Csillagjáró 17. fejezet – Minden út... 2.

Nightcafe

 

Burt ahogy hazaért a christowni repülőtérről, ledobta a csomagokat. Töprengve álldogált néhány pillanatig a telefon mellett, de aztán végigdőlt az ágyon.  Úgy érezte, csak az imént aludt el, amikor megszólalt a csengő.

Az órára pillantva látta, hogy tíz óra van, káromkodott egyet. Aztán a szobát bearanyozó napfény rádöbbentette, hogy nem csak két órát aludt, ahogy hitte, hanem egy hosszú éjszakát.

Sóhajtva az előszobába ballagott, és kinyitotta az ajtót. Stefi barátnője, Marlene szinte feldöntötte, ahogy elvágtatott mellette. 

– Beszédem van veled – jelentette ki a vörös hajú gömbölyded szépség, amikor Burt végre utolérte a szobában. A nő kézitáskájába nyúlt és egy dobozt nyomott a döbbenten álló férfi kezébe.

– Tessék!

Burt figyelmesen megnézte a terhességi tesztet, aztán ledobta a dohányzóasztalra.

– Gratulálok, Marlene, neked és Alexnek is.

A nő a fejét rázta.

– Tévedés! Én gratulálok neked. Legalábbis, remélem. Ez csak a csomagolás. Az összes kukát feltúrtam a lakásban, de úgy vélem, nem véletlenül vitte magával. Stefi nálunk aludt, mielőtt elutazott New Yorkba. Amikor takarítottam, akkor találtam meg, beszorulva az éjjeli szekrény és az ágy közé. Szóval szerintem apa leszel, és ideje utána menned annak a hülye libának – hadarta Marlene, majd sóhajtva leroskadt a fotelbe. – Nem értelek benneteket. Nem ismertem még két embert, akiknek ennyire szükségük lett volna egymásra, mint nektek. Nem láttam szebb párt nálatok Figyelsz? – felpattant, Burt elé ugrott, alig ért a melléig, de a férfi hátralépett. – Most menekülsz, mi? Hogy a fenébe találhatsz ki olyan baromságot, hogy elküldöd gondolkodni, hogy szeret-e eléggé? Persze, hogy szeret! És te szereted? Megbízol benne? Magad miatt félsz vagy miatta? Könnyebb lenne, ha itt hagyna? Persze, hogy könnyebb. Esténként egyedül leülnél a téve elé, és nem kellene attól félned, hogy akit szeretsz, azzal történik valami. Egy első osztályú hím, mint te, nem meri bevallani, hogy fél. Mert félsz, ugye?

– Ugye, tudod, hogyha nem te lennél, már rég szájon vágtalak volna – mondta Burt rekedten.

– Na, végre! – toppantott egyet piros papucsos lábával Marlene, és gyorsan kapkodni kezdte a levegőt, amiről eddig mintha megfeledkezett volna. – Végre kimutatsz valamit az elfojtott érzéseidből. Na, szóval irtó dühös vagyok, hogy nekem kell közvetítenem kettőtök között. Ráadásul még hazudtál is neki. Éppen te. Azt mondtad neki, hogy estére visszaértek az unokatesóddal… De én rájöttem! Azért mondtad neki, hogy lesz lehetősége elköszönni tőled, hogy összepakoljon, és ne tudjon visszakozni. Rohadt nagy taktikus vagy, tudod? Ezt a seregben tanultad, vagy magadtól tudsz ilyen szemét lenni? Ne nézz így rám. Befejezem. Stefi úgy utazott el, mint egy zöld citrom és ne hidd, hogy te olyan jól nézel ki. Nyúzott vagy, kissé szürke, nem olyan szép, üde barna, ahogy megszoktalak. Jól látom, be vagy kötözve? Mi a fenét csináltál a karoddal?

– Marlene – mondta Burt ijesztően halkan és lassan. – Hova utazott Stefi?

Marlene felvetette a fejét, és úgy tett, mint aki elszántan gondolkodik.

– Nem vagyok jól, esküszöm – a férfi leült az ágy szélére. Marlene melléhuppant, és átölelte a derekát.

– Ne haragudj! Most már látom, de annyira szeretlek benneteket. Stefi pedig teljesen kész volt, amikor elutazott.

– Mondd már, hogy  hova utazott?

– Hova utazott? Ahova küldted. Tegnap elrepült New Yorkba, ma pedig haza Magyarországra

– Ma? – kérdezte Burt döbbenten, és amúgy is sápadt arca még szürkébb lett. – De hát, arról volt szó, hogy kilencedikén…

– Tudom, de a srác, aki hívta, összekeverte a dátumokat.

Burt elvette a papírdobozt a dohányzóasztalról, és idegesen játszadozni kezdett vele, megkérdezte:

– Nem mondott neked semmit?

Marlene a fejét rázta.

– Amíg neked nem tudja elmondani, szerintem hallgatni fog. – Simogatta meg szeretettel a férfi karját.

Ekkor újra megszólalt a csengő.

– Ez nem igaz – morogta Burt, és nehézkesen felállt.

Ám ekkor Vic már be is lépett a szobába.

– Hello, testvér – mondta bocsánatkérően. – Nyitva maradt az ajtó.

– Ez nem igaz – nyögte Burt újra, és fáradtan megdörzsölte a homlokát. Aztán kiballagott a fürdőszobába.

 Közben Marlene és Vic bemutatkoztak egymásnak, és azonnal beszélgetni kezdtek. Visszatérve Burt az unokatestvére arcát fürkészte.

– Te mit keresel itt? – kérdezte, és elfordulva levette gyűrött pólóját. Marlene leplezetlen csodálattal méregette karcsú, izmos felsőtestét.

– Repülünk Budapestre – jelentette ki Vic, a legnagyobb természetességgel.

Burt belezuhant a fotelbe, Marlene tapsikolni kezdett.

– Ti biztos, hogy csak most ismerkedtetek meg? – hitetlenkedett Burt, és két kézzel hosszú hajába túrt, majd a térdére könyökölt.

– Sajnálom, de eltűnt néhány tárgy a közösségi házból.

– Azt hiszed, hogy Stefi vitte el? – Burt olyan hévvel ugrott fel, hogy Vic hátrahőkölt.

– Dehogy! De ő az egyetlen ismerős, aki segíthet.

– A vendégeidre gondolsz?

– Ki másra?

Burt a fejét ingatta, majd fáradtan visszaült a fotelbe.

– Nem tudom. Stefi új barátja, nem valami szimpatikus, de  ilyet nem feltételeznék még róla sem. Zoltánt pedig régóta ismered.

– Épp Zoltán miatt lenne jó, ha ott lennél. Hogy vádolhatnám meg akár őt, akár a többieket. Kellemetlen helyzet – sopánkodott Vic, és leült az ágyra, szemben Burttel. – Igazad volt. Fürge Szarvast és az asszonyát, Stevie Morgant találtad meg. Jane majdnem sírva fakadt a boldogságtól és a csodálattól, amikor visszamentünk és leereszkedtünk a barlangba.  Javasolni fogja a tanácsnak, hogyha a használati tárgyakat kiemelik, a két koporsót hagyják ott, és temessék be a víznyelőt, végleg. Szeretne egy kis emlékművet is. Azt kérte, mondjam meg, hogy ami veled történik, teljesen természetes, és ne lepődj meg semmin. Hallgass a megérzéseidre! Úgy gondolja, hogy amikor találkoztunk, tényleg láthattál valakit az úton – tette hozzá és várta Burt reakcióját.

– Fürge Szarvast? – kérdezte a férfi hitetlenkedve.

– Fürge Szarvast.

Marlene, eddig kíváncsian hallgatta őket, de most már nem bírta, és közbekérdezett:

– Láttál egy igazi szellemet?

Vic elmosolyodott. Burt felállt.

– Ha megkérlek benneteket, most békén hagynátok egy kicsit? – kérdezte.

Marlene Vicre nézett, aztán Burthöz lépett, és megpuszilta az arcát.

– Hívj fel, ha rendbe tette a gondolataidat – kérte és olyan lassan ballagott ki a szobából, mint aki várja, hogy visszahívják, de Burt mélázva becsukta utána az ajtót, és Vic már mögötte állt.

– Én is megyek.

– Itt csak ez a duplaágy van, sajnálom, de felhívom anyámat – ajánlotta Burt.

– Elkéstél, már nála hagytam a cuccaimat. Kérte, hogy gyere át estére – Vic mosolyogva lépett ki a folyosóra. – Igaza van a hölgynek, keresd meg a csended!