Csillagjáró 28. fejezet – Egyetlen pillanat

Kép: Pixabay

Még nyolc óra sem volt, amikor megszólalt a telefon. Amióta Burt elutazott, hallgatólagos megegyezéssel Stefi lett a házban a telefonügyeletes.

Most is ő ugrott fel a reggeli mellől, és rohant a készülékhez. Remegő kézzel emelte a füléhez a kagylót.

Burt szavait alig lehetett érteni, annyira rekedt volt.

– Steph, nem tudom, mikor tudlak hívni legközelebb. A menedzsment megszervezett a fiúknak egy reklámfilmet. Valami energiaital. Egy régi várba visznek minket, magánrepülővel. Nem tudom, mikor érünk vissza a hotelbe.

– Semmi baj! Ne aggódj, jól vagyok. Nem kell felhívnod minden nap. Aludhattál volna még egy kicsit. Ráadásul szörnyű rekedt a hangod, alig értelek.

– Sokszor kell kiabálni, hogy értsük egymást a hangerő miatt, de lehet, hogy összeszedtem valamit.

– Nem mész el orvoshoz?

– Ezért felesleges  – karcosan nevetett, aztán köhögni kezdett.

Stefi aggódva ingatta a fejét.

– A torkod?

– Azzal semmi gond, de a szemem majdnem odalett – válaszolt Burt.

– Istenem!

– Mikor az egyik leányzó rájött, hogy Viv haverja nem érdeklődik iránta, és közéjük álltam, nekem támadt. Végigkarmolta az arcom a hosszú fekete körmeivel.

– Nagyon fáj?

– Nem fáj, és mire újra látjuk egymást, talán már nem is látszik majd.

– Ez engem nem nyugtat meg, nagyon hiányzol.

– Te voltál orvosnál? – kérdezett közbe a férfi türelmetlenül.

A lány bólogatott, aztán hirtelen észbe kapott, hogy Burt nem látja, és megremegő hangon mondta:

– Jól vagyunk, mind a ketten.

Egy pillanatig csak Burt felgyorsult lélegzése hallatszott, majd egy nyíló ajtó hangja.

– Le kell tennem, Steph – szólalt meg a férfi, mély sóhaj után – mennem kell!

– Szeretlek! Mikor láthatlak?

– Attól félek, csak szeptemberben, otthon. Amint tudlak hívlak, hogy megbeszéljük a hazautazásod. Van egy meglepetésem.

– Micsoda?

Burt már megint nevetett, rekedten, reszelősen.

– A meglepetés az titok, addig amíg el nem jön az ideje.

Stefi sóhajtott.

– Rendben! Tudom, hogy úgy sem árulod el.

Kiabálás és zörgés hallatszott a telefonból.

– Most már tényleg le kell tennem. Vigyázz magatokra! – mielőtt Burt bontotta volna a vonalat, még hallatszott, hogy türelmetlenül azt mondja valakinek: – Megyek már!

Kora este Stefi és Viv szokás szerint megint az egyik zenecsatornát bámulták, és a képernyő alján futó híreket figyelték, amikor megszólalt a telefon.

Ismét Stefi sietett oda készülékhez. Miután köszönt a hívóban felismerte Burt és Viv apjának hangját.

– Stefi! – Apa és fiú hangszíne meglepően hasonlított egymásra, de az idősebb Iversen most annyira furcsán beszélt, hogy a lány arcáról lehervadt a mosoly. – Stefi, van melletted valaki? – kérdezte a férfi.

– Hívom Vivet – válaszolt a lány. A gyomra görcsbe rándult, a torka elszorult. Alig bírt újra megszólalni – Vivien, kérlek, gyere! – nyögte.

Viv zavarodott, sápadt arccal jelent meg az ajtóban. Nem a hívásra jött. Látszott, hogy mondani szeretne valamit.

– Kislányom, le tudsz ülni? – George szavai után Stefi már reszketett.

Viv mellé lépett, és megfogta a kezét.

– A tévében – motyogta közben.

– Az apukád van a vonalban – intett Stefi a kagylóra.

– Ő már tudja – Viv a kagylóhoz hajolt, aztán inkább kihangosította a készüléket. – Itt vagyok apa, Stefivel vagyok. Most írták ki a Music5-on.

– Kicsim, Stefi... Az előbb beszéltem Ruth-szal, a Wild Horses gépe lezuhant…

Stefi az első pillanatban nem értette, hogy mit jelent, hogy a vad lovak gépe lezuhant. A következő pillanatban fázni kezdett, és a szekrénybe kapaszkodva elképesztően lassan leült a szőnyegre.

– Viv, tudom, hogy fontos volt neked az a fiú. Nagyon sajnálom. – Úgy tűnt, mintha a férfi mentegetőzne a történtek miatt.

– Apa! – tiltakozott Viv erőtlenül. – Kit érdekel az a hülye? A bátyám, apa! Burt a bátyám!

Éva és István döbbenten álltak az ajtóban. Az asszony a lányához szaladt, felhúzta.

