Csillagjáró 8. fejezet – Családi állapotok 2.

Kép: Pixabay

 

Burt az irodából hívta fel az édesanyját. Leült Laura helyére, míg a lány az iratszekrényben keresgélt.  Az eljegyzés hírére Ruth először meglepődött.  Aztán arra kérte a fiát, hogy ne rohanjon haza munka után, inkább ugorjon be hozzájuk. Burt zavart tiltakozására mentegetőzéssel válaszolt:

– Tudom, hogy jó ott nektek, abban a kisvárosban, de szinte alig látlak. Hiányoztok, fiam. Stefi az egyik legkedvesebb hallgatóságom. Mint egy csepp lánykának úgy csillog a szeme, amikor a kulturális antropológia előadásaimból idézek neki. Be kellene iratkoznia hozzánk. Nagyon okos lány, érzéke van az emberekhez, terepen is ügyesen tudna kutatni.

Burt nevetett.

– Kinevetsz? – hallotta anyja csodálkozó hangját.

– Testközelből gyűjti a tapasztalatait…

Burt kijelentésére Laura is felkapta a fejét. Aztán egy iratcsomóval a kezében megállt az asztal mellett, és várta, hogy leülhessen.

– Ezt meg sem hallottam – nevetett már Ruth is. – Mikor jöttök?

– Péntek este, ha Stefinek jó. Megkérem, hogy jöjjön be busszal. Kimegyek elé, és nálatok alszunk – Burt megint nevetett, közben Laurára kacsintott. A lány mosolyogva a fejét ingatta, miközben a hüvelykujját végighúzta a nyaka előtt.

Burt egy újabb hívást ígérve elköszönt az édesanyjától, és gyorsan letette a telefont. Felállt, közben gálánsan helyet mutatott Laurának.

– Mi van veled, te? – ingatta a fejét a lány.

– Nemsokára megnősülök…

– Te vagy a szerencsésebb.

– Most ezzel mit akarsz mondani? – nézett Burt őszinte csodálkozással Laurára.

– Ha Stefivel is olyan kíméletlen és követelőző vagy, mint velem meg a fiúkkal, le a kalappal előtte, hogy hozzád megy.

– Nem értelek.

– Én azt hittem, hogy apámnál, a Nagy Jack Spaldingnál – mondta a lány enyhe gúnnyal –, nincs keményebb figura. De esküszöm, te még rajta is túlteszel.

Burt leült a kanapéra, szemben az íróasztallal. Elgondolkozva vizsgálgatta Laura arcát, aki felemelt fejjel nézett vissza rá, de nem szólt.

– Mert? – kérdezte végül a férfi türelmetlenül.

– Mert a fene se gondolná, hogy egy ilyen helyes hapsi, mint te érzéketlen és veszélyes alak tud lenni, ha a helyzet úgy kívánja.

– Ezt ki mondta?

– Az ügyfelek. Tudod, miért kérnek téged olyan sokan? Mert néha félni kell tőled.

– Ez a munkám.

– Próbálj időnként rámosolyogni arra a szegény ügyfélre, miután kihúztad a lekvárból. Kérlek!

Burt erőltetett vigyorral nézett Laurára.

– Így? – kérdezte, de ekkor már nevetett.

A lány csücsörítve, összevont szemöldökkel morrant egyet.

Stefi tisztelte és csodálta Burt édesanyjában a Christowni Egyetem elismert néprajz professzorát. Talán épp ezért nem is tudott igazán feloldódni a társaságában. Ruth kortalan szépség volt. Kékes fekete haja alig őszült, kerek arcát szolidan festette, ezzel korrigálva az időmúlásának jeleit. Rendkívül elegánsan és visszafogottan öltözködött, ám mindig őslakos kézművesek által készített ékszereket és kiegészítőket viselt.

A csendes, családias vacsora után Frank bekísérte Stefi a nappaliba, és leült mellé a kanapéra.

– Úgy tűnik, most ketten maradtunk.

 Mivel Frank általában csak a kötelező udvariasság szintjén állt vele szóba, a lány őszintén meglepődött és egy kicsit meg is ijedt. Burt pedig épp most maradt kint a konyhában, hogy segítsen az édesanyjának összerakodni, elmosogatni. Ruth ráadásul megemlítette, hogy közelgő a rezervátumi utazás miatt is szeretne néhány dolgot megbeszélni a fiával.

Stefi így biztos volt benne, hogy jó ideig egyedül lesznek Daltonnal. Egyszerűen nem akart rosszat feltételezni róla, de nem értette, hogy miért van szükség ilyen hirtelen bizalmas közelségre a férfi eddig távolságtartó viselkedése után.

– Amióta együtt vagytok, Ruth sokkal nyugodtabb – kezdte a férfi szinte suttogva. – Ritkán mutatja ki a háláját, de pontosan tudja, hogy mekkora részed van abban, hogy Burt végre újra kiegyensúlyozott, normális életet él. Ezért úgy gondolom, talán más valamit is megoszthatok veled – Frank sóhajtott. – Burt és köztem mindig feszült volt a viszony, de a valódi okaimat sosem mondtam el senkinek, még Ruthnak sem. Főleg neki nem.

– Burt tisztában vele, mit köszönhet neked és az édesanyjának – szúrta közbe Stefi zavartan.

– Ez annál sokkal régebbi dolog. Én… Én a kórházban találkoztam Ruthszal. Aznap, amikor meghalt a feleségem. Nagyon beteg volt, éveken át küzdött, de nem győzhetett. Az előtérben voltam, amikor egy gyönyörű asszony rohant az információs pulthoz. A fiát kereste. Az első pillanatban együtt éreztem vele, de aztán, ahogy jobban odafigyeltem… Nem szégyellem bevallani, hallgatóztam… Kiderült, hogy a fia katona, és meglőtték. Sosem kedveltem a katonákat. Nem értek egyet a fegyverkezési politikával.  Abban a pillanatban azt kívántam, haljon meg az a katona. A feleségem gyenge asszonyként küzdött az életért, egy szörnyű betegség ellen harcolt, miközben fiatal, életerős férfiak pedig gyilkolják egymást.

– Frank, ezért…

A férfi felemelt kézzel csendre intette Stefit.

– Néhány nappal később, amikor visszamentem a feleségem holmijáért, újra láttam Rutht. Leültem mellé, meghívtam egy kávéra. Egyetlen dologért kezdtem vele beszélgetést: hallani akartam, hogy meghalt a fia. Ő pedig kinyitotta nekem a szívét. Elmondta, hogy attól tartanak az orvosok, hogy a fia elveszítheti a lábát, mert valami komplikáció lépett fel. Miközben hallgattam, könyörögtem, hogy bár valóra válnának a félelmei. Aztán elmentem másnap is, és harmadnap is. Csak beszélgettünk órákon át. Elmentünk ebédelni, vacsorázni. És egyszer csak rádöbbentem, hogy szükségem van rá, hogy jó vele. Egyre jobban megszerettem őt, és próbáltam elfogadni a fiát, de amikor Burt elveszítette a családját, kifordult önmagából. Ruth sokat szenvedett miatta. Haragudott rá és egyben aggódott érte. Én pedig újra gyűlölni kezdtem, de eszembe sem jutott, hogy talán segítenem kellene. Már nem haragszom Burtre, és szeretném, ha tudná ezeket a dolgokat. Talán megértené, miért viselkedtem vele aljasul. Ezt a lakást Burt vette, de nem tudta fizetni… Amikor aláírattam vele a papírt, hogy átveszem a tulajdonjogát, és kifizetem a hitelt, nem volt beszámítható. Szégyellem, hogy a halálát kívántam. És nem csak egyszer. Először, amikor a feleségem meghalt, aztán pedig Julie halála után, amikor a gyógyszerek és az ital miatt Ruth szenvedett miatta. Segítenél nekem?

Stefi rövid hallgatás után szólalt meg:

– Mondd el neki mindezt így, őszintén. Meg fogja érteni, hidd el. Gondolj Julie-ra! Burt pontosan tudja, milyen érzésekkel jár, elveszíteni, akit szeretünk – Stefi hangja elcsuklott.

Frank ebben a pillanatban értett meg mindent:

– Úristen! Úristen! – motyogta zavartan.

Nem sokkal azután, hogy Burt és Ruth bejöttek hozzájuk, a két férfi csendesen elhagyta a szobát. Stefi az ablakon kipillantva a kertben vette észre őket újra.  Semmit nem hallhatott, mert nagyon halkan beszéltek, de Burt tartásán jó ideig csak az elutasítás látszott. Frank egyre jobban belemelegedett a beszédbe, ekkor már néhány mondatfoszlány is behallatszott.

Stefi nem tudta, melyik pillanat volt az, amikor Burt feszültsége felengedett, de a két férfi egyszer csak kezet rázott. Burt arca megnyugodott, aztán halványan el is mosolyodott.