívta Zoltán csoportját, és érdeklődtem, lesz-e még bemutatójuk a közelben. Megtudtam hogy nem mennek vissza azonnal a fővárosba...
Másnap reggel kocsiba ültek. Vic és István kedélyesen beszélgettek. Stefi a hátsóülésen, Burtnek dőlve nosztalgiával nézte az elsuhanó tájat és hallgatta őket. Időnként, ha az elől zajló beszélgetés olyan fordulatot vett, Burt arcára pillantott, várva a reakciójára, és elkapott egy-egy önkéntelen félmosolyt.
A szilvásváradi vasútállomásnál egy hatalmas molinó hirdette a hagyományőrző csoportok fellépésének helyszínét. A programokról pedig úton-útfélen színes plakátok tájékoztatták az érdeklődőket.
A lovas bemutatóhoz felállított kerítés mellett, a parkolóban István leállította az autót. Vic kezet rázott vele, és gyorsan kiszállt, mert a korlátot ellenőrző férfiban felismerte Zoltánt.
Stefi előrehajolva megpuszilta édesapja arcát, és megsimogatta a vállát.
– Köszi, Apuci!
– Vigyázz magadra – veregette meg gyengéden a lánya kezét –, és mutasd meg a vendégeinknek, milyen szép helyen élünk. Délután jövök értetek – mosolygott, majd Burtre pillantott, aki már a kocsi mellett állt, és aprót biccentett. István leeresztette az ablakot, a kezét nyújtotta.
– Figyelj oda rá! – intett a fejével Stefi felé.
Burt komolyan bólintott, és kezet fogott Istvánnal.
A lány elképedt arccal állt meg mellettünk.
– Apa, már nem vagyok kislány – tiltakozott felháborodva, ám amikor az apja elindult a kocsival, mosolyogva integetett neki.
Burt megfogta a kezét, és magával húzta Vichez, aki Zoltánnal beszélgetett. Alig pár lépésnyire tőlük néhány fiatalember az íjász bemutatóhoz szükséges céltáblákat pakolta ki egy autóból. Ők is, és a már szép számban gyülekező nézők is, érdeklődve figyelték az indiánokat.
– Szerintem azt hiszik, vendégművészek vagytok – nevetett Zoltán.
– Én szívesen énekelek – vigyorgott Vic –, miközben Burt megskalpolja őket.
Stefi körülnézett. Észrevette a kocsi körül lézengő Petit, és közelebb húzódott Burthöz.
– Amíg nem kezdődik el a bemutató, felmegyünk a vízeséshez? – kérdezte, amikor a férfi rápillantott.
Burt a kérdésre kérdéssel válaszolt. Stefi erre elmesélte neki, hogy egy kellemes sétaút vezet a Fátyol-vízeséshez. Könyörgő tekintetére a férfi beleegyezően bólintott. Vic sem tiltakozott, amikor a lány megkérte, hogy kísérje el őket.
Stefit különös büszkeség kerítette hatalmába látva a tinilányok érdeklődő tekintetét, ahogy Burtöt méregették. Volt, aki nyíltan bámulta, volt, aki csak futópillantást vetett rá.
– Biztos filmforgatás van a közelben – súgta az egyik leányzó a barátnőjének.
Stefi felnevetett.
Burt csodálkozva nézett rá, és megkérte fordítsa le, mit mondtak róluk.
– Úgy tűnik, tetszel a magyar lányoknak – válaszolta, megsimogatta a férfi karját, majd azt is elmondta, hogy színészeknek tartják őket.
Vic is észrevette a bámuló tekinteteket, és élvezte is a helyzetet. Időnként elmaradhatatlan Stetson-kalapjához érintette a kezét vagy rávigyorgott az őt méregető hölgyekre. Amikor pedig egy bátrabb tizenéves srác megszólította, és iskolás angolsággal érdeklődött, megmondta a nevét, és hogy sájen rendőrfőnök. A srác meglepődött, majd Burtre pillantott. Őt valamiért nem találta szimpatikusnak, így köszönt, és elballagott.
Vic arcán átfutott egy mosoly, aztán Stefire kacsintott.
– Ez a srác tényleg azt hitte, Burt megskalpolja.
Burt a fejét ingatta.
– Miért szerinted mi más juthat eszébe rólad egy sápadtarcúnak? Látványosan félted ezt a fehér leányzót.
Stefi hangosan kacagott. Burt pedig sértődötten otthagyta őket, és elindult, hogy megnézze az aranyhalakat a vízben.
– Iszonyú rossz a humorérzéke – mondta Vic, és Stefi vállát átölelve, továbbindult. Burt néhány perccel később futva utol érte őket, de nem húzta vissza magához Stefit, hagyta, hadd andalogjanak Vickel.
A vízesésnél Vic borzasztóan bánta, hogy nincs fényképezőgépe. Azzal tréfálkozott, hogy kér egyet kölcsön valakitől, hogy Tinynek megmutathassa a képeket. Stefi képeslapot ajánlott neki helyette.
Visszafelé megálltak egy büfénél. Stefi, amint megkapta a szendvicsét, már sétált is tovább, de Burt ráparancsolt, hogy üljön le, egyen, igyon nyugodtan. A lány csodálkozva nézett rá, ám mivel a férfi erről egyszerűen nem vett tudomást, engedelmesen leereszkedett a fapadra.
Már zajlott a lovasíjász bemutató, amikor visszaértek. Nagy számú érdeklődő gyűlt össze a területen, így Vic csak akkor ismerte fel a fakorlát belső oldalán álló Petit, amikor egy vonalba értek vele. A főnök Burtre pillantott, de szerencsére ő az éppen lovagló íjász mutatványát figyelte. Stefi, pedig aprócska termete miatt a nézőktől egyelőre nem láthatta a fiút.
Zoltán lépett elő a tömegből, és feléjük indult.
Vic kedvezőnek érezte a pillanatot, hogy előadja, miért is érkezett az országba. A tekintélyes külsejű, erőteljes hangon beszélő indián elég feltűnő jelenség volt, és feltételezhetően néhányan értették is a szavait. Zoltán figyelmesen hallgatta, és kimérten bólogatott.
– Sajnálom, de ez nekem is kellemetlen – érezhető volt, hogy Vic nem kívánja kenyértörésre vinni a dolgot, ám ugyanakkor szeretné kideríteni az igazságot. – Három csörgőről és két dobról van szó. A vihar éjszakáján többen láttak egy csuklyás pulóveres alakot, állítólag egyikőtöknek van egy ilyen ruhadarabja…
Peti, pej lovát vezetve, épp feléjük tartott. Megjegyzéséből kitűnt, hogy hallotta és értette Vic iménti szavait:
– Nekem volt, de eltűnt. Bárki a társaim közül bizonyíthatja, hogy kinn hagytam az erdőben, és amikor visszamentem érte, nem volt ott.
– Jó lenne, ha rezervátumból is megerősítené ezt valaki – töprengett Vic.
– Volt velem egy lány, együtt heverésztünk rajta.
Vic csodálkozva nézett Stefire. A lány Burt tekintetét kereste, ő viszont Petit figyelte.
A főnök aggódni kezdett.
A srác jó hosszú hatásszünetet tartott, majd megszólalt:
– Azt hiszem, Judynak hívták.
Zoltán rosszalló tekintet vetett rá, aztán Vichez fordult.
– A pulóver ügy tényleg igaz, Vic. Már a vihar előtt eltűnt. Tomival ment vissza megkeresni, tanúsíthatjuk mindannyian.
Vic bólintott.
– Már végképp nem értem – mondta tanácstalan arccal Stefinek. – Nem baj, legalább a kettőtök ügyét szépen rendbe hoztuk, ha én magam feleslegesen is utaztam ide.
Peti közben megállt Stefi mellett, és a lány feje felett Burtöt kérdezte:
– Lenne kedved egy kis versenyhez? – Mivel a férfi értetlenkedve nézett rá, hozzátette: – Lovagolhatnánk kicsit, kipróbálhatnád az íjat, esetleg tőrt dobhatnánk.
Burt Vicre pillantott, de a főnök vállat vont.
– Ez a te ügyed – tette hozzá némi töprengés után. Stefi legszívesebben tiltakozott volna, de tudta, hogy Burt nem fog nemet mondani, és valahol ő is így tartotta helyesnek, még ha őrülten féltette is a férfit. Burt korábban mesélt róla, hogy az Iversen birtokon gyerekkorában rendszeresen lovagolt, de miután a szülei elváltak nem látogatta apai nagyszüleit. Az íjászat pedig nem alapkövetelmény az amerikai hadseregben, és a rezervátumban is csak nemrég tett látogatást. Többszörös hátránnyal indult Petivel szemben. Ennek ellenére, ahogy Stefi várta, kimérten bólintott és a kezét nyújtotta. Peti rendkívül elégedettnek tűnt.
