 | |||
| Kép: Pixabay |
– Mi ez? – kérdezte Kate a tévét bámuló Jamestől.
– Bűnügyi magazin. Hivatalosan is megerősítették, hogy a Hayworth házban talált holttest a tulajdonosé – James sóhajtott.
Harry lépett a szobába.
– Végeztem a házi dolgozattal, átmennék Ginához – fordult az apjához.
James beleegyezően bólintott, aztán visszanézett Kate-re.
– Mivel a fedett ügyek miatt Burt nem szerepel a nyilvántartásokban, valószínűleg még nem tudták azonosítani. A nyomozás érdekében pedig nem kérnek külső segítséget, inkább hallgatnak róla, hogy mást is találtak a romok között. Így addig, amíg a hadsereg nem adja ki az információt, a nyomozók várnak, és az eltarthat egy ideig. Csak azt nem értem, hogy a parancsnokság miért titkolózik még mindig. – A combjára csapott. – Dominic szúrta el az egészet, amikor nem ment el a sráccal szervezett találkozóra.
Kate aggódó tekintetet vetett a férjére.
– Ez a gyerek sok mindent tudhat, az egész ügy másképp alakult volna… – James összeszorította a száját.
Harry tanácstalanul nézte a szüleit, nem látta még ilyen állapotban az apját. Az édesanyja intett, hogy menjen ki.
– Jim, megijesztetted Harryt. Kérlek, nyugodj meg.
– Hagyj engem, Kate! – kiáltotta James, és felugrott a fotelből, keserű haraggal törtek ki belőle a szavak: – Bármikor ott maradhatok én is. Akkor mit mondasz a fiadnak? Majdnem felnőtt. Tanulja meg, hogy az emberek meghalnak! Meghalnak, és nem jönnek vissza, még akkor sem, ha kedves szőke lányok várják őket otthon.
– James, hallgass! – Kate elszörnyedve nézett a férjére.
– Hat éve nem halt meg senki az egységemből. Hat éve, Kate! Burt az Akadémiáról került a szakaszom élére, de együtt mindent megúsztunk.
– Jim, nézz rám! – ragadta meg az asszony a férje kezét. – Neked is meg kell értened, hogy az emberek meghalnak, még a barátaink is – jelentette ki, amikor a férfi végre ránézett. – Még a te barátod is meghalhat, Jim.
James magához szorította.
A csengő hangjára Frank azonnal az ajtóhoz indult.
Az utóbbi napokban a szomszédaik közül egyre többen szereztek tudomást arról, hogy Ruth fia eltűnt. Még azok is beszélgetni próbáltak velük, akikkel eddig csak köszönő viszonyban voltak. Frank igyekezett megvédeni feleségét az együttérzésüket kifejező, de sokszor idegesítően tapintatlan ismerősök elől. Ezért, ha itthon tartózkodott, ő fogadta a vendégeket.
Ezúttal egy ismeretlen, ősz hajú, magas termetű, elegáns úrral találta magát szemben.
– Ruth itthon van? – kérdezte a férfi.
Frank a hangja hallatán ismerősnek vélte, de nem tudta hova tenni.
Az asszony a hálóból lépett ki.
– George? – kérdezte ridegen.
– Egy ügyfél a Védelmi Minisztériumból ismerősnek találta a nevemet. Ő említette, hogy egy Iversen nevű illető eltűnt egy katonai bevetésnél – a férfi várakozva vizsgálgatta Rutht.
Mivel az asszony rezzenéstelen arccal hallgatott, megkérdezte:
– Ruth, mi van Burtie-vel?
– Egy kicsit elkéstél, azt hiszem – jegyezte meg az asszony, minden érzelem nélkül.
– Ugye, igaz?
– Jöjjön be! – Frank magára öltötte az udvarias házigazda szerepét.
A nappaliban telepedtek le.
George épp abba a fotelbe ereszkedett le, ahol utolsó ittlétekor Burt is üldögélt.
– Tudni róla valamit? – kérdezte, finom éllel a hangjában.
Frankben most tudatosult, hogy a hangja Burtre emlékeztette. Kíváncsian méregette a férfit. Egyelőre nem fedezett fel más hasonlóságot apa és fia között. George fehér haja bizonyára szőke, vagy talán vörös lehetett, fakó arcbőre és kék szeme is erre engedett következtetni.
Burt egyértelműen az édesanyja vonásait örökölte, a haja fekete volt, és a bőre is csak egy árnyalattal volt világosabb, mint Ruthé. Frank azon töprengett, hogy egy tragikus eset kapcsán az emberek milyen jelentéktelen dolgokkal kezdenek foglalkozni, és ez alól még ő maga sem kivétel. Mit számít már, hogy az ifjú Iversen kire hasonlított?
– Csak azért nem mondják ki, hogy meghalt, mert nincs mit eltemetni. – A felesége érzelemmentes, rideg hangjára Frank felkapta a fejét. George hasonlóan megrökönyödve nézett az asszonyra. Ruth dacosan összeszorított ajkai újra Burtöt juttatták Frank eszébe.
George körülnézett.
– Fotókat keresel? – Ruth most már egyenesen gonosz volt. – Hány évesen szeretnéd látni?
A bárszekrényhez lépett, és a poharak mögül néhány képet vett elő, sorban az asztalra helyezte őket. Az első egy kamasz fiút ábrázolt, fehér karateruhában. A másodikon már egyértelműen felismerhető volt Burt, karján egy pár hetes kisbabával. Az utolsó kép egy tablókép volt, melyen díszegyenruhát viselt.
– Ez kinn volt a parancsnokságon, a kitüntetettek képei között. Tegyek rá gyászszalagot?
– Ruth! – Frank már komolyan aggódott.
– A baba a képen Davie, Burt fia. Meghalt az anyjával. Most van egy lány, egy idegen – mondta Ruth gúnyosan. – A fiad minden idejét vele töltötte, mielőtt elment meghalni. Valami kis könyvtáros. Ti, Iversenek mind egyformák vagytok. Csak akkor jöttök haza, ha szükségetek van valamire.
George felállt.
– Bocsáss meg, Ruth, hiba volt idejönnöm – szólt higgadtan. Úgy tűnt, volt felesége kirohanása semmilyen hatással nincs rá. Sarkon fordult, és kifelé indult.
– Kikísérem. – Frank utána sietett.
Az ajtóban Iversen a kezét nyújtotta.
– Vigyázzon Ruthra!
– Erős asszony, átvészeli – mondta Frank büszkén, és kinyitotta az ajtót.
– Ha maga mondja – George Iversen könnyedén leszaladt a lépcsőn, és a kocsija felé indult.
Frank becsukta az ajtót, aztán mozdulatlanná dermedve megállt az előszobában.
Ruth énekelt.
A férfinak fogalma sem volt, hogy imádságot vagy siratóéneket hall-e, de a karja libabőrös lett a számára szokatlan, megindító dallamtól.
James az autópályán Red Lake-ből tartott hazafelé, amikor megszólalt a mobilja. Megnyomta a kihangosítót.
– James, Dom vagyok – a tűzszerész fáradt hangja meglepte a főtörzsőrmestert. – Gondolom, hallottad a híreket Hayworthról. A papírok nem maradtak a trezorban, nálam vannak. Ha idejössz, miután beszéltünk, megkaphatod őket.
– Valami baj van? – Jamest rossz előérzet kerítette hatalmába.
– Sok pénzt ajánlottak, csak gondoskodnom kellett a bizonyítékokról.
James félrerántotta a kormányt, mert majdnem beleszaladt az előtte haladó kocsiba, amelyik fékezett, hogy a következő kijáratnál letérhessen a sztrádáról. Miután visszanyerte uralmát az autója felett, ő is elindult a pihenő felé.
– Mit mondtál, Dom? – kérdezte, fogai között szűrve a szavakat.
– Burt nem jöhetett utánam, mert leütöttem. Ott maradt a romok alatt. Nem értem, miért nem találták meg. Arra szerződtem, hogy felrobbantom a házat, Hayworthszal együtt.
James a pihenő egy sötét részéhez kormányozta a kocsit, távol a többi parkoló járműtől. Lélegzet visszafojtva hallgatta Dominicot, közben úgy szorította a kormányt, hogy az ujjai elfehéredtek.
– Sajnálom, James. Nem tehettem mást, ott kellett hagynom. Burt rájött, ki a megbízóm, pedig ő azt mondta: „Iversen kiégett, vége!” Ehelyett komolyan vette ezt a munkát.
– Mire számítottál, Dominic?! Nem vállalta volna el, ha nem áll készen. – James nem akart ordítani, türtőztetni próbálta magát. Inkább suttogott.
– Az ő hibája, csak egy megfigyelő volt, maradt volna nyugton. – védekezett Dominic. – Járulékos veszteség, James, sajnálom...
– Járulékos veszteség?! A barátom volt! Pénzért tetted, Dominic? Ki vett rá az árulásra? – Jamest magával ragadták az indulatai. Nem tűnt fel neki azonnal, hogy a vonal túlsó végén milyen nagy lett a csend. Dominic már védekezni sem próbált.
– Hallasz engem, Dom? Ott vagy még? – kérdezte a főtörzsőrmester feszülten.
A válasz egyetlen lövés volt.
James elhűlten meredt a készülékre. Aztán, mint egy őrült indított, és kiszáguldott a pihenőből. Már újra a pályán volt, amikor Williams számát hívta.
– Bűnügyi magazin. Hivatalosan is megerősítették, hogy a Hayworth házban talált holttest a tulajdonosé – James sóhajtott.
Harry lépett a szobába.
– Végeztem a házi dolgozattal, átmennék Ginához – fordult az apjához.
James beleegyezően bólintott, aztán visszanézett Kate-re.
– Mivel a fedett ügyek miatt Burt nem szerepel a nyilvántartásokban, valószínűleg még nem tudták azonosítani. A nyomozás érdekében pedig nem kérnek külső segítséget, inkább hallgatnak róla, hogy mást is találtak a romok között. Így addig, amíg a hadsereg nem adja ki az információt, a nyomozók várnak, és az eltarthat egy ideig. Csak azt nem értem, hogy a parancsnokság miért titkolózik még mindig. – A combjára csapott. – Dominic szúrta el az egészet, amikor nem ment el a sráccal szervezett találkozóra.
Kate aggódó tekintetet vetett a férjére.
– Ez a gyerek sok mindent tudhat, az egész ügy másképp alakult volna… – James összeszorította a száját.
Harry tanácstalanul nézte a szüleit, nem látta még ilyen állapotban az apját. Az édesanyja intett, hogy menjen ki.
– Jim, megijesztetted Harryt. Kérlek, nyugodj meg.
– Hagyj engem, Kate! – kiáltotta James, és felugrott a fotelből, keserű haraggal törtek ki belőle a szavak: – Bármikor ott maradhatok én is. Akkor mit mondasz a fiadnak? Majdnem felnőtt. Tanulja meg, hogy az emberek meghalnak! Meghalnak, és nem jönnek vissza, még akkor sem, ha kedves szőke lányok várják őket otthon.
– James, hallgass! – Kate elszörnyedve nézett a férjére.
– Hat éve nem halt meg senki az egységemből. Hat éve, Kate! Burt az Akadémiáról került a szakaszom élére, de együtt mindent megúsztunk.
– Jim, nézz rám! – ragadta meg az asszony a férje kezét. – Neked is meg kell értened, hogy az emberek meghalnak, még a barátaink is – jelentette ki, amikor a férfi végre ránézett. – Még a te barátod is meghalhat, Jim.
James magához szorította.
A csengő hangjára Frank azonnal az ajtóhoz indult.
Az utóbbi napokban a szomszédaik közül egyre többen szereztek tudomást arról, hogy Ruth fia eltűnt. Még azok is beszélgetni próbáltak velük, akikkel eddig csak köszönő viszonyban voltak. Frank igyekezett megvédeni feleségét az együttérzésüket kifejező, de sokszor idegesítően tapintatlan ismerősök elől. Ezért, ha itthon tartózkodott, ő fogadta a vendégeket.
Ezúttal egy ismeretlen, ősz hajú, magas termetű, elegáns úrral találta magát szemben.
– Ruth itthon van? – kérdezte a férfi.
Frank a hangja hallatán ismerősnek vélte, de nem tudta hova tenni.
Az asszony a hálóból lépett ki.
– George? – kérdezte ridegen.
– Egy ügyfél a Védelmi Minisztériumból ismerősnek találta a nevemet. Ő említette, hogy egy Iversen nevű illető eltűnt egy katonai bevetésnél – a férfi várakozva vizsgálgatta Rutht.
Mivel az asszony rezzenéstelen arccal hallgatott, megkérdezte:
– Ruth, mi van Burtie-vel?
– Egy kicsit elkéstél, azt hiszem – jegyezte meg az asszony, minden érzelem nélkül.
– Ugye, igaz?
– Jöjjön be! – Frank magára öltötte az udvarias házigazda szerepét.
A nappaliban telepedtek le.
George épp abba a fotelbe ereszkedett le, ahol utolsó ittlétekor Burt is üldögélt.
– Tudni róla valamit? – kérdezte, finom éllel a hangjában.
Frankben most tudatosult, hogy a hangja Burtre emlékeztette. Kíváncsian méregette a férfit. Egyelőre nem fedezett fel más hasonlóságot apa és fia között. George fehér haja bizonyára szőke, vagy talán vörös lehetett, fakó arcbőre és kék szeme is erre engedett következtetni.
Burt egyértelműen az édesanyja vonásait örökölte, a haja fekete volt, és a bőre is csak egy árnyalattal volt világosabb, mint Ruthé. Frank azon töprengett, hogy egy tragikus eset kapcsán az emberek milyen jelentéktelen dolgokkal kezdenek foglalkozni, és ez alól még ő maga sem kivétel. Mit számít már, hogy az ifjú Iversen kire hasonlított?
– Csak azért nem mondják ki, hogy meghalt, mert nincs mit eltemetni. – A felesége érzelemmentes, rideg hangjára Frank felkapta a fejét. George hasonlóan megrökönyödve nézett az asszonyra. Ruth dacosan összeszorított ajkai újra Burtöt juttatták Frank eszébe.
George körülnézett.
– Fotókat keresel? – Ruth most már egyenesen gonosz volt. – Hány évesen szeretnéd látni?
A bárszekrényhez lépett, és a poharak mögül néhány képet vett elő, sorban az asztalra helyezte őket. Az első egy kamasz fiút ábrázolt, fehér karateruhában. A másodikon már egyértelműen felismerhető volt Burt, karján egy pár hetes kisbabával. Az utolsó kép egy tablókép volt, melyen díszegyenruhát viselt.
– Ez kinn volt a parancsnokságon, a kitüntetettek képei között. Tegyek rá gyászszalagot?
– Ruth! – Frank már komolyan aggódott.
– A baba a képen Davie, Burt fia. Meghalt az anyjával. Most van egy lány, egy idegen – mondta Ruth gúnyosan. – A fiad minden idejét vele töltötte, mielőtt elment meghalni. Valami kis könyvtáros. Ti, Iversenek mind egyformák vagytok. Csak akkor jöttök haza, ha szükségetek van valamire.
George felállt.
– Bocsáss meg, Ruth, hiba volt idejönnöm – szólt higgadtan. Úgy tűnt, volt felesége kirohanása semmilyen hatással nincs rá. Sarkon fordult, és kifelé indult.
– Kikísérem. – Frank utána sietett.
Az ajtóban Iversen a kezét nyújtotta.
– Vigyázzon Ruthra!
– Erős asszony, átvészeli – mondta Frank büszkén, és kinyitotta az ajtót.
– Ha maga mondja – George Iversen könnyedén leszaladt a lépcsőn, és a kocsija felé indult.
Frank becsukta az ajtót, aztán mozdulatlanná dermedve megállt az előszobában.
Ruth énekelt.
A férfinak fogalma sem volt, hogy imádságot vagy siratóéneket hall-e, de a karja libabőrös lett a számára szokatlan, megindító dallamtól.
James az autópályán Red Lake-ből tartott hazafelé, amikor megszólalt a mobilja. Megnyomta a kihangosítót.
– James, Dom vagyok – a tűzszerész fáradt hangja meglepte a főtörzsőrmestert. – Gondolom, hallottad a híreket Hayworthról. A papírok nem maradtak a trezorban, nálam vannak. Ha idejössz, miután beszéltünk, megkaphatod őket.
– Valami baj van? – Jamest rossz előérzet kerítette hatalmába.
– Sok pénzt ajánlottak, csak gondoskodnom kellett a bizonyítékokról.
James félrerántotta a kormányt, mert majdnem beleszaladt az előtte haladó kocsiba, amelyik fékezett, hogy a következő kijáratnál letérhessen a sztrádáról. Miután visszanyerte uralmát az autója felett, ő is elindult a pihenő felé.
– Mit mondtál, Dom? – kérdezte, fogai között szűrve a szavakat.
– Burt nem jöhetett utánam, mert leütöttem. Ott maradt a romok alatt. Nem értem, miért nem találták meg. Arra szerződtem, hogy felrobbantom a házat, Hayworthszal együtt.
James a pihenő egy sötét részéhez kormányozta a kocsit, távol a többi parkoló járműtől. Lélegzet visszafojtva hallgatta Dominicot, közben úgy szorította a kormányt, hogy az ujjai elfehéredtek.
– Sajnálom, James. Nem tehettem mást, ott kellett hagynom. Burt rájött, ki a megbízóm, pedig ő azt mondta: „Iversen kiégett, vége!” Ehelyett komolyan vette ezt a munkát.
– Mire számítottál, Dominic?! Nem vállalta volna el, ha nem áll készen. – James nem akart ordítani, türtőztetni próbálta magát. Inkább suttogott.
– Az ő hibája, csak egy megfigyelő volt, maradt volna nyugton. – védekezett Dominic. – Járulékos veszteség, James, sajnálom...
– Járulékos veszteség?! A barátom volt! Pénzért tetted, Dominic? Ki vett rá az árulásra? – Jamest magával ragadták az indulatai. Nem tűnt fel neki azonnal, hogy a vonal túlsó végén milyen nagy lett a csend. Dominic már védekezni sem próbált.
– Hallasz engem, Dom? Ott vagy még? – kérdezte a főtörzsőrmester feszülten.
A válasz egyetlen lövés volt.
James elhűlten meredt a készülékre. Aztán, mint egy őrült indított, és kiszáguldott a pihenőből. Már újra a pályán volt, amikor Williams számát hívta.
Egyszerre érkeztek meg az ezredessel a házhoz, ahol Dominic lakott. A hetedik emeleti lakás előtt tanácstalanul várakozott néhány szomszéd.
A két egyenruhás katona láttán gyorsan félrehúzódtak.
– Lövést hallottunk Morrison hadnagy lakásából – magyarázta egy fürdőköpenyes idős úr a csődület okát.
– Már máskor is előfordult, hogy elsült a fegyvere, de most nem nyit ajtót, és túl nagy a csend.
– Törje be az ajtót, James! – utasította az ezredes a főtörzsőrmestert.
– Kérem, kérem! – Barna hajú, átlagos külsejű harminc körüli nő lépett ki a szemközti lakás ajtajának takarásából. – Nekem van kulcsom – sokkal idegesebbnek tűnt, mint egy egyszerű szomszédtól várná az ember.
James átvette a nőtől a kulcsot, kinyitotta az ajtót, és beengedte maga előtt az ezredest. Mielőtt kulcsra zárta volna maga után az ajtót, elővette és megmutatta az igazolványát.
– Ha ideérnek a rendőrök, mondják meg nekik, hogy itt vagyunk. Igazolni fogjuk magunkat, de ez a hadsereg ügye.
Williams a stúdiólakásban a kanapé előtt állt, melyen Dominic feküdt szétlőtt fejjel. James nagyot nyelt, a tűzszerész mégis csak a bajtársa volt éveken át. A dohányzóasztalon gondosan összeválogatva papírok hevertek. Williams már ezeket nézegette.
– Ezt külön tette – Williams csak beleolvasott a kézzel írt sorokba, és átadta Jamesnek. A főtörzsőrmester képtelen volt koncentrálni, de feltűnt neki, hogy Burt neve többször szerepel a lapon. Visszaadta a papírt az ezredesnek, és megkérdezte:
– Mi ez, uram?
Williams végigolvasta, és csak azután szólalt meg.
– Ez Dominic vallomása.
– Rendőrség! – hallatszott egy határozott hang kívülről, ugyanakkor erősen megütötték az ajtót.
James indult ajtót nyitni, de az ezredes elkérte tőle a kulcsot, és előkészítette az igazolványát. Miután beengedte a rendőrt, váltott vele néhány szót. Közölte, hogy a holttesthez nem nyúltak, ám az asztalon titkos adatokat tartalmazó dokumentumok is lehetnek, ezért azokat lefoglalja. Udvariasan megkérte a tisztet, biztosítsa kint a területet, míg átnézik az iratokat. A rendőrtiszt beleegyezően bólintott, kifelé menet jelentést tett rádión.
James várakozva nézett Williamsre.
– Sajnos, James, mindannyiunkat félrevezették – sóhajtott az ezredes. – Morrison hadnagy pontos utasításokat kapott arra, mit kell tennie.
– Uram, Dominic azt mondta nekem a telefonban, hogy fel kellett robbantania a házat.
– Hayworthnak, ahogy mindenki feltételezte, volt egy üzlettársa, egy katonatiszt Red Lake-ből… Jackson tábornok bízta meg Morrison hadnagyot, hogy tüntesse el az ellene szóló bizonyítékokat.
James hitetlenkedve nézte a parancsnokát.
– Dominic őt nevezte meg felbujtónak – bólogatott az ezredes, lassan elővette a mobilját. Rövid ideig beszélt valakivel, aztán sokatmondó arccal Jamesre pillantva kijelentette:
– Jackson tábornok ma délelőttre, magánéleti problémákra hivatkozva kihallgatást kért a miniszter úrtól, de nem érkezett meg hozzá. Azóta senki nem látta. Dominic valószínűleg rájött, hogy a tábornok cserben hagyta, ezért hívta fel magát. Hamarosan vége lesz ennek az egész szörnyűségnek, James. Amilyen gyorsan csak lehet, eljuttatjuk az anyagot Iversen azonosításához, és hazahozatjuk. Tudom, hogy Önnek különösen nehéz, de higgye el, a temetés után könnyebb lesz.
Néhány nappal később James épp borotválkozott, amikor Kate beszólt neki a fürdőbe, hogy Williams ezredes keresi telefonon. Thompson leült a nappaliban a kanapéra, felvette a készülék mellé tett kagylót. Kate letérdelt a férje elé.
– Bocsánat a korai zavarásért, de most indulok haza, és még ma beszélni akartam magával – Williams fáradtnak tűnt. Amikor James előző nap négy órakor, a szolgálata leteltekor hazaindult, az ezredes már bent volt. A főtörzsőrmester a faliórára pillantott, fél hét volt. Williams megint „hosszú éjszakát” tartott.
– Azonosították Burtöt.
A szavak hallatán James segélykérően Kate felé nyújtotta a kezét, az asszony megszorította az ujjait.
– Nem tudom, hogyan mondjam – Williams különös hangsúlya meglepte Jamest. – A hátsó udvaron találtak rá a rendőrök. Megpróbált menekülni. Az Egyetemi Kórházban ápolják.
– Köszönöm, uram! – James néhány pillanat döbbent csend után megkönnyebbülten sóhajtott.
– Én sem tudok többet. Néhány napig most nem leszek Red Lake-ben, egy megbeszélés-sorozatra megyek a Védelmi Minisztériumba. Hardy altiszten keresztül leszek csak elérhető. Ma mindenképpen keresse fel Hardyt az irodámban, James. Már szervezi az útját Cooper Island-re. Nevek, utasítások, minden ott lesz nála. Bármit megtud, James, azonnal hagyjon üzenetet! Minden jót! – Williams befejezte a beszélgetést.
– Viszontlátásra, uram! – James visszatette a telefonkagylót.
– Mit mondott? – faggatta Kate a férjét.
– Burt életben van.
Stefi délelőttös volt. Negyed háromkor hagyta el a könyvtár épületét.
– Stefi!
A mély hang hallatán a lány testén jeges borzongás futott végig. Amikor megfordult, hatvan év körüli magas, ősz hajú, megnyerő külsejű úrral találta magát szemben. A férfi aggódva nézte a lány rémült arcát.
– George Iversen vagyok – mondta kedvesen.– Burt apja – tette hozzá, hátha ezzel megnyugtatja a lányt.
– A hangja – suttogta Stefi.
George bocsánatkérően elmosolyodott.
– Ne haragudjon, nem akartam megijeszteni.
– Miben segíthetek? – kérdezte a lány kicsit megnyugodva, miközben a férfi arcát figyelte. Semmi sem emlékeztette Burtre a vonásaiban, mégis volt valami megmagyarázhatatlan és megfejthetetlen hasonlóság a két férfi között, talán a testfelépítésük, a tartásuk.
– Beszélgethetnénk?
A lányt meglepte a férfi hangsúlya, úgy tűnt, mintha segítséget kérne tőle.
– Burtről? – kérdezte óvatosan.
– Ha nem zavarja. A közelben van egy cukrászda, meghívhatom?
Stefi bólintott.
George Iversen a karját nyújtotta, a lány bátortalanul a könyökére csúsztatta kezét.
– Hogyan talált meg? – kérdezte Stefi, mikor elindultak.
– Ruth említette, hogy könyvtárban dolgozik. Érdeklődtem, és mivel a hölgy a portán mondta, hogy hamarosan végez, megvártam. A kolléganője volt olyan kedves, és megmutatta magát nekem.
– Miért hozzám fordult?
– Ruth nem beszél velem. A feleségem tanácsolta, hogy keressem magát.
– Mi csak alig egy hónapja… – Stefi elhallgatott, mielőtt elsírta volna magát. George tapintatosan másfelé nézett. Várt néhány pillanatot, aztán egy rakás fekete-fehér napernyőre mutatott, alig ötvenméternyire.
– Ott is van a hely, amiről beszéltem.
Amikor odaértek a cukrászdához, George nem állt meg a kinti asztaloknál. Inkább bevezette a lányt a belső helyiségbe, ahol a sakktábla-mintás asztalkák felett sakkfigurákra emlékeztető lámpák világítottak. Alig foglaltak helyet, egy középkorú pincérnő máris az asztaluknál termett. Stefi gesztenyegolyókat rendelt, George pogácsát kért a kávéja mellé, és hozatott két ásványvizet.
Míg a rendelésre vártak, Stefi a bátorságát összeszedve megkérdezte:
– Ruth miért nem segít magának?
– Nem hiszi, hogy komolyan érdekelt a fiam.
– Burt haragudott magára.
– Én akkor is szerettem. Maga sem hisz nekem? – Iversen csalódottnak tűnt.
– Annak nincs jelentősége, csak Önnek számít, hogy őszinte-e.
– Megengedi, hogy mondjak magamról valamit?
Stefi bólintott. George azonban mégsem kezdett beszélni, mert épp ekkor érkezett meg a pincérnő a rendeléssel. Miután a nő mindent elhelyezett az asztalon és elment a közelből, a férfi csak akkor szólalt meg újra:
– Tizennyolc éve ugyanaz a nő a feleségem, sosem csaltam meg, van két lányunk. Bár senki nem hívott meg, ott voltam a fiam tisztté avatásán, és tudtam az unokámról is.
Stefi érezte, hogy a férfi nem hazudik, a beszélgetés mégis nehezen indult meg. A lányt meglepték George első kérdései, melyek egy kamasz fiú kedvteléseiről szóltak. A férfi kíváncsi volt, szerette-e még a fia az autókat, természetfilmeket. Megemlítette, hogy egyszer Burt hatalmasat esett biciklivel egy teherautó előtt, amely majdnem elütötte. Büszkén mesélt a fia sportsikereiről.
– George, miért nem kereste meg soha? – szakadt ki a lányból a kérdés.
A férfi a szalvétájával játszadozott. Sóhajtva nézett Stefire.
– Mert úgy éreztem, nem bocsáthat meg nekem. Meglátott a jelenlegi feleségemmel egy étteremben. Egy székkel betörte az ablakot, és nekem esett. A tizennégy éves fiamat bilincsben vitték el a rendőrök, és én voltam az oka. Ezután Burttel egyre több lett a gond, végül a karate-edzője – a mostani Williams ezredes – elintézte, hogy felvegyék a bentlakásos katonaiskolába, ahol maga is tanított. Nélküle Burt élete teljesen félresiklott volna.
Stefi nem tudta, milyen szavakkal enyhíthetné a férfi keserűségét. George rövid szünet után így folytatta:
– Burt örökölte Ruthtól az elhivatottságát. Csodálatos tulajdonság, de más tanítani az egyetemen, és más helytállni a seregben. Ruth bármelyikünknél keményebb – a lány meglepett arcát látva George bólogatott. – Ő egy magányos farkas, a fiam viszont csapatjátékos.
– Most már elhiszem, hogy igazán szereti őt, George.
– A feleségemen kívül maga az egyetlen, aki így látja. Amióta a lányok megszülettek, sokat beszélgettünk Vickyvel. Ha ő akkoriban egy kicsit idősebb lett volna, magunkhoz vehettük volna Burtöt.
– Hány éves a felesége? – kérdezte Stefi, őszinte érdeklődéssel.
– Negyvenhárom, akkoriban annyi idős volt, mint most Ön lehet.
– És a lányok?
– Vivien tizenhat, Wanda tizenhárom.
– Ők tudják, hogy van egy fia is? – a lány úgy próbált George Iversen gondjaira tekinteni, mintha a férfi fia egy számára vadidegen ember lett volna.
– Igen, nagyon korán elmondtam nekik, hogy van egy bátyjuk, aki katona. Fiatal tisztként Burt egy harcoló alakulatnál volt. Nem akartam titkolni a lányok előtt, miért vagyok feszült.
– Sosem találkoztak Ruthszal, mikor Burt távol volt? Nem lett volna könnyebb, ha együtt aggódnak érte? – Stefi kérdésére George elmosolyodott.
– Ön kedves lány, Stefi, megpróbálja átérezni mások fájdalmát. Ruthnak nem volt rám szüksége, a munkájába menekült. Aztán belépett az életébe Frank.
– Julie-t ismerte? – kérdezte Stefi gombóccal a torkában.
– Julie az utcában lakott. Sok más gyerekkel együtt ő is megfordult nálunk. Burt egy sebesülés után hosszabb pihenőre kényszerült, épp, mikor Frank és az anyja megismerkedtek, és nem sokkal később feleségül vette a lányt.
– Hihetetlen mennyi mindent tud róla!
– Egy városban élünk… – George elhallgatott egy rövid időre –, csak érdeklődnöm kellett. Bár az unokám már féléves volt, mikor először hallottam róla… Sajnos, a balesetről még aznap értesültem a Hírekből.
– Tudta, hogy Burtnek milyen problémái voltak utána?
– Tudtam, sajnos – George keserűsége szíven ütötte a lányt. – Szeretném azt hinni, hogy mikor magával találkozott, már valamennyire rendbe jött.
– Miért nem biztos benne? – Stefi érdeklődve figyelte a férfi arcát.
– Mert egyedül maradt.
– Ruth vele volt!
– Fizikailag.
Stefi szerette volna más irányba terelni a beszélgetést, ezért megkérdezte:
– Mit mondana neki, ha még egyszer láthatná?
– Életem legnagyobb hibája volt, hogy akkor az étteremnél nem álltam ki mellette, és hagytam, hogy elvigyék… És maga, Stefi? – a férfi, amint a lány zöld szemébe nézett, azonnal megbánta, hogy feltette a kérdést. Megsimogatta Stefi tányér mellett nyugvó kezét. – Köszönöm a kedvességét. Ne haragudjon, ha fájdalmat okoztam – intett a pincérnőnek. Elővette a tárcáját, egy névjegykártyát húzott ki belőle, Stefinek nyújtotta.
– Ha bármiben segíthetek, kérem, hívjon fel!
– Köszönöm – mosolyodott el a lány, és átvette a kártyát.
George rendezte a számlát. A cukrászda előtt még megkérdezte, hogy hazaviheti-e, de Stefi elhárította az ajánlatot.
Búcsúzóul a férfi megszorította a kezét, aztán mélyet sóhajtva így szólt:
– A kártyán rajta van az irodám címe. Küldene néhány friss képet a fiamról?
Stefi bólintott.
A két egyenruhás katona láttán gyorsan félrehúzódtak.
– Lövést hallottunk Morrison hadnagy lakásából – magyarázta egy fürdőköpenyes idős úr a csődület okát.
– Már máskor is előfordult, hogy elsült a fegyvere, de most nem nyit ajtót, és túl nagy a csend.
– Törje be az ajtót, James! – utasította az ezredes a főtörzsőrmestert.
– Kérem, kérem! – Barna hajú, átlagos külsejű harminc körüli nő lépett ki a szemközti lakás ajtajának takarásából. – Nekem van kulcsom – sokkal idegesebbnek tűnt, mint egy egyszerű szomszédtól várná az ember.
James átvette a nőtől a kulcsot, kinyitotta az ajtót, és beengedte maga előtt az ezredest. Mielőtt kulcsra zárta volna maga után az ajtót, elővette és megmutatta az igazolványát.
– Ha ideérnek a rendőrök, mondják meg nekik, hogy itt vagyunk. Igazolni fogjuk magunkat, de ez a hadsereg ügye.
Williams a stúdiólakásban a kanapé előtt állt, melyen Dominic feküdt szétlőtt fejjel. James nagyot nyelt, a tűzszerész mégis csak a bajtársa volt éveken át. A dohányzóasztalon gondosan összeválogatva papírok hevertek. Williams már ezeket nézegette.
– Ezt külön tette – Williams csak beleolvasott a kézzel írt sorokba, és átadta Jamesnek. A főtörzsőrmester képtelen volt koncentrálni, de feltűnt neki, hogy Burt neve többször szerepel a lapon. Visszaadta a papírt az ezredesnek, és megkérdezte:
– Mi ez, uram?
Williams végigolvasta, és csak azután szólalt meg.
– Ez Dominic vallomása.
– Rendőrség! – hallatszott egy határozott hang kívülről, ugyanakkor erősen megütötték az ajtót.
James indult ajtót nyitni, de az ezredes elkérte tőle a kulcsot, és előkészítette az igazolványát. Miután beengedte a rendőrt, váltott vele néhány szót. Közölte, hogy a holttesthez nem nyúltak, ám az asztalon titkos adatokat tartalmazó dokumentumok is lehetnek, ezért azokat lefoglalja. Udvariasan megkérte a tisztet, biztosítsa kint a területet, míg átnézik az iratokat. A rendőrtiszt beleegyezően bólintott, kifelé menet jelentést tett rádión.
James várakozva nézett Williamsre.
– Sajnos, James, mindannyiunkat félrevezették – sóhajtott az ezredes. – Morrison hadnagy pontos utasításokat kapott arra, mit kell tennie.
– Uram, Dominic azt mondta nekem a telefonban, hogy fel kellett robbantania a házat.
– Hayworthnak, ahogy mindenki feltételezte, volt egy üzlettársa, egy katonatiszt Red Lake-ből… Jackson tábornok bízta meg Morrison hadnagyot, hogy tüntesse el az ellene szóló bizonyítékokat.
James hitetlenkedve nézte a parancsnokát.
– Dominic őt nevezte meg felbujtónak – bólogatott az ezredes, lassan elővette a mobilját. Rövid ideig beszélt valakivel, aztán sokatmondó arccal Jamesre pillantva kijelentette:
– Jackson tábornok ma délelőttre, magánéleti problémákra hivatkozva kihallgatást kért a miniszter úrtól, de nem érkezett meg hozzá. Azóta senki nem látta. Dominic valószínűleg rájött, hogy a tábornok cserben hagyta, ezért hívta fel magát. Hamarosan vége lesz ennek az egész szörnyűségnek, James. Amilyen gyorsan csak lehet, eljuttatjuk az anyagot Iversen azonosításához, és hazahozatjuk. Tudom, hogy Önnek különösen nehéz, de higgye el, a temetés után könnyebb lesz.
Néhány nappal később James épp borotválkozott, amikor Kate beszólt neki a fürdőbe, hogy Williams ezredes keresi telefonon. Thompson leült a nappaliban a kanapéra, felvette a készülék mellé tett kagylót. Kate letérdelt a férje elé.
– Bocsánat a korai zavarásért, de most indulok haza, és még ma beszélni akartam magával – Williams fáradtnak tűnt. Amikor James előző nap négy órakor, a szolgálata leteltekor hazaindult, az ezredes már bent volt. A főtörzsőrmester a faliórára pillantott, fél hét volt. Williams megint „hosszú éjszakát” tartott.
– Azonosították Burtöt.
A szavak hallatán James segélykérően Kate felé nyújtotta a kezét, az asszony megszorította az ujjait.
– Nem tudom, hogyan mondjam – Williams különös hangsúlya meglepte Jamest. – A hátsó udvaron találtak rá a rendőrök. Megpróbált menekülni. Az Egyetemi Kórházban ápolják.
– Köszönöm, uram! – James néhány pillanat döbbent csend után megkönnyebbülten sóhajtott.
– Én sem tudok többet. Néhány napig most nem leszek Red Lake-ben, egy megbeszélés-sorozatra megyek a Védelmi Minisztériumba. Hardy altiszten keresztül leszek csak elérhető. Ma mindenképpen keresse fel Hardyt az irodámban, James. Már szervezi az útját Cooper Island-re. Nevek, utasítások, minden ott lesz nála. Bármit megtud, James, azonnal hagyjon üzenetet! Minden jót! – Williams befejezte a beszélgetést.
– Viszontlátásra, uram! – James visszatette a telefonkagylót.
– Mit mondott? – faggatta Kate a férjét.
– Burt életben van.
Stefi délelőttös volt. Negyed háromkor hagyta el a könyvtár épületét.
– Stefi!
A mély hang hallatán a lány testén jeges borzongás futott végig. Amikor megfordult, hatvan év körüli magas, ősz hajú, megnyerő külsejű úrral találta magát szemben. A férfi aggódva nézte a lány rémült arcát.
– George Iversen vagyok – mondta kedvesen.– Burt apja – tette hozzá, hátha ezzel megnyugtatja a lányt.
– A hangja – suttogta Stefi.
George bocsánatkérően elmosolyodott.
– Ne haragudjon, nem akartam megijeszteni.
– Miben segíthetek? – kérdezte a lány kicsit megnyugodva, miközben a férfi arcát figyelte. Semmi sem emlékeztette Burtre a vonásaiban, mégis volt valami megmagyarázhatatlan és megfejthetetlen hasonlóság a két férfi között, talán a testfelépítésük, a tartásuk.
– Beszélgethetnénk?
A lányt meglepte a férfi hangsúlya, úgy tűnt, mintha segítséget kérne tőle.
– Burtről? – kérdezte óvatosan.
– Ha nem zavarja. A közelben van egy cukrászda, meghívhatom?
Stefi bólintott.
George Iversen a karját nyújtotta, a lány bátortalanul a könyökére csúsztatta kezét.
– Hogyan talált meg? – kérdezte Stefi, mikor elindultak.
– Ruth említette, hogy könyvtárban dolgozik. Érdeklődtem, és mivel a hölgy a portán mondta, hogy hamarosan végez, megvártam. A kolléganője volt olyan kedves, és megmutatta magát nekem.
– Miért hozzám fordult?
– Ruth nem beszél velem. A feleségem tanácsolta, hogy keressem magát.
– Mi csak alig egy hónapja… – Stefi elhallgatott, mielőtt elsírta volna magát. George tapintatosan másfelé nézett. Várt néhány pillanatot, aztán egy rakás fekete-fehér napernyőre mutatott, alig ötvenméternyire.
– Ott is van a hely, amiről beszéltem.
Amikor odaértek a cukrászdához, George nem állt meg a kinti asztaloknál. Inkább bevezette a lányt a belső helyiségbe, ahol a sakktábla-mintás asztalkák felett sakkfigurákra emlékeztető lámpák világítottak. Alig foglaltak helyet, egy középkorú pincérnő máris az asztaluknál termett. Stefi gesztenyegolyókat rendelt, George pogácsát kért a kávéja mellé, és hozatott két ásványvizet.
Míg a rendelésre vártak, Stefi a bátorságát összeszedve megkérdezte:
– Ruth miért nem segít magának?
– Nem hiszi, hogy komolyan érdekelt a fiam.
– Burt haragudott magára.
– Én akkor is szerettem. Maga sem hisz nekem? – Iversen csalódottnak tűnt.
– Annak nincs jelentősége, csak Önnek számít, hogy őszinte-e.
– Megengedi, hogy mondjak magamról valamit?
Stefi bólintott. George azonban mégsem kezdett beszélni, mert épp ekkor érkezett meg a pincérnő a rendeléssel. Miután a nő mindent elhelyezett az asztalon és elment a közelből, a férfi csak akkor szólalt meg újra:
– Tizennyolc éve ugyanaz a nő a feleségem, sosem csaltam meg, van két lányunk. Bár senki nem hívott meg, ott voltam a fiam tisztté avatásán, és tudtam az unokámról is.
Stefi érezte, hogy a férfi nem hazudik, a beszélgetés mégis nehezen indult meg. A lányt meglepték George első kérdései, melyek egy kamasz fiú kedvteléseiről szóltak. A férfi kíváncsi volt, szerette-e még a fia az autókat, természetfilmeket. Megemlítette, hogy egyszer Burt hatalmasat esett biciklivel egy teherautó előtt, amely majdnem elütötte. Büszkén mesélt a fia sportsikereiről.
– George, miért nem kereste meg soha? – szakadt ki a lányból a kérdés.
A férfi a szalvétájával játszadozott. Sóhajtva nézett Stefire.
– Mert úgy éreztem, nem bocsáthat meg nekem. Meglátott a jelenlegi feleségemmel egy étteremben. Egy székkel betörte az ablakot, és nekem esett. A tizennégy éves fiamat bilincsben vitték el a rendőrök, és én voltam az oka. Ezután Burttel egyre több lett a gond, végül a karate-edzője – a mostani Williams ezredes – elintézte, hogy felvegyék a bentlakásos katonaiskolába, ahol maga is tanított. Nélküle Burt élete teljesen félresiklott volna.
Stefi nem tudta, milyen szavakkal enyhíthetné a férfi keserűségét. George rövid szünet után így folytatta:
– Burt örökölte Ruthtól az elhivatottságát. Csodálatos tulajdonság, de más tanítani az egyetemen, és más helytállni a seregben. Ruth bármelyikünknél keményebb – a lány meglepett arcát látva George bólogatott. – Ő egy magányos farkas, a fiam viszont csapatjátékos.
– Most már elhiszem, hogy igazán szereti őt, George.
– A feleségemen kívül maga az egyetlen, aki így látja. Amióta a lányok megszülettek, sokat beszélgettünk Vickyvel. Ha ő akkoriban egy kicsit idősebb lett volna, magunkhoz vehettük volna Burtöt.
– Hány éves a felesége? – kérdezte Stefi, őszinte érdeklődéssel.
– Negyvenhárom, akkoriban annyi idős volt, mint most Ön lehet.
– És a lányok?
– Vivien tizenhat, Wanda tizenhárom.
– Ők tudják, hogy van egy fia is? – a lány úgy próbált George Iversen gondjaira tekinteni, mintha a férfi fia egy számára vadidegen ember lett volna.
– Igen, nagyon korán elmondtam nekik, hogy van egy bátyjuk, aki katona. Fiatal tisztként Burt egy harcoló alakulatnál volt. Nem akartam titkolni a lányok előtt, miért vagyok feszült.
– Sosem találkoztak Ruthszal, mikor Burt távol volt? Nem lett volna könnyebb, ha együtt aggódnak érte? – Stefi kérdésére George elmosolyodott.
– Ön kedves lány, Stefi, megpróbálja átérezni mások fájdalmát. Ruthnak nem volt rám szüksége, a munkájába menekült. Aztán belépett az életébe Frank.
– Julie-t ismerte? – kérdezte Stefi gombóccal a torkában.
– Julie az utcában lakott. Sok más gyerekkel együtt ő is megfordult nálunk. Burt egy sebesülés után hosszabb pihenőre kényszerült, épp, mikor Frank és az anyja megismerkedtek, és nem sokkal később feleségül vette a lányt.
– Hihetetlen mennyi mindent tud róla!
– Egy városban élünk… – George elhallgatott egy rövid időre –, csak érdeklődnöm kellett. Bár az unokám már féléves volt, mikor először hallottam róla… Sajnos, a balesetről még aznap értesültem a Hírekből.
– Tudta, hogy Burtnek milyen problémái voltak utána?
– Tudtam, sajnos – George keserűsége szíven ütötte a lányt. – Szeretném azt hinni, hogy mikor magával találkozott, már valamennyire rendbe jött.
– Miért nem biztos benne? – Stefi érdeklődve figyelte a férfi arcát.
– Mert egyedül maradt.
– Ruth vele volt!
– Fizikailag.
Stefi szerette volna más irányba terelni a beszélgetést, ezért megkérdezte:
– Mit mondana neki, ha még egyszer láthatná?
– Életem legnagyobb hibája volt, hogy akkor az étteremnél nem álltam ki mellette, és hagytam, hogy elvigyék… És maga, Stefi? – a férfi, amint a lány zöld szemébe nézett, azonnal megbánta, hogy feltette a kérdést. Megsimogatta Stefi tányér mellett nyugvó kezét. – Köszönöm a kedvességét. Ne haragudjon, ha fájdalmat okoztam – intett a pincérnőnek. Elővette a tárcáját, egy névjegykártyát húzott ki belőle, Stefinek nyújtotta.
– Ha bármiben segíthetek, kérem, hívjon fel!
– Köszönöm – mosolyodott el a lány, és átvette a kártyát.
George rendezte a számlát. A cukrászda előtt még megkérdezte, hogy hazaviheti-e, de Stefi elhárította az ajánlatot.
Búcsúzóul a férfi megszorította a kezét, aztán mélyet sóhajtva így szólt:
– A kártyán rajta van az irodám címe. Küldene néhány friss képet a fiamról?
Stefi bólintott.
Tizennegyedik fejezet: 2023. április 2.
 | |
| Naptánc - Kulcsár Nárcisz grafikája |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése