 |
| Forrás: Pexels |
Laura érdeklődve nézett fel a nyíló ajtó hangjára. A belépő, magas, ősz hajú férfi mosolyogva köszöntötte:
– George Iversen vagyok, a Futurehouse Ügynökségtől. A megbeszélésre jöttem.
Laura a faliórára pillantott.
– Kicsit talán korábban érkeztem – mentegetőzött Iversen.
– Semmi gond. Foglaljon helyet – intett Laura az asztalával szemközti bőrkanapé felé.
– Még vannak Mr. Spaldingnál.
George leült, maga mellé tette az aktatáskáját.
– Rokonok Burttel? – kérdezte Laura kíváncsian.
Iversen meglepetten nézett a fiatal nőre:
– Burt? A fiam hívták így, de ő eltűnt.
Laura zavartan arrébb tett egy papírlapot.
– Akkor csak névegyezés, Burt Iversen apám jobb keze. Ne haragudjon! Ő egyébként is félvér.
George elsápadt.
– Félvér? – felkelt a kanapéról, és Laura asztalához ment.
– Burt anyja sájen, a fiam egy kicsit talán magasabb lehet, mint én… Nem tudom… harmincnégy éves.
Laura szaporán bólogatott.
– Nem tartottuk a kapcsolatot, az utolsó információm szerint eltűnt egy katonai akcióban. – George hitetlenkedve nézett a fiatal nőre.
– Biztos vagyok benne, uram, hogy róla van szó. Most Heartspointból tart hazafelé, ide készül ő is a megbeszélésre, kicsit késni fog.
Kinyílt Spalding ajtaja, Jack egy rendkívül elegánsan öltözött, negyven év körüli asszonyt kísért ki, egészen a liftig.
Amikor visszatért, mosolyogva nyújtott kezet Iversennek.
– Jack Spalding vagyok.
Laura ragyogó arccal közölte:
– Az úr Burt apukája.
Spalding elgondolkozva vezette be az ügyfelet az irodájába.
Laura számára ritkán vánszorgott olyan lassan az idő, mint most. Alig bírta kivárni, hogy Burt belépjen az ajtón. Az ifjabbik Iversen telefonon húsz perc múlva ígérte az érkezését, végül tizenöt perc alatt befutott, de a lány számára végtelennek tűnt ez a negyedóra is.
– Itt van már az ügyfél? – kérdezte Burt köszönés helyett.
– De itt ám – bólogatott Laura. – Nem is akárki!
Burt kérdőn nézett rá, közben gyorsan a hűtőhöz lépett, kivett egy ásványvizet, Laurának nyújtotta, aki miközben felbontotta, közölte vele:
– Az apukád.
– Mi? – Burt ott felejtette az ásványvizet a lány asztalán, az ajtóhoz lépett, egyetlen gyors koppantás után már be is nyitott. Tudta, míg él, nem felejti el az apja könnyes szemét. Amikor fiát meglátta, csodálkozás, öröm és félelem keveredett egyszerre George Iversen tekintetében.
– Na, csakhogy itt vagy! Sikerrel jártál? – faggatta Spalding Burtöt.
– Elfogadták az ajánlatot, várják a szerződéstervezetet.
– Ah, nagyszerű! Édesapád jött a Futurehouse megbízásából. Meg kell szerveznünk az ügynökség ingatlanjainak védelmét.
Mivel fia főnöke azonnal a lényegre tért, George igyekezett rendezni a gondolatait.
– A város különböző pontjain vannak eladó házaink, sokszor bútorozottak, és a legtöbb lakatlanul áll.
Burt bólogatott.
– Összetett feladat. Minden házat külön kell biztosítani. Az adott területtől függ, hogy riasztós, kamerás vagy járőrös szolgálat kell-e, esetleg valami kombinációs megoldás.
Spalding mosolygott.
– Van ingatlanlista? – kérdezte Burt az apját.
– Hoztam egy CD-t, és sikerült szereznünk bűnügyi statisztikákat is.
Burt elismerően felhúzta a szemöldökét.
– Nagyban megkönnyíti a munkát.
Spalding felállt.
– Átnézem a mai ügyféllistát Laurával. Beszélgessetek nyugodtan – Jack kiment, és becsukta maga mögött az ajtót.
George kimondta az első gondolatot, ami az eszébe jutott:
– Ha az utcán látlak, meg sem ismerlek, fiam! Jól nézel ki. Amikor elmentem érdeklődni hozzá, anyád semmit nem mondott nekem rólad.
– Jó érzés tudni, hogy élek?
Fia cinikus kérdése szíven ütötte George-ot, de nem akart meghátrálni.
– Tudod, van, hogy egy férfi és egy nő nem illenek össze, de a gyereked mindig a tiéd marad. Bármennyire szeretnéd, sosem tudod kizárni a szívedből, mert olyan, mintha egy darabot akarnál kitépni magadból.
– Szép! – Burt gúnyosan elhúzta a száját.
– Burt, nem kell, hogy megérts. Hinned sem kell nekem. A munkát sem kell elvállalnod. Keresek egy másik céget, de ma úgy megyek ki ezen az ajtón, hogy tudom, büszke lehetek a fiamra. Egy apának nem kell ennél több.
Burt érdeklődve nézte az apja arcát.
– Te tényleg komolyan beszélsz?
– Amikor Ruth nem állt velem szóba, megkerestem Stefit.
Burt elsápadt.
– Neki nem kellettem még így se, hogy ilyen jól nézek ki.
– Azt a kislányt összetörte, hogy eltűntél.
– Hagyjuk ezt – legyintett Burt. – Add oda a CD-t. Beszélek valamelyik mérnökkel, elkészítjük az előzetes terveket, és felhívlak.
George a fia arcát látva úgy érezte, nincs értelme tovább erőltetni a beszélgetést, kivette az aktatáskájából a CD lemezt. Miután átadta, kezet ráztak, és Burt kikísérte.
Néhány nappal később, vacsoránál megszólalt George telefonja.
– Nézd meg a számot, és ha megint munkaügyben keresnek, ne vedd fel –figyelmeztette a felesége.
Iversen felállt az asztaltól, az előszobai akasztón lógott a zakója, abból vette ki a mobilt. Nem ismerte a számot. Még beszélt, amikor visszatért a konyhába.
A felesége egyre dühösebben nézett rá, miközben George telefonált.
– A tervek? – kérdezte a férfi.
Egy ideig hallgatta a hívó felet, aztán így folytatta:
– Értem, igen, holnap estére. Ha eljönnél hozzánk vacsorázni, magaddal hozhatnád.
Újabb rövid hallgatás után George mosolyogva tiltakozott:
– Nem, senkinek nem okozol problémát. Várunk!
A lányok a tányérjukra szegezett tekintettel várták anyjuk reakcióját. Amint George letette a telefont, Victoria ingerülten megkérdezte:
– Kit hívtál meg vacsorázni? Ugye, nem a kedves főnököd?
– Nem, az eladó ingatlanok védelme ügyében tárgyaltam egy biztonsági céggel – George megpróbált komoly maradni. – Meglepően gyorsan lesz ajánlat, Mr. Iversen holnap áthozza nekem – jelentette ki.
– Mr. Iversen? – nevetett fel a tizenhárom éves Wanda. – Az te vagy, apa! Ilyen fáradt vagy?
– Nem vagyok fáradt. Ez az Iversen a fiam – mosolygott George.
– Burt? – Victoria ámulva nézett a férjére.
– A Spalding Teamnél dolgozik, de egyelőre nem tudok többet. Haraggal váltunk el. Azért telefonált, hogy bocsánatot kérjen. Én pedig meghívtam holnap estére, vacsorára.
Wanda letette a villáját a süteményes tányér mellé, és Burt arcát fürkészte, aztán az apjára nézett:
– Figyelj, apa! Ha ő a bátyám, akkor eljöhet értem a suliba – vélekedett.
George, rövid töprengés után, bólintott.
– Ez nem rajtam múlik.
– Eljönnél? – Wanda most Burtre nézett, aki vállat vont.
– Miért ne? – kérdezte.
– A terepjáróval? – próbálkozott a lány.
– Nincs más kocsim – helyeselt Burt nevetve.
– Mikor jössz? – Wanda vigyorgott.
Vivien a száját elhúzva figyelte a húgát.
– Wanda, ne ess tévedésbe, Burt a testvérünk, nem a pasid!
– Eszembe sem jutott, Viv – Wanda csúnya grimaszt vágott a nővérére.
– Nem tudod, még mire vállalkozol, ha a lányokat akarod fuvarozni – ingatta a fejét Victoria.
– Tőlem nyugodtan téphetik egymás haját a hátsó ülésen, szükség esetén ráccsal lezárható – jelentette ki Burt. A komolynak tűnő megjegyzésén George jóízűen nevetett, a lányok zavartan összenéztek. Burt érkezése óta csak órák teltek el, de a mindannyiukban ott bujkáló feszültség már oldódott. Az eddig csak képekről ismert nagytestvér Wandát lenyűgözte, Vivient zavarba hozta. Victoria még nem tudott határozott véleményt kialakítani férje fiáról, csak azt látta, hogy George izgatott és jókedvű. Alig várta, hogy George visszatérjen a házba, miután késő este kikísérte fiát a ház előtt parkoló autójához.
Végül nem bírta tovább, és kíváncsiságát nem szégyellve utánuk ment, aztán csak szó nélkül állt az ajtó előtt.
– Tényleg elhoznád a lányokat az iskolából? – kérdezte az idősebbik Iversen, épp, mikor a felesége megjelent.
– Bármikor, hiszen a húgaim – mosolygott Burt.
George közelebb lépett hozzá.
– Szerezd vissza Stefit!
– Látni sem akar engem.
– Mert azt hiszi, megóvhatja magát, ha tudomást sem vesz a létezésedről. Ha közel enged magához, akkor számolnia kell azzal, hogy újra elveszíthet…
– Magadról beszélsz? – Burt szomorúan fürkészte az apja arcát.
George a fejét rázta, nevetett:
– Talán egyszer így volt, de ma már mindketten felnőttünk.
– Köszönöm, szép este volt – intett Burt, és kinyitotta a kocsiajtót.
– Vezess óvatosan, fiam!
Burt zavartan visszanézett. George-ot, magát is meglepte a száján véletlenül kicsúszó, aggódó figyelmeztetés.
– Hamarosan felhívlak, apa – mosolygott Burt. Nem is emlékezett rá, mikor szólította utoljára így az apját.
A terepjáró hátsó fényeit már rég elnyelte a sötétség, és George még mindig az út szélén állt.
Victoria kedvesen figyelmeztette:
– Gyere be, drágám! – Amikor férje elindult felé, az asszony meglepetten kérdezte
– Te sírsz?
– George Iversen vagyok, a Futurehouse Ügynökségtől. A megbeszélésre jöttem.
Laura a faliórára pillantott.
– Kicsit talán korábban érkeztem – mentegetőzött Iversen.
– Semmi gond. Foglaljon helyet – intett Laura az asztalával szemközti bőrkanapé felé.
– Még vannak Mr. Spaldingnál.
George leült, maga mellé tette az aktatáskáját.
– Rokonok Burttel? – kérdezte Laura kíváncsian.
Iversen meglepetten nézett a fiatal nőre:
– Burt? A fiam hívták így, de ő eltűnt.
Laura zavartan arrébb tett egy papírlapot.
– Akkor csak névegyezés, Burt Iversen apám jobb keze. Ne haragudjon! Ő egyébként is félvér.
George elsápadt.
– Félvér? – felkelt a kanapéról, és Laura asztalához ment.
– Burt anyja sájen, a fiam egy kicsit talán magasabb lehet, mint én… Nem tudom… harmincnégy éves.
Laura szaporán bólogatott.
– Nem tartottuk a kapcsolatot, az utolsó információm szerint eltűnt egy katonai akcióban. – George hitetlenkedve nézett a fiatal nőre.
– Biztos vagyok benne, uram, hogy róla van szó. Most Heartspointból tart hazafelé, ide készül ő is a megbeszélésre, kicsit késni fog.
Kinyílt Spalding ajtaja, Jack egy rendkívül elegánsan öltözött, negyven év körüli asszonyt kísért ki, egészen a liftig.
Amikor visszatért, mosolyogva nyújtott kezet Iversennek.
– Jack Spalding vagyok.
Laura ragyogó arccal közölte:
– Az úr Burt apukája.
Spalding elgondolkozva vezette be az ügyfelet az irodájába.
Laura számára ritkán vánszorgott olyan lassan az idő, mint most. Alig bírta kivárni, hogy Burt belépjen az ajtón. Az ifjabbik Iversen telefonon húsz perc múlva ígérte az érkezését, végül tizenöt perc alatt befutott, de a lány számára végtelennek tűnt ez a negyedóra is.
– Itt van már az ügyfél? – kérdezte Burt köszönés helyett.
– De itt ám – bólogatott Laura. – Nem is akárki!
Burt kérdőn nézett rá, közben gyorsan a hűtőhöz lépett, kivett egy ásványvizet, Laurának nyújtotta, aki miközben felbontotta, közölte vele:
– Az apukád.
– Mi? – Burt ott felejtette az ásványvizet a lány asztalán, az ajtóhoz lépett, egyetlen gyors koppantás után már be is nyitott. Tudta, míg él, nem felejti el az apja könnyes szemét. Amikor fiát meglátta, csodálkozás, öröm és félelem keveredett egyszerre George Iversen tekintetében.
– Na, csakhogy itt vagy! Sikerrel jártál? – faggatta Spalding Burtöt.
– Elfogadták az ajánlatot, várják a szerződéstervezetet.
– Ah, nagyszerű! Édesapád jött a Futurehouse megbízásából. Meg kell szerveznünk az ügynökség ingatlanjainak védelmét.
Mivel fia főnöke azonnal a lényegre tért, George igyekezett rendezni a gondolatait.
– A város különböző pontjain vannak eladó házaink, sokszor bútorozottak, és a legtöbb lakatlanul áll.
Burt bólogatott.
– Összetett feladat. Minden házat külön kell biztosítani. Az adott területtől függ, hogy riasztós, kamerás vagy járőrös szolgálat kell-e, esetleg valami kombinációs megoldás.
Spalding mosolygott.
– Van ingatlanlista? – kérdezte Burt az apját.
– Hoztam egy CD-t, és sikerült szereznünk bűnügyi statisztikákat is.
Burt elismerően felhúzta a szemöldökét.
– Nagyban megkönnyíti a munkát.
Spalding felállt.
– Átnézem a mai ügyféllistát Laurával. Beszélgessetek nyugodtan – Jack kiment, és becsukta maga mögött az ajtót.
George kimondta az első gondolatot, ami az eszébe jutott:
– Ha az utcán látlak, meg sem ismerlek, fiam! Jól nézel ki. Amikor elmentem érdeklődni hozzá, anyád semmit nem mondott nekem rólad.
– Jó érzés tudni, hogy élek?
Fia cinikus kérdése szíven ütötte George-ot, de nem akart meghátrálni.
– Tudod, van, hogy egy férfi és egy nő nem illenek össze, de a gyereked mindig a tiéd marad. Bármennyire szeretnéd, sosem tudod kizárni a szívedből, mert olyan, mintha egy darabot akarnál kitépni magadból.
– Szép! – Burt gúnyosan elhúzta a száját.
– Burt, nem kell, hogy megérts. Hinned sem kell nekem. A munkát sem kell elvállalnod. Keresek egy másik céget, de ma úgy megyek ki ezen az ajtón, hogy tudom, büszke lehetek a fiamra. Egy apának nem kell ennél több.
Burt érdeklődve nézte az apja arcát.
– Te tényleg komolyan beszélsz?
– Amikor Ruth nem állt velem szóba, megkerestem Stefit.
Burt elsápadt.
– Neki nem kellettem még így se, hogy ilyen jól nézek ki.
– Azt a kislányt összetörte, hogy eltűntél.
– Hagyjuk ezt – legyintett Burt. – Add oda a CD-t. Beszélek valamelyik mérnökkel, elkészítjük az előzetes terveket, és felhívlak.
George a fia arcát látva úgy érezte, nincs értelme tovább erőltetni a beszélgetést, kivette az aktatáskájából a CD lemezt. Miután átadta, kezet ráztak, és Burt kikísérte.
Néhány nappal később, vacsoránál megszólalt George telefonja.
– Nézd meg a számot, és ha megint munkaügyben keresnek, ne vedd fel –figyelmeztette a felesége.
Iversen felállt az asztaltól, az előszobai akasztón lógott a zakója, abból vette ki a mobilt. Nem ismerte a számot. Még beszélt, amikor visszatért a konyhába.
A felesége egyre dühösebben nézett rá, miközben George telefonált.
– A tervek? – kérdezte a férfi.
Egy ideig hallgatta a hívó felet, aztán így folytatta:
– Értem, igen, holnap estére. Ha eljönnél hozzánk vacsorázni, magaddal hozhatnád.
Újabb rövid hallgatás után George mosolyogva tiltakozott:
– Nem, senkinek nem okozol problémát. Várunk!
A lányok a tányérjukra szegezett tekintettel várták anyjuk reakcióját. Amint George letette a telefont, Victoria ingerülten megkérdezte:
– Kit hívtál meg vacsorázni? Ugye, nem a kedves főnököd?
– Nem, az eladó ingatlanok védelme ügyében tárgyaltam egy biztonsági céggel – George megpróbált komoly maradni. – Meglepően gyorsan lesz ajánlat, Mr. Iversen holnap áthozza nekem – jelentette ki.
– Mr. Iversen? – nevetett fel a tizenhárom éves Wanda. – Az te vagy, apa! Ilyen fáradt vagy?
– Nem vagyok fáradt. Ez az Iversen a fiam – mosolygott George.
– Burt? – Victoria ámulva nézett a férjére.
– A Spalding Teamnél dolgozik, de egyelőre nem tudok többet. Haraggal váltunk el. Azért telefonált, hogy bocsánatot kérjen. Én pedig meghívtam holnap estére, vacsorára.
Wanda letette a villáját a süteményes tányér mellé, és Burt arcát fürkészte, aztán az apjára nézett:
– Figyelj, apa! Ha ő a bátyám, akkor eljöhet értem a suliba – vélekedett.
George, rövid töprengés után, bólintott.
– Ez nem rajtam múlik.
– Eljönnél? – Wanda most Burtre nézett, aki vállat vont.
– Miért ne? – kérdezte.
– A terepjáróval? – próbálkozott a lány.
– Nincs más kocsim – helyeselt Burt nevetve.
– Mikor jössz? – Wanda vigyorgott.
Vivien a száját elhúzva figyelte a húgát.
– Wanda, ne ess tévedésbe, Burt a testvérünk, nem a pasid!
– Eszembe sem jutott, Viv – Wanda csúnya grimaszt vágott a nővérére.
– Nem tudod, még mire vállalkozol, ha a lányokat akarod fuvarozni – ingatta a fejét Victoria.
– Tőlem nyugodtan téphetik egymás haját a hátsó ülésen, szükség esetén ráccsal lezárható – jelentette ki Burt. A komolynak tűnő megjegyzésén George jóízűen nevetett, a lányok zavartan összenéztek. Burt érkezése óta csak órák teltek el, de a mindannyiukban ott bujkáló feszültség már oldódott. Az eddig csak képekről ismert nagytestvér Wandát lenyűgözte, Vivient zavarba hozta. Victoria még nem tudott határozott véleményt kialakítani férje fiáról, csak azt látta, hogy George izgatott és jókedvű. Alig várta, hogy George visszatérjen a házba, miután késő este kikísérte fiát a ház előtt parkoló autójához.
Végül nem bírta tovább, és kíváncsiságát nem szégyellve utánuk ment, aztán csak szó nélkül állt az ajtó előtt.
– Tényleg elhoznád a lányokat az iskolából? – kérdezte az idősebbik Iversen, épp, mikor a felesége megjelent.
– Bármikor, hiszen a húgaim – mosolygott Burt.
George közelebb lépett hozzá.
– Szerezd vissza Stefit!
– Látni sem akar engem.
– Mert azt hiszi, megóvhatja magát, ha tudomást sem vesz a létezésedről. Ha közel enged magához, akkor számolnia kell azzal, hogy újra elveszíthet…
– Magadról beszélsz? – Burt szomorúan fürkészte az apja arcát.
George a fejét rázta, nevetett:
– Talán egyszer így volt, de ma már mindketten felnőttünk.
– Köszönöm, szép este volt – intett Burt, és kinyitotta a kocsiajtót.
– Vezess óvatosan, fiam!
Burt zavartan visszanézett. George-ot, magát is meglepte a száján véletlenül kicsúszó, aggódó figyelmeztetés.
– Hamarosan felhívlak, apa – mosolygott Burt. Nem is emlékezett rá, mikor szólította utoljára így az apját.
A terepjáró hátsó fényeit már rég elnyelte a sötétség, és George még mindig az út szélén állt.
Victoria kedvesen figyelmeztette:
– Gyere be, drágám! – Amikor férje elindult felé, az asszony meglepetten kérdezte
– Te sírsz?
A mobil már jó ideje jelzett, mikor Burt kinyitotta a szemét. Az órájára nézett, fél hat volt.
Ezek szerint kicsivel több, mint két órát sikerült aludnia. Délután kettőre ért haza egy éjszakai munka után, csak a zakóját vette le, és úgy, ahogy volt, ruhástól végigdőlt az ágyon. A telefon még mindig szólt, vagy talán már megint… Nem volt biztos benne. Érte nyúlt.
– Iversen, tessék – szólt bele ingerülten.
– Burt! De jó, hogy megtaláltalak, Wanda vagyok.
– Wanda? – A férfi felült.
– Valami baj van?
– Honnan jöttél rá?
– A hangodból, kislány. Mondjad!
– Apának nem szólhatok, de egy felnőtt segítségére van szükségem.
– És épp rám gondoltál? – sóhajtott Burt fáradtan.
– Lehet, hogy csak te tudsz segíteni. Egy barátom nagy bajban van.
– Wanda, hol vagy? Odamegyek.
– Itt állok a ház előtt, Cory is velem van.
– Gyertek fel! A kaputelefonon ott a…
A csengő már megszólalt. Burt felkelt, és az ajtó felé indult. Zavartan végignézett magán, fehér inge, fekete nadrágja gyűrött volt. Az előszobatükörbe pillantva megállapította, hogy az arca is hasonló állapotban van, az ujjaival igazított valamit kócos hosszú haján. A csengő borzasztóan idegesítette, gyorsan megnyomta a kapunyitó gombot.
Kitárta az ajtót. Hamarosan megérkezett a lift Wandával, és egy vele nagyjából egykorú sráccal.
– Buliztál az éjjel? – kérdezte a lány, féltestvérét meglátva.
– Te lehet, én dolgoztam – Burt a hegyesre zselézett hajú fiút méregette, úgy tűnt, mintha az apja ruháit kapkodta volna magára, élénk színű szerelésének minden darabja lógott rajta.
A kölyök bizalmatlanul méregette, és látszott, hogy fél. Iversen egyelőre még nem tudta, hogy tőle-e vagy mástól.
– Gyertek be! – csukta be a gyerekek mögött az ajtót.
– A szobában üljetek le az ágyra. Aztán ki vele, mi a baj!
– Coryt zsarolják – kezdte Wanda, amikor a bátyja is megjelent a szobában.
Burt felemelte a kezét.
– Tőle szeretném hallani – mondta, és közben a srác arcát fürkészte.
– A triálpályán, ahová bringázni járunk, van egy banda, akik összetöretik a gépeiket. Úgy állítják be, mintha mi lennénk a hibásak, aztán törleszteni kell nekik.
– Na, szép. Tessék szólni a szülőknek!
– Nem megy, Wandának George bácsi megtiltotta, hogy kijárjon a pályára.
– És hogy jövök én a képbe? – Burt Wandára nézett.
– Szólnál a zsaruknak és apának?
– Nekem kellene téged kidumálni? – nevetett Burt.
– Hát nem, csak… – Cory könyörögve nézett a férfira. – Ma este részt kellene vennem egy rablásban…
Burt összehúzta a szemöldökét.
– Rablásban? Fegyverről is szó van?
– Úgy tudom, igen.
– Gyerekek, ez már nem játék. – Burt a telefonjáért nyúlt. – Szia, Jack. Szükségem lenne a rendőrségi kapcsolatodra – mondta miután Spalding felvette.
Wanda megfogta Cory kezét, és biztatóan rámosolygott.
Burt még megbeszélt néhány munkával kapcsolatos dolgot a főnökével, aztán felhívta Cory apját. Miután kicsit rendbe szedte magát, elvitte a gyerekeket a rendőrségre, ahol fiú szülei vártak rájuk. Majd hazafuvarozta Wandát, és tudta, hogy a lány számára csak most következik a neheze. Az apjuk még nem volt otthon, Burt úgy döntött, megvárja. A konyhában ültek le Victoriával, és Wanda részletesen beszámolt az édesanyjának mindenről.
Miután a hazatérő George-nak is elmesélték a történteket, a férfi iszonyú dühvel a fiának támadt.
– Helytelen döntést hoztál! – kiáltotta. – Azonnal értesítened kellett volna.
– A gyerekek tőlem kértek segítséget egy olyan ügyben, amihez talán értek – jelentette ki Burt határozottan.
– Burt korrekt módon járt el – szólt közbe Vicky. – Bevonta a rendőrséget, és értesítette a szülőket. Hogy mit milyen sorrendben tesz, azt ő is el tudja dönteni, George.
Ezek szerint kicsivel több, mint két órát sikerült aludnia. Délután kettőre ért haza egy éjszakai munka után, csak a zakóját vette le, és úgy, ahogy volt, ruhástól végigdőlt az ágyon. A telefon még mindig szólt, vagy talán már megint… Nem volt biztos benne. Érte nyúlt.
– Iversen, tessék – szólt bele ingerülten.
– Burt! De jó, hogy megtaláltalak, Wanda vagyok.
– Wanda? – A férfi felült.
– Valami baj van?
– Honnan jöttél rá?
– A hangodból, kislány. Mondjad!
– Apának nem szólhatok, de egy felnőtt segítségére van szükségem.
– És épp rám gondoltál? – sóhajtott Burt fáradtan.
– Lehet, hogy csak te tudsz segíteni. Egy barátom nagy bajban van.
– Wanda, hol vagy? Odamegyek.
– Itt állok a ház előtt, Cory is velem van.
– Gyertek fel! A kaputelefonon ott a…
A csengő már megszólalt. Burt felkelt, és az ajtó felé indult. Zavartan végignézett magán, fehér inge, fekete nadrágja gyűrött volt. Az előszobatükörbe pillantva megállapította, hogy az arca is hasonló állapotban van, az ujjaival igazított valamit kócos hosszú haján. A csengő borzasztóan idegesítette, gyorsan megnyomta a kapunyitó gombot.
Kitárta az ajtót. Hamarosan megérkezett a lift Wandával, és egy vele nagyjából egykorú sráccal.
– Buliztál az éjjel? – kérdezte a lány, féltestvérét meglátva.
– Te lehet, én dolgoztam – Burt a hegyesre zselézett hajú fiút méregette, úgy tűnt, mintha az apja ruháit kapkodta volna magára, élénk színű szerelésének minden darabja lógott rajta.
A kölyök bizalmatlanul méregette, és látszott, hogy fél. Iversen egyelőre még nem tudta, hogy tőle-e vagy mástól.
– Gyertek be! – csukta be a gyerekek mögött az ajtót.
– A szobában üljetek le az ágyra. Aztán ki vele, mi a baj!
– Coryt zsarolják – kezdte Wanda, amikor a bátyja is megjelent a szobában.
Burt felemelte a kezét.
– Tőle szeretném hallani – mondta, és közben a srác arcát fürkészte.
– A triálpályán, ahová bringázni járunk, van egy banda, akik összetöretik a gépeiket. Úgy állítják be, mintha mi lennénk a hibásak, aztán törleszteni kell nekik.
– Na, szép. Tessék szólni a szülőknek!
– Nem megy, Wandának George bácsi megtiltotta, hogy kijárjon a pályára.
– És hogy jövök én a képbe? – Burt Wandára nézett.
– Szólnál a zsaruknak és apának?
– Nekem kellene téged kidumálni? – nevetett Burt.
– Hát nem, csak… – Cory könyörögve nézett a férfira. – Ma este részt kellene vennem egy rablásban…
Burt összehúzta a szemöldökét.
– Rablásban? Fegyverről is szó van?
– Úgy tudom, igen.
– Gyerekek, ez már nem játék. – Burt a telefonjáért nyúlt. – Szia, Jack. Szükségem lenne a rendőrségi kapcsolatodra – mondta miután Spalding felvette.
Wanda megfogta Cory kezét, és biztatóan rámosolygott.
Burt még megbeszélt néhány munkával kapcsolatos dolgot a főnökével, aztán felhívta Cory apját. Miután kicsit rendbe szedte magát, elvitte a gyerekeket a rendőrségre, ahol fiú szülei vártak rájuk. Majd hazafuvarozta Wandát, és tudta, hogy a lány számára csak most következik a neheze. Az apjuk még nem volt otthon, Burt úgy döntött, megvárja. A konyhában ültek le Victoriával, és Wanda részletesen beszámolt az édesanyjának mindenről.
Miután a hazatérő George-nak is elmesélték a történteket, a férfi iszonyú dühvel a fiának támadt.
– Helytelen döntést hoztál! – kiáltotta. – Azonnal értesítened kellett volna.
– A gyerekek tőlem kértek segítséget egy olyan ügyben, amihez talán értek – jelentette ki Burt határozottan.
– Burt korrekt módon járt el – szólt közbe Vicky. – Bevonta a rendőrséget, és értesítette a szülőket. Hogy mit milyen sorrendben tesz, azt ő is el tudja dönteni, George.
Az apa Wandára nézett.
– A te büntetésedről még beszélünk. Menj a szobádba!
Úgy tűnt, Wandát a büntetés ígérete nem ijesztette meg, boldog volt, hogy Cory helyzete megoldódott. Szó nélkül engedelmeskedett az apjának.
Amikor a lánya eltűnt a közelből, George visszafordult Burt felé:
– Gyorsan beletanultál a testvér szerepbe – mondta gúnyosan –, falazol az alig ismert húgodnak. Azt hittem, már megkomolyodtál. Ehelyett ugyanolyan esztelenséget művelsz, mint kamaszkorodban!
– Apa – emelte fel Burt védekezően a kezét. – Most hazamegyek. Túl fáradt vagyok vitatkozni.
Higgadt hangja meglepte George-ot, aki már nem tudott mit mondani. A fia könnyedén biccentett felé, aztán apja feleségéhez fordult.
– Minden jót, Vicky – mosolygott, és kifelé indult.
George indult volna utána, de Burt hátranézett.
– Kösz, kitalálok.
Victoria megpróbált úgy fordulni, hogy elrejtse a mosolyát a férje elől, George kirohanását eltúlzottnak és igazságtalannak érezte.
Laura az őrök részére fenntartott társalgón át kísérte be George Iversent Burt kicsike irodájába. Spalding felajánlott új társának egy tágasabb helyiséget, de ő inkább ezt választotta, ahol közel lehetett a kollégákhoz.
Ha nem volt papírmunkája, kiült televíziót nézni vagy biliárdozni a többiekkel. Egyszer-egyszer maga Spalding is beállt, egy-egy parti erejéig.
Az árajánlatírást és a hivatalos levelezést Burt ki nem állhatta, mert még nem volt elég biztos magában. A fontosabb leveleket átnézette Lindával, mielőtt elküldte őket.
Ezúttal is egy árajánlaton dolgozott. Apja láttán hátradőlt a széken, lehajtotta a notebook fedelét. Aztán felállt, és megszorította George felé nyújtott kezét.
– Hozhatok valamit? – kérdezte Laura, mielőtt becsukta volna az ajtót.
Burt várakozva nézett az apjára, de George megrázta a fejét.
– Köszönjük Laura, nem kérünk semmit – mosolygott Burt a lányra.
Mikor kettesben maradtak, George sóhajtott.
– Tegnap előtt este helytelenül viselkedtem, Burt.
– Aggódtál a lányodért, megértelek.
– Wanda elmondta, hogy felébresztettek, mert éjjel dolgoztál, és ennek ellenére sem zavartad el őket. Cory szülei is felhívtak, szerették volna elkérni a telefonszámod, hogy megköszönjék, amit a fiukért tettél.
– Ma is megtenném, apa, még annak ellenére is, hogy majdnem leharaptad a fejem – vont vállat Burt. – Ezekben az ügyekben, sajnos, csak a rendőrség segíthet. Jutottak már valamire?
– Cory szerint régóta kerestek egy fiatalokból álló rablóbandát, úgy tűnik, hogy a triálpályán garázdálkodókról van szó.
– Reméljük, meg is büntetik őket – Burt nyelt egy nagyot. – Apa, kérdeznék valamit.
– Igen?
– Iversen nagypapáék élnek még?
George meglepetten bólintott.
– Meglátogathatnám őket?
– Örülnének neked. Néhány hétre leviszem hozzájuk Wandát, míg Vivien táborban lesz. Elkísérhetnél bennünket.
Mark letette az evőeszközöket, megtörölte a száját a szalvétával, aztán Stefire mosolygott, aki hátradőlve üldögélt vele szemben.
– Tudom, hogy nyaralást ígértem neked. Hamarosan elmúlik a július, és még mindig itthon vagyunk. Van néhány lezáratlan városi ügy, amit szeretnék előkészíteni. Nem bánnád, ha augusztusban vagy szeptember elején utaznánk el valahova?
– Ha elkezdődik az iskola, én már nem tudok menni – felelte a lány zavartan. Mivel a férfi nem válaszolt, folytatta – Viszont ha megkérlek, elkísérnél kerti bútort keresni? Az Északi úti bevásárlóközpontban most rengeteg rattan bútor van.
– Úgy gondoltad, most, ebéd után?
A férfi kelletlen arcát látva a lány felsóhajtott.
– Nem érsz rá, ugye?
– Fel kellene hívnom egy Jack Spalding nevű fickót egy szerződés ügyében. A titkárnője azt mondta, ma délután nincs tárgyalása.
Stefi vállat vont.
– Arra megkérhetlek, hogy elvigyél a bevásárlóközpontba?
Mark széles mosollyal bólintott.
Mikor Stefi belépett a hatalmas üzletközpontba, már nem bánta, hogy Mark nem kísérte el. Egyedül ugyanis sokkal nyugodtabban nézelődhetett.
Talált az elképzelésének megfelelő asztalt és székeket, sőt, megrendelt még néhány virágládát is. Rájött, hogy már csak néhány apróság hiányzik, és a ház teljesen készen lesz. Hirtelen rettegni kezdett, mihez kezd majd, ha otthona csinosítása már nem köti le a szabadidejét.
Wanda az út nagy részén csacsogott, vagy Burt dolgai után érdeklődött. Aztán gondolt egyet, és bedugta a fülébe az MP3-lejátszó fülhallgatóját.
Burt örült a csendnek. Elöl ült az apja mellett, és az utat figyelte. George higgadtan vezetett, a forgalom sem volt számottevő. Errefelé már különben sem sokan jártak.
Amikor feltűnt az ismerős bekötőút és valamivel később a ház is, Burtre rátörtek az emlékek. A közös lovaglások, istállótakarítás nagypapával, vagy amikor traktort vezetni tanította, és a nagymama aggódva figyelte őket.
Amint George leparkolt, Wanda kiugrott a hátsó ülésről, és a szúnyoghálós ajtót kinyitva berontott a házba. Néhány pillanat múlva magas, vékony, fehér hajú idős asszonnyal jelent meg a teraszon. A lány izgatottan magyarázott, és az autó felé mutogatott.
George biztatóan a fiára mosolygott, megvárta, míg kiszáll.
Burt elindult Iversen nagymama felé, aki csodálkozó boldogsággal nézett fel rá.
– Burtie? – suttogta hitetlenkedve. Mikor az unokája lehajolt hozzá, két kezébe fogta az arcát. – Hol jártál te, kölyök? – kérdezte a fejét ingatva.
Közben Wanda előkerítette a nagypapát is.
Az öregember arca csupa ránc volt, dús fehér haja meggyérült az évek során. Burt visszanézett az apjára, és ráébredt, hogy milyen hosszú is húsz esztendő. Amikor utoljára itt járt, a nagyapja nézett úgy ki, mint az apja most.
Nagypapa a kezét nyújtotta.
– Isten hozta nálunk!
Burt zavartan kezet rázott vele, az öreg szorítása még mindig kemény volt.
– Nagypapa, ő a legidősebb unokád, Burt – figyelmeztette Wanda kedvesen.
Az öregember vizsgálgatni kezdte az idegen arcát, az emlékei között kutatott.
– Az unokám – sóhajtotta – Az unokám elment katonának.
Nagymama Burt mellé lépett, megfogta a karját.
– Nagypapa már nem a régi, kisfiam, de néha bevillannak neki emlékek, látod – mosolygott szomorúan. – Menjünk be a házba!
A vacsoránál Burt megtudta, hogy már nem a nagyszülei művelik a földet, és állatok is csak bérlegeltetésben vannak náluk. Öt saját lovuk maradt, melyek ellátásában a bérlők segítettek nagyapának.
– Akármennyire zavart is már az öreg elméje – mondta nagymama büszkén –, az állatok körül még mindig szorgalmasan tevékenykedik.
– A te büntetésedről még beszélünk. Menj a szobádba!
Úgy tűnt, Wandát a büntetés ígérete nem ijesztette meg, boldog volt, hogy Cory helyzete megoldódott. Szó nélkül engedelmeskedett az apjának.
Amikor a lánya eltűnt a közelből, George visszafordult Burt felé:
– Gyorsan beletanultál a testvér szerepbe – mondta gúnyosan –, falazol az alig ismert húgodnak. Azt hittem, már megkomolyodtál. Ehelyett ugyanolyan esztelenséget művelsz, mint kamaszkorodban!
– Apa – emelte fel Burt védekezően a kezét. – Most hazamegyek. Túl fáradt vagyok vitatkozni.
Higgadt hangja meglepte George-ot, aki már nem tudott mit mondani. A fia könnyedén biccentett felé, aztán apja feleségéhez fordult.
– Minden jót, Vicky – mosolygott, és kifelé indult.
George indult volna utána, de Burt hátranézett.
– Kösz, kitalálok.
Victoria megpróbált úgy fordulni, hogy elrejtse a mosolyát a férje elől, George kirohanását eltúlzottnak és igazságtalannak érezte.
Laura az őrök részére fenntartott társalgón át kísérte be George Iversent Burt kicsike irodájába. Spalding felajánlott új társának egy tágasabb helyiséget, de ő inkább ezt választotta, ahol közel lehetett a kollégákhoz.
Ha nem volt papírmunkája, kiült televíziót nézni vagy biliárdozni a többiekkel. Egyszer-egyszer maga Spalding is beállt, egy-egy parti erejéig.
Az árajánlatírást és a hivatalos levelezést Burt ki nem állhatta, mert még nem volt elég biztos magában. A fontosabb leveleket átnézette Lindával, mielőtt elküldte őket.
Ezúttal is egy árajánlaton dolgozott. Apja láttán hátradőlt a széken, lehajtotta a notebook fedelét. Aztán felállt, és megszorította George felé nyújtott kezét.
– Hozhatok valamit? – kérdezte Laura, mielőtt becsukta volna az ajtót.
Burt várakozva nézett az apjára, de George megrázta a fejét.
– Köszönjük Laura, nem kérünk semmit – mosolygott Burt a lányra.
Mikor kettesben maradtak, George sóhajtott.
– Tegnap előtt este helytelenül viselkedtem, Burt.
– Aggódtál a lányodért, megértelek.
– Wanda elmondta, hogy felébresztettek, mert éjjel dolgoztál, és ennek ellenére sem zavartad el őket. Cory szülei is felhívtak, szerették volna elkérni a telefonszámod, hogy megköszönjék, amit a fiukért tettél.
– Ma is megtenném, apa, még annak ellenére is, hogy majdnem leharaptad a fejem – vont vállat Burt. – Ezekben az ügyekben, sajnos, csak a rendőrség segíthet. Jutottak már valamire?
– Cory szerint régóta kerestek egy fiatalokból álló rablóbandát, úgy tűnik, hogy a triálpályán garázdálkodókról van szó.
– Reméljük, meg is büntetik őket – Burt nyelt egy nagyot. – Apa, kérdeznék valamit.
– Igen?
– Iversen nagypapáék élnek még?
George meglepetten bólintott.
– Meglátogathatnám őket?
– Örülnének neked. Néhány hétre leviszem hozzájuk Wandát, míg Vivien táborban lesz. Elkísérhetnél bennünket.
Mark letette az evőeszközöket, megtörölte a száját a szalvétával, aztán Stefire mosolygott, aki hátradőlve üldögélt vele szemben.
– Tudom, hogy nyaralást ígértem neked. Hamarosan elmúlik a július, és még mindig itthon vagyunk. Van néhány lezáratlan városi ügy, amit szeretnék előkészíteni. Nem bánnád, ha augusztusban vagy szeptember elején utaznánk el valahova?
– Ha elkezdődik az iskola, én már nem tudok menni – felelte a lány zavartan. Mivel a férfi nem válaszolt, folytatta – Viszont ha megkérlek, elkísérnél kerti bútort keresni? Az Északi úti bevásárlóközpontban most rengeteg rattan bútor van.
– Úgy gondoltad, most, ebéd után?
A férfi kelletlen arcát látva a lány felsóhajtott.
– Nem érsz rá, ugye?
– Fel kellene hívnom egy Jack Spalding nevű fickót egy szerződés ügyében. A titkárnője azt mondta, ma délután nincs tárgyalása.
Stefi vállat vont.
– Arra megkérhetlek, hogy elvigyél a bevásárlóközpontba?
Mark széles mosollyal bólintott.
Mikor Stefi belépett a hatalmas üzletközpontba, már nem bánta, hogy Mark nem kísérte el. Egyedül ugyanis sokkal nyugodtabban nézelődhetett.
Talált az elképzelésének megfelelő asztalt és székeket, sőt, megrendelt még néhány virágládát is. Rájött, hogy már csak néhány apróság hiányzik, és a ház teljesen készen lesz. Hirtelen rettegni kezdett, mihez kezd majd, ha otthona csinosítása már nem köti le a szabadidejét.
Wanda az út nagy részén csacsogott, vagy Burt dolgai után érdeklődött. Aztán gondolt egyet, és bedugta a fülébe az MP3-lejátszó fülhallgatóját.
Burt örült a csendnek. Elöl ült az apja mellett, és az utat figyelte. George higgadtan vezetett, a forgalom sem volt számottevő. Errefelé már különben sem sokan jártak.
Amikor feltűnt az ismerős bekötőút és valamivel később a ház is, Burtre rátörtek az emlékek. A közös lovaglások, istállótakarítás nagypapával, vagy amikor traktort vezetni tanította, és a nagymama aggódva figyelte őket.
Amint George leparkolt, Wanda kiugrott a hátsó ülésről, és a szúnyoghálós ajtót kinyitva berontott a házba. Néhány pillanat múlva magas, vékony, fehér hajú idős asszonnyal jelent meg a teraszon. A lány izgatottan magyarázott, és az autó felé mutogatott.
George biztatóan a fiára mosolygott, megvárta, míg kiszáll.
Burt elindult Iversen nagymama felé, aki csodálkozó boldogsággal nézett fel rá.
– Burtie? – suttogta hitetlenkedve. Mikor az unokája lehajolt hozzá, két kezébe fogta az arcát. – Hol jártál te, kölyök? – kérdezte a fejét ingatva.
Közben Wanda előkerítette a nagypapát is.
Az öregember arca csupa ránc volt, dús fehér haja meggyérült az évek során. Burt visszanézett az apjára, és ráébredt, hogy milyen hosszú is húsz esztendő. Amikor utoljára itt járt, a nagyapja nézett úgy ki, mint az apja most.
Nagypapa a kezét nyújtotta.
– Isten hozta nálunk!
Burt zavartan kezet rázott vele, az öreg szorítása még mindig kemény volt.
– Nagypapa, ő a legidősebb unokád, Burt – figyelmeztette Wanda kedvesen.
Az öregember vizsgálgatni kezdte az idegen arcát, az emlékei között kutatott.
– Az unokám – sóhajtotta – Az unokám elment katonának.
Nagymama Burt mellé lépett, megfogta a karját.
– Nagypapa már nem a régi, kisfiam, de néha bevillannak neki emlékek, látod – mosolygott szomorúan. – Menjünk be a házba!
A vacsoránál Burt megtudta, hogy már nem a nagyszülei művelik a földet, és állatok is csak bérlegeltetésben vannak náluk. Öt saját lovuk maradt, melyek ellátásában a bérlők segítettek nagyapának.
– Akármennyire zavart is már az öreg elméje – mondta nagymama büszkén –, az állatok körül még mindig szorgalmasan tevékenykedik.
Másnap, reggeli után George, Burt és Wanda lovagoltak egyet. Burt nem is emlékezett rá, mikor ült lovon utoljára, ennek ellenére hamar rátalált a ritmusra.
Amikor eljött a búcsú ideje, a karjába zárta nagymamát, és a fülébe súgva megkérdezte:
– Eljöhetek még hozzátok?
Az idős asszony megsimogatta unokája arcát.
– Csak gyere, minél előbb.
Nagyapával ismét kezet fogtak, az öreg elgondolkozva méregette, aztán megjegyezte:
– Az unokám is annyi idős, mint maga, fiatalember.
Burt elmosolyodott.
George is elköszönt a szüleitől és a lányától, aztán beszálltak a kocsiba. Wanda és nagymama sokáig integettek a távolodó autó után, de nagypapa visszaballagott a házba.
– Ne emészd magad a történtek miatt. Akkor sem biztos, hogy megismer, ha öt éve találkoztatok volna utoljára – nyugtatta George a fiát.
– Köszönöm, hogy elhoztál.
– Ha két hét múlva jövök Wandáért, elkísérhetsz megint.
– Két hét múlva dolgozom.
– Az új munkád sem gyerekjáték – ingatta a fejét George. – Ez a mostani megbízatás veszélyes lesz?
Burt megrántotta a vállát.
– Egy oknyomozó újságírót kell elkísérnünk Pearl Creek-be, hogy átvegye a díszpolgári címét. A városvezetés bízott meg bennünket a védelmével, mert folyamatosan fenyegetik. Az ilyen ügyek veszélyes fordulatot is vehetnek.
Amikor eljött a búcsú ideje, a karjába zárta nagymamát, és a fülébe súgva megkérdezte:
– Eljöhetek még hozzátok?
Az idős asszony megsimogatta unokája arcát.
– Csak gyere, minél előbb.
Nagyapával ismét kezet fogtak, az öreg elgondolkozva méregette, aztán megjegyezte:
– Az unokám is annyi idős, mint maga, fiatalember.
Burt elmosolyodott.
George is elköszönt a szüleitől és a lányától, aztán beszálltak a kocsiba. Wanda és nagymama sokáig integettek a távolodó autó után, de nagypapa visszaballagott a házba.
– Ne emészd magad a történtek miatt. Akkor sem biztos, hogy megismer, ha öt éve találkoztatok volna utoljára – nyugtatta George a fiát.
– Köszönöm, hogy elhoztál.
– Ha két hét múlva jövök Wandáért, elkísérhetsz megint.
– Két hét múlva dolgozom.
– Az új munkád sem gyerekjáték – ingatta a fejét George. – Ez a mostani megbízatás veszélyes lesz?
Burt megrántotta a vállát.
– Egy oknyomozó újságírót kell elkísérnünk Pearl Creek-be, hogy átvegye a díszpolgári címét. A városvezetés bízott meg bennünket a védelmével, mert folyamatosan fenyegetik. Az ilyen ügyek veszélyes fordulatot is vehetnek.
Ruth a jegyzeteit rendezgette, ahogy minden augusztusban. Jóval a tanév kezdete előtt szeretett előkészíteni mindent, amit csak lehetséges volt, hogy az év eleji hajtásban ne kelljen szétforgácsolnia az energiáit.
A csengő hangjára felrezzent a gondolataiból, megigazította nyári ruháját, és indult ajtót nyitni.
– Burt? – Rég nem látott fia láttán felragyogott az arca.
– Anya! – biccentett aprót a férfi, szemmel láthatóan sokkal inkább zavarban volt, mint az édesanyja.
Valamivel később a konyhában üldögéltek. Ruth teát töltött a fiának. Nem kérdezett semmit, hiszen tudta, hogy üresen issza, különben is arra várt, hogy ő kezdje a beszélgetést.
– Meglátogattam Iversen nagypapáékat – közölte Burt, közben a csészébe bámult. Ruth meglepetten nézett rá.
– Nagypapa nem ismert meg, anya. Sokat gondolkoztam azon, amit gyerekkoromban meséltél a szívekben őrzött haragról. A jövő hét végén Pearl Creek-be kell mennem. Jack szerint nem lesz egyszerű feladat megvédeni az újságírót, akinek az őrzésére felkértek minket. Szeretném jól végezni a munkámat, de ahhoz tiszta fejre lesz szükségem, meg kell szabadulnom a haragtól.
– Jogos az irántam érzett haragod – suttogta Ruth.
– Sok mindent kellene tisztáznunk, anya.
Az asszony bólintott.
– Gyakran találkozom apával és a testvéreimmel. Vannak dolgok, amiket másképp látok, mint régen. Tudom, hogy apa nem rossz ember – jelentette ki Burt.
– Sajnálom, fiam, nem illettünk össze – védekezett Ruth.
– Ez most már nem számít – Burt az anyja szemébe nézett. – Miért hazudtál Stefinek? – kérdezte elfojtott feszültséggel a hangjában.
– Azt hittem, meghaltál… Napokon át ültem az ágyad mellett. Fogtam a kezed. Két nyelven meséltem neked, kerestem az utat a szellemekhez, és rajtuk keresztül hozzád. Vissza akartalak kapni. Már majdnem feladtam, mikor James megérkezett. Ő volt veled, mikor kinyitottad a szemed. Aztán Stefit kerested. Később pedig azt mondtad nekem, hogy jobb lett volna meghalni… – Ruth nyelt egyet – Amikor Stefi megjelent a kórházban, attól féltem, ha találkoztok, elveszítlek téged. Nem gondolkodtam, csak azt akartam, hogy ne vegyen el tőlem, nem engedhettem, hogy elmenj vele.
– Stefi tiszteli a kultúránkat, csodálja az írásaid. Talán sosem állt volna szóba velem, ha az anyám nem egy indián asszony. Nem sajátíthatsz ki engem – mondta szemrehányó hangon.
Ruth bólintott, megfogta a fia kezét, megérintette a haját.
– Miért nem vágattad le?
Burt vállat vont, elgondolkozva nézett az anyjára.
A csengő hangjára felrezzent a gondolataiból, megigazította nyári ruháját, és indult ajtót nyitni.
– Burt? – Rég nem látott fia láttán felragyogott az arca.
– Anya! – biccentett aprót a férfi, szemmel láthatóan sokkal inkább zavarban volt, mint az édesanyja.
Valamivel később a konyhában üldögéltek. Ruth teát töltött a fiának. Nem kérdezett semmit, hiszen tudta, hogy üresen issza, különben is arra várt, hogy ő kezdje a beszélgetést.
– Meglátogattam Iversen nagypapáékat – közölte Burt, közben a csészébe bámult. Ruth meglepetten nézett rá.
– Nagypapa nem ismert meg, anya. Sokat gondolkoztam azon, amit gyerekkoromban meséltél a szívekben őrzött haragról. A jövő hét végén Pearl Creek-be kell mennem. Jack szerint nem lesz egyszerű feladat megvédeni az újságírót, akinek az őrzésére felkértek minket. Szeretném jól végezni a munkámat, de ahhoz tiszta fejre lesz szükségem, meg kell szabadulnom a haragtól.
– Jogos az irántam érzett haragod – suttogta Ruth.
– Sok mindent kellene tisztáznunk, anya.
Az asszony bólintott.
– Gyakran találkozom apával és a testvéreimmel. Vannak dolgok, amiket másképp látok, mint régen. Tudom, hogy apa nem rossz ember – jelentette ki Burt.
– Sajnálom, fiam, nem illettünk össze – védekezett Ruth.
– Ez most már nem számít – Burt az anyja szemébe nézett. – Miért hazudtál Stefinek? – kérdezte elfojtott feszültséggel a hangjában.
– Azt hittem, meghaltál… Napokon át ültem az ágyad mellett. Fogtam a kezed. Két nyelven meséltem neked, kerestem az utat a szellemekhez, és rajtuk keresztül hozzád. Vissza akartalak kapni. Már majdnem feladtam, mikor James megérkezett. Ő volt veled, mikor kinyitottad a szemed. Aztán Stefit kerested. Később pedig azt mondtad nekem, hogy jobb lett volna meghalni… – Ruth nyelt egyet – Amikor Stefi megjelent a kórházban, attól féltem, ha találkoztok, elveszítlek téged. Nem gondolkodtam, csak azt akartam, hogy ne vegyen el tőlem, nem engedhettem, hogy elmenj vele.
– Stefi tiszteli a kultúránkat, csodálja az írásaid. Talán sosem állt volna szóba velem, ha az anyám nem egy indián asszony. Nem sajátíthatsz ki engem – mondta szemrehányó hangon.
Ruth bólintott, megfogta a fia kezét, megérintette a haját.
– Miért nem vágattad le?
Burt vállat vont, elgondolkozva nézett az anyjára.
– Szerinted ki vagyok én? – kérdezte végül.
– A fiam.
A kijelentésre Burt felvonta a szemöldökét, Ruth zavartan nézett rá.
– Ne haragudj!
Burt szomorúan mosolygott, majd tisztelettel a hangjában beszélni kezdett:
– Hallottam a történeteket, amiket Cooper Island-en meséltél az ágyam mellett, azóta is különös álmaim vannak. Megváltozott az életem, másképp látom a világot, más dolgokat találok értékesnek, mint korábban. Tudom, hogy a te törzsedhez tartozom. Szeretnélek elkísérni, ha legközelebb hazamész a rezervátumba, hogy megismerhessem az ottaniakat. De meg kell értened, nem láncolhatsz magadhoz örökre Akkor is része vagy az életemnek, ha nem vagy velem, ahogy az apám is, és… – A zsebébe nyúlt, egy aranyláncot tett az asztalra.
Ruth a homokóra alakú medált nézte, aztán a fiára pillantott, aki elgondolkozva hallgatott. Úgy tűnt, nem találja a szavakat.
– Úgy vélem, ezt nem nekem szántad – mondta az asszony megértően.
Burt bólintott.
– Stefinek vettem. Ha lehetőségem lesz rá, majd odaadom neki. Most egyelőre azonban itt hagynám nálad – idegesen megdörzsölte az állát.
– Rossz érzésem van ezzel az új munkával kapcsolatban… Arra kérlek, ha történne velem valami, vidd el neki.
Ruth elsápadt, megfogta a fia kezét.
– Őt akarod kínozni vagy engem? – kérdezte.
Burt szomorúan mosolygott.
– Ti vagytok nekem a legfontosabbak, szeretném, ha ezt megértenéd.
Az édesanyja szó nélkül bólintott.
– A fiam.
A kijelentésre Burt felvonta a szemöldökét, Ruth zavartan nézett rá.
– Ne haragudj!
Burt szomorúan mosolygott, majd tisztelettel a hangjában beszélni kezdett:
– Hallottam a történeteket, amiket Cooper Island-en meséltél az ágyam mellett, azóta is különös álmaim vannak. Megváltozott az életem, másképp látom a világot, más dolgokat találok értékesnek, mint korábban. Tudom, hogy a te törzsedhez tartozom. Szeretnélek elkísérni, ha legközelebb hazamész a rezervátumba, hogy megismerhessem az ottaniakat. De meg kell értened, nem láncolhatsz magadhoz örökre Akkor is része vagy az életemnek, ha nem vagy velem, ahogy az apám is, és… – A zsebébe nyúlt, egy aranyláncot tett az asztalra.
Ruth a homokóra alakú medált nézte, aztán a fiára pillantott, aki elgondolkozva hallgatott. Úgy tűnt, nem találja a szavakat.
– Úgy vélem, ezt nem nekem szántad – mondta az asszony megértően.
Burt bólintott.
– Stefinek vettem. Ha lehetőségem lesz rá, majd odaadom neki. Most egyelőre azonban itt hagynám nálad – idegesen megdörzsölte az állát.
– Rossz érzésem van ezzel az új munkával kapcsolatban… Arra kérlek, ha történne velem valami, vidd el neki.
Ruth elsápadt, megfogta a fia kezét.
– Őt akarod kínozni vagy engem? – kérdezte.
Burt szomorúan mosolygott.
– Ti vagytok nekem a legfontosabbak, szeretném, ha ezt megértenéd.
Az édesanyja szó nélkül bólintott.
Befejező rész: 2023. május 21.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése