Naptánc 17. fejezet - A szarvas szíve

 

Kép: Pixabay

Amikor a ropogó, vakítóan fehér hóban elindult a kovácsoltvas kapu felé, Stefi legszívesebben azonnal visszafordult volna. Segélykérően hátranézett unokanénjére, aki elhozta ide autóval.
Barbara hevesen integetett a volán mögül, hogy menjen már.
A parkban rengetegen sétálgattak. A hideg miatt mindenki vastagon beöltözött, semmi nem utalt arra, hogy ez a hely egészségügyi intézmény lenne, inkább szállodának tűnt. Ez erőt adott Stefinek. Rettegett a Burttel való találkozástól. Ráadásul Mark rábeszélte, hogy délután menjenek el együtt a férfi szüleihez, akik egy farmon éltek Pearl Creek-től északra. A lány tartott a rá váró kínos beszélgetésektől. 

Már majdnem elérte a kastély hatalmas lépcsősorát, amikor vidám kiáltást hallott:
– Burt!
Csodálkozva nézett a hang irányába. Tetőtől talpig feketébe öltözött lány szaladt el mellette. Stefi a lépcsősor aljánál heverésző márvány oroszlán mögé lépett, ahonnan mindent látott és hallott, de őt nem vehették észre.
–Szia! Megérkeztetek? Na, tetszik a lakás? – az ismerős hang hallatán Stefi reszketni kezdett.
Burt ekkor ért le a lépcsősor aljára. Háromféle kék anyagból varrt, vízálló túrakabátot és farmert viselt. Fekete haja megnőtt, mióta Stefi nem látta, eltakarta a
homlokát, és a kabátja gallérját. Arca kicsit soványnak tűnt ugyan, de Marlene-nak igaza volt, jól nézett ki, és hosszú haja még hangsúlyosabbá tette indián vonásait. Stefi szíve összeszorult, látva, ahogy a férfi a lányra mosolygott, aki közben kuncogva a nyakába csimpaszkodott, és ujjongva mondta:
– Jaj, nagyon!
Stefi szemében gyűltek a könnyek, a fejére húzta bundája kapucniját, és kifelé indult a parkból. Egészen az út jobb szélére húzódott. Amikor egy pillanatra mégis felnézett, a másik oldalon ismerős alakot vett észre. James fia volt, Harry. Lehajtotta a fejét, nehogy a fiú észrevegye, és megszaporázta a lépteit. Talán jobb is így, hiszen Mark várja őt, hogy elvigye a szüleihez.
Barbara döbbenten nézett rá a szélvédőn keresztül. Kiugrott a kocsiból, és Stefi elé szaladt.
– Mi történt, kicsim? – kérdezte, átölelve a lány vállát. – Nem igaz, hogy jól van?
– De, igen – zokogott fel Stefi,  és nagynénje nyakába borult.
– Nagyon is jól van, egy fekete csitrit ölelget a lépcső alján.
– Stefi – nézett rá Barbara értetlen arccal.
– Hogy is lehettem ilyen bolond! Már majdnem fél éve. Nem is kerestem. Igaza van.

– Kicsim, kicsim, sajnálom.
– Nem értem, miért küldött ide Marlene?
– Hiszen te együtt vagy Markkal – mondta Barbara szigorú hangon. – Gyere, menjünk haza!
Barbara hazavitte Stefit, aztán szinte azonnal indult is Christownba, ahol a barátai vártak rá. Aggódott, de a lány megnyugtatta, ha Mark ideér, már semmi gond nem lesz.
 

Mark, amikor belépett a házba, rögtön látta, hogy Stefi nincs jól.
– Megijesztesz, édesem – mondta a férfi, átölelve a lány vállát.
– Mi lenne, ha ma este itt maradnánk nálam, és csak holnap mennénk el a szüleidhez? Nekem nehéz itt az ünnep, hogy a szüleim távol vannak, veled kettesben talán más lesz – Stefi mosolygott, és megpróbált boldognak látszani.
Úgy tűnt, Markot kellemes meglepetésként érte az ajánlat. Stefi ünnepi menünek túldíszített szendvicseket készített, de a férfi mindennel elégedett volt.
A szendvicsek mellé fogyasztott pezsgőtől a lány könnyednek és elszántnak érezte magát. Beült Mark ölébe, levette a férfi nyakkendőjét, és gombolni kezdte az ingét. Mark megfogta a kezét. Stefi egy pillanatig azt hitte, leállítja és felmennek a hálószobába. Ám Mark felállt, levette a nadrágját, és vetkőztetni kezdte.  Végül a rongyszőnyegen szeretkeztek, az asztal és az új tálalószekrény között, melyet Stefi kivételesen katalógusból rendelt.
A teste végre megkapta, amire vágyott. A levegőt kapkodva feküdt Mark mellett, és rájött, hogy a teste könnyű, ha a lelke nem is. Hálásan megcsókolta a férfit, Mark mindkét karjával átölelte.
A lány megborzongott, Mark felemelte a pezsgősüveget és a fülébe súgta:
– Gyere, fürödjünk meg. 
 

Reggel a házat betöltötte a kávé illata, Stefi a konyhában terített asztallal várta Markot, aki frissen borotválva, a lányhoz hasonlóan majdnem útra készen szaladt le a lépcsőn, és egy magazint tartott a kezében.
– Olyan ritkán van időm olvasni – mondta mosolyogva, és könnyedén az asztalra hajította az újságot a kávéscsésze mellé.
– Mi ez? – kérdezte Stefi kíváncsian.
Kitöltötte a kávét Marknak, és az asztalra tette a kancsót.
– Motoros magazin. Megmutatom a kedvencemet – mosolygott rá a férfi, miközben az újságot lapozgatta. A lány cukrot és tejet töltött a kávéba, majd a pulthoz lépett, hogy Mark keze ügyébe helyezze a kenyérkosarat.
– Indián, nézd – ujjongott Mark.
– Indián? – Stefi kezében megbillent a kosár, néhány szelet kenyér a kőre esett. – Én nem látok itt indiánt – mondta remegő hangon –, csak egy motort.
Mark jóízűen kacagott.
– Pontosan, ez egy híres chopper! – Gyönyörködve nézegette a járgányt, míg Stefi a lepotyogott kenyereket szedegette.
– Drágám, ideadnád a vajat?
Stefi a kőről felvett kenyeret a tányérjára dobta, és Mark kinyújtott kezébe adta a vajas dobozt, aztán leült, és elkészítette a saját kávéját is.
Reggeli közben Mark részleteket olvasott fel az újságból. Akárhányszor mondta ki az indián szót, Stefi gondolatai elkalandoztak. 

A férfi végzett az étkezéssel, és feltehetően minden fontos részt elolvasott a magazinból, hirtelen felállt az asztaltól.
– Induljunk – mondta határozottan.
Stefi csodálkozva meredt rá.
– A szüleimhez, már tegnap este oda kellett volna érnünk – magyarázta a férfi, nem értve a lány döbbenetét.
 Stefi még mindig semmi jelét nem adta, hogy indulni készülne.
– Nem szeretnél velem jönni, ugye?  – kérdezte Mark gyanakodva.
– Haragszol rám? – kérdezett vissza a lány bűnbánó arccal.
– Inkább mondd meg, ha nem akarsz velem jönni, minthogy ott hisztériázz – válaszolt a férfi ingerülten
– Sosem hisztériáztam! Egyszerűen csak korainak érzem.
– Megismerni a szüleimet? – Mark őszintén meglepődött.
– A közös karácsonyt!
– Tegnap éjjel nem találtad korainak – a férfi sértődött volt, és cinikus.
– Mark tegnap veled voltam, nem a szüleiddel. Kérlek, ne haragudj!
– Rendben – bólintott Mark ridegen. – Ha hazajöttem ünnep után, felhívlak. A szilveszteri partyra remélem, eljössz?
– Az egészen más, Mark – mondta a lány zavartan, és bólintott.
 

Miután a férfi elment, Stefi felballagott a lépcsőn a hálószobába. Elrendezte az ágyat, és egy pillanatra az arcához emelte a párnát, melyen Mark aludt. Az illatfoszlány, ami a férfi után maradt, semmi különös érzést nem váltott ki belőle, és ez keserűséggel töltötte el.
Az ünnep két napját majdnem végig a televízió előtt töltötte. Gyermekműsorokat és romantikus filmeket nézett. Mivel más nem maradt a hűtőben, tojásos szendvicset, karácsonyi teasüteményeket evett, és tejet vagy csipkebogyó teát ivott. Kétszer is felhívta a szüleit, az édesanyjával együtt sírdogáltak a telefonvonal két végén.
Karácsony másnapján már sötét volt, amikor gondolt egyet: felöltözött, és sétára indult. Magával vitte az Alextől kapott CD-t, Burt képeivel. Elhatározta, hogy bedobja a műszaki üzlet előtti kis ládába, ahol az előhívásra váró filmeket is gyűjtötték.
Lába alatt ropogott a keményre fagyott hó, belélegezte a tél semmihez sem hasonlítható, tiszta illatát. Ahogy a feldíszített házak között sétált, hallotta a kiszűrődő hangokat, látta a függönyök mögött mozgó árnyakat, a színes fényeket a karácsonyfákon. Néha ételek illatát hozta felé a szél.
Aztán, mintha füstszagot érzett volna, felvillant előtte egy tábortűz fénye. Vastag, prémes bőrruhába öltözött emberek állták körül, nevettek, különös, dallamos nyelven beszélgettek. Ott állt közöttük. Egy férfi átölelte a vállát, nem látta az arcát, de Burt jelenlétét érzékelte. Minden ízében megremegett, és futva indult hazafelé.
 

A rehabilitációs intézetben az orvosok és nővérek mindent megtettek, hogy a betegek számára még a családjuktól távol is kellemesen teljen az ünnep két napja. Huszonhatodikán este, vacsora után néhány kisgyerek karácsonyi verseket és dalokat adott elő, melyeket az egyik nővér segítségével tanultak be. Amikor a gyerekek meghajoltak, az asztaloknál tapsolni kezdtek, sokan felálltak és fütyültek, mint egy színházban. A kis betegek mosolyogva integettek és hajlongtak. Burt ezt a pillantott használta fel, hogy visszavonuljon egyágyas szobájába.
Odakinn kemény hideg volt. A tiszta égen ragyogtak a csillagok, a vastag hótakaró felerősítette az udvari lámpák fényét. Amikor belépett a félhomályos helyiségbe, nem gyújtott villanyt. A szanatóriumot Charles Dorman nagybirtokos hegyi kúriáján hozták létre, és néhány szobában, többek között az övében is, megmaradtak a sötét színű, vaskos régi bútorok.

A szerencsétlenség előtt sem tulajdonított különösebb jelentőséget a környezetének, az emberek külsejének és használati tárgyaiknak, amióta azonban visszatért a kómából, a külsőségek még annyira sem izgatták, mint előtte. Úgy, ahogy volt, ruhástól végigdőlt az ágyon, belemerült a füstüveg színű csendbe. Tudta, hogy Ruth a sájen törzsről és népe szokásairól mesélt neki a kórházban. Különös visszatérő álmai voltak. Legtöbbször indián harcosok között látta magát, akik valami vezetőfélének tekintették. Néha James szólt hozzá, ilyenkor rendszerint felébredt, és sokáig nem tudott újra elaludni. Az első időkben nem mindig tudta elkülöníteni, hogy álmodik-e még, vagy már ébren van.
Túlságosan közelinek és életszerűnek tűntek a képzelgései. Most már ettől nem szenvedett. Viszont előfordult, hogy a korábbi álmait valóságos emlékeknek hitte, és végig kellett gondolnia életének egy-egy szakaszát, hogy rájöjjön a tévedésre.
Stefit sikerült átemelnie valahová túl az emlékein. A lány hiánya már nem váltott ki belőle haragot és tehetetlenséget. Csak csendes szomorúságot érzett, ha eszébe jutott, és ugyanazzal a vágyakozással gondolt rá, mint a halálra, melytől megnyugvást és békét remélt.
Abban bízott, hogy James a napokban meglátogatja majd, de csak Harry ugrott be a barátnőjével, Ginával. A fiú elmesélte, hogy apja végre elintézte a Kate által régen várt utazást. Igaz, hogy csak négy napról volt szó a karácsonnyal együtt, de Harry szerint, édesanyja rég volt ennyire boldog.
Ruth és Frank is elutaztak a férfi testvéréhez, és csak Újév napjára ígérték a hazatérésüket.  Délelőtt Alex felhívta Red Lake-ből, ahol épp szolgálatban volt. Elsütött néhány viccet, és már a szilveszteri bulit tervezgette. Burt ezúttal nem volt vevő a humorára, amit a tizedes megérzett, és hamar befejezte a beszélgetést.
Hirtelen kinyílt az ajtó. A folyosóról beszűrődő fényben viccesen csillogott a küszöbön álldogáló öltönyös úr kopasz feje teteje.
– Remélem, Burt, nem ébresztettem fel – mondta bocsánatkérően.
– Semmi gond, professzor úr – hárított Burt könnyedén. Felült, felkapcsolta a falra rögzített kislámpát.
– A kis autóbalesetesünk, Clara Vasquez szobatársa szólt, hogy a kislány elindult a Karácsonyi Csillaghoz, hogy találkozzon a szüleivel – mondta a professzor a kilincset szorongatva.
Burt csodálkozva nézett rá.
– Hogyan? – kérdezett vissza, de a következő pillanatban ráébredt, mit is akart mondani a halálra rémült ember. – Megszökött a kislány?
– Igen – sóhajtotta a hatvan év körüli orvos. – Keresőcsapatokat szervezünk. Úgy gondolom, Burt, maga már elég erős ahhoz, hogy részt vegyen az egyikben. Persze, csak ha úgy érzi…
– Természetesen! – Burt azonnal a szekrényhez lépett, kivette a kabátját és egy vastag pulóvert.
– A kis társalgóban gyülekezünk, mert az étteremben még ünnepelnek – mondta az orvos, mielőtt becsukta volna az ajtót.
 

Amikor Burt megérkezett a társalgóba, ott már rendőrök, tűzoltók, mentősök várakoztak. Hozzájuk csatlakoztak az intézet felszabadítható dolgozói, és néhány Burthöz hasonlóan majdnem gyógyultnak számító férfibeteg. A kutatócsapatok lassan összeálltak. A helyi seriff Burthöz lépett:
– Mr. Iversen, kevés a szakképzett ember, és sok az átnézendő terület. A professzor szerint Önt megkérhetem, hogy csatlakozzon a hegyre induló csoporthoz.  
Burt meglepetten bólintott. Újra elfogta az elfeledettnek hitt borzongás, amit a Snake Force-os bevetések előtt érzett. Nem gondolta volna, hogy egyszer egy csillagfényes éjszakán, a havas hegyre való gyaloglás ilyen izgalommal tölti majd el. Ahogy azon is nevetett volna, ha valaki azt mondja neki, hogy remegő lábakkal és égő izmokkal pihenőért fog könyörögni félórányi emelkedő után.
Attól félt, összecsuklik, ha nem állnak meg, végre az egyik tűzoltó várakozásra intette őket. Dönteni kellett, melyik ösvényen induljanak tovább. Így senki nem vette észre, hogy Burt mennyire kimerült a feszített tempótól. Rövid tanácskozás után a két tűzoltó úgy döntött, továbbfolytatják útjukat felfelé, és nem indulnak le, a völgy irányába. Burt, és a csapat másik két tagja, egy fiatal orvos és egy karbantartó szó nélkül követte a tűzoltókat.
Alig tíz perc további gyaloglás után felértek az emelkedő tetejére. Lámpáikkal világítva, kiáltozva átfésülték a közeli bokrokat.
Burt kiállt a szakadék szélére. Pearl Creek távoli fényeit nézte, és azon gondolkodott, senki nem tudná meg, hogy szándékosan ugrott le, ha most lelépne a szikláról. Azt hinnék, leszédült. Lassan lehunyta a szemét.
– Megvan, itt van! – hallatszott egy ujjongó férfihang.
Burt felkapta a fejét, és a többiek után sietett.
A nyolcéves kislány átfagyva üldögélt egy fa tövében. Komoly arccal közölte, hogy nem tévedt el, csak pihenni akart, mielőtt visszaindult volna.
Már lefelé haladtak a hegyről, amikor Clara azt mondta az őt kézen fogva vezető tűzoltónak:
– Nem is igaz, hogy a Karácsonyi Csillag a szüleimhez vezet. Ott lenn a völgyben nem a mennyország van, csak egy város.
Burt sóhajtott:
– Igen, Pearl Creek is csak egy város, mint a többi…

A vér dobolása már alábbhagyott a fülében, és könnyebben lélegzett, körülnézett a téli erdőben. A csoport tagjai előtte lépkedtek. A körülöttük csillogó fehér havat, a feketén nyújtózó fákat, és a sötét égen aranysárgán ragyogó csillagokat figyelte.
A természet időtlensége újra eszébe juttatta őseiről szóló álmait. A fülében hallotta édesanyja éneklését, megpróbált a felidézett dal ütemére lépni.
Már messziről észrevette a szanatórium előtt várakozó embereket, nem volt kedve közéjük vegyülni, megszaporázta a lépteit.
– Egy kicsit még kinn maradok – szólt az előtte haladó orvosnak.
A fiatalember bólintott, Burt lemaradva körülnézett.
Egy keskeny ösvényre fordult, és a csupaszon feketéllő fák felé vette az irányt. Röpke pillanatra megállt, behunyta a szemét, hogy újra megtalálja az ősi ritmust. Már a dobokat is hallani vélte, valahonnan nagyon mélyről, a szívéből, amikor újra útnak indult.
A mesterséges fények lassan elmaradtak mögötte, feketén borult fölé a csillagos ég. A bakancsa alatt ropogó hó szavára hol erősebb, hol halkabb zajok feleltek a sötétből, annak megfelelően, mekkora vadat riasztott meg. Néha a fák közé világított a lámpával, hátha megpillant valamilyen élőlényt. A sapkája fölé felhúzta a kabát vastag kapucniját, és örült, hogy indulás előtt még felkapta a farmernadrág fölé a tréningruháját.
Végre szabadnak érezte magát. Azt hitte, távolabb, a fákon túl, ez az érzés még tovább erősödhet. A feltámadó szélben hangokat vélt hallani, az agyában egymással
keveredve villantak fel emlékek és álmok. A hideg ellenére elszántan tört előre.
Ahogy hideg téli éjszakákon gyakran, füstszagot hozott felé a szél. Lehetett egy közeli tanyaház kéményének füstje is, de benne mégis egy tábortűz képe jelent meg. A vörösen táncoló lángok indián arcokat világítottak meg. Lázasan keresett közöttük valakit, aztán a kép szertefoszlott, mert oldalról hangos dobogás vonta magára a figyelmét.
Félelmetes közelségben szarvasok vágtáztak át előtte az úton, könnyen elsodorhatták volna. A csapat utolsó tagja, egy hatalmas bika egy pillanatra megállt előtte. Tisztán látta az állat párálló leheletét, és meg volt győződve róla, hogy hallja a vad szívének dobogását is.
Tekintetük összekapcsolódott, Burt mozdulni sem mert. Azt hitte, a bika nekiront, de a hatalmas hím a következő pillanatban a társai után iramodott.
Burt ráébredt, mekkora őrültséget követett el, mikor magányosan vágott neki a havas tájnak. A titokzatos erő az erdő mélye, a feltételezett tábortűz helye felé húzta, de már nem engedett a vágyainak. Tisztában volt vele, hogy felszerelés nélkül nem élheti túl a hajnali hideget.
Megfordult, és visszaindult ugyanazon az úton, amin idáig jutott. Karórája, mobiltelefonja nem volt, így csak a csillagok állásából következtetett, hogy órák óta kószál már az erdőben. Végtagjai kezdtek elmerevedni, fázott az arca is, de nem esett pánikba. Tudta, ha beosztja az erejét, biztosan visszajut a szanatóriumba.
Az ismerős fények láttán elfeledettnek hitt érzések törtek rá: büszke volt és boldog, hogy a maga elé tűzött célt elérte.
Másnap késő délelőttig aludt, amikor egy nővér felébresztette, hogy kontrollra kell mennie. Megpróbált nyugodt maradni a vizsgálatsorozat alatt, melyet az elmúlt hónapokban már többször elvégeztek rajta.
Ebéd után elgondolkozva üldögélt a professzor irodája előtt az eredményekre várva. Az öregúr maga nyitotta ki az ajtót és hívta be, miközben asszisztense az előtérben üldögélt.
 Burt a széles íróasztal előtt, a fotelben foglalt helyet. A professzor rámosolygott.
– Nagyon szeretne már eltűnni innen, és elfelejteni mindent, ugye? – kérdezte együttérző hangsúllyal az idős férfi.
Burt bólintott. A professzor mosolya láttán a szíve hevesebben kezdett verni.
– Van meghívása szilveszterre? – kérdezte az öreg kedvesen.
– Hazamehetek? – Burt előrehajolt.
– Én nem látom semmi akadályát. Szép fokozatosan újra elkezdhet normális életet élni, megpróbálkozhat mindennel, amit szeret. Dolgozhat is.

Burt a hátsó ülésre tette két táskáját, aztán beült az anyósülésre, James mellé. Megpróbálta kinyújtani hosszú lábait.
– Nyugodtan lökd hátra az ülést! Kate állandóan a kesztyűtartóban kotorászik – morgott James, miközben indított, aztán elmosolyodott. – Kellemesen meglepett, amikor hívtál. Nem hittem, hogy ma hazavihetlek. Úgy terveztük, meglátogatunk Kate-tel.
– Furcsa érzés – dörmögte Burt, az alsó ajkát harapdálva. – Nem tudom, mihez kezdjek magammal.
– Tárt karokkal várnak a Védelmi Minisztériumban – jegyezte meg James.
Burt keserűen nevetett.
– Sőt, Williams szerint a Jackson ügy miatt jutalomra és jóvátételre is számíthatsz a sereg részéről.
– Ez az egész engem már nem érdekel – legyintett Burt.
– Tudom, sajnálom, hogy így alakult.
– Én is. Sosem hittem, hogy a szívem mélyén egyszer még igazat adok Franknek.
– Van itt neked valami – James az ingzsebébe nyúlt, és egy névjegykártyát adott át Burtnek.
– Mi ez? – Burt meglepetten nézett a barátjára, és elolvasta a nevet a kis papíron.
– Jack Spalding… Az a Spalding?
Jack Spalding felmenői katonák és rendőrök voltak. Ő nyomozó lett. Amikor nem tudta megvédeni egy rábízott ember életét, otthagyta a testületet. Megalapította a saját cégét, mert úgy vélte, a rendőrség lehetőségei túl behatároltak. Az évek során az egyik legmegbízhatóbb őrző-védő cég tulajdonosa lett.
– Az bizony. Régről ismerjük egymást. Megkeresett, mert szüksége van emberre. Várja a hívásod.
Jó ideje hallgattak már, mikor James a Pearl Creek-i lehajtót jelző táblára mutatott:
– Lemenjünk a sztrádáról?
Burt a fejét rázta, kibámult az ablakon.
– Nem hívott? Marlene beszélt vele, elmondta neki, hogy itt leszel utókezelésen.
Burt meg sem mozdult.
James vállat vont.
– Sajnálom. Egyébként rendszeresen ellenőriztem a lakásod – jelentette ki mosolyogva, újabb szünet után.
– Ellenőrizted? – Burt meglepődött.
– Hát egyszer-egyszer odamentem, megnéztem, minden rendben van-e – morogta James, és zavartan simogatta a kormánykereket. – Nem szeretnék még nagypapa lenni, csak ennyi…
Burt elmosolyodott.
– Tulajdonképpen kinek az ötlete volt? – a főtörzsőrmester fürkészve nézte barátja arcát.
– Harry felhívott, és megkérdezte, hogy ott szilveszterezhetnének-e. Megmondtam neki, hogy a lakás majdnem fél éve üresen áll, nem tudom, működik-e minden, ki kellene takarítani… A végén odáig jutottunk, ha amúgy is oda kell menni még a buli előtt, akkor miért ne tölthetnék ott az egész téli szünetet… Nekem is megérte az üzlet, rendbe hozzák, mire hazamegyek, és kaptam érte két hatalmas puszit Ginától.
– Lehet, hogy csak a két puszi marad. Harry őrületes bulit szervez ma estére – James elhúzta a száját – Tudom, mert a telefonokat az otthoni készülékről bonyolította a mobilja helyett.
– A telefonszámla legalább nem az én gondom – Burt nevetett.
– Kate vacsorával, és egy kis meglepetéssel vár.
– Nem kellett volna, James. Már így sem tudom meghálálni, amit értem tettetek.
Ismét csend ereszkedett közéjük. James a vezetésre koncentrált, Burtnek pedig nem volt mesélni valója.
Már elmúlt nyolc óra, mikor a Thompson házhoz értek. Az előszobában sötétség fogadta őket, csak a nappaliból szűrődött ki némi fény. James felakasztotta a kabátokat, aztán elindultak a szoba felé. Thompson kicsit lemaradt. Burt egyedül ment tovább, aztán elfogódottan megállt az ajtóban.
Baráti arcok mosolyogtak rá, Alex, Billy, David és Michael egymás után kezet ráztak vele, az utóbbi bemutatta a barátnőjét. Aztán Burt kapott két puszit Marlene-től. Kate az ablaknál állt, ő lépett hozzá utolsónak, könnyes szemmel megborzolta Burt homlokába lógó fekete haját.
– Nem tudom, miféle Szellem vagy Isten hozott vissza közénk, de örülök, hogy végre itt vagy! – mondta gyorsan, és a férfi nyakába borult. Burt szeretettel ölelte át.

Burt gyomrából a torkába kúszott a feszültség, amikor belépett a forgóajtón. Ritkán viselt öltönyt, kicsit feszélyezve érezte magát, félhosszú, fényes fekete haja kékesen csillogott az előtéri lámpák fényében.  Fogalma sem volt róla, milyen feltételekkel kaphatja meg a munkát, annak ellenére, hogy a szilveszteri bulin rajta kívül mindenki biztos volt abban, hogy Spaldingnak ő kell, és senki más.
Jack Spalding irodája a város egyik legelőkelőbb részén, egy üvegpalotában, a Crystal Towerben volt. Amikor az információs pultnál várakozó fiatal nőnek megmondta a nevét, a monitorok előtt ülő őr érdeklődve emelte fel a fejét. Burt észrevette a kis fémtáblát sötétkék ingén: Spalding Team.
– Hetedik emelet, Mr. Iversen. Mr. Spalding már várja magát – a nő a lift felé intett.
 A felvonóban próbálta rendezni a gondolatait, nyugalmat erőltetett magára. A hetediken kiszállva, alig néhány lépésnyire a lifttől sarkig tárt irodaajtót vett észre. A titkárnő asztala előtt ősz hajú, még Burtnél is magasabb, szélesvállú, nagypocakú, hetven körüli úriember állt, szürke öltönyben. Iversen láttán barátságosan kezet nyújtott. A kézszorítás alatt mindvégig a fiatalabb férfi szemébe nézett.
– Örülök, hogy végre személyesen is találkozhatunk, Burt – mosolygott Jack Spalding. – Sokat hallottam magáról, mondhatni mindent.
Az idős úriember kijelentésére Burt elsápadt.
– Sok rosszat is, igen – mosolygott Spalding továbbra is.
– Kér kávét, teát, vizet vagy gyümölcslevet?
– Egy kávét kérek, köszönöm!
– Kincsem, akkor behoznál nekünk két kávét? – Spalding a harminc körüli szőke nőre mosolygott.
Burt próbálta leplezni megrökönyödését a szóhasználat hallatán, valószínűleg nem sikerült neki, mert Spalding nevetve így szólt.
– A kislányom. Menjünk be, Burt – biztatta az öregúr, könnyedén átnyúlt előtte, és belökte az irodaajtót.
Jack Spalding irodáját a sötétbarna árnyalatai uralták, vaskos bőrfotelek, kanapé, hatalmas íróasztal. A krémszínű függöny és a vastag, bolyhos szőnyeg miatt egy hegyvidéki kúria benyomását keltette a helyiség. Illett a tulajdonosához, akár a favágóhoz a baltája.
Spalding hellyel kínálta Burtöt az egyik fotelben, ő maga szemköztiben ült le. Amíg meg nem érkezett a kávé, Burt a helyiséget vizsgálgatta, az idős férfi őt. A lánya becsukta maga mögött az ajtót, és Spalding így szólt:
– Jim elmondta, honnan kapaszkodott vissza, és ezt nagyra becsülöm. Felvázolom az elképzeléseim, aztán kap negyvennyolc óra gondolkodási időt.
Burt értetlenkedve nézett az öregre.
– Nem új biztonsági őrt keresek. Szeretnék visszavonulni, olyan valakire van szükségem, aki átveszi a napi ügyek intézését, és fontos ügyfelek esetén terepen is helyt tud állni. Én már nem leszek fiatalabb. Egyelőre az alkalmazottam lenne, Burt. Aztán ha mindketten úgy érezzük, idővel majd beszélhetünk társulásról. A lányaim ugyanis kijelentették, hogy nem veszik át a céget. Laura vállalta a titkárnői feladatokat, de a másik kettő még az irodát is kerüli.

Burt élete végre rendes kerékvágásba került. Munkaideje nagy részét még hónapokig a tanulás kötötte le: tanfolyamra járt, vagy maga Jack oktatta az irodájában. Kora hajnalban futott, délutánonként pedig edzésre vagy lőtérre ment Spalding embereivel.
Beosztottai közül néhányan meglepődtek, hogy a főnök egy külsőst választott helyettesének, de aztán elfogadták, és tisztelni kezdték, ugyanúgy, ahogy korábban a seregben is. Azok közé a vezetők közé tartozott, akik csak ritkán éreztetik az embereikkel, hogy ki a főnök, mert a tudásuk és a tapasztalataik birtokában nincs szükségük önmegerősítésre. A Jackson ügy miatt a fegyveres testületekben, és a velük együtt működő szervezetekben szinte mindenki hallott róla. Ez inkább előnyt, mint hátrányt jelentett számára.
A báli szezon végén aztán történt valami, ami egy időre megint megkeserítette rendezettnek tűnő életét. Frank elutazott, mert a testvérét autóbaleset érte, így ez évben nem vehetett részt feleségével a Professzorok Bálján.
Ruth a fiát kérte fel kísérőnek. Burt az egész rendezvény alatt úgy érezte, hogy édesanyja barátnőt szeretne fogni neki. Egymás után mutatta be egyedülálló ifjú hölgyeknek, és ha Burt néhány szónál többet váltott az illetővel, gyorsan eltűnt a közelből. A férfi kezdte magát egyre kellemetlenebbül érezni.
Már éjjel egy óra is elmúlt, amikor a parkolóőr az étterem elé kormányozta Burt nemrég vásárolt sötétkék Explorerét. Ruth, az út szélén álldogálva, épp befejezte a telefonbeszélgetést Frankkel. Burt kinyitotta az autó ajtaját az édesanyjának, türelmesen megvárta, míg Ruth beül, és eligazítja hosszú szoknyáját.
– Frank testvére már nincs életveszélyben – mondta Ruth mosolyogva, miközben fekete kézitáskájába csúsztatta a mobilját. – A telefonról jut eszembe, nem kérted el Silvie telefonszámát. – Egy névjegykártyát nyomott Burt kezébe, aki zavartan lökte be a kocsiajtót.  Beült a volán mögé, a fejét ingatva nézett az anyjára, és nehezteléssel a hangjában így szólt:
– Talán nem is akartam elkérni.
– Nem értelek, fiam. Egyedülálló ember vagy, jó állással, lakással. Miért nem kezdesz kapcsolatot?
– Mert nem akarok.
– Stefi nem tér vissza hozzád. Próbára tettem, és megfutamodott – jelentette ki Ruth szárazon. Burt visszaengedte a kezében tartott biztonsági övet. Ruth a tekintete láttán elsápadt.
– Mit tettél? – kérdezte a fia fojtott hangon.
– Eljött a kórházba, én pedig megemlítettem neki a tolószéket, mire ő egyszerűen elfutott.
– Miféle tolószéket, anya? – kérdezte Burt, gyanakvással a hangjában.
– Azt mondtam, szükséged van tolószékre.
– Hazudtál neki?
– Csak túloztam egy kicsit. Ez az ősszel volt, amikor még csak gyakoroltad a járást.
Épp vizsgálaton voltál, a székben hoztak vissza, láthatta volna…
– És láthatta volna, hogy felállok – sziszegte Burt elfojtott dühvel. A fejét ingatva figyelte az anyja arcát. – James elmesélte, mennyire kiborult, amikor felkereste Pearl Creekben. Elmenekült az emlékeink elől, anya. Aznap végre összeszedte a bátorságát… – Burt a volánra csapott. – Tudtad, hogy mindennél jobban szeretem! Hogy szükségem van rá. 

– Nekem is szükségem van rád. Rajtad kívül senkim nincs. Annak a lánynak te már nem kellesz. Talált magának valakit, láttuk a színházban Frankkel. Boldog!
– És én? Én boldog vagyok?
– Idővel boldog leszel, találsz majd valakit, aki hozzád való.
– Ki való hozzám? A tanársegédeid, akik engedelmeskednek neked? – Burt legyintett, a biztonsági övről megfeledkezve, elindította a kocsit. Ruth a tekintetét látva félt figyelmeztetni. Bár késő éjszaka volt, a gyér forgalom ellenére hazáig rettegett, nehogy beléjük rohanjon valami őrült. Burt leparkolt kocsit a ház elé, de nem állította le a motort, a kormányra támaszkodva kibámult az éjszakába.
– Nem alszol itt? – kérdezte Ruth.  – Tudod, hogy Frank nincs itthon, együtt reggelizhetnénk, beszélgethetnénk.
– Nem hiszem, hogy lenne miről beszélnünk – nézett Burt az anyjára.
Az asszonyt megijesztette az arckifejezése. Utoljára a kórházban látta ilyen reményvesztettnek, miután az orvos közölte vele, hogy felépülése hónapokig tart majd. Néhány pillanatig még várt, de Burt újra a szélvédő felé fordult.
– Csatold be az övet, kérlek – könyörgött Ruth, mielőtt kiszállt a kocsiból. Sóhajtva csukta be az ajtót, és fellépett a járdára.
Burt padlógázzal elhajtott. Az anyja magába roskadva, rettegve nézett utána. 

Tizennyolcadik fejezet: 2023. április 30.

 

Új kezdet