Csillagjáró 11. fejezet – Csillagjáró 2.

Kép: Pixabay, Canva

Alig néhány napja időztek a rezervátumban, amikor egy este, vacsoránál Vic megjelent a kisháznál és magával hívta Burtöt. Egy nagyobb külföldi csoportot vártak, akik a tervek szerint néhány napot a rezervátumban töltenek majd. A rendőrfőnök nagyon izgatottnak tűnt és szüksége volt az unokatestvére segítségére.

Stefi miután egyedül maradt, és egy kis lavórban elmosogatta a vacsoránál használt evőeszközöket és tányérokat, átballagott a közösségi házba. Jane délelőtt kezdte el katalogizálni a múzeum részére nem rég átadott tárgyakat, és Stefi már akkor segített neki. Amikor megérkezett az irodába, az asszony épp csomagolta és dobozolta, amit egyelőre nem szándékozott kiállítani.

Stefi lépteire felnézett, aztán sóhajtva megjegyezte:

– Van itt néhány darab, amit javítani kellene, úgyhogy egyelőre elteszem.

– Segítek – a lány letérdelt mellé.

Mivel az ablak nyitva volt, azonnal észrevették, amikor a vendégek megérkeztek a közösségi ház elé. Az autók hangja és a beszélgetés is behallatszott az irodába.

Stefi döbbenten kapta fel a fejét a magyar szavak hallatán, és a következő pillanatban kirohant a szabadba.

– Magyarok vagytok? – kiáltotta szinte sikoltva.

– Te is az vagy? – kérdezett vissza egy kopaszra borotvált fejű, ragyogó, kék szemű srác.

Stefi szinte ugrált örömében, és amikor a vele nagyjából egykorú fiatalember ölelésre tárta a karját a lány a nyakába ugrott.

– Stefi vagyok!

– Én meg Peti!

A lány sírt az örömtől.

– Ó, istenem, de jó hallani, látni benneteket! – mondogatta, ahogy egymás után bemutatkozott a négy másik magyarnak is.

Petivel együtt három srác volt egyidős Stefivel. A másik két férfi idősebb volt, egyikük negyven körüli, a másik jó hatvanas lehetett.

Hamarosan megérkezett Vic, és üdvözölte a vendégeket. Az idős férfivel azonnal beszélgetni kezdett, és kiderült, már régóta ismerik egymást. Zoltán évekig élt itt, és csak nemrég utazott haza Magyarországra.

Burt, kicsit háttérbe húzódva, egy fának támaszkodva figyelte a hangoskodó társaságot. Úgy tűnt, Stefi megfeledkezett róla. Petivel teljesen belemerültek a beszélgetésbe. A fiú bizalmaskodva átölelte a lány vállát, ahogy lelkesen magyarázott. Stefi néha felszabadultan kacagott. Aztán hadarva kérdezett. Burt minden szavukat hallotta, de semmit nem értett. Hirtelen sarkon fordult és otthagyta őket.

Stefi ujjongva rontott be kis házba:

– Magyarok! Képzeld, magyarok! – kiabálta. Meglepetten nézett körül, az iroda üres volt, az ágyat takaró függöny elhúzva.

Meghallotta a vízcsobogást, és rájött, hogy Burt zuhanyzik. Zavartan álldogált egy ideig. Nem tudta eldönteni, hogy beszóljon-e a férfinak vagy megvárja, amíg kijön. Végül észrevette az asztalon a sportújságot. A címlapon vigyorgó kosárlabdázó sárga mezére odaírta:

„Kicsit még velük maradok, várj meg! Mesélek!”

Kirohant és a terepjáróhoz szaladt, ahol Zoltán várt rá.

– A barátja nem kíséri el? – kérdezte a férfi csodálkozva.

Stefi vállat vont.

– Azt hiszem, megérti, hogy régen eljöttem otthonról, és jó az enyéimmel találkozni.

 

Peti és a többiek a fák között álló ház tornácán várták őket. Már  kiteljesedett a sötétség, de az este meleg volt. A fiúk sört ittak, beszélgettek. Válaszoltak a lány ezernyi kérdésére. Beszéltek politikáról, színházról, a családjukról, sportról, és közben egymás után elmentek zuhanyozni.

Stefi azt is megtudta tőlük, hogy lovasíjászok, és másnap egy kis bemutatóra készülnek a rezervátum lakóinak, cserébe a meghívásért.

– A főnök azt mondta, mielőtt elköszöntek tőlünk, ma még pihenjünk, és holnap ők is megmutatják nekünk, mit tudnak – mondta még Tomi, egy magas, szőke fiú az ajtóban állva, mielőtt magukra hagyta volna őket Petivel.

– Te még nem vagy álmos? – kérdezte Stefi, hirtelen zavarba jőve.

 – Álmos voltam már, amikor megérkeztünk, de aztán megláttam itt egy honfitársat és egyszerűen kiment az álom a szememből – nevetett a fiú. Stefi hirtelen felállt mellőle a lépcsőről, és az egyik oszlopnak támaszkodott.

– Talán jobb lenne, ha mennék, majd holnap beszélgetünk.

– Most éjjel is beszélgethetnénk, mindenféléről – Peti mosolyát nem lehetett félreérteni.

– Mennem kell!

– Ne mászkálj itt egyedül, ezek az utak nincsenek kivilágítva. Maradj itt! – kérte a srác szinte könyörögve.

Kinyílt a ház ajtaja, és Zoltán jelent meg a kiszűrődő fényben.

– Visszaviszem Burthöz, Stefi – mondta az öreg meglengetve a slusszkulcsot a kezében.

Peti felállt a lépcsőről, aztán zavartan nézett a lányra.

Zoltán ugyancsak Stefire pillantott, majd vissza a fiúra.

– Stefi a barátjával van itt – közölte, aztán elindult a ház oldalánál parkoló autóhoz. Stefi futva követte. Érezte, hogy Peti bámulja, és még akkor is látta vállas, zömök alakját a tornácon, amikor elhaladtak a ház mellett.

Reggel, amikor Stefi felébredt, az ágy üres volt mellette.

Az este úgy szállt ki a kocsiból Zoltán mellől, hogy már tudta, Peti – és valószínűleg mindenki más  is – félreértette a viselkedését. A fiú azt hitte, a lelkesedése a személyének szól, pedig a lányt az kápráztatta el, hogy az érkezők magyarok, és oldódott a honvágya. Szégyenkezve lépett be az ajtón, és érezte, hogy az arca lángol. 

Arra számított, hogy Burt az asztalnál ülve várja majd, de az előtér üres volt, az ágy függönye elhúzva. Az órájára pillantott. Döbbenten látta, hogy fél kettő elmúlt. Felkapcsolta az íróasztalon álló lámpát, és annak gyenge fényénél pólóra vetkőzött. Izzadtnak, ragacsosnak érezte magát, szeretett volna lezuhanyozni, de tudta, a vízcsobogás felébresztené Burtöt.

Mielőtt lekapcsolta a lámpát, még belesett a függöny mögé. A férfi az oldalára fordulva aludt, a színes takaró csak derékig fedte sötét bőrű, karcsú testét. Stefi vágyat érzett, hogy  megsimogassa szögletes vállát vagy legalább megpuszilja az orra hegyét, de nem merte felébreszteni. Sötétben, óvatosan bújt be mellé az ágyba, egy pillanatra fölé hajolt.  Ha megmozdul, vagy legalább felsóhajt, azonnal felébresztette volna, hogy elmondja, mekkora hülyének érzi magát gyerekes viselkedése miatt. Ám Burt ezúttal nyugodtan aludt. És reggelre újra eltűnt mellőle.

 

Stefi lezuhanyozott, átöltözött. Ekkor vette észre a szendvicseket az íróasztalon. A tányér mellé egy bögrébe Burt még tejet is töltött neki.

A kosárlabdázó sárga mezét és rövidnadrágját pedig teleírta lendületes, dőlt betűivel.

„Remélem, sok érdekes hírt hallottál otthonról. Vicnek segítek. Ne késs el a bemutatóról! Szeretlek!”

Stefinek régen esett ilyen jól a reggeli.

Épp az ajtót zárta, amikor Peti tűnt fel az úton. Egyáltalán nem örült a fiú felbukkanásának, de nem akarta megbántani, ezért nem küldte el.

Peti megkérdezte, van-e valami dolga.  Stefi vállat vont, és bevallotta, hogy egyelőre semmi fontos. A fiú erre sétálni hívta, Stefi habozott, legszívesebben nemmel felelt volna, de végül kényszeredetten bólintott.

A fák között sétálgattak, amikor Peti átölelte a vállát. Stefi egy picit oldalt lépett, de a fiú nem vette le róla a kezét.

A lány ekkor hirtelen megállt, felé fordult.

– Peti, kérlek – nyögte feszülten.

A srác a vállára tette a kezét.

Egyikük sem vette észre a tíz év körüli fiút, aki őket nézve, egy pillanatra megállt a fák között, majd tovább száguldott a BMX-szel.

Stefi most már dühösen lökte el magától Petit.

– A francba! Mit akarsz tőlem?

– De hát olyan kedves voltál eddig, most mi van? Nem értelek.

– Burttel vagyok. Értsd meg, kérlek!

– Túlságosan büszke a barátod, nem gondolod? Zoltán azt mondta, nem akart velünk találkozni. Én meg azt gondoltam, összevesztél vele.

– Nem vesztünk össze. Örültem, hogy végre otthoniakkal találkozom, hogy magyarul beszélhetek, és őt egyetlen szó nélkül magára hagytam. Azt hittem, talán megharagudott rám, de tévedtem, nagyon megértő… Ezért kérlek, most hagyj békén!

Peti egészen közel lépett, és hirtelen átölelte.

– Na, akkor hazajössz velem? – kérdezte mosolyogva.

Stefi értetlenkedve kiszabadította magát.

– Én nem tartóztatlak, ha utazni akarsz… – Burt a lány háta mögött szólalt meg, azon a színtelen hangon, amivel általában a haragját leplezte. – Még valamit tisztáznom kell Vickel, később visszajövök, a házban találkozunk és mindent megbeszélünk.

Stefi halálosan sápadtan nézett fel rá, és azt kívánta bár megnyílna alatta a föld. Senkit nem gyűlölt még úgy, mint Petit, abban a pillanatban.

Burt sötétbarna szeme ijesztő volt, és Stefi tudta, hogy már nem haragszik, hanem végtelenül szomorú. Legszívesebben a nyakába ugrott volna, de mivel még mindig Petihez volt közelebb attól félt, színjátéknak tűnne az egész.

Így csak arrébb lépett, és reszketve állt a két férfi között. Néhány végtelennek tűnő pillanat után Burt merev arccal biccentett és elindult a ház felé. Stefi megkövülten nézte magas alakját és hátára omló csillogó fekete haját, megbénította a férfi elutasítása és saját lelkifurdalása.

Peti álldogált mellette egy ideig, aztán egy alig hallható köszönés után elballagott.