Zoltán közben elindult a korláton kívül felállított kis színpad felé, ahol egy szőke lány, két fiatalember hegedű és furulya kíséretével népdalokat énekelt. Észrevette a színpad széléhez ballagó Zoltánt és intett neki, a férfi megkocogtatta a színpadot. A dal végeztével a lány megköszönte a tapsot, majd Zoltánra nézett, aki felszaladt a lépcsőn.
– Engedjék meg, hogy bemutassam Fazekas Zoltánt – intett az énekesnő a férfi felé –, a Koppány Hagyományőrző Csoport vezetőjét. Köszönet a csodálatos lovasíjász bemutatóért! Hajrá Koppányosok!
Lelkes hujjogatás és füttyentés volt a válasz.
–„Szállj fel szabad madár!” – sikoltotta valaki.
Zoltán megköszönte a méltatást. Elmondta, hogy két sájen vendég is érkezett az Egyesült Államokból a rendezvényre. Ráadásul egyikük elfogadta egy bátor magyar fiú kihívását, hogy néhány számban összemérjék erejüket és tudásukat.
Stefi nevetségesnek és túlzónak érezte ezt a bevezetőt, de a nézőknek fogalmuk sem lehetett arról, hogy mi húzódik a párviadal hátterében. Zoltán a lehető legjobb módot választotta, hogy botrány nélkül kerüljenek ki a dologból. A lovasversenyhez először lovat kellett találni Burtnek. Ami nem is volt olyan egyszerű feladat, hiszen senki nem adja át úgy szívesen a lovát, hogy nem ismeri a lovast.
A legtöbb résztvevő ráadásul magas kápájú nyeregben lovagolt. Egyedül egy idősebb férfi használt westernnyerget. Zoltán váltott vele néhány szót, és odavezette Burthöz. Tolmácsolt a két férfi között, de leginkább Miklóst próbálta meggyőzni, hogy engedje át a kancáját. Miután Zoltán kijelentette, hogy kezességet vállal amerikai barátja helyett a ló biztonságáért, Miklós elkísérte őket a lóhoz.
Vic rosszallóan nézett utánuk. Stefi megérintette a kezét. A főnök rápillantott, hátratolta homlokából a kalapját.
– Ebből baj lesz.
– Ne ijesztgess, kérlek – sóhajtott fel a lány.
Miután visszaértek a lóval, Peti hozzájuk futott, és Miklós neki is megmondta, hogy csak egyszerű vágtára hajlandó átadni a lovat. Zoltánnak kellett csillapítani az akadálylovagláshoz megszállottan ragaszkodó fiút.
Burt nem szólt közbe. Míg a három magyar vitázott, a sötétbarna kancával ismerkedett. Merev arca, nyugodt tekintete nem sokat mesélt az érzéseiről, amikor kivezette a lovat a küzdőtérre. Az állat másik oldalán sétáló Miklóson azonban látszott az aggodalom.
Stefi hagyta, hogy a kíváncsi nézők kikerüljék, és ezzel eltakarják előle a kilátást. Félt közelebb menni. Ám mivel az emberek a mellette álló Vic külsejéből kikövetkeztették, hogy Burthöz tartoznak, egyszer csak szétnyílt előttük a tömeg. Stefi pedig ott maradt bámuló tekintetek kereszttűzében, tökéletes rálátással a pályára.
Zoltán jelére Peti lova eszeveszett iramba kezdett. Burt ezzel szemben nem erőltette, nem hajszolta a hátast, hagyta, hadd haladjon a saját tempójában, illetve amennyire az előtte vágtázó másik ló magára húzta.
A harmadik kör végén Peti lova biztos előnnyel futott be a célba, és fiú máris hadonászva ünnepeltette magát.
Stefi felsóhajtott, amikor Burt átadta a kantárt a megkönnyebbült és hálás Miklósnak, aki mosolyogva kezet rázott vele.
– Jól van, pontosan tudja, mi a dolga. Szépen lovagolt és úgy bánt a lóval, ahogy az őseink. Ne féltsd az embered, vele vannak a szellemek – mondta Vic komolyan a lánynak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése