Csillagjáró 15. fejezet – A vihar szellemei 2.

A felső úton nagy volt a nyüzsgés. A rezervátumi őrség tisztjei mellett ott voltak a megyei kapitányság emberei is. Miután Pete-tel beszélt, Cliff a megyeieknél érdeklődött eltűnt gyerekekről és kiderült, hogy négy mountainbike-os srác nem ment vissza a közeli kempingbe, ahol a szüleik vártak rájuk. Alig félórával később Vic helyettese találkozott a felső úton a nagy erőkkel kivonuló kollégákkal.

Az orvosszakértő megvizsgálta a halott fiút, több törést és zúzódást talált rajta. Feltehetően magasból zuhant le. Szintetikus drogokat nem találtak a srácok elhagyott holmija között, ellenben rábukkantak egy hallucinogén gomba maradványaira.

Az úton egyértelműen kivehetők voltak Vic terepjárójának a nyomai, és az útszéli sziklákon viszonylag friss vérnyomokat is találtak.

A helyszínelők szélsebesen gyűjtögették a bizonyítékokat, zacskóztak, dobozoltak, fényképeztek, csomagoltak. Féltették a nyomokat a közelgő vihartól, és csak másnapra ígértek eredményt.  Az egyre erősödő szél után lehullottak az első esőcseppek is.  A megyeiek, amit lehetett, még összekapkodták, aztán elindultak lefelé a hegyről.

Három férfi maradt csak fent az esőben.

Cliff és Pete, egy rövidre nyírt hajú, huszonöt év körüli sájen fiatalember felkapták magukra az esőkabátokat és elindultak Mike felé. Jane férje elemlámpával vizsgálgatta a keréknyomokat az út szélén.

– Mintha valamiért visszatolattak volna a kocsival – jegyezte meg, amikor a két indián odaért hozzá. – És szerintem ezek a vérnyomok túl frissek, ahhoz, hogy a halott fiútól származzanak, aki itt feküdt magasabb és nagyobb darab, mint egy kamasz.

– Vic azt, mondta Burt nincs vele, de ha ő feküdt az úton, most már itt sincs.   – Cliff a szemét összehúzva felnézett az egyre sűrűbbé váló eső cseppek közé. – Jobb lesz, ha elindulunk lefelé. Itt már úgysem tehetünk semmit. A gyerekeket is csak napkelte után kezdhetjük el keresni…

  Stefi egyedül üldögélt az ágyon, hátát a párnának támasztva, magához szorítva a takarót. Nem tudott aludni.

Burtre gondolt. Ölelő karjára, barna bőrének melegére. Amikor az első villám becsapott, összerázkódott. 

Vic és Burt bizonyára egy kis erdei vadászházba húzódva vészelik át a vihart.

Olvasmányélményeiből ismert prémvadász kunyhót képzelt maga elé, kis kályhával, netán kőből rakott kormos kandallóval.

Maga elé képzelte a két hosszú hajú indián férfit. Hallotta Vic öblös nevetését, látta Burt mosolyát, csillogó szemét. Hallotta nyugodt, mély hangját, ahogy halk megjegyzésekkel nyugtázza unokatestvére harsány meséit.

A rendőrfőnököt órákon át lehetett volna hallgatni. Ízig-vérig modern férfi volt, internethasználó, tévénéző, a gyerekeit taníttató családapa, de a lelke legmélyén őrizte indián ősei minden bölcsességét. És ebből a rejtett őrtoronyból, amit csak nagyon keveseknek mutatott meg, irányította egész életét.

Stefi már sajnálta, hogy Petiék érkezése miatt elszalasztotta a lehetőséget, hogy megismerje Tinyt, Vic feleségét, és két fiát, a tíz éves Benjit és a tizenhat éves Ericet. Csak annyit tudott róluk, amit a férfi a rezervátumba vezető úton elmesélt neki. Tiny túravezető volt a közeli kempingben. Benji a rezervátum iskolájába járt, de Eric iskolaidőben egy közeli városban lakott, egy bentlakásos gimnázium kollégiumában. A fiú megnyert egy informatika versenyt, és ahogy egykor Ruth előtt, előtte is megnyílt az út, hogy elhagyja a rezervátumot, és többre vigye, mint a legtöbb vele egykorú fiú. Vic aggódott érte, a drogtól, az italtól és a rossz társaságtól féltette. És Stefi Burt múltját ismerve tudta, hogy a főnök félelmei könnyen beigazolódhatnak. Bár a biztos családi háttér Eric számára adott volt, és az apja sosem hagyta el, a kísértés túl nagy lehet egy magányos őslakos fiúnak távol a család biztonságától.

Stefi óvatosan kitette a lábát a takaró alól. Amikor odakinn hatalmasat villámlott, ijedten visszabújt. Az égzengés végeztével mégis kiszállt az ágyból. A csomagjai ott álltak összekészítve az ajtó mellett.

Felkapcsolta a lámpát, aztán elvette a hátizsákját a bőrönd tetejéről, és az oldalzsebből kivette a regiszteres kis füzetét. A naptárt figyelve sápadtan számolgatni kezdett.

– Nem sokat aludhattál az éjjel – mondta Jane, amikor Stefi reggel megjelent az irodában, hogy elköszönjön tőle.

– Nagyon féltem a viharban. Megmondanád Burtnek, ha visszajön, hogy szükségem lett volna rá az éjjel, mikor egyedül voltam. Csak ennyit, jó?

Jane mosolyogva bólintott.

– Hogyan tovább? – kérdezte aztán, átölelve a lányt.

– Elmegyek Zoltánékkal a reptérre, ők elrepülnek New Yorkba, én meg Christownba. Ha sikerül mindent elintéznem, utánuk megyek és repülök… haza. 

– Vigyázz magadra!

– Köszönök mindent, Jane, sosem felejtelek el – ígérte Stefi, és  kifelé indult.

– Hamarosan találkozunk! – kiabált utána Jane.

Amikor beszállt a kocsiba Zoltán mellé, az öreg zavartan nézett rá, és a hátsó ülésen gubbasztó Peti felé intett:

– Mondani szeretne magának valamit.

Stefi hátrafordult.

– Összekevertem a dátumokat, nem kilencedikén, hanem hatodikán megy a gép – bökte ki a fiú.

– De hát akkor már csak két napom marad, ma már harmadika van!

– Ne aggódjon, ügyesen elintéz majd mindent, és időben odaér. Mi ott várjuk New Yorkban a reptéren.

Amikor Burt felébredt, halvány napfény kúszott be a feje fölött. Felnézett. Rájött, hogy egy víznyelőn keresztül egy barlangba zuhant. Korábban megsérült karján kívül csak a feje fájt. Jobban mondva tompán zúgott. Amikor lezuhant, akkor verhette be. Jól látott, hallott. Ezért bízott benne, hogy enyhe agyrázkódással megúszta, egyelőre nem émelygett.

 Felkelt, hogy kiutat keresve körülnézzen. A barlang nem volt túl nagy, három falát tisztán látta a beszűrődő fényben. Az előtte ásítozó sötétségen túl lehetett csak a kijárat. Arra indult el. Ahogy a szeme megszokta a fényviszonyokat, lassan kitisztult a látása. Harminc-harmincöt lépés után egy sziklaomláshoz ért. A barlangnak tehát erre sem volt kijárata. Ahogy körülnézett az egyik oldalfalban észrevett egy sötétebb üreget, ahova nem ért be a fény. Vissza kellett mennie, hogy fényforrást keressen.
Szerencsére a barlang tele volt ágakkal, levelekkel, melyek a nyílástól távolabbi részen szárazak maradtak.

Szétszedte a karóráját, és az üvegét a napsugár alá tartva tüzet gyújtott. Amikor egy nagyobb ág is tüzet fogott, azzal indult vissza az üreghez. Két egymásra rakott fakoporsót és egy kisebb ládát talált benne. Egyébként tényleg csak egy szűk kis benyíló volt, ami nem vezetett sehová.

Kénytelen volt eldobni a fáklyát, hogy fel tudja emelni a ládát. Kicipelte magával. Közben érezte, hogy sérült karja erőtlen, így inkább a másikkal tartotta.

Az üreg alá tette le, és egy kővel szétverte az ócska lakatot. A láda tele volt őslakos használati tárgyakkal, ékszerekkel, ruhákkal. Ahogy jobban beletúrt, talált egy hímzett bársonyerszényt, ami inkább egy gazdag fehér asszonyé lehetett. Először ezt nyitotta ki.

Egy levél volt benne vagy talán egy naplórészlet. Azonnal olvasni kezdte a szépen rajzolt, finom betűket, egy múltbéli asszony üzenetét.

Ma eltemettük szeretett férjemet, Stuart Mason Harris kapitányt, a Fort Bridge erőd parancsnokát. 

Csodálatos éveket töltöttem mellette. Szerelmünket egyetlen szomorú esemény árnyékolta be. Azon a napon egy pillanatra úgy éreztem, örökre elveszítettem.  Most, hogy már nincs mellettem, lelkiismeretem szavának engedve megpróbálom jóvátenni a tévedést, amit elkövetett.

Azon a borzalmas napon egy sebesült asszonyt és indián foglyokat hoztak az erődbe a katonák.

Abban a hitben próbáltam segíteni Stephanie Morgannek, vagy ahogy ő hívatta magát: Stevie-nek, hogy az elfogott indiánok rabolták el.

Ám ő miután az orvos kiszedte a golyót a vállából, majd bekötözte, megragadta a kezem és megkérdezte, hallottam-e egy Fürge Szarvas nevű férfiról?

Az indián, akit keresett egy renegát bűnöző volt. Néhány fős csapatával folyamatosan fosztogatott és a katonáinkat gyilkolta. Szerencsére ekkor már az erődben raboskodott, és arra várt, hogy elszállítsák a tárgyalásra, ahol feltehetően halálos ítélet várt rá.

Stevie sírva fakadt, amikor elmondtam neki mindezt.

Az orvos ekkor félrehívott, és közölte velem, hogy már csak órái lehetnek hátra. Nagyon legyengült és tüdőgyulladása volt.

A férjem nem engedte, hogy Fürge Szarvast a szobába hozzák. Nagyon szántam Stevie-t, aki ekkor már tudta, hogy haldoklik és könyörgött, hogy utoljára láthassa a szerelmét. Végül elértem, hogy egy hordágyon levigyék a cellába.

 A veszélyes indián bűnöző a karjaiba vette az én legyengült betegemet. Úgy tartotta, mint egy kincset, egy törékeny gyermeket. Számomra érthetetlen nyelven beszélgettek, és mindketten sírtak.

Az a férfi minden szavával, pillantásával, simogatásával ölelte, szerette a haldokló asszonyt, Stevie megnyugodott a karjában, megbékélt a sorsával. Mielőtt magukra hagytam őket, rám mosolygott és köszönetet mondott. Amikor Stevie néhány órával később meghalt, hallottam, ahogy Fürge Szarvas énekelve siratta. A szívem vele sírt.

Aztán éjszaka óriási riadalom támadt. Mason csak másnap reggel mondta el, hogy Fürge Szarvas meghalt. Szökést kísérelt meg és elérte, hogy rá lőjjenek.

A gyász mellett különös megkönnyebbülést éreztem. Megkértem Masont, hogy együtt temetesse el őket. Könyörgésemre végül nagy nehezen beleegyezett, ám a sírt nem engedte megjelölni. Én azonban tudom, hol van. 

Az új parancsok csak néhány nap múlva érkezik. Van néhány sájen foglyunk, öregek, asszonyok és egy gyermek. Holnap elindítom őket a rezervátumba. Elküldöm velük Stevie Morgan és Fürge Szarvas földi maradványait, és egy ládát, melyben összegyűjtöttem, amit a katonák az indiánoktól vettek el. Ruhák, ékszerek, edények és néhány gyermekjáték.

Imádkozom mindannyiunkért. És remélem, Isten egyszer megbocsát mindkét népnek, a sok bűnért, amit egymás ellen elkövettünk.