Naptánc 8. fejezet – Döntő pillanatban

 

Edward Hays az utolsók között hagyta el az éttermet. Biztos akart lenni abban, hogy más borzalmas dolog már nem történik.
Amióta a véletlennek köszönhetően tudomást szerzett róla, hogy Iversen a hadsereg egyik elitalakulatának tagja volt, egyre jobban nőtt benne a feszültség. Úgy gondolta, ha kritikussá válik a helyzet, a férfi még a sebesülése ellenére is veszélyes lehet. Emellett felfigyelt néhány másik vendégre is, akik gyakran beszélgettek másoktól félrehúzódva. Meg kellett akadályoznia, hogy bárki meggondolatlanságot kövessen el. A lépcsőn indult fel az első emeletre. Nem szerette a recepció mögötti irodát, ezért egy szobát alakítatott át magának, ahol aludhatott és dolgozhatott is.
– Ha készülnek valamire, meg kell előznöm őket – jelentette ki fennhangon, amint belépett első emeleti szobájába. Felkapcsolta a lámpát, és leült az íróasztalához, melyet a dohányzóasztal és a fotelek helyett állítottak be ide. Kihúzta az asztal legfelső fiókját, kis fémkazettát vett elő. A dobozka kulcsa a nyakában lógott egy aranyláncon. Felhajtotta a fedelet, alatta összehajtogatott fehér kendő feküdt, amely takarta a kazetta tartalmát. Kivette a kendőt, óvatosan széthajtogatta és kiterítette. Majd ráborította az alatta őrzött ampullákat, gyárilag csomagolt, gyógyszerekkel töltött fecskendőket és gyógyszeres fiolákat. Szemrevételezte a kincseit, végül az egyik fecskendő mellett döntött, és gyorsan az ingzsebébe süllyesztette. Majd a telefonért nyúlt, az éttermet hívta.
– Tessék – hallatszott egy álmos férfihang a kagylóból.
– Maga az, Mike?
– Igen, igazgató úr, én vagyok.
– Szükségem lenne a segítségére. Gond van az egyik vendéggel.
– Csak nem Perrin úrral, akit megműtött az orvos?
– Ő, úgy tudom, rendben van. A doktor úr különben is azt ígérte, minden körülmények közt vele tölti az éjszakát. Iversen úrra gondoltam. Tud róla, hogy katonatiszt volt?
– Valaki említette, igen – válaszolt a pincér óvatosan.
– Féltem a vendégek biztonságát. Az este gondolkodás nélkül vetette magát a hölgyre, akire rálőttek. Ezúttal életet mentett. Ám attól tartok, egy újabb meggondolatlan akcióval saját magán kívül másokat is veszélybe sodorhat… Találkozunk a lépcsőfeljárónál. Igyekezzen, Mike!
Amikor a sötét előtérben találkoztak, ahova csak gyér fény szűrődött ki az étterem tartalékvilágítása révén, az igazgató ott folytatta tovább a megkezdett beszélgetést, ahol a telefon letételekor abbahagyta:
– Át kell kutatnunk Iversen szobáját, van-e fegyvere. Aztán úgy vélem, Iversen urat is biztonságba kellene helyeznünk egy időre.
– Nem értem, uram – döbbent meg Mike.
– Úgy látom helyesnek, ha mindannyiunk biztonsága érdekében elkülönítjük őt a többi vendégtől.
– Ezt nem gondolhatja komolyan, igazgató úr!
– Rajta kívül van még néhány veszélyesnek látszó úriember, aki véleményem szerint ugyanúgy készülhet valamire. Mike, kérem, segítsünk egymásnak! Ha a többi
nagyokos azt hiszi, hogy Iversen urat Walkerék tüntették el, talán megrémülnek, és nyugton maradnak. Bezárjuk a vendéget a bár itallerakatába.
– Uram, hogy képzeli, hogy elbírok egy katonával? – méltatlankodott a pincér.
– Van egy másik lehetőség is. – Hays kivette az ingzsebből a fecskendőt, és megmutatta.
– Megmérgezi? – Mike egyre kellemetlenebbül érezte magát.
– Csak nyugtató.
– Igazgató úr, ezt biztos komolyan tetszik gondolni?
– Menjünk, Mike – karolt bele az igazgató az elképedt pincérbe.
– Először Márton kisasszonynál nézünk körül.
– De uram, egy hölgyet zaklatni!
– Ismereteim szerint átköltözött Iversen úrhoz, de nem adta vissza a kulcsot.
Mike-ban gyűltek az ellenérzések az egész tervvel kapcsolatban. Egyelőre azonban még nem tiltakozott. Úgy gondolta, ha rosszul alakulnak a dolgok, menetközben is leállíthatja Hayst. Azon az éjszakán, mikor az étteremben találkoztak, kifejezetten nyugodt és visszafogott embernek találta Iversent, nem tételezett fel róla semmilyen meggondolatlan cselekedetet.
Hays bekopogott Stefi szobájába, de semmiféle válasz nem érkezett odabentről. Néhány pillanatnyi várakozás után az igazgató újra kopogtatott. Mivel még mindig csend volt, Hays a tartalék kulccsal kinyitotta az ajtót.
Habozás nélkül belépett a szobába, és felkapcsolta a lámpát.
– Nézzünk körül – mondta.
Kihúzogatták a fiókokat, benéztek az ágy alá, a szekrénybe. Átkutatták a fürdő minden rejtett zugát. Mike vette észre a bőröndöt a szekrény tetején.
Hays levette, de néhány nylontáskán kívül nem talált benne mást.
– Látja, uram, nem kell tartani Iversen úrtól.
Kulcs csúszott a zárba, aztán kivágódott az ajtó.
Burt állt a küszöbön. Félmeztelen volt, melegítőnadrágot és sportcipőt viselt. Sebesült karját behajlítva az oldalához szorította.
– Uraim? – kérdezte olyan tekintettel és hangsúllyal, hogy a pincér megborzongott. – Mit keresnek itt?
Hays felháborodottan nekitámadt:
– Ön katonatiszt volt. Nem hagyott nyugodni, esetleg nincs-e fegyvere.
– Megkérdezhette volna – közölte Burt nyugodtan.
– A vendégek biztonsága érdekében vagyok itt – jelentette ki Hays.
– Én még egy vendégnek sem ártottam – Burt arcán gúnyos mosoly jelent meg.
Az igazgató hirtelen stílust váltott, kedveskedni kezdett:
– Most látom, Mrs. York csak egy inggel kötözte be. Ha elkísérne bennünket, tennénk egy rendes kötést a karjára.
Burt bal kezével alátámasztotta sérült karját.
– Megtennék, hogy visszahozzák ide a kötszert? Nem érzem magam túl jól. Azért jöttem fel ide, hogy ne zavarjam Stefit – Iversen leült a fotelbe.
Mike utasítást várva nézett az igazgatóra.
– A szobámban megtalálja az elsősegély-táskát – Hays fejével az ajtó felé intett. A pincér sietve távozott.
Burt az igazgató arcát figyelte. A kisember elfordította a fejét, és kibámult az utcára.
– Uram – szólt Iversen nyugodtan.
Megvárta, míg Hays visszafordul felé. Aztán mintha egy nehéz felfogású gyereknek magyarázna, kimért hangon, beszélni kezdett.
– Megértem, hogy aggódik a vendégekért, de nem tudja őket megvédeni. Walker teljesen kiszámíthatatlan. Nem tudni, mikor szakad el nála a cérna. Ha segíteni akar, legyen többet az étteremben. Próbáljon apró engedményeket kérni Walkertől, hogy a vendégek érezzék, van, aki megvédi őket. Most az a legfontosabb, hogy megőrizzük a nyugalmunkat. Látta, micsoda fejetlenség alakult ki, amikor váratlan helyzet állt elő.
Az igazgató felháborodott hangon, sértett tekintettel vágott vissza:
– Uram, azért választottak engem a szálloda élére, mert kiváló ajánlásaim voltak. Egész életemben emberekkel dolgoztam, ne próbáljon nekem tanácsokat adni!
Burt inkább nem szólt többet, csukott szemmel hátrahajtotta fejét a fotel támlájára.
Hays óvatos léptekkel elindult felé. Ám ekkor nyílt az ajtó, és megtorpant. A pincér érkezett vissza. Aggódva Iversenre pillantott, megérintette a vállát. Amikor Burt felnézett, Mike elmosolyodott:
– Uram, átülne az ágyra? Úgy jobban hozzáférnék a karjához.
Iversen szó nélkül engedelmeskedett. Mike Burt háta mögé tette a fehér bőröndöt, aztán mellétérdelt. Óvatos mozdulatokkal letekerte a kötésül használt ingdarabot. Kiderült, hogy az átvérzett szalvétagombóc beleragadt a sebbe. Mike kérdőn nézett Burtre, engedélyt kérve az összeragadt anyag eltávolítására.
– Készítsen néhány gézpárnát a keze ügyébe, majd én leveszem. – Iversen szavai oldották Mike-ban a feszültséget. Kibontott néhány kötszer csomagot, aztán kivette a fertőtlenítőszeres üveget is.
– Teszek rá ebből is – közölte mosolyogva, majd felvett egy vastag gézköteget, és szemével intett, hogy Iversen leveheti a szalvétagombócot.
Burt a fájdalommal nem törődve lassan húzta le a textíliát a sebről, nehogy mélyen felszakadjon, ám minden igyekezete ellenére, a karja újra vérezni kezdett.
Hays ezt a pillanatot használta ki, hogy Iversen bal vállába vágja a közben előkészített fecskendőt. Burt felugrott, meglökte Mike-ot, aki leesett az ágyról, és a szőnyegen ülve tehetetlenül várta, mi történik.
Iversen villámló tekintettel indult Hays felé:
– Magának elment az esze! Mit adott be nekem? – kérdezte dühösen. Még néhány lépés, és megragadta volna a kisembert. Az igazgató az erkélyajtó irányába hátrált. Szeme tágranyílt a rémülettől, aztán a függönybe kapaszkodva megállt. Burt megtántorodott, csodálkozó tekintettel térdre rogyott, majd elvágódott.
– Úristen! Uram, mi ez a szer? – Mike Iversen mellé térdelt, vérző karját vizsgálgatta. – Mindent össze fog vérezni. Várhatott volna, míg bekötözöm. – háborgott. Gézlapokat fektetett a sebre. – Most hogy akarja levinni?
– Nem visszük le, betesszük a tisztítószeres kamrába.
– Mit adott be neki, uram? – kérdezte a pincér, és aggódva figyelte a szőnyegen fekvő férfi arcát.
– Nem tudom. Egy elmebeteg került az előző munkahelyemre, annak adtak ilyet az ápolók, mielőtt elvitték.
Mike elszörnyedve nézett az igazgatóra.
– Hogy szerzett belőle?
– Csak a kapcsolatokon múlik.
A pincér már nem bírt a főnökére nézni. Burt karját kötözte, a tőle telhető legnagyobb alapossággal és óvatossággal. Őszintén aggódott a vendégért, és egyre jobban kételkedett Hays igazában. Már az is megfordult a fejében, hogy inkább az igazgató vállába kellett volna beleszúrni azt a fecskendőt.
– Uram, mi lenne, ha lefektetnénk egy ki nem adott szobában? Itt az emeleten is van néhány.
– Nagyon sokáig fog aludni – mondta Hays töprengve.
– Akkor meg igazán mindegy, uram, hol hagyjuk. Egy szobában mégis jobb helye lenne. – Úgy érezte, jóvá kell tennie, hogy segített Haysnek. Ha egyelőre mást nem tud tenni, legalább annyival, hogy viszonylag biztonságos helyen hagyja magára Iversent.
– Jó, rendben – bólintott az igazgató. – Kettővel odébb, szemben a 28-as szabad. Remélem, befejezi a kötözést, míg visszajövök a kulccsal.
– Már kész is, uram. – Néhány ragtapasszal rögzítette a kötszert Burt karján. Az igazgató távozása után a nyakához nyúlt, kitapogatta az ütőerét. egy darabig figyelte, hogyan lélegzik. Burt látszólag nyugodtan aludt. A pincér mégis aggódott.
Amikor Hays visszajött, két oldalról a hónaljánál megfogva átvonszolták Iversent az üres szobába. Az igazgató csak a pincér határozott kérésére segített felfektetni az ágyra az eszméletlen férfit, különben otthagyta volna a szőnyegen.
Mike még egyszer kitapogatta Iversen pulzusát, és ellenőrizte, nem vérzett-e át karján a kötés. Aztán figyelte, hogyan veszi a levegőt.
– Jöjjön már, Mike – türelmetlenkedett Hays az ajtóban állva. – Nehogy szóljon valakinek!
Mike fejét rázva, hátra sem nézve elindult a lépcső felé. Az igazgató bezárta az ajtót, majd visszament Stefi szobájához, és azt is lezárta.

Amikor Stefi hajnalban felébredt, azonnal Burtöt kereste. A férfi nem aludt mellette, nem üldögélt a fotelben sem, ahol fájós karjára hivatkozva azelőtt helyezkedett el, hogy ő elaludt. Gyorsan felkelt, bekopogott a fürdőbe.
– Jól vagy? – kérdezte. Várt egy kicsit, de mivel nem kapott választ, benyitott. A helyiség üres volt. A szobába visszalépve Stefi körülnézett. Burt edzőcipője nem volt az ajtó mellett. A melegítője is eltűnt a fotel támlájáról, ahová az este kikészítette, miután lezuhanyozott. Stefi saját szobájának kulcsát sem találta az asztalon. Kicsit megnyugodott. Abban reménykedett, hogy a férfi csak az ő szobájába ugrott át valamiért, és hamarosan visszatér. Stefi megmosakodott, felöltözött, eligazította az ágyneműt, aztán az ablakhoz lépve bámulta a viharos tengert.
A reggeli ideje egyre közeledett, de Burt még mindig nem jött. Stefi remegő kézzel cipőt húzott, és elindult, hogy megkeresse.
Amikor a szobájához ért, habozás nélkül lenyomta a kilincset, de az ajtó zárva volt. Reszkető kézzel bekopogott. Megpróbálta elkapni a kiszűrődő zajokat, ám odabentről semmi nesz nem hallatszott. Valamivel határozottabban újra kopogtatott.
– Burt! – kiáltott be.
Yorkék léptek ki a szobájukból, míg Thomas bezárta az ajtót, Susan Stefihez szaladt.
– Mi baj? – kérdezte.
– Valamikor az éjjel Burt feljött ide, és most nem nyit ajtót – magyarázta a lány feszülten.
– Lehet, hogy épp a fürdőben van – nyugtatta az ápolónő. – Ne idegeskedj, a sérülése nem veszélyes.
– Azért elkérem a kulcsot. – Thomas futva indult a lépcső felé.
A recepciós pult mögött maga Hays igazgató állt, és amikor York odaért, udvariasan megkérdezte:
– Miben segíthetek?
– Elkérhetném a 23-as szoba kulcsát? – Thomas azon gondolkodott, hogy pótkulcsot kellett volna mondania. Aztán döbbenten látta, hogy az igazgató leakasztja a kulcsot a leadottak közül. Rossz előérzete támadt. Felfelé menet bekopogott Hesslerékhez. Szerencséjére épp Hermann nyitott ajtót.
– Valami gáz van Burttel, tudsz jönni? – súgta York izgatottan.
Hessler gyorsan bólintott, közben Ingrid jelent meg a férje mellett.
– Mindjárt jövök– fordult felé Hermann, és a folyosóra lépve becsukta az ajtót felesége orra előtt. Az asszony újra kinyitotta.
– Hova mész most? Mindjárt le kell mennünk – szólt idegesen.
– Mire elkészültök, itt leszek. Ne aggódj – nyugtatta a férje, aztán futva indult Thomas nyomába.
Ingrid a fejét ingatva nézett a két férfi után, végül sóhajtva becsukta az ajtót.
Stefi és Susan már türelmetlenkedtek. Hermann megjelenése pedig még jobban megijesztette az amúgy is egyre kétségbeesettebb lányt.
Thomas, mielőtt a kulcsot a zárba helyezte volna, még egyszer bekopogott, és csak utána nyitott be. Ő lépett be először, körülnézett, látszólag minden rendben volt. Hessler és a hölgyek türelmetlenül követték. Susan csukta be az ajtót. Stefi habozás nélkül benyitott a fürdőszobába.
– Látjátok, nincs itt – suttogta.
Hessler az ágy előtt megbotlott a felhajtott szőnyegben, mire az arrébb csúszott. A parkettán gyerektenyérnyi sötét foltot vettek észre. York belépett a fürdőszobába, egy fehér törülközővel jött vissza, beletörölt a pacába. A nedves anyagon már pirosnak látszott a folt. Thomas tovább dörzsölgette a parkettát.
– Ez vér – suttogta.
– Kicserélték a szőnyeget. – Hessler leguggolt mellé.
– Valaki a szállodából benne van. A recepción volt a kulcs, és most itt ez a szőnyegcsere – mondta Thomas tűnődve, és felállt.
– Ezt a foltot miért hagyták itt? – kérdezte Hermann.
– Biztos kapkodtak, és megfeledkeztek róla – folytatta York, a levegőt kifújva, borostás állát végigsimítva. – Már én is aggódom. Vajon hol lehet Burt?
– Megölték– jelentette ki Hermann.
– Á! Ez a vér ahhoz kevés – szólt közbe Susan.
– Nem biztos, nem tudjuk mennyi volt a szőnyegen. – Hessler maga is megijedt a saját szavaitól.
– Lehet, hogy átvérzett a kötése – jegyezte meg Stefi reménykedve. – Az este említette, úgy érzi, mintha időnként vérezni kezdene a seb.
Az egyszerű magyarázat után a két férfi gyilkosságról szóló elképzelése túlzónak tűnt, de Burt akkor sem volt a szobában.
– Mi van, ha készül valamire? – találgatta Thomas reménykedve.
– Szólhatott volna – Hessler inkább sértődöttnek tűnt.
– Klausnak is szólnia kellett volna, hogy ő is segítsen? – kérdezte Stefi, végképp elveszítve a türelmét. – Megint összevissza beszélnek. Egyetlen szó nélkül ment el az éjszaka közepén, úgy, hogy előtte rosszullétre panaszkodott. Fejezzék már be ezt a vagánykodást, hát nem látják, mekkora bajban vagyunk?
– Menjünk vissza a szobájába, hátha találunk ott valami üzenetet – ajánlotta York.
Amikor Burt szobáját is felforgatva találták, Stefi már biztos volt benne, hogy a férfi nem önszántából ment el. A fiókokat kiborogatták, női és férfi ruhák hevertek szerteszét, Stefi könyveit leverték az asztalról.
– Addig jártak itt, míg a másik szobában voltunk. – Hessler elsápadt.
– Ez félelmetes – suttogta Susan, és megfogta a férje karját.
– Itt vajon mit kereshettek? – Thomas átlépkedett a szétszórt ruhaneműk között.
Hessler többször egymás után kutatva körülnézett.
– Nem lehet, hogy fegyvert?
– Burtnek nincs fegyvere – suttogta Stefi, aztán felvett a földről egy fehér pólót, és hajtogatni kezdte.
– Valaki biztos meghallotta volna a lövéseket, ha lelőtték. Szegény Kirkről is tudott mindenki – sóhajtott Thomas.
– Használhattak hangtompítót is – okoskodott Hessler – vagy kést.
Stefi szó nélkül rakodott tovább, Susan csatlakozott hozzá.
– Hermann, gyere át hozzánk reggeli után – fordult Thomas a szemmel láthatóan nagyon fontos dolgokon agyaló Hessler felé. – Hívd át Goodwint is!
Klaus apja bólintott, aztán a gondolataiba merülve, köszönés nélkül otthagyta őket.
– Stefi, valaki benne lehet az alkalmazottak közül. Jóban vagy azzal a pincérlánnyal, puhatolózz nála, hátha megtudunk valamit – ajánlotta York.
– Thomas, mi van, ha mégis Walkerék voltak? Talán azt akarják elérni, hogy egymásban is ellenséget lássunk! Walker tartott Burttől, régről ismerték egymást. Ha őt eltünteti, két legyet üt egy csapásra: egy potenciális ellenféllel kevesebb, és megmutathatja hatalmát a vendégek felett.
– Ha ez az igazság, ugye tudod, hogy már nem lehet életben? – Thomas megfogta a lány kezét.
– Miért nem tesznek semmit a rendőrök, miért hagynak itt szenvedni bennünket! Hány embernek kell még meghalnia?! – kérdezte Stefi a sírás határán.
– Nem tudom, de ha lehetőségük lett volna, már biztos kivittek volna innen – Thomas tisztában volt vele, hogy nem képes semmi megnyugtatót mondani. Az órájára nézett.
– Menjünk le! Mindjárt névsorolvasás.

Walker és társai ezúttal mind ott voltak az étteremben.

Stefi szíve összeszorult, ahogy rájuk nézett, de aztán minden bátorságát összeszedve elindult feléjük. Thomas és Susan azonnal a nyomába szegődtek.

– Mr. Walker! – Stefinek sikerült határozott hangot megütnie. – Önök vitték el Mr. Iversent? – kérdezte.

A bandita meghökkent, a társaira nézett. Azok ugyanúgy bámultak vissza rá.

– Ugye, csak szórakoznak velem? – Walker gúnyosan nevetett. Aztán a mosoly hirtelen lehervadt az arcáról, a fejét ingatta. – Rossz vicc lenne, még tőle is, ha meglépett. – Fürkészve nézte az előtte álló lány arcát.

– Gyere, menjünk a helyünkre – ragadta meg Susan Stefi karját, és elrángatta a lányt Walker közeléből. Thomas is utánuk sietett. Walker elgondolkozva utánuk nézett, aztán magához intette Rogerst, halkan beszélgetni kezdtek.

A vendégek szótlanul ültek az asztaloknál, fáradtak voltak, a legtöbb férfi borotválatlan, csak néhány nő festette ki magát. Az emberek egyáltalán nem hasonlítottak boldog nyaralókra. Burtön kívül csak a súlyosan sebesült férfi és az orvos hiányzott.

A személyzet tagjai a konyha előtt álldogáltak, az igazgató nem volt velük. Mike kilépett a sorból, és Walkerhez oldalgott.

– Megkeresem az igazgató urat, talán jobb lenne, ha tudna a vendég eltűnéséről.

Walker türelmetlenül bólintott.

Mike felszaladt az emeletre, meg sem állt a 28-as szobáig. Csak miután többször körülnézett, akkor vette elő zsebéből a kulcsot, és óvatosan kinyitotta az ajtót.Iversen még mindig aludt az ágyon.

– Úristen! – ingatta fejét a pincér. Burt mellé lépett, jó erősen megrázta a vállát. – Ébredjen, ember! Térjen már magához. Mit adhatott be magának ez az állat? – Mike a mosdókagylóba dobott egy törülközőt, ráengedte a hideg vizet. Kicsit megcsavargatta, aztán bevitte a szobába, és áttörölte vele Iversen arcát, egyik, majd a másik oldalról. Úgy tűnt, ez használ, a férfi megmozdult. Kinyitotta a szemét. A pincér nem volt biztos benne, hogy felismerte őt, ezért bemutatkozott:

– Mike vagyok, a pincér. Az igazgató azt mondta, félti magától a vendégeket, ezért segítettem neki. Nem tudtam, mit ad be magának, esküszöm. Ért engem?

Burt bólintott.

– Jöjjön, le kell mennünk az étterembe – figyelmeztette Mike.

Burt megint bólintott, aztán az oldalára fordult. Mike cifrát káromkodott, erősen megrázta Iversent. Burt felült, néhány pillanatig zavartan nézett maga elé, aztán bal kezével masszírozni kezdte a homlokát és a szemöldökét, szorosan összezárta a szemét.

– Szédülök – morgott.

Mike nem engedte, hogy visszafeküdjön, megragadta a karját, és felhúzta az ágyról.

– Dugja a fejét a csap alá – tuszkolta be Iversent a fürdőbe, és megnyitotta a hideg vizet.

Miután megmosakodott, és a pincér tanácsát megfogadva, a mosdókagylóra támaszkodva vizet engedett a fejére, Burt valamivel jobban érezte magát. A szobába visszatérve megkérdezte:

– Mike, hol van a főnöke?

– A szobájában lehet.

– Elkísérne hozzá? – Burt még szédelgett.

– Nem lenne jobb, ha előbb az étterembe kísérném, és odahívnám őt is?

– Tudni akarom, miért kábított el és zárt be ide.

Mike már nem tiltakozott. Elindultak az igazgató részére fenntartott szoba felé. Iversen úgy lépkedett, mint aki többet ivott a kelleténél. A pincér a folyosón időnként megfogta a karját, ha vészesen kibillent az egyensúlyából.

– Burt, biztos, hogy jól van? – kérdezte aggódva.

– Annyira igen, hogy kiverjem belőle a magyarázatot  – jelentette ki Burt.

Mike kopogtatására Hays ajtót nyitott, elképedve nézett a küszöbön álló két férfira.

– Mike? Minek hozta ide? – kiáltotta magából kikelve.

– Én kértem rá – szólt Burt belépve a szobába, az ajtó mellett a szoba falának támaszkodott.

Mike becsukta az ajtót.

– Mit vétettem én magának? – kérdezte Burt dühösen.

– Hallgasson, maga szerencsétlen, megpróbáltam megvédeni! – kiáltotta Hays vérig sértve.

Walker hangja hallatszott be a folyosóról. Káromkodva Hayst kereste. A következő pillanatban a bandita kivágta az ajtót. Simon, a sebhelyes arcú, a kezében fegyverrel, követte.

 Iversen láttán elképedten bámultak az igazgatóra.

– Te kis gennyláda! – Walker nekiugrott Haysnek. – Mit akartál tőle? Kétkulacsos játékot játszol? Azt hitted, ha szorul a hurok, majd ő kihúz a pácból?!

Most Mike-on volt a meglepetés sora, elképedve nézett Burtre, Iversen azonban nem tűnt túl meglepettnek.

– Ezért volt a nagyszerű ötleted, hogy engedjük vissza a vendégeket a szobáikba, igaz? Semmi közöd a pszichológiához. Legfeljebb dilis vagy!  – Walker majd felrobbant a dühtől. – Minek állok én össze mindig ilyen amatőrökkel – morgott. A hóna alól előhúzta a fegyverét, meglengette a levegőben.

– Húzzatok le innen! Ott maradunk az étteremben, mind. Az üzletnek vége. – mordult aztán Haysre, és a megrettent igazgató állához nyomta a fegyver csövét, ekkor már ordított:

– Az okoskodásod miatt örülhetek, ha kijutok innen, te barom!

Mike idegesen pillantott Iversenre, mire Burt a fejével intett, hogy gyorsan induljon kifelé. A pincérnek több se kellett, kifordult a szobából. Amikor hátrapillantva látta, hogy Burt ballag mögötte, majd Simon, Hays és csak legvégül jön Walker, némileg megnyugodott.

Az étterembe lépő férfiak láttán Stefi felugrott a helyéről, de Susan megfogta a karját.
– Várj, nehogy rád lőjjenek! – Az ápolónő csodálkozva nézte Burt arcát. – Itt valami nem stimmel, olyan mintha belőtte volna magát.
– Nyugtatót szed – mondta Stefi zavartan.
– Ez nem egyszerű nyugtató – Susan már egyre biztosabb volt a dolgában – Ahhoz rengeteget be kell venni, hogy valaki így nézzen ki.
– Indulj a helyedre! – Simon a fegyverével megbökte Burt hátát. Iversen elindult az asztaluk felé, a bandita az ajtóban maradt.
Burt Stefire mosolyogott.  Amikor odaért hozzá, magához ölelte.
– Ne haragudj. Fájt a karom, a fotelben nem bírtam kényelmesen elhelyezkedni. Gondoltam, átmegyek a szobádba, hogy ne zavarjalak.
– Susan azt mondta, beadtak neked valamit – simogatta meg a lány a férfi arcát.
Burt felemelte remegő kezét.
– Alig van bennem erő. Hays megszúrt egy fecskendővel. – dühösen ingatta a fejét.
– Ülj le! – Thomas kijjebb húzta a széket Burtnek. – Rohadtul nézel ki – jegyezte meg, mikor Iversen leült.
– Pocsékul is érzem magam – Burt zavartan nevetett, a vizes kancsóért nyúlt, mely négy pohár társaságában állt az abrosz nélküli asztalon. – Iszonyú szomjas vagyok – mondta bocsánatkérően, miközben teletöltötte az egyik poharat, aztán pillanatok alatt eltüntette a kancsó tartalmát.
Thomas körülnézett. Csodálkozva látta, hogy Goodwin édesanyja egyedül üldögél az asztalnál. Átnézett Hesslerék felé, Hermann aprót biccentett neki, és a konyha ajtaja felett elhelyezett falióra felé intett, alig  fél perc volt hátra hét óráig. Aztán Hessler megfogta a felesége kezét, és valamit a fülébe súgott. Ingrid rémülten nézett rá.
Thomas megpuszilta Susan arcát, és azt mondta:
– Ne ijedj meg! Goodwin felrobbantja az uszoda hátsó ajtaján levő bombát, és kimegyünk.
Thomas még be sem fejezte a mondatot, amikor a robbanás bekövetkezett. York hirtelen felugrott, és kiabálni kezdett:
– Futás! Fusson mindenki az uszodán át kifelé! Szabad az út! – Susan kezét szorítva, az elsők között indult az ajtó felé.
Az emberek egymás után ugráltak fel, az első megdöbbenés után egyre többen követték Yorkékat.
Walker parancsot harsogott:
– Ne lőj! Próbáljátok elkapni őket!
Simon, aki még mindig az ajtóban várakozott, megragadta Susan derekát, és magához szorította.
– Menekülj, Thomas! – sikoltotta a fiatalasszony.
York megtorpant, de a menekülők magukkal sodorták, közben kétségbeesetten kiabálta a felesége nevét.
Hays áttörte magát a vendégek között. Walkerhez rohant, és eszeveszett hangon veszekedni kezdett. A bandita egyelten szó nélkül elővette a fegyverét, és főbe lőtte az igazgatót.
Rogers prédára leső vadként nézett körül. Alig néhány lépésnyire állt tőle egy fiatalasszony, két év körüli kislányával. Úgy tűnt, a nő egyelőre nem mer menekülni. Talán attól félt, a pánikba esett emberek fellökik őt a gyerekkel együtt.  Rogers, kihasználva a helyzetet odarohant, és megragadta az asszony karját.
– A gyerekeket! Fogjátok el a gyerekeket! – ordította közben.
Harris a családjával menekülő Klaus után vetette magát. Hátulról megragadta, és a vállát átkarolva magához szorította a kisfiút. Ingrid visszafordult, de a bandita rászegezte a pisztolyát. Az asszony bénultan állt. Hermann, aki Bernd kezét fogta, holtsápadtan bámult a rémülten kiabáló Klaus arcába, aztán megragadta a felesége kezét, és magával rángatta.
– Fuss! Vigyük Berndet! Ingrid, le fog lőni! Gyere! – ordította majdnem sírva.
Hesslerék elmenekültek. Klaus sikoltozva sírt utánuk.
Az események villámgyorsan követték egymást. Stefi mégis úgy érezte, már órák óta álldogál Burt mellett. A férfi az asztalnál ült. A lány nem tudta eldönteni, hogy nem akar, vagy nem tud felállni. Úgy tűnt, mintha Iversen nem is részese, pusztán külső szemlélője lenne a történéseknek. Klaus kétségbeesett kiabálására Burt összerezzent, és végre felállt. Még mindig szédelgett.
– Kérlek, gyere! – kiáltotta Stefi sürgető hangon.
A férfi a lányra pillantott, megfogta a kezét, aztán elindultak az ajtó felé. Amikor egy vonalba értek Harrisszel, Burt megtorpant, Stefire nézett:
– Fuss! – kiáltotta, és szemével kifelé intett.
A lány halálra váltan nézett a férfira, és egyedül rohant tovább. Már kiért az étteremből, amikor visszafordult. Burt Harrisszel dulakodott. Klaus remegve állt mellettük, mozdulni sem mert.
Stefi megpróbálta felhívni magára a kisfiú figyelmét, ám ekkor felrobbant a hotel főbejáratára erősített robbanószerkezet is.  A lány már nem gondolkodott, sarkon fordult, és rohanni kezdett az uszoda felé. Lövéseket hallott a háta mögött. Csak rohant, rohant. Aztán valaki elkapta, kiabált és megpróbált kiszabadulni. Erős karok ölelték, egy férfi hangját hallotta, túl a saját szívdobogásán.
– Semmi baj. Semmi baj. Biztonságban van. Rendőr vagyok – mosolygott rá a fekete fiatalember.
Stefi egész testében reszketett, és érezte, hogy a lábai nem bírják tovább tartani.

Kilencedik fejezet: 2023. február 26.

Régi barátok