Viv elcsukló hangon magyarázta, mi történt. István szinte átvette a feleségétől a lányát, aki végre ránézett és hozzábújt. A férfi a feje felett bámulta a falat. Arcán düh és tehetetlenség váltotta egymást.

Éva felvette a kézibeszélőt, visszavette a kihangosítást, és bemutatkozott. István közben a derekát átkarolva bevezette lányát a nappaliba, és leültette a fotelbe.

Viv azonnal követte őket. Stefi mellé térdelt, a karját simogatta.

– Most mi lesz? – kérdezte Stefi remegő hangon magyarul.

– Várjuk meg, mit mond Burt… – István hangja elcsuklott egy pillanatra, látva, hogy a név hallatán a lánya egész testében megborzong. Gyorsan, de nagyon halkan tette hozzá – …édesapja.

– Biztos csak valami félreértés – motyogta Stefi. Zavartan Vivre nézett, és angolul is megismételte.

– Nem, Steph – most Viv rettent meg, hiszen épp úgy szólította a lányt, ahogy a bátyja is. – A tévében is kiírták, a Music5 szalaghíreiben.

Éva jelent meg az ajtóban. Stefi reménykedve nézett rá, de édesanyja csak a fejét rázta.

– A magángép, visszafelé az ardenneki erődből, lezuhant. Már megtaláltak a roncsokat. Rutht azonnal értesíti a külügyminisztérium, ha megtörtént az azonosítás. Megkértem George-ot, adja meg a számunkat Ruthnak is, és azonnal hívjanak minket, amint tudnak valamit.

Stefi hirtelen felállt.

– Beszélnem kell Ruthszal, meg kell neki mondani a babát!

– Stefike, nyugi! – Éva tanácstalanul nézett a férjére. – Ezt most inkább ne, kislányom! Talán már tudja, hiszen beszélhettek Burttel telefonon. Csak kellemetlen helyzetbe hozod magad, túl korai.

– És ha odamennék? – próbálkozott Stefi reménykedve.

– Hova? – az édesanyja értetlenkedve nézett rá.

– Hát oda, ahol a gép van.

– Neked ott semmi keresnivalód nincs. – István kegyetlen őszinteséggel beszélt. – Egyrészt, mert nagy valószínűséggel nem engednek oda hozzátartozókat. Másrészt, te hivatalosan nem is vagy Burt hozzátartozója, még csak amerikai állampolgár sem vagy.

Apja szavai után Stefi összetörten bámult maga elé. Egyetlen pillanat alatt semmivé lett. Nem az álmai, nem a jövője. Úgy érezte, ő maga lett azzá. Mit keresne ezek után Pearl Creekben vagy Christownban? És mihez kezd majd itthon? Itthon?!

– Jaj, ne – sóhajtotta.

Viv semmit nem értett a korábban magyarul elhangzó beszélgetésekből, de megsejthetett valamit, mert váratlanul felállt.

– Mi lenne, ha odautaznánk? – kérdezte angolul.

– Csak felesleges fájdalomnak tennétek ki magatokat, Vivien – mondta Éva józanul. – Semmi szükség arra, hogy két fiatal nő ilyen helyzetben egyedül utazzon. Az édesapád és Mrs. Dalton mindent elrendeznek majd az amerikai külügyminisztérium segítségével. Stefi pedig itthon marad.

A lánya döbbeneten nézett rá.

– Igen, kislányom jelen helyzetben nincs más választásod.

István szótlanul bólogatott.

– És én? – kérdezte Viv tanácstalanul.

– Abban maradtuk édesapáddal, ha a Külügyminisztérium hivatalos értesítése megérkezik, megbeszéljük, hogyan utazol haza – mondta Stefi anyja.

– Steph-fel megyek – jelentette ki a lány magától értetődő hangsúllyal.

– Ez nem ilyen egyszerű – tiltakozott István, majd Évára pillantott, aki biztatóan bólintott. – Mi, Stefánia szülei úgy gondoljuk, hogy a lányunknak itthon kell maradnia.

Stefi könnybe lábadó szemmel hallgatta apja szavait. István birkózott az angol nyelvvel, de a lánya most nem tudott mosolyogni rajta. Felállt és remegő hangon megszólalt:

– Nem értelek benneteket! Mi ez a siralmas próbálkozás, hogy megint itthon tartsatok?! – szemrehányó pillantása ide-odajárt. Hol az apját, hol az anyját nézte, értetlen, kétségbeesett arccal. – Szeretnék egyedül lenni, a szobámban.

Stefi az ágyán üldögélt, időnként felállt, és a polcon sorakozó ifjúsági regényekből levett egyet-egyet. Néhány oldalt átfutott, de mivel a sorok összefolytak a szeme előtt, egymás után tette vissza régi kedves olvasmányait. Néha felkelt, és az ablaknál állva kibámult az utcára.

Viv csak nagy sokára mert bekopogni hozzá, de Stefi nem küldte el, szó nélkül megveregette az ágyat maga mellett. Csukott ajtó mögött beszélgettek, Stefi iskoláséveiről, a barátairól. Csak Burt nem került szóba. Még a nevét sem ejtette ki egyikük sem.

István és Éva csak az asztalnál látta viszont a lányát, miután Vivnek a babára hivatkozva sikerült rábeszélnie, hogy egyen. 

A fojtogató csendben lezajlott vacsora után a két lány befészkelte magát a nappaliba. A számítógép monitorát és a televíziót figyelték, felváltva. Az interneten böngésztek, a híreket hallgatták, egymás után kapcsolgatva a különböző nyelvű csatornákat.

Ahogy George is mondta, a kis magángép lezuhant valahol az Ardennekben. A hírekbe bevágott légi felvételek, és a nyilatkozó szakértők szerint a roncsok állapotából ítélve nem volt remény arra, hogy túlélőket találjanak.

Épp egy német nyelvű csatorna híreit nézték, ahol az együttes tagjait mutatták egy koncert előtt, amikor Stefi remegő hangon felkiáltott:

– Ott van Burt!

– Én is látom  – lelkendezett Viv. Végül csak zavartan bámultak egymásra.

Már jócskán elmúlt tizenegy óra, amikor Éva hálóingben bement hozzájuk. Viv aludt az egyik fotelben, Stefi a távkapcsolóval a kezében ült mellette a kanapén, és a szőnyeget bámulta maga előtt.

Éva megállt mellette, kivette a kezéből a távirányítót, és halkan figyelmeztette:

– Fürödj meg, kislányom, aztán feküdj le. Vivnek majd segítek megágyazni.

Stefi, Viv érkezésekor visszaköltözött a saját szobájába, és a vendégszobát átengedte a lánynak. Burt elutazása után nem akart egyedül aludni ott, ahol minden rá emlékeztette.

Az éjszaka nagy részében furcsa félálomban feküdt, miközben montázsszerűen, villanásokban rohanták meg az emlékek.  A képekhez illatok, hangfoszlányok társultak. Abban a pillanatban, ahogy próbált valamire jobban odafigyelni, felébredt és kínzó ürességet érzett.

Annyira fáradt volt már, hogy verte a víz és émelyegni kezdett.

 Nem tudta, végül mikor sikerült elaludnia. Egyszer csak Burtöt látta maga előtt. Egy rózsaszínű takaróba bugyolált babát tartott a karjában, és huncutul mosolygott. Stefi visszamosolygott rá, és abban a pillanatban  felébredt.

Amikor megszólalt az előszobában a telefon, felkelt, és kisietett. Gyorsan felkapta a kagylót. A csengés abbamaradt. Legalább a többiek pihenhetnek.

Csak néhány pillanattal később emelte a füléhez a kézibeszélőt.

– Tessék – szólt bele sóhajtva.

– Én vagyok, kincsem…

Stefi keze remegni kezdett, torka összeszorult. Egy pillanatig még levegőt venni is képtelen volt. Aztán egy nyöszörgésszerű kiáltás után sírni kezdett.

Apja, anyja és Viv egymás után jelentek meg az előszobában. Mivel képtelen volt abbahagyni a görcsös sírást, kihangosította a telefont.

– Steph, kicsim, kérlek! – Burt aggódó, kissé még még mindig rekedt hangja hallatszott a készülékből.

Viv kikapta a kagylót Stefi kezéből, és megkérdezte:

– Te most kísértet vagy?

– Tudomásom szerint nem. Hála a haverodnak!

– Hol vagytok?

– Egy hotelben, Berlinben. Most értünk ide. Amikor bejelentkeztünk, a recepciós lány majdnem rosszul lett. Tőle tudtuk meg, mi történt. Nem szálltam fel a gépre, mert Gee eltűnt a szobájából reggelre, és hiába vártunk rá a reptéren. A napom azzal telt, hogy a srácot kajtattam, kocsmáról kocsmára, miután eljöttem a repülőtérről. Stefi jobban van?

– Semmi baj – mondta a lány szipogva, és újra sírni kezdett.

– Steph, ne sírj! Jól vagyok. Beszélek Jackkel, megkérdezem, mit tegyek. Aztán újra felhívlak. Valószínű, hogy haza kell mennem.

– Gyere ide, kérlek! Nem bírom már egyedül.

– Nem vagy egyedül, Steph.  Viv ott van veled, együtt majd hazarepültök. Ott leszek, várni foglak.

– Hadd menjek utánad! Kérlek! Összepakolok és megyek.

– Steph! – Burt hangján érezhető volt, hogy kezdi elveszíteni a türelmét.

– Majd én vigyázok rá, Burt – szólt közben Vivien szokatlanul komolyan, és közben megfogta Stefi kezét. – Ne aggódj! Intézz el minden hivatalos ügyet. Jól vagyunk. Hamarosan találkozunk. Hívj, ha tudsz valamit!

Stefi megdöbbenésére Viv megszakította a vonalat, és ránézett.

– Most vegyél egy mély lélegzetet Steph, és sírd ki magad, mert legszívesebben én is ezt tenném! – És abban a pillanatban sírni kezdett.