 |
| Kép: Pixabay |
Burt már fél éve dolgozott a Spalding Teamnél, és még egyetlen napot sem mulasztott, amikor Jack szabadságra küldte. Spalding megnyugtatta, hogy semmi kivetnivalót nem talált eddigi munkájában, de a feladatuk megkívánja a maximális fizikai és lelki felkészültséget, és ehhez elengedhetetlen időnként a lazítás és a pihenés.
Így ezen a hétfő reggelen nem az órája ébresztette Burtöt. Amikor odanyúlt érte a szekrényre, sóhajtva állapította meg, hogy még csak fél hét van. Hanyatt fordult, és a fejére szorította a párnát.
Rájött, hogy a Jack által emlegetett két dolog: a lazítás és a pihenés mibenlétéről tulajdonképpen sejtelme sincs. Szabadsága idejére egyetlen konkrét tervet fogalmazott meg magában: fel kell újítani a ruhatárát. A Spalding Teamnek köszönhetően kiváló minőségű öltönyökhöz, ingekhez, nyakkendőkhöz, sőt bőrcipőkhöz jutott, viszont pólókra, új tréningruhákra és futócipőre szüksége volt.
Pontosan tudta, mindezt hol fogja megvásárolni. Megnyitása óta ugyanabba a sportfelszerelés és túraboltba járt. Ötnapos szabadságából a bevásárlás mindössze két órát vehet igénybe, ha hozzászámolja még a rákövetkező szombatot és vasárnapot, közel százötven üres órája marad, mely elképesztően hosszú időnek tűnt.
Felkelt, felöltözött, és futni ment a közeli parkba. Amikor visszatért, lezuhanyozott, és reggelit készített magának. Tojást sütött, teát főzött. Gondosan megterítette az asztalt, végül felnyitott egy füstöltlazac-konzervet.
Amikor asztalhoz ült és enni kezdett, eszébe jutott, hogy Iversen nagypapának mennyire hiányzott az igazi füstölt hal, melyet még gyermekkorában evett otthon, Dániában.
Vajon él-e még az öreg? Lassan húsz éve nem látta, és nem hallott felőle, lehet már vagy kilencven éves. Talán meg kellene látogatnia…
Az órára nézett, alig múlt fél kilenc, vásárolni még korán volt. Végül sportújságok olvasásával ütötte el az időt. Aztán a kocsit a ház előtt hagyva, gyalog indult a belvárosba.
Az áruháznál feltűnt neki egy három év körüli, barna hajú, copfos kislány, aki az édesanyja kezét fogva, körbe-körbe szaladgált. A fiatalasszony szürke-fehér csíkos kiskosztümöt viselt, Burt nagyon ismerősnek találta az arcát.
– Mary? – kérdezte óvatosan.
A fiatal nő ránézett, egy ideig csodálkozva nézte, aztán gondosan kikészített, csinos arcán ragyogó mosoly jelent meg:
– Burt? Istenem, de jó újra látni! – Mary átölelte a férfi nyakát, Burt meglepődött, de viszonozta az ölelést. A fiatal nő egy kicsit hátrébb lépett, és a férfi arcát figyelte, a zavar legkisebb jele nélkül megérintette hosszú haját.
– Magának sosem lett volna szabad rövidre vágatni a haját – jegyezte meg komoly arccal, aztán hozzátette:
– Minden ismerősömnek elmeséltem, milyen nagyszerűen bánt Katie-vel – Mary a kislányára mosolygott, aki kicsit megszeppenve álldogált mellette, a lábának támaszkodva.
Burt leguggolt a kislányhoz.
– Szia, hercegnő! – mosolygott rá.
Katie csodálkozva nézett rá:
– Honnan tudod, hogy hercegnő vagyok?
– Azt hiszem, ezt mindenkinek észre kell vennie. Egy ilyen szép kislány csakis igazi hercegnő lehet.
Burt felnézett Maryre, aztán felállt.
– Hova készülnek?
– Tulajdonképpen ide az áruházba. Állásinterjúm lesz tíz órakor, de a bébiszitterem beteg lett, és nem tudtam Katie-t senkire sem rábízni.
– Nem hiszem, hogy előnyt szerez vele, ha magával viszi – Burt töprengve végigsimított az állán, aztán megfogta Katie kezét. – Átmegyünk kirakatokat nézegetni a szemközti bevásárlóközpontba. Mit szólsz hozzá, hercegnő?
Mary ámulva nézett a férfira.
– Burt, de hát nem rabolhatom az idejét – tiltakozott zavartan.
– Szabadságon vagyok – mondta előzékenyen a férfi. Elővette a tárcáját, és kivette a névjegyét, Mary kezébe nyomta. – Hívja fel a mobilomat, ha végzett, rendben?
Mary gyanakodva méregette Iversent.
– Ugye, nem rabolja el Katie-t?
Burt felsóhajtott, az órájára nézett:
– Tökéletesen igaza van, hogy fél. Beviszi az állásinterjúra a kislányt, vagy rám bízza?
Mary a kezét nyújtotta, Burt gyengéden megfogta az ujjait.
– Menjen, aztán ügyes legyen!
Így ezen a hétfő reggelen nem az órája ébresztette Burtöt. Amikor odanyúlt érte a szekrényre, sóhajtva állapította meg, hogy még csak fél hét van. Hanyatt fordult, és a fejére szorította a párnát.
Rájött, hogy a Jack által emlegetett két dolog: a lazítás és a pihenés mibenlétéről tulajdonképpen sejtelme sincs. Szabadsága idejére egyetlen konkrét tervet fogalmazott meg magában: fel kell újítani a ruhatárát. A Spalding Teamnek köszönhetően kiváló minőségű öltönyökhöz, ingekhez, nyakkendőkhöz, sőt bőrcipőkhöz jutott, viszont pólókra, új tréningruhákra és futócipőre szüksége volt.
Pontosan tudta, mindezt hol fogja megvásárolni. Megnyitása óta ugyanabba a sportfelszerelés és túraboltba járt. Ötnapos szabadságából a bevásárlás mindössze két órát vehet igénybe, ha hozzászámolja még a rákövetkező szombatot és vasárnapot, közel százötven üres órája marad, mely elképesztően hosszú időnek tűnt.
Felkelt, felöltözött, és futni ment a közeli parkba. Amikor visszatért, lezuhanyozott, és reggelit készített magának. Tojást sütött, teát főzött. Gondosan megterítette az asztalt, végül felnyitott egy füstöltlazac-konzervet.
Amikor asztalhoz ült és enni kezdett, eszébe jutott, hogy Iversen nagypapának mennyire hiányzott az igazi füstölt hal, melyet még gyermekkorában evett otthon, Dániában.
Vajon él-e még az öreg? Lassan húsz éve nem látta, és nem hallott felőle, lehet már vagy kilencven éves. Talán meg kellene látogatnia…
Az órára nézett, alig múlt fél kilenc, vásárolni még korán volt. Végül sportújságok olvasásával ütötte el az időt. Aztán a kocsit a ház előtt hagyva, gyalog indult a belvárosba.
Az áruháznál feltűnt neki egy három év körüli, barna hajú, copfos kislány, aki az édesanyja kezét fogva, körbe-körbe szaladgált. A fiatalasszony szürke-fehér csíkos kiskosztümöt viselt, Burt nagyon ismerősnek találta az arcát.
– Mary? – kérdezte óvatosan.
A fiatal nő ránézett, egy ideig csodálkozva nézte, aztán gondosan kikészített, csinos arcán ragyogó mosoly jelent meg:
– Burt? Istenem, de jó újra látni! – Mary átölelte a férfi nyakát, Burt meglepődött, de viszonozta az ölelést. A fiatal nő egy kicsit hátrébb lépett, és a férfi arcát figyelte, a zavar legkisebb jele nélkül megérintette hosszú haját.
– Magának sosem lett volna szabad rövidre vágatni a haját – jegyezte meg komoly arccal, aztán hozzátette:
– Minden ismerősömnek elmeséltem, milyen nagyszerűen bánt Katie-vel – Mary a kislányára mosolygott, aki kicsit megszeppenve álldogált mellette, a lábának támaszkodva.
Burt leguggolt a kislányhoz.
– Szia, hercegnő! – mosolygott rá.
Katie csodálkozva nézett rá:
– Honnan tudod, hogy hercegnő vagyok?
– Azt hiszem, ezt mindenkinek észre kell vennie. Egy ilyen szép kislány csakis igazi hercegnő lehet.
Burt felnézett Maryre, aztán felállt.
– Hova készülnek?
– Tulajdonképpen ide az áruházba. Állásinterjúm lesz tíz órakor, de a bébiszitterem beteg lett, és nem tudtam Katie-t senkire sem rábízni.
– Nem hiszem, hogy előnyt szerez vele, ha magával viszi – Burt töprengve végigsimított az állán, aztán megfogta Katie kezét. – Átmegyünk kirakatokat nézegetni a szemközti bevásárlóközpontba. Mit szólsz hozzá, hercegnő?
Mary ámulva nézett a férfira.
– Burt, de hát nem rabolhatom az idejét – tiltakozott zavartan.
– Szabadságon vagyok – mondta előzékenyen a férfi. Elővette a tárcáját, és kivette a névjegyét, Mary kezébe nyomta. – Hívja fel a mobilomat, ha végzett, rendben?
Mary gyanakodva méregette Iversent.
– Ugye, nem rabolja el Katie-t?
Burt felsóhajtott, az órájára nézett:
– Tökéletesen igaza van, hogy fél. Beviszi az állásinterjúra a kislányt, vagy rám bízza?
Mary a kezét nyújtotta, Burt gyengéden megfogta az ujjait.
– Menjen, aztán ügyes legyen!
Mary a megbeszélés után azonnal elővette a telefonját, de aztán mégsem hívta fel Iversent, inkább elhatározta, hogy megkeresi a kislányát és a férfit.
Ahogy az egy átlagos hétköznap délelőtt lenni szokott, nem volt különösebb zsúfoltság a bevásárlóközpontban. Mary kicsit izgatottan ment végig az üzletek között, ide-oda nézegetve.
Iversent gyorsan kiszúrta egy padon, hatalmas rózsaszínű mókus társaságában.
Aztán észrevette Katie-t is, aki takarásban, a férfi jobb oldalán üldögélt. Marynek távolról úgy tűnt, minden rendben, a kislány a lábát lógázva mesélt, és valamit evett.
– Jó napot! – köszönt rájuk, amikor odaért.
Katie leugrott a padról, és miután az édesanyja felkapta, átölelte a nyakát.
Burt felállt, mosolyogva biccentett.
– Ez mi? – kérdezte Mary, a plüssmókus felé intve.
A férfi vállat vont.
– Nem volt más választásom. Vagy bepisil, vagy beviszem a férfi WC-be.
Mary nem értette, mi köze ennek a mókushoz, kérdőn felvonta a szemöldökét.
– Nem akart bejönni, csak vele.
Mary zavartan elmosolyodott.
– Kifizetem – mondta gyorsan.
– Hagyja csak! – emelte fel Burt tiltakozva a kezét.
– És mit eszik?
– Zsozs – válaszolt Katie büszkén, teleszájjal.
– Rozszsemle – fordított Burt.
– Hogy vette rá?
– Megmondtam neki, hogy a mókus után már csak erre maradt pénzem – kacsintott a férfi. – Hogy sikerült az állásinterjú?
– Minden feltételnek megfelelek, de sok a jelentkező, a hétvégéig értesítenek.
– Ha igazán ott szeretne dolgozni, akkor maga kapja meg a helyet – mondta biztatóan Burt, az órájára pillantva. – Mit terveztek még mára?
– Bevásárolunk, aztán hazamegyünk és ebédet főzünk.
Burt bólintott:
– Jó, akkor bevásárolunk, és meghívom Önöket ebédre.
Mary azt hitte, álmodik.
Katie egy gyorsbüfébe szeretett volna menni, de Burt rábeszélte egy olasz étteremre, abban bízva, hogy a tésztát minden gyerek szereti.
A kislány valóban szépen ebédelt, de már az asztalnál nagyon álmos volt, és mikor a metróhoz indultak, szerette volna, ha Mary felveszi. Az asszony fáradtan tiltakozott. Burt mondván, hogy őmiatta nincsenek még otthon, vállalta, hogy viszi Katie-t.
Az alagútban, míg a földalattira vártak, a kislány elaludt a férfi karjában, így hazáig kísérte őket. Miután Katie-t lefektették a szobájában, Mary nem engedte el Burtöt kávé és sütemény nélkül.
A konyhaasztalnál ülve beszélgettek, leginkább Katie-ről.
Mary egyszer csak kijelentette:
– Valószínű, hogy nem fogadom el az állást.
Burt meglepetten nézett rá.
– Nincs szükségem a munkára, de néha rám tör a keserűség, és elmegyek egy-két állásinterjúra. Katie-nek ártok vele, ha munkát vállalok. Hiszen Patricket is alig látja.
– Patrick?
– A férjem – válaszolt Mary, a legnagyobb természetességgel.
– Fedélzeti mérnök egy kereskedelmi hajón. Amíg csak ketten voltunk, sokkal könnyebb volt. Most már az is fáj, hogy Katie-nek nélkülöznie kell az apját.
Burt elgondolkozva nézte a fiatalasszony szomorú arcát. Julie jutott az eszébe. Vajon a feleségét is ilyen bánatosnak és elveszettnek látták mások, amikor ő távol volt?
Marynek jólesett, hogy végre kiöntheti a szívét valakinek. Burt megfelelő hallgatóságnak bizonyult. Mindvégig érdeklődve figyelt, néha apró, kedveskedő megjegyzéseket szúrt közbe. A fiatalasszony egy-egy mondata, vagy megjegyzése újra és újra Julie-t juttatta Burt eszébe, közben egyre nőtt benne a feszültség.
Mary kérésére megvárta, míg Katie felébred, aztán sietve elköszönt. Az utcán taxiba szállt, és a temetőbe vitette magát.
A temetés után hónapokig nem volt képes eljönni. Aztán mikor leszerelt, és magányosan járta az utcákat, néha betévedt a sírkertbe, ilyenkor órákon át némán üldögélt a márványlap mellett.
A kapunál virágcsokrot vásárolt. Összeszoruló torokkal, sietős léptekkel a családja nyughelyéhez indult.
Amikor a sírhoz ért, néhány pillanatig kereste a szavakat, aztán félhangosan beszélni kezdett. Nem zavarta, hogy bárki meghallhatja. Sokkal tartozott Julie-nak.
Ahogy az egy átlagos hétköznap délelőtt lenni szokott, nem volt különösebb zsúfoltság a bevásárlóközpontban. Mary kicsit izgatottan ment végig az üzletek között, ide-oda nézegetve.
Iversent gyorsan kiszúrta egy padon, hatalmas rózsaszínű mókus társaságában.
Aztán észrevette Katie-t is, aki takarásban, a férfi jobb oldalán üldögélt. Marynek távolról úgy tűnt, minden rendben, a kislány a lábát lógázva mesélt, és valamit evett.
– Jó napot! – köszönt rájuk, amikor odaért.
Katie leugrott a padról, és miután az édesanyja felkapta, átölelte a nyakát.
Burt felállt, mosolyogva biccentett.
– Ez mi? – kérdezte Mary, a plüssmókus felé intve.
A férfi vállat vont.
– Nem volt más választásom. Vagy bepisil, vagy beviszem a férfi WC-be.
Mary nem értette, mi köze ennek a mókushoz, kérdőn felvonta a szemöldökét.
– Nem akart bejönni, csak vele.
Mary zavartan elmosolyodott.
– Kifizetem – mondta gyorsan.
– Hagyja csak! – emelte fel Burt tiltakozva a kezét.
– És mit eszik?
– Zsozs – válaszolt Katie büszkén, teleszájjal.
– Rozszsemle – fordított Burt.
– Hogy vette rá?
– Megmondtam neki, hogy a mókus után már csak erre maradt pénzem – kacsintott a férfi. – Hogy sikerült az állásinterjú?
– Minden feltételnek megfelelek, de sok a jelentkező, a hétvégéig értesítenek.
– Ha igazán ott szeretne dolgozni, akkor maga kapja meg a helyet – mondta biztatóan Burt, az órájára pillantva. – Mit terveztek még mára?
– Bevásárolunk, aztán hazamegyünk és ebédet főzünk.
Burt bólintott:
– Jó, akkor bevásárolunk, és meghívom Önöket ebédre.
Mary azt hitte, álmodik.
Katie egy gyorsbüfébe szeretett volna menni, de Burt rábeszélte egy olasz étteremre, abban bízva, hogy a tésztát minden gyerek szereti.
A kislány valóban szépen ebédelt, de már az asztalnál nagyon álmos volt, és mikor a metróhoz indultak, szerette volna, ha Mary felveszi. Az asszony fáradtan tiltakozott. Burt mondván, hogy őmiatta nincsenek még otthon, vállalta, hogy viszi Katie-t.
Az alagútban, míg a földalattira vártak, a kislány elaludt a férfi karjában, így hazáig kísérte őket. Miután Katie-t lefektették a szobájában, Mary nem engedte el Burtöt kávé és sütemény nélkül.
A konyhaasztalnál ülve beszélgettek, leginkább Katie-ről.
Mary egyszer csak kijelentette:
– Valószínű, hogy nem fogadom el az állást.
Burt meglepetten nézett rá.
– Nincs szükségem a munkára, de néha rám tör a keserűség, és elmegyek egy-két állásinterjúra. Katie-nek ártok vele, ha munkát vállalok. Hiszen Patricket is alig látja.
– Patrick?
– A férjem – válaszolt Mary, a legnagyobb természetességgel.
– Fedélzeti mérnök egy kereskedelmi hajón. Amíg csak ketten voltunk, sokkal könnyebb volt. Most már az is fáj, hogy Katie-nek nélkülöznie kell az apját.
Burt elgondolkozva nézte a fiatalasszony szomorú arcát. Julie jutott az eszébe. Vajon a feleségét is ilyen bánatosnak és elveszettnek látták mások, amikor ő távol volt?
Marynek jólesett, hogy végre kiöntheti a szívét valakinek. Burt megfelelő hallgatóságnak bizonyult. Mindvégig érdeklődve figyelt, néha apró, kedveskedő megjegyzéseket szúrt közbe. A fiatalasszony egy-egy mondata, vagy megjegyzése újra és újra Julie-t juttatta Burt eszébe, közben egyre nőtt benne a feszültség.
Mary kérésére megvárta, míg Katie felébred, aztán sietve elköszönt. Az utcán taxiba szállt, és a temetőbe vitette magát.
A temetés után hónapokig nem volt képes eljönni. Aztán mikor leszerelt, és magányosan járta az utcákat, néha betévedt a sírkertbe, ilyenkor órákon át némán üldögélt a márványlap mellett.
A kapunál virágcsokrot vásárolt. Összeszoruló torokkal, sietős léptekkel a családja nyughelyéhez indult.
Amikor a sírhoz ért, néhány pillanatig kereste a szavakat, aztán félhangosan beszélni kezdett. Nem zavarta, hogy bárki meghallhatja. Sokkal tartozott Julie-nak.
– Régen beszéltünk. Walker meghalt, egy rendőr lelőtte. Ne haragudj, hogy nem tudtam megadni, amire vágytál. Míg kórházban voltam, akadtak pillanatok, amikor azt hittem, miattad történik minden. Igazat adtam Franknek és apádnak, hogy egy semmirekellő vagyok. Már azt is tudom, hogy csak az én kedvemért mondtad mindig: „Nem számít, mikor, csak gyere haza!” Arra vágytál, hogy veletek legyek, ahogy egy rendes férj és apa. Örökké hálás leszek az együtt töltött nyarakért, a tanév alatt a katonai kollégiumba küldött leveleidért. Köszönök mindent, Julie! Annyi mindent el kellett volna mondanom neked… – Burt leguggolt, megsimogatta a fényképet a márványlapon, mellétette a virágcsokrot.
– Tudom, hogy jobban vigyázol Davie-re, mint én rátok...
Mutatóujjával átrajzolta a fia nevét őrző aranybetűket, néhány pillanat múlva lassan felállt.
A szorongás, ami a kapun belépve tört rá, mostanra eltűnt. Kimerültnek és gyengének érezte magát, mintha régóta cipelt, nehéz tehertől szabadult volna meg. Tudta, hogy kétszeresen is elkésett ezzel a vallomással. Helyesebb lett volna akkor elmondani Julie-nak, amikor még együtt voltak. A baleset után pedig, a menekülés és a rejtőzködés helyett szembe kellett volna néznie a lelkiismeretével. Ám hogy idáig eljusson, részt kellett vennie a Naptánc szertartásán.
– Tudom, hogy jobban vigyázol Davie-re, mint én rátok...
Mutatóujjával átrajzolta a fia nevét őrző aranybetűket, néhány pillanat múlva lassan felállt.
A szorongás, ami a kapun belépve tört rá, mostanra eltűnt. Kimerültnek és gyengének érezte magát, mintha régóta cipelt, nehéz tehertől szabadult volna meg. Tudta, hogy kétszeresen is elkésett ezzel a vallomással. Helyesebb lett volna akkor elmondani Julie-nak, amikor még együtt voltak. A baleset után pedig, a menekülés és a rejtőzködés helyett szembe kellett volna néznie a lelkiismeretével. Ám hogy idáig eljusson, részt kellett vennie a Naptánc szertartásán.
Huszadik fejezet: 2023. május 14.
 |
| A család |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése