 |
| Kép: Pixabay |
Ezúttal a reggelihez nem készítettek igazi svédasztalt, kistányérokra egyféle szalámit és egy kevés vajat tettek a személyzet tagjai, a fonott kosarakban a kiflik és zsemlék helyett kenyérszeletek sorakoztak. Úgy tűnt, az igazgató megpróbál gazdálkodni a rendelkezésre álló tartalékokkal.
A banda tagjai közül csak a sebhelyes tartózkodott a helyiségben. A konyha előtt üldögélt egy bárszéken, fegyverét a kezében tartotta, mellette a tálalón pedig egy papírlap hevert. A férfi az órájára pillantott. Az elkövetkező percekben még érkezett néhány vendég. A fegyveres fickó türelmesen várakozott hét óráig, aztán olvasni kezdte a neveket.
A vendégek egymás után jelentkeztek, akár az iskolások, senki sem hiányzott közülük. Amikor a névsor végére ért, a rabló udvariasan megköszönte az engedelmességet. Kérte, hogy két óra múlva legyenek itt újra. Majd köszönés után nyugodt léptekkel távozott. Többen csodálkozva bámultak utána.
– Különös figura – jegyezte meg Susan.
– Intelligens – Burt elgondolkozva nézett maga elé.
Thomas Iversen tányér mellett nyugvó kezére tette a kezét, asztaltársa csodálkozva nézett rá.
– Számíthatunk rád? – kérdezte York.
– Mire gondolsz? – kérdezte Iversen értetlen arccal.
Burt visszakísérte Stefit a szobájához. Megvárta, míg a lány kinyitja az ajtót, de mivel őt nem hívta be, köszönt és elment.
Stefi a távolodó férfi hátát bámulta. Legszívesebben utánarohant volna, de elkésett, Burt már leszaladt a lépcsőn. A lány becsukta az ajtót, körülnézett a szobában. Az ágy vetetlen volt, és még a szemeteskukát sem ürítették ki. A szobalányok tehát nem úgy végzik a munkájukat, mintha, mi sem történt volna. Stefi az erkélyhez lépett, és kinézett. Az úttest túloldalán három rendőrautó állt, a szálloda előtt szalaggal lezárták a fél úttestet. Mivel nem merte kinyitni az ajtót, hogy kimenjen az erkélyre, mást nem láthatott. A sárga rendőrségi szalagot erős szél cibálta, az égen gyülekező felhőket is figyelembe véve, komoly vihar készülődött.
A lány visszaballagott az ágyhoz. Érezte, hogy az arcába szökik a vér, ahogy az éjjel történtekre gondolt. Aztán, mintha hideg vizet zúdítottak volna a nyakába, rádöbbent, hogy bármikor meghalhat ő is, és Burt is.
– Túszok vagyunk – suttogta. Szégyenérzetét harag és dac váltotta fel. – Nekem is jár ennyi, egy őrült éjszaka, mielőtt meghalok – jelentette ki emelt hangon, saját tükörképét bámulva a televízió sötét képernyőjén.
Aztán összerázta a párnákat, eligazította a takarókat, közben, mintha nem is vele történtek volna, álomszerű képekként villantak fel előtte az elmúlt napok eseményei.
Walkerrel és társaival csendes, sokszor unalmas, zárt világába hátborzongató kegyetlenséggel tört be a valóság. Burttel kapcsolatban is sok volt benne a félelem és a kétség. A férfi indián léte, sötétbarna szeme feledtette vele, hogy valójában semmit sem tud róla.
Halk kopogás után valaki lenyomta a kilincset, Stefi riadtan nézett fel.
Burt lépett be. Mérgesnek tűnt. Becsukta az ajtót, és ráfordította kulcsot.
– Nem zártad be az ajtót – mondta szemrehányó hangsúllyal.
– Elfelejtettem, összezavarodtam – mentegetőzött a lány, aztán sóhajtva hozzátette:
– Borzalmas ez a várakozás.
– Tudom. Yorkkal korábban beszélgettünk erről. Elmondtam neki, hogy a vendégek nem sokáig bírják majd a szobáikban, és előbb-utóbb mindenki ott marad az étteremben.
– Így gondolod?
– Igen. Fenyegetett helyzetben az emberek nagyobb biztonságban érzik magukat társaságban, mint egyedül.
– Nem segítenél Thomaséknak? Kitaláltak valami.
Burt sóhajtott, még mindig nem lépett beljebb az ajtó elől.
– Az ilyen kezdeményezéseknek ritkán van jó vége. Sokan meghalhatnak.
– Akkor miért nem beszéled le őket a tervükről?
Burt töprengve vállat vont.
– Menjünk le az étterembe, jó? – Stefi félénk kérésére a férfi arcán gyengéd mosoly jelent meg, kitárta a karját.
– Gyere ide!
A lány odaszaladt, és hozzábújt.
– Miért nem hívtál be? – kérdezte Burt, orrával Stefi haját cirógatva.
– Nem tudom, de rögtön megbántam. Jó, hogy itt vagy – suttogta a lány.
– Beköltözhetnél a szobámba. Ha én költöznék hozzád, esetleg nem mernél elküldeni, ha mégis eleged lenne belőlem – ajánlotta a férfi.
– Olyan hosszú időre tervezel maradni? – Stefi erőltetetten nevetett.
A férfi elengedte a lányt, kinyitotta az üvegajtót, és kilépett az erkélyre.
– Fogalmam sincs, meddig maradunk itt.
– Miért mondod ezt? – a lány aggódva figyelte, ahogy Burt egészen a korlátig kimerészkedik.
– Nem küldtek tárgyalót. Olyan, mintha nem terveznének semmit – a férfi egy pillanatra visszafordult Stefi felé.
– Azt szeretnék, hogy Walker is ezt higgye – vélte a lány.
– Legyen neked igazad – mondta Burt vállat vonva. Kihajolt a korláton, és lenézett.
Az első emeleti erkélyek egyikén, néhány szobával arrébb valaki egyensúlyozott.
– Kirk! – szólt le Iversen fojtott hangon.
A fiú ügyesen megkapaszkodott, csak aztán nézett fel.
Burt intett neki.
– Menj vissza! – sziszegte fenyegetően.
Kirk megrázta a fejét. Megpördült a korláton, aztán leguggolt. A következő pillanatban már kinyújtott karral lógott az erkély külső oldalán. Puhán leugrott a járdára, aztán eszeveszett iramban rohanni kezdett, át az úttesten, a rendőrök felé.
Ezt már Stefi is látta. Félelmével nem törődve, kirohant Burthöz. Kirköt már csak néhány lépés választotta el a biztonságtól, amikor felugatott egy fegyver, és a fiú teste többször megrándult.
Stefi Burt melléhez szorította a homlokát, a férfi átkarolta a vállát. Kirk tett még néhány bizonytalan lépést. Aztán feltűnt két golyóálló mellényes, sisakos rohamrendőr. Két oldalról megragadták, és bevonszolták szerencsétlen fiút a szemközti épületbe.
– Ezt túl lehet élni? – suttogta Stefi Burt ingébe.
A férfi a fejét ingatta:
– Kicsi az esélye…
– Fiúk ezzel a hotellel valami nagyon nem stimmel. – David egy halom telenyomtatott papírral jelent meg a társalgóban, ahol jelenleg csak James és Alex tartózkodott.
A vékony fiatalember az asztalra ömlesztette a gyűjteményét.
– Na, figyeljetek – emelt fel egy papírt, és azt lengetve magyarázott. – Te mondtad, James, hogy a kivitelező hibája miatt nem sikerült az idény kezdetére átadni az épületet. Nos, ez nem egészen igaz. A Forever Forrest szállodalánc színei a barna és a zöld. Hoteljeiket e színek különböző árnyalatai uralják. A mi hotelünk felső szintjeire valaki égszínkék és tengerkék festést, tapétát és kárpitot rendelt. A Silent Beach-i partnereknek maguknak kell állni a szerződés szerinti állapotra való átalakítást. Na, és most jön a legjobb. – David már egy másik papírlapot lobogtatott.
James kivette a kezéből és beleolvasott, míg a társa tovább beszélt:
– Egy néhány hónappal ezelőtti interjúban a szállodaigazgató büszkén állította, hogy egy igazi tengerparti létesítmény igazgatója lesz, mely még belső kialakításában is a tenger és ég kékjét idézi majd a vendégek elé.
– David, ez még tőled is merész feltételezésnek tűnik – ingatta a fejét James.
– Azt gondolod, hogy az igazgató benne van? – Alexander felállt a fotelből, ahol eddig bóbiskolt, és ő is böngészni kezdte a papírokat.
– Valami gyémántos ruha kellett volna ezeknek a szemeteknek. Arra rákerestél, hogy tudtak egy ilyen értéket egy félig kész helyre bevinni? – kérdezte Alex, David arcát fürkészve.
Most már James is komolyabban vette a dolgot.
– Ha találnánk valamit arra vonatkozóan, hogy a ruhabemutató szervezése is az igazgató műve, akkor elég egyértelmű lenne a dolog.
Ekkor már mind a hárman lázasan kutattak a papírok között.
Nyílt az ajtó, és Williams ezredes lépett be. A katonák tisztelegtek, aztán várakozva néztek rá. Az ezredes arca semmi jót nem ígért.
– Lelőttek egy fiút, miután szökést kísérelt meg. Az orvosok küzdenek az életéért, de kevés az esélye. Burt egyelőre jól van. Megpróbálta megállítani a fiatalembert, sajnos sikertelenül. A személyleírás, amit a rendőrök adtak, legalábbis rá illik. Sajnos Walker még mindig nem kért tárgyalót. Állítólag egyszer beszéltek vele, és azóta hallgat. A hatóságok részéről teljes a tanácstalanság.
– Mi nem segíthetnénk, uram? – kérdezte Alex.
A hotel éttermének ablakain még betűzött a nap, mert az erős szél egyelőre szétoszlatta a felhőket.
A névsorolvasást ezúttal Walker tartotta, de Rogers is elkísérte. A vendégek nyugtalanok és feszültek voltak. Ann a fekete házaspár asztalánál ült. Stefi szíve összeszorult a lány vértelen arcát, üres tekintetét látva.
– Ann felfogja, mi történik körülötte? – kérdezte Stefi Burttől. A férfi Kirk húgát vizsgálgatva válaszolt:
– Nem tudom. Talán valaki nyugtatót adott neki, nagyon furcsa.
Klaus hirtelen felállt, feldúlt arccal mondott valamit az apjának, aztán futva az ajtó felé indult. Hessler rémülten kiáltott utána. Bernd sírni kezdett, és az anyjához bújt.
Rogers öles léptekkel Klaus után rohant, megragadta a karját.
– Walker úr még nem fejezte be!
A gyerek rugdalózni kezdett, hogy kiszabaduljon, közben kiabált:
– Az autóm! Az előtérben maradt az autóm!
Rogers hatalmas pofont kevert le neki. A kisfiú megmerevedett, tágra nyílt, rémült szemmel nézett a férfira, aztán keservesen sírni kezdett.
A termen felháborodott moraj futott át. Hessler felállt, a fiához rohant. Felemelte, és a karjába zárta a zokogó gyereket.
Stefi látta Burt arcán az aggodalmat. Iversen talán közbeavatkozott volna, ha a józan ész és a sokéves katonai tapasztalat nem tartja vissza. A lány mindenesetre örült, hogy a férfi ott maradt az asztalnál. Thomas ezzel szemben megint morogni kezdett.
– Te egy kripli vagy – adott hangot megvetésének.
Stefi szíve összeszorult, amikor visszanézett Burtre. A férfi a haragját próbálta leplezni.
A lány átérezte, hogy Thomas folyamatos piszkálódása mennyire bosszanthatja Burtöt. Senki nem tudhatta, hol az a pont, amikor elveszíti végtelennek tűnő türelmét. York talán épp ezt kívánta elérni: kimozdítani Iversent a várakozó álláspontról, és tettekre kényszeríteni. Ezúttal még Susan is hangot adott ellenérzéseinek:
– Segíteni kellett volna Hessler úrnak.
– Ilyen helyzetben jobb nyugodtnak maradni – morogta Burt. – Nem hiszem, hogy a férjed egy hasonló ütést szeretne kapni, mint Goodwin.
Thomas egy kicsit eltöprengett a hallottakon.
Burt ezt észrevéve folytatta:
– És még szerencséje volt, mert rá is lőhettek volna. Nem értem, miért nem maradtok nyugodtan. Az éjjel beszéltem az egyik pincérrel, ő is szeretett volna visszavágni nekik. Ezek a fickók egyelőre még tűrhetően viselkednek. Ám, ha sokáig itt kell maradniuk, vagy a túszok nem képesek elnyugodni, idővel elszakad a cérna, és még több áldozat lesz. Nem vagyok gyáva, Thomas, legszívesebben visszaadtam volna azt a pofont Rogersnek, amit Klaus kapott. Mire jutottam volna vele? Walker golyót ereszt belém.
York tehetetlen dühvel nézett Burtre. Tudta, hogy igaza van, de úgy érezte, ha ezt kimondja, azokat árulja el, akikkel már kész tervet állítottak fel a dolgok rendezésére. Már egyre biztosabb volt abban, hogy Burtöt jobb lesz kihagyni a játékból. Okoskodása elég sajátos volt. Emlékeztette magát, hogy Iversen saját bevallása szerint már veszített katonát és túszt is mentés során. Tehát ő sem tévedhetetlen. Előfordulhat, hogy ezúttal is rosszul ítéli meg a helyzetet.
A vihar alkonyatkor tört rá a városra. A szél orkánná fokozódott, félelmetes hanggal süvített odakinn. Távol villámok cikáztak és égzengés hallatszott, hamarosan megérkezett az eső is, a levegő érezhetően hűlni kezdett.
Stefi Burthöz bújva bóbiskolt a heverőn, míg a férfi rovarokról szóló filmet nézett egy ismeretterjesztő csatornán. A lány el sem tudta képzelni, hogy képes ilyen körülmények között is egykedvűen bámulni a televíziót, miközben az ő gondolatai ide-oda cikáznak.
Mielőtt vacsorázni indultak volna, Stefi keresni kezdte a farmerét a szekrény alsó részében, ahova bepakolta azt a néhány ruhát, amit egyelőre magával hozott. Gyors mozdulattal félretette Burt összehajtogatott sporttáskáját, amelynek nyitott oldalzsebéből egy csomag cigaretta és gyógyszeres dobozok potyogtak ki. Stefi lehajolt, hogy felszedje őket.
– Hagyjad! – tiltakozott Burt dühösen, de ekkor a lány már a kezében tartott két dobozt.
Két különböző típusú nyugtató volt. Stefi értetlenkedő tekintettel, majdnem ijedten nézett a férfira. Burt felült az ágyon, felkapta a bontott csomag cigarettát, és könnyed mozdulattal a fürdőszoba mellett álló szeméttartóba dobta.
– Kamaszkoromban gyújtottam rá először, aztán leszoktam, de időnként szükségem van rá… Ami a gyógyszereket illeti, már csak egyet szedek. A többi üres. Azért hagytam ott őket, hogy emlékeztessenek. A legenyhébb nyugtatóval kezdtem, és majdnem a kábítószerig jutottam.
– Ez egy kicsit váratlanul ért – suttogta a lány, a férfi arcát kutatva.
– Helyesebb lett volna, ha előbb beszélek róla, de nem tudtam, hogyan reagálsz – Burt elgondolkozva tornáztatta, masszírozgatta a kezeit. Egy ideig hallgatott, aztán így folytatta:
– A legtöbb nő utál halott feleségekről hallani.
Stefi elhűlve ereszkedett le a fotelbe, szemben a férfival. A lány már nem volt biztos benne, hogy akarja hallani, amit Burt eddig eltitkolt előle.
– Azt terveztük, elvisszük a kicsit anyámhoz. Aztán valahol megvacsorázunk, és kettesben töltjük az éjszakát.
– A kicsit? – suttogta a lány.
Burt bólintott, szemébe könnyek gyűltek, lassan ökölbe szorította a kezét.
– Telefonáltam, hogy induljanak el, és majd anyámnál találkozunk. Késő volt már, felhős, csillagtalan éjszaka, és ez a beteg Walker a sínekre lökte őket, mialatt valami rablásból menekült – a férfi felugrott az ágyról.
– Beszorult az autó kereke. Persze, megint nem értem haza időben. Még megírtam egy jelentést… Ha ott vagyok, ez nem történik meg! Kiszedem őket, és rohanunk, vagy már rég anyámnál lettünk volna. Davie ma is élne – Burt iszonyatosat káromkodott. Stefi odalépett hozzá, és átölelte. A férfi az első pillanatban meglepődött, keze egy ideig ernyedten lógott az oldala mellett, aztán magához szorította a lányt.
Walker két robbantásért felelős társával már ott volt az étteremben, mikor Burt és Stefi kéz a kézben belépett. A férfi arcán kaján vigyor jelent meg. Biccentett Stefi felé, közben fegyvere csövét ráirányította. A lány rémülten pillantott fel Burtre. A férfi elengedte a kezét, és elé lépett, hogy a saját testével takarja a bűnöző elől. Walker a fejét ingatta, még mindig gonoszul vigyorgott.
Stefi azt hitte, oda sem ér az asztalhoz, annyira remegett a lába. Nem értette, Burt hogy képes nyugodt maradni. Amikor leültek, már látta, hogy ezúttal a férfi nyugalma is csak látszólagos, ajkait szorosan összezárta, és arcán megrándult egy izom.
– Ne félj tőle! – Burt a fogai között szűrte a szavakat. – Csak engem akar felhúzni.
Susan megfogta Stefi kezét. Thomas a fejét ingatva figyelte Walkert.
– Ez egy állat – jegyezte meg.
Burt kimérten bólintott.
Mike, a pincér szó nélkül tette eléjük az ételt. Stefi felemelte az evőeszközöket, de úgy érezte, képtelen lesz egyetlen falatot is lenyomni a torkán.
– Egyél – figyelmeztette Burt. – Nem tudni, mikor lesz alkalmad megint.
Mintegy a szavaira válaszul, iszonyatos robaj és csörömpölés hallatszott, melybe beleremegett az épület.
Többen felugrottak a helyükről, mások mozdulni sem mertek.
– Bomba! – ordította valaki.
– Ez a tengerparti kapu felől jött – magyarázta Burt hangosan Thomasnak, aki a felesége mellett állva tanácstalanul nézett körül.
– El ne mozduljatok innen – tette hozzá Iversen, York arcára szegezve a tekintetét.
Thomas döbbenten nézett vissza rá, és megfogta Susan kezét.
– Leülni! – parancsolta Burt.
Yorkék meglepetten engedelmeskedtek. Stefi kényszert érzett, hogy felálljon, és Burt karjaiban keressen menedéket, de a férfi most nem törődött vele. Úgy tűnt, minden idegszálával a körülöttük történtekre koncentrál. Walkert és a társait figyelte, akik a robbanás után azonnal fegyvert rántottak, így próbálták megakadályozni, hogy a kijárat felé induló, pánikba esett emberek elhagyják az éttermet.
A vendégek egymást lökdösve akartak kijutni a helyiségből. Az emberrablók a fegyvereikkel fenyegetőzve üvöltöztek. Walkerék a robbanás után néhány pillanattal segítséget kaptak Rogers és a sebhelyes személyében. Amikor a két újabb fegyveres felbukkant, az ajtó felé menekülő emberek még inkább megzavarodtak.
A sikoltozást és kiabálást ijesztő hang törte ketté: eldördült egy lövés. Egy férfi összerogyott az ajtó mellett. Először felsikoltott egy nő, aztán újra kiáltozni kezdtek a többiek is.
Susan felpattant, a sebesült férfi felé rohant. Ahogy elhaladt Burt mellett, Iversen megpróbálta elkapni a kezét, de az ápolónő gyorsabb volt. A férfi felugrott, és a nyomába eredt.
– Állj! Azt mondtam, álljon meg! – ordította Rogers, Susanra szegezve a fegyverét.
York és Stefi egyszerre ugrottak fel az asztaltól, és rettegve figyelték, mi történik.
Rogers lövésével egyidőben Burt előrevetődött, és Susant magával rántva a kőre zuhant.
York elhűlve meredt Stefire, a lány kezét megragadva futva indult a feleségéhez.
Susan a leérkezés pillanatában tudta, hogy őt nem találták el. A karját és az oldalát megütötte ugyan, de azonnal felült. Iversen bal tenyerét jobb felső karjára szorítva mellette feküdt.
– Burt – Susan rémülten nézett rá.
– Átlőtte a karom – nyögte a férfi.
A fiatalasszony megfogta Burt csuklóját.
– Hadd nézzem!
A férfi engedelmesen megmutatta a karját. Susan továbbszakította a golyó által kilyukasztott inget, és két sebet pillantott meg, az egyik, Burt karjának belső oldalán, erősebben vérzett.
– Nem ütőér, de el kell állítanunk a vérzést. Csak az izmot szakította át a lövedék – a fiatalasszony körülnézett. Egy kenyérkosárból kikapta a ruhaszalvétát, és összehajtogatta.
Egyre több bámészkodó gyűlt köréjük, Susan megpróbált tudomást sem venni róluk. A férje és Stefi felbukkanásának viszont örült. Thomas segített felülni Burtnek, közben Susan Iversen arcát figyelte, aztán kedvesen megkérdezte:
– Ki tudsz bújni az ingedből?
Stefi letérdelt Burt elé, kigombolta és lesegítette róla az inget. A férfi karján csordogáló vér láttán egy pillanatra elakadt a lélegzete. Susan villámgyorsan a lány kezébe nyomta a szalvétát.
– Szorítsd a sebre – parancsolta, közben egy nagyobb darabot hasított le az ingből, és szorosan átkötötte vele Burt karját, a szalvétát használva vérzéscsillapító tamponként.
Amikor Susan végzett, megsimogatta Burt vállát.
– Kérlek, bocsáss meg nekem, csak segíteni akartam – mondta, az ajtó közelében fekvő sebesült felé pillantva.
– Menj – bólintott Burt.
Amikor Susan felállt, Iversen a bal kezére támaszkodva kicsit hátrébb csusszant, hogy hátával a közeli oszlopnak támaszkodhasson. Stefi és Thomas két oldalról mellételepedtek.
A súlyosan sebesült férfit a mellkasán találta el a lövedék. Az idős fekete úr egy abrosszal próbálta csillapítani a vérzést.
– Segíthetek? – kérdezte Susan letérdelve. – Ápolónő vagyok.
Az idős úr rápillantott:
– Én orvos. Ha sikerül csillapítani a vérzést, kiveszem a golyót. Asszisztálna nekem?
Susan bólintott.
– Mindenki üljön le – hasított a csendbe Walker ingerült hangja.
Ezután kétségbeesett tolakodás és lökdösődés árán a vendégek elfoglalták a helyüket.
A szállodaigazgató egy nagyobbacska fehér bőröndöt vitt oda Susanékhoz, néhány alapvető orvosi eszközzel, gyógyszerekkel és kötszerekkel.
Walker időnként feléjük pillantva beszélni kezdett.
– A társaim, Harris és Jones urak új robbanószerkezeteket szerelnek fel, egyet a bár hátsó ajtajára, egyet pedig az uszoda lengőajtajára, ami a tengerhez tartó folyosóra vezet. Az óvintézkedésre azért van szükség, nehogy hívatlan látogatóink legyenek. Ezek a szerkezetek már épületen belül lesznek. Remélem, a vihar nem tesz kárt bennük. Ha ugyan nem egy idióta rendőr robbantotta fel az előzőt, aki azt hitte, hogy a vihar alatt könnyen bejuthat ide. Hát tévedett… – Walker az egész eseménysor alatt nem volt ilyen nyugodt. Cinikus mosollyal megköszönte, hogy végighallgatták, aztán társaival együtt kiballagott a teremből.
Stefi Burtre pillantott. Iversen sebesült karját bal kezével alátámasztva, hátradőlve üldögélt. Halántékán és az orra alatt izzadságcseppek gyöngyöztek, ráadásul a szokásosnál gyorsabban szedte a levegőt. Thomas a kötés által félig takart tetoválást vizsgálgatva Burt karján, csodálkozva megkérdezte:
– Nem ilyet viselnek a különleges erőknél?
– Négy évig szakaszparancsnok voltam a Snake Force-nál – válaszolt Burt.
– A Snake Force-nál?
Thomas hitetlenkedő arcára pillantva Burt bólintott.
– Igen, Thomas.
Egyikük sem vette észre Hays igazgatót, aki a konyha közelében álldogált, és most megrettenve méregette Iversent.
Thomas felállt.
– Szeretném megköszönni, amit a feleségemért tettél – mondta elérzékenyülve. – Nekem ő mindennél fontosabb – York elfogódottan megveregette Iversen vállát.
Burt válasza csak egy zavart mosoly volt.
– Pihenj csak – mondta még Thomas barátságosan, majd Klausék asztala felé indult.
A vendégek már megnyugodtak. Néhányan folytatták a robbanás miatt félbehagyott vacsorájukat, de az emberek nagy része már csak üldögélt a tányérja felett. A pincérek elkezdték összegyűjteni a használt terítékeket.
Susan és az orvos még mindig a meglőtt férfin próbáltak segíteni. Az egyik karbantartó két székből és egy lepedőből spanyolfalat készített, hogy a vendégek elől elrejtsék a tragikus látványt.
Stefi körülnézett. Egy közeli asztalnál újra megpillantotta Thomast. Hermann Hessler és Peter Goodwin társaságában üldögélt. Ha jobban odafigyelt, értette minden szavukat.
– Ha baj van, látjátok, lehet rá számítani – mondta Thomas.
– Gondolod, hogyha megpróbálkoznánk valamivel, segítene? – kérdezte Peter.
– Amikor Klaust felpofozta az a barom, akkor nem avatkozott közbe, pedig állítólag barátok! – Hesslert majd szétvetette a düh.
– Azt mondta, Walker talán lelőtte volna – vette védelmébe York Iversent.
– A most történtek alapján igaza volt – Goodwin kijelentése elgondolkodtatta Hesslert. Klaus apja Burt felé nézett.
– Nincs túl jól – mondta némi részvéttel, látva, hogy Iversen már lehunyt szemmel üldögél. Aztán elkapta Stefi tekintetét, aki épp őt figyelte. Úgy tűnt, Hessler rájött, hogy beszélgetésüket a lány, sőt még Iversen is hallhatta. Figyelmeztetően így szólt:
– Goodwin, ha nem zavarjuk az édesanyád, akkor inkább nálatok kellene folytatni a témát.
A szőke férfi mosolygott.
– Anyukám nagyon jól érzi magát az öreg Anthonyval. Majd megkérdezem, nincs-e kedve egy kicsit tovább vele maradni.
Valaki nagyon óvatosan megérintette Stefi vállát, mire a lány oldalra fordult. Klaus állt mellette.
– Ugye nem fog meghalni? – kérdezte a kisfiú, riadt tekintettel méregetve Iversent.
Stefi megrázta a fejét, aztán megsimogatta Burt kezét. A férfi kinyitotta a szemét, majd a kisfiút észrevéve, halványan elmosolyodott.
– Szia, Klaus!
– Jól vagy? – kérdezte a kölyök, miközben a férfi arcát vizsgálgatta.
Burt bólintott.
– Persze, csak fáradt vagyok.
– Menjünk vissza a szobába – ajánlotta Stefi, és felállt.
Burt, bal kézzel az oszlopnak támaszkodva felkelt, aztán megsimogatta Klaus fejét.
– Ne haragudj, kisöreg, majd később találkozunk.
A kisfiú megértően bólintott:
– Neked most pihenned kell, hogy gyorsan meggyógyulj – mondta komolyan, és aggódva nézett felnőtt barátja után.
Nyolcadik fejezet: 2023. február 19.
Döntő pillanatban
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése