Csillagjáró 20. fejezet – Néha az álmok... 1.

NightCafe

Stefi elkísérte édesapját a táborba, és egész úton beszélgettek, nevetgéltek. Úgy érezték, mindent tisztáztak, így újra megtalálták a régi hangot, mintha a lány el sem utazott volna.

A helyszínen Stefit kellemetlen meglepetés érte: ott volt Zoltánék kis csoportja. Mivel az elkövetkező napot a szervezők a hagyományőrzésnek szentelték, ők is meghívást kaptak.

Amikor eljött az ebédidő, Peti leült mellé az erdei tábor közepén álló hosszú faasztalhoz. Szerencsére Stefi egy ismerős alakot vett észre a túlsó oldalon, egy-két hellyel odébb.  Kati a pólója szerint nevelőtanár volt a táborban. A gimnáziumból ismerték egymást. Nem osztálytársak voltak, de meglepően közel kerültek egymáshoz. Általában az iskolán kívül találkoztak, koncerteken, sulibulikon és táborokban. Az érettségivel az ő kapcsolatuk is megszakadt, mint megannyi iskolai ismeretség. Ám most amikor némi segítségre, vagy legalábbis ürügyre lett volna szüksége Péter lerázásához, Kati ott ült vele szemben. Lófarokba kötött hosszú barna hajával, mosolygó arcával olyan volt, mintha megállt volna felette az idő, és még mindig gimnazista lenne.

Intettek egymásnak.

Stefi távolról hallotta Peti szavait. Rádöbbent, hogy a srác már jó ideje magyarázhatott valamit, és most a véleményére vár. Zavartan nézett rá.

– Ne haragudj, de Katit megpillantva teljesen elveszítettem a fonalat. Az érettségi táján találkoztunk utoljára, nem zavarna, ha átülnék hozzá?

Peti vállat vont, és a kóláját felemelve odébb ment.

Stefi is felállt, és az asztalt megkerülve lehuppant Kati mellé.

– Most majd miattam kell kiengesztelned a barátodat – mondta a lány bocsánatkérő mosollyal.

– Nem a barátom – sóhajtott Stefi.

– De nagyon szeretnéd, ha az lenne.

– Nem szeretném – jelentette ki a lány határozottan.

– Ez a srác nagyon jó fej. Pont olyan fickó, akit egy hozzád hasonló lány mellé elképzel az ember. Annyira összeillenétek, hiszen megegyezik az érdeklődési körötök. Mindketten bolondultok az ősi kultúrákért, imádjátok a természetet, gyűjtitek a könyveket. Mit akarsz még Stefi?

– Vőlegényem van… ha még van…

Kati megjátszott rosszallással nézett rá.

– Két vasat tartasz a tűzbe?

– Peti nehezen ért a szóból.

– És hol van a vőlegényed?

– Amerikában.

– Mi?! Tényleg kimentél? Valaki mondta, de nem hittem el. Stefi?! Egyedül Amerikában? El nem tudtam képzelni.

– Rokonom élt kinn, nem voltam egészen egyedül, aztán találkoztam Burttel.

– Burttel? Persze! – Kati hitetlenkedve ingatta a fejét.

Stefi az övtáskájába nyúlt, és elővette a pénztárcáját. A fóliázott kártyatartó zsebet kifordítva, a lány felé nyújtotta.

– Atyám! Indián pasid van? Az állat! – tette Kati meglepetten a szája elé a kezét. – Hogy akadtál rá?

Stefi sóhajtott.

– Mint egy szerelmes regényben. Majdnem elütött a musztángjával, aztán a karjába omlottam. Rád bízom, hogy a lovat vagy az autót választod.

Kati jóízűen nevetett.

– Egy szállodában túszul ejtettek minket, másokkal együtt – kezdte újra Stefi.

– Az első verzió hihetőbb volt… – legyintett Kati, de Stefi komoly arcát nézve hirtelen, elhallgatott. – Te nem hülyéskedsz, uramisten! Ha lesz egy kis időm, ezt el kell mesélned, de most mennem kell.

Gyorsan felpattant, mert eddig ételt osztó kollégái megérkeztek, hogy ők is egyenek, és most neki kellett felügyelni az ebédet lassan befejező és szétszéledő táborozókra. 

A nap hátralévő részében Stefi segített a tanároknak lebonyolítani a programokat. A gyerekekkel való foglalkozás visszahozta Pearl Creek-i emlékeit, de nemcsak az iskolából, hanem Burtről is. Szerencsére oda kellett figyelnie a feladataira és ez gyorsan átlendítette a hullámokban rátörő szomorúságon. Ráadásul, ha hirtelen kellett valamire válaszolnia, gyakran reflexszerűen angolul szólalt meg. A gyerekeket egyáltalán nem zavarta, még tetszett is nekik, és jókat nevetve kijavították, ezzel is könnyítve nehéz pillanatait.

Végül édesapja unszolására és néhány kislány nagy örömére úgy döntött, hogy kint alszik ő is. A tábortűznél üldögéltek, beszélgettek, énekeltek. 

Már jócskán elmúlt kilenc óra, amikor egyszer csak megszólalt az apja telefonja.

István egy kicsit távolabb ment, mert az éneklő gyerekektől semmit sem hallott. Majd a férfi néhány pillanatra el is tűnt a lánya szeme elől. Amikor visszajött, feszültnek tűnt.

– Anyád azt mondja, jobb lenne, ha hazamennél. Már szóltam Juditnak, a váltótársamnak, hogy mégis vele mész.

– De miért, apa?

– Édesanyád azt mondta, én itt  dolgozom, és nem tehetem meg vele, hogy miközben alig jöttél haza, őt ott hagyjuk egyedül. Teljesen igaza van. – István mosolyogva bólogatott. – Szedd össze a cuccod! Judit a parkolóban vár.

– Köszi, apuci! Bár nagyon édesek ezek a gyerekek, de bevallom, én is szívesebben lennék most inkább otthon, csendben anyával, jó lenne vele végre egy jó nagyot beszélgetni.

– Akkor igyekezz!

Stefi az édesapja kulcsával lépett be a lakásba.

A nappaliból beszélgetés hallatszott, ami azonnal abbamaradt, ahogy a bennülők meghallották az érkezését. Ám Stefi bárhol felismerte volna a hangot, melyet egy pillanatra hallani vélt. A lelke legmélyéig megborzongott, és már rohant is befelé.

Burt az egyik fotelben ült.   A lány láttán felállt, Stefi a nyakába ugrott.

Vic kajánul vigyorgott a másik fotelben. Éva a puffon üldögélt a főnökkel szemben, a metszett virágokkal díszített üvegasztal túlsó oldalán. Lánya kitörő örömét látva csodálkozva elmosolyodott.

Stefi Burt vállgödrében fektette a fejét, és csak szorította a nyakát, miközben a lábával átkulcsolta a derekát.

A férfi az örömtől sírdogáló lány hátát simogatta.

Éva felállt, a fejével intett Vicnek, hogy menjenek ki. A főnök aprót biccentett, letette a poharát, és máris felállt, még az ajtót is behúzta maga után.

– Megfojtasz és húzód a hajam – suttogta Burt, és megpróbálta lefejteni a lány ölelő karjait a nyakáról.

Stefi csak nehezen engedte el. Amikor végre megállt a szőnyegen, a férfinak támaszkodott, és az arcát simogatta.

– Hogy kerültök ide? – kérdezte. Ujjait most Burt ujjai közé fűzte, és a másik kezével cirógatni kezdte bekötözött karját.

– Eltűnt néhány értékes dob és csörgő a közösségi házból.

– Hogyan?

– Ne haragudj, Stefi, de a vihar éjszakáján láttak egy csuklyás alakot a közösségi ház előtt, és úgy vélik a magyarok közül lehetett valaki – mondta Burt színtelen hangon. Aztán hirtelen átölelte Stefit, és megcsókolta. – Hiányoztál! A francba! Átkozottul hiányoztál – tette hozzá, mikor végre elengedte.

Stefi fátyolos tekintettel nézte, és morzsolgatni kezdte fényes, fekete haját, közben elmosolyodott.

– A féltékenység teljesen elvette az eszed.

Burt zavartan bólintott.

– Talán, de biztos akartam lenni benned. Rég nem voltál itthon. Úgy éreztem, itt kell meghoznod a döntést, velem maradsz-e. Iszonyú érzésem volt, amikor a rezervátumból hazatérve leszállt velem a gép Christownban. Attól féltem, mindened összepakoltad Pearl Creekben, és vissza sem jössz, ezért a lakásomban maradtam. Aztán Marlene megjelent nálam egy terhességi teszt dobozával.

Stefi elsápadt, lesütötte a szemét.

Burt is hallgatott.  A lány a szőnyeget simogatta meztelen lábával. A férfi megfogta a kezét.

 – Kérlek, nézz rám!

Stefi felnézett, félszegen mosolygott.

– Mondd már!  – sürgette Burt.

– A teszt pozitív lett, de még nem voltam orvosnál, és nem is szóltam senkinek.

Burt szörnyen elsápadt, úgy zuhant bele a fotelbe. Néhány pillanatig csak bámult maga elé, aztán a lány után nyúlt, és az ölébe húzta. Nem szólt, könnyes, sötét szeme beszélt helyette.

Amikor Stefi megsimogatta, az első könnycsepp legördült az arcán.

Vic belökte az ajtót.

– Na, mi van?! – kérdezte zavartan, amint meglátta őket.

– Kisbabánk lesz – jelentette ki Stefi büszkén mosolyogva, angolul, ahogy eddig is beszélt Burttel.

Tudta, hogy az anyukája is hallhatta, és mivel angoltanár, érthette is, de már nem számított semmi.

Éva gyorsan odalépett Vic mellé, és szemrehányóan nézett a lányára. Ám Burt könnyes arca annyira meglepte, hogy nem bírt megszólalni.

Vic könnyedén félretolta az asszonyt, és visszaballagott az asztalhoz, a poharáért.

– Erre talán inni kellene, nem? – kérdezte mosolyogva.

Burt felállította Stefit, aztán ő is felállt. Éva hozzájuk lépett, és a fejét ingatva, megpuszilta a lányát. Burtre pillantva zavarba jött. Először a kezét nyújtotta, de amikor a férfi lehajolt hozzá, ugyanazzal a szeleburdi mozdulattal, mint időnként a lánya, átölelte a nyakát, és megpuszilta.

– Nem tudom, ki fog minket megvédeni István haragjától – mondta a fejét ingatva.

Aztán hangosan töprengeni kezdett, hogyan osszák el az ágyakat. Burt felajánlotta, hogy alszik a padlón Stefinél, így Vic mehet a vendégszoba franciaágyára.  A főnök azonban úgy gondolta, neki tökéletesen megfelel Stefi heverője, a lány pedig aludjon szépen Burttel a vendégágyon.

Éva már épp tiltakozott volna az illendőség miatt, de szerencsére még azelőtt rájött, hogy ezzel már rég elkésett, mielőtt megszólalt volna.

Hitetlenkedő csodálattal és egy kis aggodalommal figyelte a lányát. Ha Stefi megérintette Burtöt vagy csak rápillantott, felragyogott a szeme, megváltozott a tartása. A férfi is válaszolt minden apró rezdülésére, egy mosollyal, egy simogatással. Az asszony bizakodni kezdett...