Csillagjáró 19. fejezet – A csend ölelésében 2.

Kép: NightCafe

Stefit az autóbusz állomáson a szülei várták.

Amikor észrevették egymást, a lány letette a csomagokat és bénultan állt.  Rövidre nyírt, szőkére festett hajú, hozzá hasonlóan vékony alkatú édesanyja futott oda hozzá. Stefi belekapaszkodott, és szívszaggatóan zokogott.

Dús fehér hajú, magas édesapja néhány pillanattal később ért oda hozzájuk. Széles vállain látszott, hogy komolyan sportolhatott, de mostanra erősen meghízott.

– Anyuci, Apuci! Ne haragudjatok!

– Miért ne haragudjak, kicsim?  – kérdezte a férfi csodálkozva, és közelebb lépett a lányához.

– Hogy nem jöttem haza eddig – válaszolt Stefi könnyek között, és az apjához bújt. – Nem is tudtam, hogy ennyire hiányoztatok.

– Kicsikém! – Az édesanyja a hátát simogatta.

Amikor Stefi egy kicsit megnyugodott, beszálltak a bordó Astrába. Édesanyja most nem előre ült, ahogy kislány korától hozzászokott, hanem hátra a lány mellé.

– Hogy van Burt? – kérdezte azonnal.

Stefi vállat vont.

– Valami baj van köztetek?

– Nem tudom. Összevesztünk. Azt mondta, jöjjek haza gondolkodni és rám bízta, visszamegyek-e. – Tanácstalan pillantást vetett az édesanyjára.

– Látod, Évikém, ettől féltem – sóhajtott az édesapja. – Hol az a nagy szerelem, kislányom?

– Apa, volt közöttünk egy kis félreértés, én is hibás vagyok. Burt pedig nagyon-nagyon büszke. Számára fontos az őszinteség és én… – Stefi sóhajtott. – Találkoztam kint egy magyar sráccal és Burt féltékeny lett.

– Ki ez a fiú? Bemutatott majd nekünk? – kérdezte az apja azonnal.

– Petit? Miért kellene bemutatnom nektek?

– Mert talán szeretnénk megismerni, elbeszélgetni vele.

– Kedvesem – Stefi édesanyja a férje vállára tette a kezét.

– Most mi baj? Nincs jogom megismerni a lányom barátait?

– Pisti, kérlek! – emelte meg az asszony a hangját, és csend ereszkedett közéjük.

Stefi úgy érezte, mintha egy nagy, nehéz és forró ólomgolyó lenne a hasában.

Este, amikor lezuhanyozott, hálóingben leült az ágya szélére és úgy nézett körül a saját szobájában, mint amikor vidéken élő nagymamájához utazott. A ritkán látott öreg parasztházat ismerte, de sosem tekintette otthonának. Most egykori szobáját érezte idegennek.

Lábát a vastag, bordó szőnyegen hagyva ledőlt az ágyra, és lehunyta a szemét. Tudta, hogy közte és fal között Burt nem férne el, de még is őt képzelte maga mellé. Ha itt lenne, a vékony hálóingen keresztül érezné csupasz mellkasának, ölelő karjának melegét. Aztán Burt belefújna a hajába, vagy az orrával megcirógatná a fejét, ahogy gyakran tette, ha hátulról átölelte.

Hirtelen megborzongott, kinyitotta a szemét, felnézett.

A nyitott szobaajtóban az édesapja állt.

– Ne haragudj! Nem hittem, hogy már alszol.

Stefi felült.

– Semmi baj, apa. Még nem alszom, csak ledőltem egy kicsit, elfáradtam.

Apja leült mellé, és átölelte a vállát.

– Szeretnék veled komolyan beszélgetni a terveidről és erről a férfiról.

– Burt, apa, Burtnek hívják, de hát tudod.

– Azt hittem, veled jön.

– Gondunk volt, apa, mondtam.

– Na, igen! Vele folyton gond van. A múltjával, a munkájával. Gyakran dolgozik éjszaka és hétvégén. A múltkor megverték, aztán elázott a viharban.

– Apa! Örülök, hogy legalább a hosszú haját nem kritizáljátok – vágott vissza a lány.

– Ő indián, Stefi – szólt az apja sértetten. – Amellett pedig jól áll neki, illik hozzá. Nem kifogásokat keresünk, egyszerűen féltünk téged. Anyád szerint megnyerő férfi, igazán jóképű. De mikor elküldted róla az első képeket, én már akkor úgy véltem, hogy idős hozzád. Nem elsősorban a kora miatt. Bár ugyanannyival idősebb nálad, mint amennyivel az anyádnál fiatalabb… Értesz engem?

– Ugye, ezzel most nem azt akarod mondani, hogy akár anyával is járhatna? – próbált tréfálkozni a lány.

– Tulajdonképpen…

– Apa, te megőrültél! Burt nem öreg.

– Anyád sem! Egyszerűen arról van szó, hogy túl sok minden történt vele, és másképp látja az életet, mint Te.

– Szeretem őt, apa! Akkor jöttem rá, mikor azt hittem, elveszítettem. Kevés ember van, aki esélyt kap az újrakezdésre.

– De ha nem működik, Stefi? Ha az élet alapvető dolgairól is különbözik a véleményetek? Kislányom, te még az általánost sem fejezted be, amikor ő már Afrikában volt, és embert ölt!

– Apa!

– Te mesélted, hogy egy harcoló alakulatnál volt!

– Erről soha nem kérdeztem, és ő is csak érintette a témát. Amikor találkoztunk, már nem volt katona.

– Attól még megtörtént. Értsd meg végre, nem maradhatsz vele.

– Szeretem és ő is szeret.

– Lesz majd más. Ne menj vissza! Maradj végre itthon és lassan elfelejted.

– Ez annyira fáj nekem, apa. Hogy mondhatsz ilyet, épp te? Arra tanítottál, hogy hallgassak mindig a szívemre, és sose ítélkezzem mások felett.

– Most nem erről van szó, kislányom, hanem a jövődről, az életedről. Azt hittük, ha lejár az ösztöndíjad hazajössz, erre te kint akarsz férjhez menni. Úgy gondolom, ebbe nekünk is van beleszólásunk. Ha rosszul döntesz, hová mész utána?

– Ezt most hogy érted? Még férjhez sem mentem, és te arról beszélsz, ha elválok?

– Mi lesz veled ott kint, egy vagy két indián gyerekkel, elvált nőként, egyedül?

– Hagyjuk ezt, kérlek! – Stefi szemét elfutotta a könny. – Akkor már nem jöhetnék haza?

– Nem csak erről van szó. Burt mostani munkája is veszélyes, ha történik vele valami és úgy maradsz egyedül?

– Vannak barátaim, apa! James, Kate, Marlene, Alex. És ha Burttel történne valami, Ruth nem hagyná magára az unokáját. Ő nagyon kemény asszony, de szereti a fiát, és miatta elfogadott engem. És Burttel nem fog történni semmi! Megígérte nekem! Érted?! Szeret engem! Csalódtam benned – sírta el magát Stefi, már nem tudta visszatartani a Burt hiánya okozta bánat eddig elfojtott könnyeit, kirohant a szobából.

Stefi felhúzta az órát, hogy éjszaka felhívhassa Jamest, az óceán túlfelén. Abban bízott, hogy az esti órákban a férfi már otthon lesz.

Végül nem volt szüksége ébresztésre, mert nem tudott elaludni. A vezetékes telefont bevitte a szobájába, hogy a szülei még csak véletlenül se hallják a beszélgetést. Félve ütögette le a számokat az ölében tartott készüléken, miközben a kagylót a vállával szorította a füléhez. Reménykedett, hogy James veszi fel és nem Kate. Megkönnyebbült, amikor felismerte Thompson könnyed hangját.

– Szia, James! – válaszolt félénken a bemutatkozására.

– Stefi? – lepődött meg a férfi. – Segíthetek? Burt azt mondta, hazamentél.

– Igen, Magyarországon vagyok. James…

– Mond csak, mi bánt! Ha tudok, segítek.

– Tudnom kell, hogy Burt… – Stefi nyelt egyet, csak utána folytatta. – Burt ölt már embert?

 A telefonvonal túlsó végéről mély csend volt a válasz.

– James?

– Emiatt mentél haza? – kérdezte végül a férfi csalódottan. – Igen, ölt embert, Afrikában, és később is. Tudod, Stefi, most megleptél. Mi katonák vagyunk, nincs mérlegelési lehetőségünk, van egy feladat és kész. Sosem beszéltetek erről?

– Nem. Az apám hozta szóba, és tudnom kellett.

– Ne e szerint ítéld meg őt!  Ez butaság, Stefi. Burt jó ember, a barátom, és szeret téged – sorolta a férfi a türelmét vesztve. – Nem értelek, kislány. A francba! De megráználak most.

– James – szólalt meg Stefi zavartan, mire a férfi végre abbahagyta a méltatlankodást. – Én nem gondolok rosszat róla. Épp ezért hívtalak, mert egy barátra volt szükségem, hogy megvédhessem őt apától. Érted? Láttam, hogyan viselkedett a hotelben, amikor szemtől szemben állt Walkerrel, aki miatt elveszítette a családját. Tudom, hogy bármit tett, meg volt rá az oka. Ugye, megértesz? Kérlek, James!

– Figyelj csak, Stefi! Nagyon szeretlek, és próbállak megérteni, de ha összetöröd a szívét, utánad megyek, akár hová bújsz. Ugye, te is értesz engem? – fenyegette meg nevetve a férfi.

– Találkoztál vele? – kérdezte Stefi bátortalanul.

– Nem, csak telefonon beszéltünk. Alex szólt, hogy hazaért a rezervátumból. Te hívtad már?

Most Stefi hallgatott egy ideig.

– Nem vette fel a mobilját. Jól van?

– Rendbe fog jönni.

– Micsoda? – kérdezett közbe rémülten Stefi. – Mi baj van, James?

– Te nem tudsz semmiről – nevetett fel James zavartan. – Az unokatestvére sem szólt neked, ahogy én sem, amikor Burt kórházba került. Ő sem akarta, hogy feleslegesen aggódj.

– James, beszélj már! – Stefi keze remegett, a torka összeszorult.

– Néhány drogos kölyök miatt elszakadtak egymástól Vic-kel. Egész éjjel kint volt, jelentkeztek nála a kiszáradás tünetei, közben összeverte a bal karját, össze kellett varrni a sebet. Már jól van. Ne félj, az igazat mondom. Tanultam a hülyeségemből, amikor nem szóltam neked, hogy baj van.

– Biztos, hogy minden rendben? Légy őszinte, kérlek! – könyörgött Stefi.

– Amikor legutóbb hívtam, épp kocsiban ült. Ha tud vezetni, nincs semmi baj. Higgy nekem! Oké?

– Köszönöm, James! Megmondanád neki, hogy beszéltünk?

– Persze! Most aludj szépen, mert nálatok lassan felkel a Nap.

Stefi fáradtan ébredt, ennek ellenére korán leült reggelizni az édesapjával.

Márton István az egyik városi általános iskola igazgatóhelyettese volt. Reggeli után egy gyerektáborba készült Mátraházára, ahol több diákja is nyaralt. A kávéját kevergetve figyelte, ahogy a felesége a lányuk elé teszi a bögrét, tányért. Éva a kenyérkosárból elvett egy szelet barnakenyeret, és óvatosan megkérdezte:

– Még mindig szereted? Megkenhetem vajjal? Vettem téli szalámit, mert az volt a kedvenced.

Stefi hálásan elmosolyodott.

– Köszönöm, anyu! – Hirtelen lehajtotta a fejét, és az üres tányért nézte. Borzalmas dologra készült, de majd szétvetette a türelmetlenség, és nem tudott várni.

– Talán nem a legjobbkor mondom – jelentette ki, felszegve az állát.

Édesanyja a tányérjára tette a szalámis kenyeret, aztán tejeskávét töltött a bögrébe egy virágos kancsóból.

Stefi emlékezett rá, hogy a kancsó az egyik dédmamáé volt, és csak karácsonykor vették elő. Biztos volt benne, hogy a szülei sem kezdték el napi rendszerességgel használni az elutazása óta. Az ünnepi teríték tehát csak az ő hazatérésének szólt. Ahogy megérezte a kávé illatát, liftezni kezdett a gyomra, megpróbált a szendvicsre koncentrálni.

Az előző mondata ott lógott a levegőben, és az apja várakozva figyelte.

– Hazamegyek – jelentette ki a lány.

– Hova haza? – István a tányérjára dobta a saját kenyerét.

Lánya beharapta az alsó ajkát, és nagyot nyelt.

– Haza, Burthöz. – Ahogy kimondta, érezte, ahogy felenged benne a feszültség. Ugyanabban a pillanatban megértette, miért küldte ide a férfi. Tudta, hogy menten elsírja magát. Édesapja kifejezéstelen arccal nézte. Az anyukája pedig mellé lépett, és átölelte, a mellére vonta a fejét, ám ő eltolta magától.

– Azt mondta, azért kell eljönnöm, hogy egyedül végiggondolhassam, itt akarok-e maradni. Tisztában volt vele, ha reggel felébredek a szobámban, és itt látlak benneteket, érzem az itteni illatokat, akkor talán nem szeretnék visszamenni. Amikor ma felébredtem… és most ne haragudjatok meg – sírta el magát Stefi. – Őt kerestem, és nem volt mellettem. Hiányzik nekem. James azt mondta, hogy baj történt a rezervátumban és kórházban volt. Épp akkor, amikor én eljöttem. Ne haragudj, apu, kérlek!  – Stefi felállt és félve indult az édesapja felé.  István nem várta meg, ő is felállt, hozzálépett és átölelte.

– Te ne haragudj, kicsim! Nagyon nehéz ez nekem. Nehéz elfogadni, hogy a pici lányomnak már nincs szüksége rám. Hogy van valaki más, aki vigyáz rá, szereti és gondoskodik róla.  Nem hittem, hogy megállsz majd a saját lábadon. Abban reménykedtem, hogy kétségbeesve rohansz haza, néhány hónap után.  Amikor mégsem jöttél, azzal biztattam magam, hogy nem baj, majd lejár a szerződésed. Erre az igazgatónő ott tartott a könyvtárban. Aztán megismerted Burtöt. Amikor hallottuk, hogy talán meghalt, megkönnyebbültünk. Ne haragudj, de így volt. Azt hittük, hazajössz végre és vége a rémálomnak, de te így is kint maradtál. Tudom, hogy visszamész, de kérek valamit. Mint az apád, kérem, hogy a férfi, akit választottál, jöjjön ide a házamba. Értesz engem, Stefi?

A lány komoly arccal bólintott.

– Látni akarom, a szemébe kell néznem. Tudnom kell, hogy kire bízom az életed. Tehát ne menj vissza, ő jöjjön ide érted.

– Megpróbálom, apa, csak adj egy kis időt!

– Rajta múlik kislányom, és ebből az is kiderül, milyen fontos vagy neki.