Csillagjáró 31. fejezet – Epilógus

Kép: Pixabay, Canva

Stefi a nappaliban üldögélt. A dohányzóasztalra tett óra mutatóját figyelte,  huszonkét óra volt. A tíz perc letelt, és nem történt semmi. Megkönnyebbülten sóhajtott.

Egész nap rosszul érezte magát. Ezen töprengeni kezdett… Ugyanis ha valaki rosszul érzi magát, az tudja, milyen jól lenni. Erről azonban már fogalma sem volt.

 Ráadásul két nappal ezelőtt egy életre nevetségessé tette magát mindenki előtt. Bevitette magát Kate-tel a kórházba, mert azt hitte, tíz perces fájásai vannak. Tényleg úgy volt…

Seres doktor megvizsgálta, majd megnyugtatta, hogy ezek csak jóslófájások. Ő meg szégyenkezve mentegetőzött, hogy már túl van a kiírt időponton. A fiatal magyar orvos, Barbara néni ismerőse pedig csak mosolygott. Amikor kikísérte a vizsgálóból még hozzátette, hogy érezni fogja a különbséget.

És akkor, hogy a dolog teljes legyen, meglátta Burtöt a folyosón, Kate mellett. Fekete öltönyben, fonott hajjal, eszméletlenül elegánsan álldogált egy egyenruhás rendőr társaságában.

Aznap tartották a Nemzetközi Ipari Konferencia záróülését, ahol Burt egy részvénytársaság elnökét védte. Az esemény idejére a nagyszámú külföldi résztvevő miatt lezártak néhány utcát is. Stefi kétségbeesett telefonja után, más lehetőség nem lévén, Burt szirénázó járőrkocsival érkezett a kórházba…

 Ma van a polgármester bálja! Na, nem! Ma nem lehet!

Úgy érezte, fel kellene állnia. Egészen apró kis szúrás indult el a derekában. Az órára nézett, tizenöt perc. Ez semmi! Legyintett. Felállt és elindult a konyhába.

Az ajtóban meg kellett állnia, majdnem felsikoltott a hirtelen erős fájdalomtól. Aztán egy apró pukkanást érzett vagy hallott a pocakjából.

Újabb negyedóra múlva, hátul ült Kate-tel az autóban, miközben James vezetett. Kétségbeesetten próbálta meggyőzni a főtörzsőrmestert, hogy nem kell felhívni Burtöt.

James ennek ellenére megpróbálta, majd káromkodott egyet.

Burt az egyik ablak mellett álldogált. Ha kipillantott az égre, látta, ahogy lassan kel a nap. Odakinn már tavaszodott, a természet ébredezett, itt viszont szerencsére egyre jobban fáradtak a vendégek. Már nagyon sokan elmentek. A polgármester épp most kísérte ki utolsó, politikailag fontos támogatóját. Burt sóhajtott. Bő egy óra és mehet haza Stefihez, aludni.

Csodálkozva látta, hogy a polgármester Jack Spaldinggal tér vissza. Nem értette, mit keres itt ilyenkor a főnöke. Mivel a két férfi kedélyesen beszélgetve tartott felé, nem lehetett szó túl nagy problémáról.

– Jó reggelt! Szép napot! – vigyorgott rá Jack. – Vedd ki a fülest és indulás, egy kisasszony már nagyon vár.

Burt zavartan nézett rá, miközben kivette a füléből a fülhallgatót, majd átadta a készüléket a főnökének.

– Kislányod van! Futás! – Jack nevetését már a háta mögött hallotta, ahogy kirohant a díszteremből. Az ajtóban kis híján fellökött egy pezsgőspoharakkal egyensúlyozó, fáradtságtól kába pincért, és már száguldott lefelé a lépcsőn, aztán ki a főkapun a parkolóba.

Az éjszaka alakjai már elbújtak a világosság elől, a nappali élet pedig még nem indult meg a városban, így nagyon gyorsan célhoz ért.

James a kocsijának támaszkodva várta a parkolóban, messziről integetett neki, amikor felismerte a terepjáróját.

– Jól vannak? – kérdezte Burt, amint barátja mellé lépett.

– Nálad jobban néznek ki, az biztos – nevetett James. – Minden a legnagyobb rendben. A feleséged a lelkemre kötötte, nehogy hívjalak, ne zavarjalak munka közben.

– Kikapcsoltam a telefonom – motyogta Burt.

– Észrevettem, de Jack Spaldingot akkor is kiugrasztottam az ágyikójából. Képzeld, nem haragudott – mosolygott James, egy intéssel betessékelte barátját a liftbe.

Amikor beléptek a kórterembe, Stefi az ágyban üldögélt, és magyarul beszélt valakivel telefonon. A férje láttán elcsuklott a hangja.

– Leteszem, Anyuci, itt van Burt!

Kate a szoba közepén állt, karján a bebugyolált babával. Abban a pillanatban, hogy meglátta a belépő apukát, hozzásietett, habozás nélkül a kezébe adta a dús fekete hajú apróságot.

– Nesze, eddig helyettesítettelek, de most már a tiéd – mondta nevetve, aztán mosolygó férje mellé lépett, aki átölelte.

Burt könnyes szemmel, kicsit félve vette át a kislányát, de aztán rendkívül szakszerűen tartotta a karjában. Stefi amióta behozták a szobába élénknek, és különös módon frissnek érezte magát, most azonban rátört a fáradtság.  Nem akarta, hogy a többiek észrevegyék, csak belemarkolt a takaróba, és lesütötte a szemét.

– Jól vagy, kicsim? – csak akkor nézett fel, amikor már a nevét is hallotta. – Steph, minden rendben?

Burt mellette állt. Aggódva, reménykedve nézett rá, és átadta neki a babát. Fölé hajolt, a tarkójára simította a kezét, és megcsókolta. Stefi lehunyta a szemét. A gyermeke kicsiny testét érezte a karján, Burt finom ujjait a nyakán, bőrének illatát az orrában, és ettől a teljesség tudata járta át a lelkét.

Amikor néhány pillanat múlva felnézett,  a férje, elegáns fekete ruhájával mit sem törődve már letérdelt melléjük. Mutatóujjával kislánya arcát cirógatta.

– Namid Iversen – mondta remegő hangon Stefi –, bemutatom az apukád.

– Köszöntelek, kicsi Csillagtáncos! – Burt meghajtotta a fejét. Stefi elérzékenyülve nézte mosolygó szemét, az arcát, melyen különös módon nem látszott, hogy mások érdekében átvirrasztott egy teljes éjszakát…

  

(Namid = Star Dancer, Csillagtáncos – https://babynames.com/name/namid)

Csillagjáró 30. fejezet – Búcsú Pearl Creektől

Nightcafe

Pearl Creekbe visszatérve Stefi félve telefonált az iskolaigazgatónak, hogy személyes találkozót kérjen tőle.

Mr. Layton mosolyogva gratulált neki, mikor bevezette az otthonába.  Miután leültek az egymással szemközti két fotelbe, a már előre odakészített teával kínálta.

A lány csodálkozva nézett rá.

– Rosa néni – jelentette ki az igazgató –, a teát is ő ajánlotta.

Mindketten nevettek. Stefiből elszállt minden feszültség. Elmesélte, hogy valójában nem a baba érkezése, hanem a költözés miatt nem tudja elkezdeni az évet.

 Minden hivatalos teendőt megbeszéltek, Mr. Layton pedig külön megköszönte, hogy időben szólt, mert így még lesz ideje helyettest keresni az évkezdésre. Jó egészséget és sok boldogságot kívánt neki, amikor kikísérte.

Burt már újra dolgozott. Ingázott Pearl Creek és Christown között. Stefi gyakran elkísérte, de előfordult, hogy egyedül is beutazott, és a házban találkoztak. Intézték a hivatalos ügyeket, bútorokat, apróságokat vásároltak. 

Egyik délelőtt, alig ért oda házhoz a buszról, amikor Burt felhívta, hogy semmiképpen ne menjen sehova.

– Újabb meglepetés? – kérdezte Stefi némi éllel a hangjában.

Burt jóízűen nevetett, ugyanúgy, mint régen, és ettől különös melegség öntötte el a lány szívét.

– Ezúttal nem én vagyok a tettes… Valójában én sem tudok semmit, és az illető azt kérte, ne áruljam el, ki ő.

Stefin feszült izgalom lett úrrá. Csak téblábolt, és a kevés, egyelőre nagyrészt még mindig dobozban lévő konyhai dolgokat nézegette. Próbálta kitalálni, mit hova tegyen. Amikor csengettek, félve indult az ajtó felé.

Egy szállító cég alkalmazottja mosolygott rá. Mögötte az úton ott várakozott egy kisteherautó.

– Stephanie Marton? – kérdezte angolosan ejtve a nevét.

Stefi zavartan bólintott.

– Jane Sweetwatertől hoztam csomagot, átveszi?

A lány ámulva bólintott. De igazán akkor döbbent meg, amikor az autóból kiszállt a szállító társa, majd előkerült hátulról az óriási faláda, amit ketten cipeltek be.

– Mivel tartozom? – kérdezte Stefi zavartan.

A fiatalember mosolygott.

– Mindent rendeztek! – átadta az eddig a láda tetején pihenő mappát, hogy Stefi aláírhassa az átvételi elismervényt. – Ki tudja nyitni vagy segítsünk?

– Megtenné nekem?

A férfi elvágta a műanyag szalagokat, majd kiment a kocsihoz. Amikor visszajött a feszítővassal, Stefi megrémült egy pillanatra. A fiatalember pedig könnyedén felpattintotta a fatetőt.

– Hű, a mindenit! – mondta döbbenten, mikor a falnak támasztotta a deszkákból álló elemet, és meglátta a láda tartalmát. Stefi megszólalni sem bírt, a rengeteg kézműves holmi láttán.

Elvette a borítékot, amit feltehetően Jane fűzött bele egy összetekert takaróba, és kivette belőle a levelet.

„Kedves Stefi!”…

– Asszonyom! – a szállító kedvesen sürgető hangjára kapott észbe. – Nekünk menni kell tovább! Viszontlátásra!

Miután becsukta az ajtót, leült az előszobában. Hátát a ládának támasztva újra olvasni kezdett. Az első sorok után rájött, hogy a levelet nem Jane írta, hanem Tiny, Vic felesége, akivel még nem is találkozott.

„Amikor Vic visszatért, elmesélte, hogy minden rendben van veletek. Nagyon jó hír ez nekem, mert amióta Burt újra eljött közénk, az édesanyjával, nagyon fontossá vált számunkra. A fiúk a példaképünknek tartják, és hisznek egy jobb életben.

Az egyik legnagyobb ünnepünk, ha egy nő és egy férfi összeköti az életét. A kisgyermekekre odafigyelnek a nagyszülők, nagybácsik, nagynénik, nem teszünk különbséget testvér és unokatestvér között.

Ezeket a tárgyakat mindenki szeretetből küldte. Senkihez sem mentem oda külön. Elmeséltem Jane-nek és még néhány embernek, akivel beszélgettél, hogy nemsokára összeházasodtok és kisbabátok lesz. Aztán egymás után jöttek, hozták az ajándékaikat, és kérték, hogy tolmácsoljam a jó kívánságaikat. Minden egyes darabra ráírtam egy kis cédulára, hogy ki küldte, és mit üzent.

A szállítást Jane szervezte meg, aki rengeteg múzeummal tartja a kapcsolatot, és rendszeresen küld és kap értékes tárgyakat.

Tudom, most sok kétség és félelem van benned, a boldogság és a várakozás mellett. Mindannyian átéltük ezt, akik gyermeket hoztunk a világra.

Ha bármikor úgy érzed, hogy segítségre van szükséged, tudd, hogy a család, amihez tartozol mindig tárt karokkal vár. 

Szeretettel: Christin.”

Stefi csak olvasta a levelet újra és újra, egyes mondatokat többször is, egymás után…

Aztán felállt, és beletúrt a ládába. A kézműves tárgyak mellett voltak egészen modern dolgok is, még cumisüveg, gyerekruhák és játékok is.

Jó ideig csak téblábolt a lakásban, és türelmetlenül várta Burt érkezését. Vele együtt szerette volna megnézegetni az ajándékokat. Kivett ugyan néhány dolgot, de aztán megpróbált mindent az eredeti helyére visszatenni.

Burt töprengve üldögélt kis irodájában a notebook előtt. A képernyőn egy ház alaprajza látszott. Amikor az asztalra rakott telefonja rezegve megszólalt, hirtelen kapta fel, és meglepetten ismerte fel Viv számát.

– Igen? – szólt bele segítőkészen. A húgai ugyanis sosem keresték ok nélkül.

– Valaki szeretne veled beszélni… – kezdte a lány kicsit félve. – Engem kért meg, hogy kísérjem el. Nem zavarunk, ha most odamegyünk?

– Gyertek csak, bent vagyok az irodában!

– Tíz perc! És kérlek, ne haragudj rám!

Burt a nyitott irodaajtóban várta Vivet. Gyászruhás asszony lépett ki a liftből a húgával. Gyorsan összegombolta a zakóját, és aprót biccentett.

A nő a kezét nyújtotta felé, bemutatkozott:

– Evelyn Riordan vagyok.

Burt meg sem próbálta titkolni, hogy meglepte a látogatása. Finoman megérintette az ujjait.

– Nem rabolom sokáig az idejét – Mrs. Riordan könyörögve nézett rá.

Burt bekísérte Laurához.

– A hölgy Riordan szenátor felesége, hozzám jött.

Laura bólintott, aztán lenyomott egy gombot a telefonon.

– Burtnek vendége van, használhatná a társalgót?

Jack néhány pillanattal később kilépett az irodájából, és ismerősként köszöntötte az asszonyt.

 – Jó napot, Evelyn! Fáradjanak beljebb – szélesre tárta az ajtót, és közben biztatóan biccentett Burtnek, aki még hallotta, hogy Jack viccesen üdvözli Vivet, mielőtt rájuk csukja az ajtót.

– Kérem, Mrs. Riordan, foglaljon helyet – Burt az egyik fotelhez kísérte az asszonyt, aztán Jack bárszekrényéhez lépett. – Megkínálhatom egy itallal?

Mrs. Riordan a fejét rázta. Leereszkedett a fotel szélére. Halkan megszólalt:

– A férjem nem tudja, hogy idejöttem.

Burt leült vele szemben, várakozva nézett rá.

– A búcsúztatón, amit a lemezcég rendezett, beszélgettem Gee édesanyjával. Szegény fiú nagyon rossz állapotban van.  A mamája mesélt nekem egy indián testőrről, aki megmentette. Úgy gondolja, ha nem lett volna a fia mellett, amikor értesült a balesetről, már nem élne.

– Az a fiú masszív alkoholista, egyszerűen nem engedtem, hogy többet igyon.

– A férjem a fejébe vette, hogy kideríti az igazságot, ezért felhívta egy régi emberét a terrorelhárításnál. Tudtam, hogy megvádolt és elfogatott valakit, amiért megölte a fiamat.

Burt csak hallgatta Mrs. Riordant. Látta, érezte, mekkora szüksége van rá, hogy kiönthesse valakinek a szívét.

– Amikor Helennel beszélgettem, rájöttem, hogy Scott azt a testőrt keverte bajba, akiről mesélt, magát. Scott nem önmaga, amióta a repülő lezuhanásáról hírt kaptunk. Ha egy kicsit megnyugszik, és rájön, hogy egy ártatlan embert vádolt meg, el kell számolnia a lelkiismeretével. Ezért tudni szeretném, hogy Ön jól van-e? – Mrs. Riordan könyörögve nézett rá.

Burt zavartan megdörzsölte az állát.

– Jól vagyok, asszonyom – mondta aztán kimérten.

– Mindent megtennék, hogy még jobban legyen. – Az asszony a táskájába nyúlt, és elővette a csekkfüzetét.

Burt az udvariasságot félretéve, azonnal felállt.

– Asszonyom, kérem, tegye el! – sziszegte ridegen.

– Riordan szenátor mindig…

– Én nem politizálok, asszonyom. – Burt kihúzta magát. – Ne féljen interjút sem adok senkinek. A munkám titoktartásra kötelez. Nyugodjon meg! Menjen szépen haza a férjéhez.

Mrs. Riordan felállt.

– Kérem, ne haragudjon!

Burt a fejét rázta, az ajtóhoz indult, és kinyitotta az asszony előtt.

– Minden jót, Mrs. Riordan!

Az asszony lehajtott fejjel lépett ki az előtérbe, halkan viszonozta Jack köszönését, és a lifthez indult.

– A fiáról beszélgettünk – mondta Burt magyarázatképpen. – Köszönöm az irodát, Jack!

– Szedd a cuccod, és vidd haza Vivient! A munkát majd otthon befejezd – mosolygott rá Jack, és a kezét nyújtotta. – Holnap ugorj be a kész anyaggal, aztán rendezd el a költözést, ahogy megbeszéltük.

Amikor Burt megérkezett, Stefi épp a hűtőbe pakolta, amit vásárolt. Egy rövid időre végül otthagyta a lakást, hogy megkímélje magát a láda hívogató látványától.

– Ez meg mi? – a férfi döbbent kérdésére szaladt elő.

– Ez Jane meglepetése, a rezervátumból küldték nekünk.

Burt leeresztette a notebook táskát a fal mellé, aztán maga mellé húzta a lányt, és a vállát átkarolva kotort bele a ládába. 

Egymás után emelte fel, és tette félre a szőnyegnek, függönynek használható szőtteseket, takarókat. Jane nagy szakértelemmel csomagolt be mindent. A kerámia vázák, tálak, kancsók sértetlenül vészelték át a hosszú utat. Még két fedeles kosarat is kaptak.

Alig fél óra múlva, az egyelőre bútor nélküli nappali kövén egymás mellett hevert a sok színes tárgy.

– Milyen jó, hogy még nem érkezett meg az ülőgarnitúra – nevetett Burt, miközben az utolsó ajándékot – egy Stefinek szánt gyöngyhímzéses blúzt – leterítette az ablak alá.

– Hogy köszönjük meg nekik? – kérdezte a lány zavartan.

– Ha megszületik a baba, meglátogatjuk őket a rezervátumban, és nagy ünnepséget rendezünk. Aztán időnként meghívunk ide gyerekeket.  Neked, hogy tetszik az ötlet?

Stefi meglepetten bólintott, egyáltalán nem számított arra, hogy Burt ilyesmivel áll elő. Eddig úgy vette észre, hogy bár kedveli a jó társaságot, szívesebben találkozik a barátaival egy étteremben vagy szórakozóhelyen. Még Marlene és Alex sem volt gyakori vendég nálunk. Bár ebben valószínűleg közrejátszott Burt és Alex kiszámíthatatlan munkarendje.

Stefi letérdelt egy sötétvörös, feketével és fehérrel kombinált szőnyeg mellé.

– Mit szólnál, ha ezt tennénk a hálószobába?

Burt vállat vont.

– Ha minden jól megy, holnap és szombaton megérkezik az összes bútor. Beszéltem Jackkel, hogy hétfőn és talán kedden sem megyek be.

– Befejezzük a költözést? – kérdezte Stefi remegő hangon. Furcsa, kettős érzés lett úrrá rajta. Egyszerre sajnálta otthagyni a Pearl Creek öreg házat, és vágyott ide, az új közös otthonba, Burttel.

– Jobb lesz elrendezni mindent időben, hidd el!  Már csak néhány hét van az esküvőig. Szeretném, ha utána már nem pakolásznál a lakásban. Nincs cipekedés és létrára mászás! A létrát már most elfelejtheted.

– Mert?

– Mert nem szeretném, ha bajotok lenne, neked vagy a babának – odalépett a lányhoz, és felhúzta magához. A kezét a hasára simította.  – Hamarosan már nemcsak én fogom látni, ahogy növekszik a pocakod.

  Stefi felhajtotta pólóját.

– Szerinted is látszik már? – kérdezte meglepetten.

Burt bólintott, és letérdelt elé. Két kezét a derekára téve, a hasához simította az arcát.

Stefit időnként zavarba hozta, ha ilyen nyilvánvalóan kimutatta a szeretetét. Ám most igazi felhőtlen boldogságot érzett. Kioldotta a kis bőrszalagot a férfi hajából, és bontogatni kezdte a fonatot.

Szerette a hosszú fekete tincsek selymes érintését a bőrén. Ma már furcsa volt látni Burtöt a régi fényképeken, katonásan rövidre nyírt hajjal.

Pedig úgy ismerte meg, hogy a külseje csak sejtetni engedte indián származását. Már több, mint két év telt azóta, két, bánattal, könnyekkel, reménnyel és szerelemmel teli év.

A férfi hirtelen felállt, és a karjába kapta.

– Szeretni akarlak! – kiáltotta, miközben a szétpakolt tárgyak között kimanőverezett a szobából.

A lépcső mellett már egymás tetején álltak a teli dobozok. Burt az emeletről hozta le Stefi számítógép asztalának oldalait. Amikor kopogtattak, a falhoz támasztotta a bútorlapokat, és a csavarhúzóval a kezében indult ajtót nyitni.

Rosa nénivel találta magát szemközt, aki két hatalmas táskát tartva állt az ajtóban.

– Jaj, Istenem, csak egy picit lennék fiatalabb! – sóhajtott a néni megjátszott szomorúsággal, a félmeztelen férfi csupasz mellkasát bámulva. – Hát, tényleg elviszi. Hiányozni fognak nekem.

Burt oldalra lépett, és betessékelte a házba.

A néni letette a táskákat, kivette Burt kezéből a szerszámot.

– Ezekben ajándékokat hoztam. Csak apróságok, de maga mégis könnyebben becipeli.

Stefi az emeletről sietett le a hangok hallatán.

– Vigyázzon a lépcsőn, kedvesem! Ráérünk – figyelmeztette a néni.  Mire a lány leért hozzájuk, már kényelmesen elhelyezkedett a konyhaasztalnál.

– Elviszik a bútorokat? – kérdezte kíváncsian, miközben a csavarhúzóval játszadozott. Nem tulajdonított neki jelentőséget, hogy Burt, miután letette a táskákat, arra vár mellette, hogy visszakapja.

– Csak egy részét. A ház Barbara nénié, ő engedte meg, hogy ideköltözzek. Nagyon hálás vagyok neki, ezért nem szeretném üresen itt hagyni. Bár tudom, hogy azt tervezi, hogy eladja – magyarázta Stefi.

– Tudja, kedvesem, nemcsak magának volt szüksége erre a házra… – az idős asszony elmosolyodott. – Ezen a házon átok ült, higgye el nekem! De ma már tiszta. Stevie Morgan és indián szerelme végre békében pihenhet.

Stefi zavartan nézett Burtre, aki kivette a néni kezéből a csavarhúzót, és már szaladt is fel a lépcsőn.

– Ne haragudjon, Rosa néni, de jönnek a szállítók hamarosan! – kiáltott vissza.

A néni csak legyintett, és Stefire mosolygott.

– A férfiak nem elég érzékenyek az ilyesmihez.

Stefi a fejét ingatta, és halkan így szólt:

– Tudja, Rosa néni, kevés ember van, aki úgy ismeri egy lázadó indián érzéseit, mint Burt.

 Az asszony elismerő pillantással megsimogatta a kezét. Aztán felállt, és a táskákból az asztalra pakolta az ajándékait.

Befőtteket hozott, fűszereket, teákat, lekvárt, mézet, és a Stefi által kedvelt gyertyákból is többfélét. Közben a lányt faggatta az új házról, a környékről.

Kicsivel később Burt ismét megjelent a konyhában Megköszönte az ajándékokat, és kurtán válaszolgatott Rosa néni kérdéséire.

Amikor az idős asszony elment, Stefit furcsa érzés kerítette hatalmába. Magának is nehezen vallotta be, de ezúttal kellemetlennek találta a látogatást, és örült, hogy végre kettesben maradhatott Burttel.

Mintha Rosa néni búcsúzásával elszakadt volna az utolsó kötelék is, ami még ehhez a kis városhoz kötötte.

 Stefi az éjszaka közepén felébredt. Mivel Burt kérésére már nem húzta le a redőnyt, a hold fénye bevilágított a szobába. Felült, egy pillanatra nem tudta, hol van. Amikor rádöbbent, hogy ez az utolsó éjszakájuk Pearl Creekben, fájdalmas mosollyal nézett körül a kicsiny szobában.

Úgy érezte, hálával tartozik Stevie Morgannek. Az otthonért, az útmutatásért, amit sok-sok jelen keresztül kapott tőle. A mellette alvó férfire pillantott. Úgy érezte, ha megvédeni a szerelmüket, azzal fejezi ki a legjobban a háláját Stevie iránt.

Burt néhány lépésnyire állt Dominictól az ablak mellé húzódva. Figyelte, ahogy felhelyezi a robbanószert a trezor ajtajára. Aztán kipillantott az utcára. James még mindig nyugodtan üldögélt a szemközti padon. Cooper Island előkelő negyedében a szokásos hétköznapi csend honolt.

– Körülnézek – Burt ellépett az ablaktól. Könnyedén kisétált a szobából. A lakók semmiben sem szenvedtek hiányt, ez látszott a berendezésen, de nem feltűnősködtek. Egyedül a műszaki cikkek voltak vadonatújak, és a legnépszerűbb, legmegbízhatóbb márkák közül kerültek ki.

Amikor visszatért a szobába, Dominic a padlón térdelt a széf előtt. A padlón heverő papírokat rendezgette, és Burt legnagyobb megdöbbenésére a mobiltelefonjába beszélt:

– Mr. Hayworth, egy jóakarója vagyok. Tolvajok vannak a házában. Még tíz percig tudok itt maradni. Kérem, siessen!

A szavak hallatán furcsa feszítő érzés támadt Burt gyomrában.  Abban a pillanatban mindent megértett.  Hayworth, a fegyverkereskedő és Jackson tábornok, a támaszpontról bűntársak. Dominic pedig feltehetően azért van itt, hogy a tábornok megbízásából eltüntesse a bizonyítékokat.

Dominic lassan megfordult, felállt. Ekkor már a kezében volt a pisztolya. Fenyegető arccal Burt felé fordította, aki halkan megkérdezte:

– Jackson tábornokot véded?

Dominic bólintott.

– Esztelen ötlet, Dominic, mindent tönkreteszel magad körül – valahol tudta, reménytelen vállalkozás  meggyőzni a társát.

– Fogd be a szád! Menj ki a szobából! Balra! Ott a fürdőszoba – parancsolta a hadnagy.

– Milyen jól ismered a házat – jegyezte meg Burt szárazon.

– Hallgass! Menj!

Feltartott kézzel követte Dominic utasításait. Közben a megfelelő pillanatot várta, hogy megfordulva lefegyverezhesse a hadnagyot. Ám a vitrinekkel telezsúfolt előszobában túl szűk volt a hely. A fürdőszobában már tudta, hogy csapdába került. Ráadásul a gázvezeték mellett észrevett egy robbanószerkezetet.

Dominic megbökte a hátát a fegyverrel.

– Térdelj le!

Fél térdre ereszkedett. A ragyogó vörösmárvány járólapot nézte. Egy pillanatra látni vélte rajta saját kiömlő vérét. A következő pillanatban erős ütés érte a fejét.

– El kell tűnnöd innen, ha még látni akarod őt. Kelj fel! – utasította az ismeretlen hang, eszébe juttatva a gázvezetéket és a robbanószert.

Feltápászkodott vagy felugrott? Fogalma sem volt róla, annyira szédült. Egy félmeztelen, kifestett arcú indián harcos várta az ajtóban. Csak akkor indult el, mikor látta, hogy Burt biztosan áll a lábán.

A harcos hátára szegezte a tekintetét, és kényszerítette magát, hogy az émelygést legyőzve kövesse. Látta, amint hirtelen előrevetődik és eltűnik. Nem gondolkozott azon, hová lett, azonnal ugrott ő is.

A mellkasa iszonyú erővel a kőnek csapódott, az összes levegő kipréselődött a tüdejéből. Kő és fadarabok zuhantak le körülötte. Iszonyú erővel a fejének vágódott valami. Dominic ütése a pisztollyal csak simogatásnak tűnt ehhez az érzéshez képest. Rövid csend után a harcos megint ott volt. Ezúttal felülről  látta az izmos félmeztelen férfit, mintha lebegett volna felette. Egy hason fekvő alak mellett térdelt, akinek a felső testét betemette a törmelék. 

Rendőrök és mentősök rohantak be a romok közé. A térdelő alakkal nem foglalkoztak, mintha ott sem lett volna. Eszeveszett tempóban, de mégis vigyázva kiszabadították a másik fickót. Hárman megfogták, és a hátára fordítva egyből egy hordágyra fektették.

Ekkor döbbent rá, hogy saját magát látja.  A mentősök határozottan, gyorsan dolgoztak, de nem kapkodtak. Letépték a melléről az overallt.  Tudta, hogy újraélesztik. Nem érzett semmit, egyszerűen tudomásul vette. 

A következő pillanatban iszonyatos fájdalom hasított a fejébe, üvölteni szeretett volna. Távolról hangokat hallott, néhány szót még megértett:

– Visszajött, de nem tudom, meddig bírja… Sietni kell! 

A harcos felállt mellőle, aztán néhány lépés megtétele után eltűnt. A mentősök még mindig nem vették észre…

– Burt! Kérlek! Ébredj fel! – Stefi aggódó hangját hallotta. Csodálkozva nyitotta ki a szemét.

A lány rémülten nézett rá.

– Annyira megijedtem, egy pillanatra azt hittem, nem veszel levegőt.

Burt megsimogatta az arcát.

– Semmi baj. Már pontosan tudom, mi történt Cooper Islanden, az utolsó bevetésen. Fürge Szarvas hozott ki a házból – elhallgatott egy pillanatra, mert valami más is az eszébe jutott, majd töprengve folytatta – és ott volt a kórházban is. Nem anyám meséire emlékszem, hanem az ő történeteire.

…Valahol a csillagokon túl egy harcos átölelt az asszonyát…

Csillagjáró 29. fejezet – Megvádolva

Canva, Pixabay

Gee fáradtan vonszolta magát és méretes bőröndjét Burt mellett a repülőtéren. Amióta tudomást szerzett róla, mi történet a bandával, elfelejtett kötekedni. Olyan lett, mint egy ijedt kisfiú.

 Rémülten torpant meg, mert észrevett két fekete öltönyös alakot, akik határozottan feléjük tartottak. Le se tagadhatták volna, hogy valamelyik szövetségi vagy kormányhivatal tagjai.

Amikor közelebb értek, a magasabbik, nagydarab hirtelen Burt mellé lépett, és a vállára tette a kezét.

– Terrorelhárítás – mondta halkan, de keményen. – Jobb lesz, ha nem ellenkezik, és feltűnés nélkül velünk jön.

Gee szabályosan reszketni kezdett, Burt rápillantott.

– Hívd fel Jack Spaldingot, most azonnal! – mondta kurtán, mert a fekete öltönyös, már a karját fogta, és nem hagyott neki több időt.

Gee bénultan nézte, ahogy tiltakozás nélkül elhagyja a repteret a két ügynökkel.

James feszült arccal lépett be az irodába. Bradford hadnagy, Williams ezredes mindig mosolygó titkárnője csak rápillantott, és az ajtó felé intett.

– Vigyázzon vele, robban – mondta vészjósló hangon, ezúttal mosolytalanul.

James kopogtatására az ezredes kikiabált:

– Na, végre!

Amikor a főtörzsőrmester benyitott, ellépett az ablaktól, ahol eddig állt, és még azelőtt „Pihenj!”-t intett, mielőtt James vigyázzba vághatta volna magát.

– Nem érünk rá a formaságokra! Jack Spalding telefonált. Iversen barátunkat lekapcsolta a terrorelhárítás a repülőtéren.

James elképedve nézett az ezredesre.

– Riordan szenátor fia a lezuhant gépen volt, és a szenátor úgy gondolja, hogy „az a megbízhatatlan vörösbőrű testőr nem véletlenül maradt le a gépről”. Szó szerint idéztem az imént említett úrtól.

– Uram, azt állítják, hogy Burtnek köze volt a szerencsétlenséghez? – James számára már a kérdés is nevetségesnek tűnt.

Williams bólintott.

– Úgy tűnik, ez csak a kisebbik baj. A nagyobbik az, hogy nem tudjuk pontosan, kik és hova vitték. Spalding sem tudott kideríteni semmit.
– Beszélek Burt apjával, hogy hívja haza Stefit valamilyen ürüggyel, ha baj lenne – mondta elbizonytalanodva.

– James, kérem  – nyugtatta Williams. – Nem ismerek magára.

– Aggódom, uram.

Fogalma sem volt, mennyi ideje lehetett a kihallgató szobában. Az óráját, az iratait, a derékszíját, a cipőjét elvették, aztán magára hagyták. Az időérzéke teljesen felmondta a szolgálatot. Egy darabig az ajtótól legtávolabbi sarokban üldögélt. Így az esetleges belépők elől jótékonyan eltakarta az asztal, a három székkel. Éhes és szomjas volt. A helyiségben teljes csend honolt, még a szellőztető berendezés hangját sem lehetett hallani. Rossz volt a levegő, a feje tompán zúgott, a látása néha elhomályosult. Nem tudta, hogy az oxigén- vagy a vízhiánytól.

Halványan emlékezett rá, hogy autóval hozták ide, azonban arra már nem tudott rájönni, honnan. Megpróbálta felidézni a járművet, és ekkor bevillant, hogy amikor ki akart ugrani, megszúrták egy fecskendővel… Legalább már tudta, mi az oka a rosszullétnek. 

Lehúzta a pólóját, levette a zokniját, aztán törökülésben ereszkedett vissza a padlóra. Lehunyta a szemét. Egyedül a lélegzésre koncentrált. Egy ideig csak a tüdejéből ki és beáramló levegőt hallgatta.

 A zümmögés volt az első tudatos hang, amit kiadott magából: lélegzetvétel, zümmögés, lélegzetvétel, zümmögés.

A vér lüktetését először a fejében hallotta. Ahogy jobban koncentrált, már a bordái alatt érezte a szíve dobbanásait. Dúdolni kezdett. Először csak halkan, aztán egyre hangosabban, a testében áramló vér ütemére.

Mint az ég alatt szálló sas, úgy érzékelte a prérin haladókat. Napok óta meneteltek már az öregek és az asszonyok, a gyerekekkel. Keveset pihentek, a katonák hajtották őket.  A ritka többnapos pihenőknek szomorú oka volt: egy újabb csoport csatlakozását várták. Ahogy nőtt a rezervátumba tartók létszáma, úgy lett egyre kisebb a katonák által kiosztott fejadag.

A szomorú menet nyomát egy másik csoport követte. Renegátok voltak. Először a sas szemével pillantotta meg őket is. Aztán, mint a földre szálló madár, ott találta magát közöttük.

Érezte a kétségbeesést, a haragot, ami eltöltötte a szívüket. Indulat feszítette, fékezhetetlen vágy a harcra, a bosszúra. Visszavágni a megaláztatásért, a fájdalomért…

Egy hang zökkentette ki a révületből. Kinyílt az ajtó. Két férfi robbant be az apró helyiségbe, kevés friss levegő áramlott be velük. Túl fáradt volt, ahhoz, hogy időben felpattanjon. Az egyik öltönyös pillanatok alatt a háta mögött termett, és felrántotta. A másik egy tűt szúrt a karjába. Nem engedték visszarogyni a padlóra, egy székre ültették.

Közben valamelyikük egy palack vizet is kitett az asztalra.

Jó lett volna inni, de a társai támadásra készültek. Indulniuk kellett, ha ki akarták szabadítani asszonyaikat és gyermekeiket. Homályosan látta a vele szemben ülő férfi arcát. Valamit kérdezett, de nem értette a szavait… Hangját elnyomta a dobok moraja és a harci táncot járók éneke.

A férfi újra kérdezett, és lecsavarta a kupakot a palackról.

Mivel harci dal sorai teljesen kitöltötték a gondolatait, ezzel a válaszolt.

A dal egyre halkult.  Végül néma lett a sötétség, és megindultak. Halkan lopakodtak az éjszakában, a táborozó katonák felé.

Bagolyhuhogás hallatszott az osonó harcosok soraiból. Egy másik bagolyhang válaszolt a táborból. 

Az anyák magukhoz intették gyermekeiket. A katonák megkönnyebbültek, hogy végre lefektetik őket, és nyugalom lesz az egész napos hangoskodás, vitatkozás, fenyegetőzés után. A táborban hirtelen mélyült el a csend.

A tábortüzeknél beszélgető fehér férfiak zavartan halkították le a hangjukat.  

A csendben eljutott hozzá a vele szemben ülő alak türelmetlen kérdezősködése. Nem értette, miért öltönyt visel a sötétkék, aranysávos zubbony helyett.

A harcosok rátörtek a táborra. Iszonyú hujjogatással rémítve az amúgy is teljesen összezavarodott katonákat.

Felugrott. Távolról hallotta a felboruló szék csattanását. Látta a felé lendülő öltönyös fickót. Hátrálni próbált, de átesett a feldőlt széken.

A fickó fölé hajolt, és üvöltve kérdezett valamit.

Nem értette, mit akar tőle, ahogy azt sem tudta, hova lettek a harcosok és a tábor.

A férfi káromkodott és ordított, mellé lépő társa csillapítani próbálta. Majd megoldják egymás között   – gondolta még, és lehunyta a szemét…

Magát Williams ezredest is megdöbbentette, hogy milyen nehezen nyílnak meg előtte az ajtók. Amint a terrorizmus vádját meghallották, ismerősei és lekötelezettjei csak tehetetlenül széttárták a karjukat.

Aztán megérkezett a Németországból kikért hivatalos szakértői vélemény, mely kizárta a bűncselekményt, és egyértelműen balesetnek minősítette a szerencsétlenséget.

Mikor az ezredes, újabb tiszteletkörök után végre megszerezte Burt fogva tartásának helyét, már négy nap telt el azóta, hogy elvitték a repülőtérről.

 

A megadott cím a külvárosban volt. James épphogy leállította a motort, és Williams már ki is szállt az autóból.

A rendőrőrsre emlékeztető létesítmény portáján civil ruhás férfi üldögélt.  A két katona láttán felpattant. A mozdulataiból látszott, hogy korábban ő is uniformist viselt.

Az ezredes a pultra tette a parancsot. A fickó belepillantott, és már nyúlt is a telefonért. Egyetlen gombnyomás után beszélni kezdett valakivel. Az épületben egyébként teljes csend honolt.

Néhány pillanattal később öltönyös férfi lépett ki egy ajtón, a folyosó legvégén. Jobb kezében vastag dossziét tartott, határozott léptekkel feléjük indult.

– Maguk szállítják el a foglyot? – kérdezte az öltönyös, köszönés helyett. Mikor észrevette, hogy egy ezredessel áll szemben, zavarba jött.

Williams bólintott. James idegessége ellenére elmosolyodott, látva, hogy juhászodik meg az ügynök.

– Kövessenek! – próbálta túlzott udvariassággal korrigálni az előbb elkövetett hibát.

Egy kihallgató szobára emlékeztető helyiségbe léptek.  Burt félmeztelenül üldögélt a hátsófalnál. Felhúzott térdeire hajtotta a fejét, karjai ernyedten lógtak az oldala mellett. Tarkóján összefogott hosszú hajából jó néhány tincs kiszabadult.

A főtörzs habozás nélkül hozzásietett. Térdre ereszkedett mellette, és megérintette a vállát. Burt nem mozdult, még csak össze sem rezzent.

James segélykérően a formaságokat intéző, papírokat aláíró ezredesre pillantott. Mivel nem sikerült elkapni a tekintetét, újra Burt felé fordult.

– Cimbora, itt vagy? – finoman megütögette a feje búbját.

Burt végre felnézett, apatikus pillantása megijesztette Jamest.

– Tett vallomást? – kérdezte közben Williams.

Az ügynök a fejét rázta.

– Semmit nem bírtunk kihúzni belőle, valami érthetetlen nyelven mondott pár szót, és kész.

Williams gyorsan összehajtogatta a papírokat, és a zubbonya zsebébe süllyesztette. Aztán segített Jamesnek felemelni Burtöt a padlóról. Két oldalról támogatva vitték ki.

Minden tiltakozás nélkül beült az autóba, de továbbra is zavart tekintettel bámult a fölé hajló James aggódó arcába.

– Hogy te folyton valami őrültségbe keveredsz – mondta a főtörzs elmosolyodva. – De megint megúsztad!

Barátja nem vett róla tudomást, hátrahajtotta a fejét az üléstámlára, és becsukta a szemét.

A portás jött ki utánuk az épületből, Burt sporttáskájával. Az ezredes átvette tőle, és betette a csomagtartóba. Aztán beült a vezetőülésbe, és hátraszólt Jamesnek:

– Üljön be mellé! Vigyázzon rá! Kórházba visszük – közben elővette a magával hozott papírokat, az egyiket hátranyújtotta.

– Ezt összefogtam a többivel. Nem hiszem, hogy nekem szánták. Azon szerek listája, amit beadtak neki, hogy szóra bírják…

James átfutotta a listát, majd aggódva vizsgálgatta Burt arcát.

– Mit gondol, uram mennyi idő alatt jöhet rendbe? Stefi holnap délelőtt érkezik…

Williams fújt egyet, aztán beindította a motort.

Stefi Viv mögött lépett ki a repülőtér várócsarnokába. Először George-ot látta meg, de nem Burt állt az édesapja mellett, hanem James. Rossz érzése támadt.

A főtörzs széles vigyorral az arcán indult felé.

– Emlékszel még a meglepetésre? – kérdezte, a vállát átölelve.

Stefi zavartan bólintott, de nem nyugodott meg maradéktalanul.

– Már csak egészen kicsikét kell várnod – nyugtatta James, mintha tudná, hogy erre van szüksége.

Stefi hallotta, hogy George és a lánya hangosan beszélgetve követik őket. A reptér előtt búcsúztak el egymástól, miközben James bepakolta a holmiját a kocsi csomagtartójába. Idegesen toporgott, nem merte feltenni az egyetlen kérdést, ami foglalkoztatta: „Hol van Burt?”

A kertváros felé indultak, ahol Jamesék laktak.

– Hozzátok megyünk? – kérdezte Stefi, még mindig feszülten. Képtelen volt megnyugodni… Burt nem jött ki elé!

– Titok! – James megint vigyorogva rázta a fejét.

Amikor elhaladtak a Thompson-ház mellett, Stefi észrevette a kapuban a főtörzs feleségét. Kate hevesen integetett.

James ekkor más lassított. Az egyik szemközi ház kocsi feljárójára kanyarodott. Kiszállt, és az autót gyorsan megkerülve, kinyitotta az ajtót Stefinek.

– Parancsolj!

Amikor a lány kiszállt, gálánsan felajánlotta a karját.

Néhány lépcsőn jutottak fel a teraszra. James átnyúlt előtte, és belökte az ajtót.

Stefi összeszoruló torokkal lépett be a festékillatú ház apró előszobájába, majd onnan az üresen álló nappaliba.

– Menj csak tovább! – biztatta James.

Stefi jobbra indult, amerre a főtörzs mutatta. Teljesen felújított, frissen bútorozott konyhába léptek.

– Istenem, de szép! Ki lakik itt?

– Mi – Burt James mögött állt az ajtóban. Amikor a főtörzs oldalt lépett, Stefi odarohant hozzá. Megtört, fáradt tekintete megrémítette. Ráadásul mintha fogyott is volna, mióta nem találkoztak. A lány hozzásimult, és aggódva simogatta meg az arcát. A bőre nyirkos volt, és forró.

– Mi van veled?

– Ne aggódj! Gyorsan rendbe jövök.

– Az apukád azt mondta a telefonba, amikor hazahívta Vivet, hogy azért nem tudok veled beszélni, mert kihallgatnak a repülőgép szerencsétlenség miatt a terrorelhárításnál.

Burt helyett James válaszolt.

– Azt sem tudtuk, hol van, Stefi. Ezért döntöttünk úgy hogy jobb lenne, ha minél előbb visszajönnél. Riordan szenátor, az énekes srác édesapja elérte, hogy Burtöt vádolják a gép felrobbantásával.

Stefi döbbenten nézett egyik férfiról a másikra.

– Még hogy te? 

– Felejtsd el! Vége van. Inkább mondd, hogy tetszik a ház? – kérdezte Burt várakozva. A hangja is furcsa volt, erőtlen.

A lány zavartan vonogatta a vállát. Gyönyörű volt a ház, de Burt rossz állapota aggasztotta.

– Hihetetlen! De hogyan?

– James szólt, hogy árulják. Frank pedig felajánlotta, hogy kifizeti a részem a régi házból. Eladtam a lakásomat, és kifizettem az előleget, mielőtt hozzád utaztam.

– Ennyire biztos voltál benne, hogy visszajövök veled?

Burt a fejét rázta.

Stefi nevetett és hozzásimult. A férfi átkarolta a vállát, a hajába csókolt.

– És a felújítás? – kérdezte Stefi, ismét körülnézve.

– James és Kate érdeme, ezt már ők szervezték.

A lány könnybelábadt szemmel fordult a főtörzs felé. Burt hátralépett, hogy a falnak támaszkodjon. James aggódva pillantott rá, és gyorsan átölelte Stefit.

Kate épp ekkor lépett be.

– Gondolhattam volna, hogy minden dicséretet ő zsebel be – mosolyogva ingatta a fejét.

Stefi a könnyeit törölgetve nézett rá, de nevetve mondta:

– Folyton bőgök.

– Örülj neki – vigyorgott James. – Kate állandóan a WC-t ölelgette az első időben.

– James! – A felesége pirulva csapott a karjára. Aztán Stefi felé fordult.

– Gyere! Nézd meg a fürdőszobát – húzta magával az asszony a lányt, az előszobában folytatta. – Burt iszonyú gondban volt, nem tudta, megvárjon-e a felújítással, vagy egy szép új házba hozzon.

Kate kinyitotta a lány előtt az ajtót. A tágas helyiségben a világos kék csempe mellett a krémszín dominált A kád, mosdókagyló, a tükör kerete és kis szekrény is ebből készült.

– Teljesen elbűvöltettek – mondta Stefi hálásan, aztán elkomorodott. Becsukta az ajtót – Aggódom Burtért. Szörnyen néz ki. Tudom, hogy elhallgatnak valamit Jamesszel.

Kate leült a kád szélére.

– Adtak neki egy csomó drogot, hogy szóra bírják. Williams és James azonnal bevitték a kórházba. A korábbi gyógyszerfüggősége miatt azonban nem vállalta a gyógyszeres kezelést. Jim egész éjszaka vele volt. A nehezén talán már túl van, de az elkövetkező néhány napban még lehetnek gondok. Ne ijedj meg, ha remegni kezd a keze, vagy bármi szokatlan dolgot tapasztalsz. Legyél hozzá nagyon türelmes! Figyelj oda, hogy igyon sokat, és egyen is!

– Szerinted újra…

– Dehogy, Stefi! Burt nem lesz drogos. Úgy fogd fel az egészet, mintha megmérgezték volna. Tulajdonképpen azt is tették ezek a szemetek  – morgolódott Kate. – Ha manapság valakire rásütik, hogy terrorista, mindenki felhatalmazva érzi magát, hogy igazságot szolgáltasson.

– De hát ő indián, nem valami szélsőséges szekta tagja!

– Rengeteg embernek ez teljesen mindegy, Stefi. Nem fehér és kész! A gyásztól elvakult Riordan szenátort talán nem is érdekelte, kicsoda. Csak azt tudta, hogy nem szállt fel a gépre, ami lezuhant. Ráadásul Jamesnek van egy érdekes feltételezése.

Stefi várakozva nézett Kate-re, aki bólogatva folytatta:

– Szerinte Burt elfogása Riordan magánakciója volt, nem hivatalos ügy. Amikor megemlítette Williams ezredesnek, ő csak annyit mondott: „A lényeg, hogy Iversen rendbe jön, felejtse el!” – megfogta a lány kezét. – Jobb lesz, ha te is elfelejted. Most már együtt vagytok, csak erre gondolj. Gyere, menjünk vissza a fiúkhoz. Aztán, ha mindent megnéztél a házban,  vár az ebéd Thompsonéknál – nevetett.

Amikor Jamesék mögött becsukódott az ajtó, Stefi hangjában alig leplezett szemrehányással megkérdezte:

– Miért nem mondtad el, mi történt?

– Ha tudod, hogy nem vagyok jól, talán nem örültél volna ennyire a háznak.

– Ez egy gyönyörű ház! De tudod, mi volt az első gondolatom, amikor megláttam a konyhát?

Burt összevont szemöldökkel nézett rá.

– Eszembe jutott, hogyan főztél nekem a lakásod kicsi konyhában.

– Nehogy azt mond, hogy a lakás jobban tetszett? – kérdezte a férfi elképedve.

– Nem – Stefi hirtelen nevetni kezdett. – Úristen! Látod, ez a nagy meglepetés megint nem úgy sikerült, ahogy szerettük volna…

– Ja, elszúrtam – Burt szégyenkezve lehajtotta a fejét, hosszú haja az arca elé hullott.

Stefi megfogta a kezét.

– Ne butáskodj! Amióta felszálltam a gépre, arra vártam, hogy ott leszel a reptéren valami helyes kis aprósággal a babának. De nem… Te egy házat vettél, és az egészségedet vagy talán az életed kockáztatva is itt vagy, hogy megmutasd – Stefi nagyot nyelt, megpróbált erőt venni magán, nehogy sírni kezdjen, mielőtt befejezné, amit akart. – Folyton bizonyítani akarod, mennyire szeretsz, hogy fontos vagyok neked! És én? Mit vársz tőlem? Ha csak szerelmet akarsz, te se adj mást! Mert én képtelen vagyok ezt a sok mindent viszonozni.

Burt felemelte a fejét, hitetlenkedve nézte a lányt, aki most már elszántan folytatta:

– Hazamentem, ahogy kérted, pedig már majdnem biztos voltam benne, hogy babát várok. És otthon maradtam volna, ha nem jössz utánam. Csak azt akarom mondani, hogy többet nem tehetsz velem ilyet. Szeretlek! Szeretlek és féltelek. Én is mondhatnám azt, hogy semmi értelme nem lenne az életemnek, ha te nem lennél. Mert ez így is van – hirtelen kibuggyantak a könnyei, és ököllel Burt mellére csapott. – A francba! A francba! Nem akarlak elveszíteni! Nem akarok félni!

Mikor a férfi átölelte, még akkor is ütötte apró öklével.

– Ne haragudj, Steph! – Burt hangjára elképedve nézett fel.

– Most meg miért kérsz bocsánatot?! – kiáltotta, és megint felemelte az öklét.

A férfi zavartan nevetett, megfogta és megcsókolta a kezét. Stefi a könnyei között végre visszamosolygott rá, ám hirtelen megint komollyá vált az arca.

 – Most legyél velem őszinte. Rosszul vagy, igaz? – Burt aprót biccentett. – Átmegyünk Jamesékhez és kérünk neked ágyat, de nagyon-nagyon gyorsan!

– Nem kell – tiltakozott a férfi. – Idehozattam néhány bútort a lakásomból, mielőtt átadtam az új lakónak – kézen fogta, és magával húzta a lányt.

A kicsi négyzet alaprajzú szobába éppen befért a nagy franciaágy és az ajtó mellé a tévéállvány. A függöny nélküli ablakon át ferdén siklott be a napfény.

Burt leroskadt az ágyra, azonnal hanyatt dőlt. Stefi leült mellé, megsimogatta a fejét.

– Segíthetek valamit?

– Egy-két nap és rendbe jövök. Csak jó lenne végre aludni, úgy igazán. Megint képek és látomások nélkül. A múlt éjjel nehéz volt, James nélkül nem tudom, mi lett volna…

Stefi mosolyogva megcirógatta a férfi karját.

– Mássz fel szépen az ágyra rendesen és csukd be a szemed. Majd én vigyázok rád.

Fél óra múlva James visszatért hogy ebédelni hívja őket. Mivel senkit nem talált a nappaliban, a keresésükre indult. A félig nyitott ajtón át belesett a szobába. Mindketten aludtak. Stefi Burt vállára hajtotta a fejét, és még álmában is fogta a férfi kezét.  

A főtörzs óvatos léptekkel elhagyta a házat, és fütyörészve lépett az utcára.