 |
| Grafika: Kulcsár Nárcisz |
Kate és Harry az étkezőben vacsoráztak, amikor James hazaért.
A férfi egyetlen szó nélkül lépett be a házba. Hallották, ahogy leteszi a táskáját, leveti a cipőjét.
Harry aggódva nézett az anyjára. Kate tanácstalanul felhúzta a szemöldökét, letette az evőeszközöket, felállt, tétovázva kifelé indult.
James a fürdőszobában kezet mosott, aztán a hálószobába ment. A felesége tudta, hogy észrevette őt, de mivel ennek semmi jelét nem adta, aggódva utánaszaladt.
– Jim, mondj már valamit! Tévedés volt? Mégsem Burt az? – kérdezte Kate az ágyon üldögélő férjétől.
– De ő az, kicsim.
– Beszéltél vele?
James a fejét rázta.
Harry is megjelent az ajtóban, kíváncsian várta az apja szavait.
– Kómában van. Úgy tűnik, Dominic ezúttal nem volt elég alapos… Burt ugyanis magához tért, miután leütötte, és menekülni próbált, de nem jutott elég messzire…. Most csak fekszik mozdulatlanul, csövek, vezetékek rajta, monitorok körülötte, géppel lélegeztetik.
– Mit mondtak az orvosok?
– Várnak, bármi lehet, reménykedni kell – James sóhajtott, aztán indulatosan folytatta:
– Burt hibázott, mert hallgatott arról, amit Wesley Stanfieldtől megtudott. Találkoztam a sráccal. Elmondta Burtnek, hogy az apja egyik üzlettársa egy Jackson nevű katonatiszt volt Red Lake-ből. Ha tudunk róla, és még időben szólunk Williamsnek, talán leállítják az akciót.
– Figyelj, James, tudom, hogy sok mindent nem meséltél el nekem a munkádról, mert nem tehetted, de azért már épp elég ideje vagyunk együtt ahhoz, hogy megértsek dolgokat. Ha ez a fiú alaptalanul vádolta volna Jackson tábornokot, és ti felültök neki, ugyanúgy véget ért volna a karrieretek, ahogy Burté véget ért. Ő pontosan tudta ezt, James. Kényszerhelyzetbe került, úgy döntött, egyedül oldja meg. Hallgatott, hogy ne sodorja veszélybe a társait.
– Látod, ez az. Még mindig köztünk lett volna a helye. Őt nem tudták volna lefizetni.
– Ezen már ne törd a fejed, Jim, te nem vagy felelős semmiért – nyugtatta a férjét Kate, aztán kíváncsian megkérdezte:
– A fiú apja tényleg benne volt?
– Nyakig. Hayworth és Jackson Stanfield cégén keresztül intézték a műkincs és fegyverüzletet.
– Szegény fiú – sóhajtott az asszony.
– Jófej kölyök, átvészeli, kiváló jogász lesz belőle – James halványan elmosolyodott.
– Mit mondasz Stefinek?
– Mit mondjak neki, Kate? – James kétségbeesett kérdésére nem létezett jó válasz.
– Talán jobb, ha nem látja Burtöt ilyen állapotban…
A főtörzsőrmester egy pillanatra behunyta a szemét.
– Majd szólok neki, ha már biztathatom...
– És Ruth, ő tudja már?
– Még Cooper Island-ről felhívtam Williams titkárát, majd ők elintézik. Nekem nincs erőm odamenni.
Kate a férje mögé térdelt az ágyra, hátulról átölelte, arcát az arcához szorította.
Amikor Williams gépe leszállt a christowni repülőtéren, a fogadására érkező sofőrrel nem Red Lake-be vitette magát, hanem Ruth Dalton lakására, hogy személyesen közölhesse vele, a fia életben van.
Miután az ezredes elment, az asszonynak rengeteg telefonálás árán sikerült lemondania a következő hétre hirdetett szabadegyetemi előadás-sorozatát. Aztán pedig Ed Raffertyt kereste. Rafferty idegsebész volt az Elizabeth Kórházban, és Ruthhoz hasonlóan, vendégként előadásokat tartott a Cooper Island-i orvosi egyetemen. Az asszony szerette volna rávenni, hogy konzultáljon Burt orvosaival, de sem a kórházban, sem otthon nem találta, így csak üzeneteket hagyhatott a részére.
Másnap kora délután, legnagyobb meglepetésére, a repülőtéren Rafferty várta.
A professzor langaléta, vörös hajú ember volt, ötvenévesen elég mókásan festett szeplős arcával. Szakterületén nagyon fiatalon tekintélyt szerzett, cinikus humorral színesített előadásait pedig rengetegen hallgatták.
– Szabadságon vagyok, Ruth. Úgy gondoltam, régi barátságunkra tekintettel, elkísérem – mondta a professzor mosolyogva.
– Sosem lehetek elég hálás magának – suttogta Ruth elérzékenyülve.
– Dehogynem, Ruth! A következő félévben a fakultációin ne dolgoztassa agyon az orvostanhallgatóimat.
Ruth, a fiáért érzett aggodalma ellenére, nevetett.
A repülőút alatt az asszony elmondta Raffertynek azt a keveset, amit Burt állapotáról tudott. Szerette volna faggatni, de tudta, a professzor kitérne a válasz elől így, hogy nincsenek leletek és konkrét adatok a birtokában. Ezért inkább egyetemi kérdésekről beszélgettek.
A Cooper Island-i reptérről taxival mentek a kórházba. Ahol, miután köpenybe bújtak, egy nővér elkísérte őket a kórterembe. Az ápolónő ismerte Raffertyt, kedvesen megígérte, hogy előkeríti Dr. Johnsont, Burt kezelőorvosát, és utánuk küldi.
Ruth elhatározta, hogy erős lesz, de amint bekötözött fejű fiát meglátta az ágyon, megtorpant az ajtóban.
– Menjen, Ruth – biztatta Rafferty, hátulról megfogva a derekát. Aztán könnyedén kivette az asszony kezéből a bőrtáskát, melyben Ruth néhány váltás ruhát hozott magával.
– Fogja meg a kezét, könnyebb lesz!
Az asszony miközben megkerülte az ágyat, minden lépésére ügyelt, mint aki attól fél, léptei felébresztik az alvót. Leült az ablak alá állított karosszékbe, és a kezébe fogta fia eddig takarón nyugvó kezét, gyengéden simogatni kezdte hosszú ujjait. Rájött, hogy Raffertynek mennyire igaza volt. Burt kifejezéstelen arcát, lezárt szemeit figyelve kicsordultak a könnyei.
Afroamerikai, körszakállas, negyvenöt év körüli férfi jelent meg az ajtóban, kék műtős ruhában, kezében nagy méretű borítékot tartott.
– Jó napot kívánok! Theodor Johnson vagyok – az orvos könnyed léptekkel Ruthhoz sietett.Az asszony felnézett, gyorsan letörölte a könnyeit, és felállt.
– Ruth Dalton. Ön operálta a fiamat? – kérdezte, tisztelettel a hangjában.
Johnson bólintott, aztán egy pillanatra elnézést kért. Jó ismerősként kezet rázott Raffertyvel, átadta neki a magával hozott borítékot. A professzor a széles ablakpárkányon azonnal válogatni kezdte a boríték tartalmát. A CT-felvételeket nézegette, a nyomtatott leleteket olvasgatta.
Johnson visszafordult Ruth felé.
– A fiát egy robbanás után a romok alól emelték ki. Egy törmelékdarab sajnos eltalálta a fejét. Az ütés következtében a koponya és a külső agyhártya között megrepedt egy artéria. Lokalizáltuk a vérzés helyét, az alvadt vért eltávolítottuk, és elállítottuk a vérzést.
– Mik azok a sebek az alkarján? – kérdezte az asszony, gyengéden végigsimítva a fia vállát.
– Thompson főtörzsőrmester azt mondta, egy hajókötél okozta őket, néhány nappal korábban. Kitisztítottuk, más ellátást nem igényelt. A robbanás következtében zúzódásai vannak, egy bordája eltörött és szerzett néhány felületi égési sérülést. Ezenkívül találtunk egy jóval korábbi lőtt sebet a karján.
– Arról tudok – bólintott Ruth, aztán halkan megkérdezte: – Mikor ébred fel?
Rafferty professzor felnézett a papírokból, Johnsonra pillantva ő válaszolt:
– Ezt egyelőre még nem tudni.
– Fel fog ébredni? – kérdezte az asszony határozottan, közben hol az egyik, hol a másik orvos arcát nézte.
Rafferty sóhajtott.
– Ruth, az eddigi tapasztalataim szerint minden esély megvan rá, de az ilyen sérüléseknél semmire sincs garancia.
– Szerencsére az agyszövet nem károsodott, így van remény a teljes gyógyulásra – erősítette meg kollégája szavait Johnson doktor, majd így folytatta:
– Ma reggel levettük a lélegeztetőgépről, miután a spontán légzés megindult. Ez már nagy előrelépés. Maradjon itt vele, beszéljen hozzá! Van valaki, aki felválthatja?
– Csak mi vagyunk egymásnak.
– Megkérem a nővért, hogy foglaltasson magának szobát egy közeli szállodában. Úgy gondolom, éjszakánként nyugodtan elmehet pihenni.
– Maradnék – szólt közbe Ruth.
Rafferty szigorú pillantást vetett rá.
– Ruth, fogadjon szót a doktor úrnak! Burt állapotában nem várható hirtelen változás, ha fel is ébred, talán meg sem ismeri azonnal, viszont Ön teljesen kimerül, mire a fiának igazán szüksége lesz magára – a professzor megfogta az asszony kezét.
Ruth beletörődve bólintott.
– Köszönöm, Ed – suttogta.
– Most már indulnom kell, hogy elérjem a gépet hazafelé. Hívjon, Ruth, bármikor, ha úgy érzi, hogy szüksége van rám. Vigyázzon magára! – a professzor rákacsintott az ajtóból.
Ruth búcsúzásképpen némán intett neki.
– Mielőtt hazaindulok, még benézek Önökhöz, Dr. Dalton – mondta gyorsan Johnson, és Rafferty után sietett.
Amikor Ruth egyedül maradt, a táskájához lépett, egy kis tégelyt vett elő.
Élete során folyamatosan két világ között vergődött. Indiánnak született, de fehérek között nőtt fel. Hat éves volt, amikor egy fiatal néprajzkutató érkezett a rezervátumba, aki felfigyelt a tehetséges kislányra, és a szülők beleegyezésével magával vitte, hogy tanulhasson.
Élete nehéz pillanataiban Ruth mindig visszanyúlt a gyökereihez, így tett most is. Kifestette Burt arcát, majd csuklóit a Naptánc szertartáshoz, közben halkan énekelt.
Johnson doktor, ígéretéhez híven, munkaideje végén benézett a kórterembe, és döbbenten látta betegén a fekete festéket.
– Ez a Mennydörgő Hold ideje – jelentett ki Ruth, az orvos arcára szegezve tekintetét.– A régi időkben a népem fiataljai ebben a hónapban vettek részt a Naptánc szertartáson. A mellkas két oldalán, késsel két párhuzamos sebet vágtak, melyeken kötelet fűztek át, a kötél két végét egy oszlophoz kötötték. A leendő harcosnak ki kellett szakítani testéből a kötelet. Amikor sikerült neki, teljes jogú harcosként tért vissza a családjához. A Naptánc végére Burt szelleme szabaddá válik, és visszatér oda, ahova tartozik.
Johnson komoly arccal nézett az asszonyra, aztán bólintott.
– Rendben, Dr. Dalton, maradhat a festék.
Ruth hálás pillantást vetett a férfira.
Stefi a George Iversennel való találkozás után többé nem találta a helyét. Napközben folyton álmos volt, de éjszakánként már Burt pólója is kevés volt, hogy elaludjon.
Amikor a férfi elutazása után visszaköltözött az albérletbe, ha a feje alá gyűrte a szürke ruhadarabot, még sikerült elzavarnia a fejében kavargó áloműző gondolatokat. Akkor még biztathatta magát: majd holnap, holnap hazajön. Ám amióta tudta, hogy Burt nem jön vissza többé, törni kezdte a fejét olyan kérdéseken, amelyekre nem létezett válasz. Felidézett soha vissza nem térő, megismételhetetlen helyzeteket.
Aztán egy éjjel felkelt, felhívta Barbara nénit, és megkérdezte, elköltözhet-e a régi házba, melynek kulcsát elutazása előtt bízta rá az asszony. „Ha úgy érzed, hogy magányra lenne szükséged” szólt hozzá akkor, aztán szeretettel átölelte. Édesanyja unokatestvére már tudott arról, milyen tragédia érte, és egyetlen szóval sem tiltakozott. Stefi rögtön összecsomagolt annyi ruhaneműt, ami befért a bőröndjébe, hátizsákjába és két sporttáskájába, aztán megírta a felmondását.
Másnap végigdolgozta a munkaidejét. Mivel otthon nem volt számítógépe, a könyvtárból küldött e-mailen George Iversennek néhány képet Burtről, azok közül, amiket még Alex készített a grillpartin Jameséknél.
Délután pedig átadta a felmondását a teljesen megdöbbent, de megértő igazgatónőnek. Kötelezettsége már nem volt, mivel az ösztöndíjas szerződése csak egy évre szólt, és a könyvtár utána hivatalosan alkalmazta.
Az ötvenes, határozott kiállású hölgy sajnálkozva kívánt neki minden jót, és kérte, ha esetleg visszatérne Christownba, látogassa meg őket.
Stefi a munkahelyéről hazafelé tartva az ismerős boltosoktól dobozokat kért, melyekbe otthon belepakolta maradék holmiját. A telefonkönyvből kikeresett néhány költöztető céget, amelyeket egymás után felhívott. A harmadik feltételeit és árait megfelelőnek találta. Azonnal elindult az irodájukba, hogy minden részletet tisztázzon.
Magával vitte a kis bőrmappát is, amit Burt bízott rá a személyes holmijával, és a szállítócég irodájából taxival elment Ruth házához.
Az asszonyt nem találta otthon, ezért Franknek adta át Burt dolgait, és elköszönt. A férfi csodálkozva nézett Stefi után. Volt a lányban valami könnyed légiesség. Sápadt arca, ide-oda rebbenő tekintete az angyalokat juttatta Frank eszébe. Mire a férfi utánaszaladt volna, hogy megmondja, Burt életben van, a lány már visszaült a taxiba. Stefi másnap reggel buszra szállt, és elhagyta Christownt.
A harcos a fák árnyai között eltűnő nőalakot követte a tekintetével.
– Ha befejezte a munkáját, félrevonul a többiektől, és csak ül csendesen, az utat figyelve – a fehér hajú, törékeny alkatú öreg botra támaszkodva tipegett a felé forduló férfi felé. – Téged vár, Fürge Szarvas. Kicsi Bagoly három éve tért meg a Nagyszellemhez, mindenki megértene téged. Reszkető Madarat elfogadták, szeretik, már a főnöknél is kérdezősködtek utána.
A harcos összevonta a szemöldökét.
– Ki volt az?
Az öregember elmosolyodott.
– Nem számít, a főnök nem vak. Te döntesz, Fürge Szarvas, csak itt kell maradnod a faluban.
– Ha maradok, ti mindannyian veszélybe kerülhettek.
– Közénk tartozol, bár sokan nem értünk egyet azzal, amit tettél, de mindenki hibázhat. Ha itt maradsz, visszatérsz a béke útjára, és a barátaid segítenek neked.
– A katonák keresni fognak…
– A katonák nem elég ravaszak, és nem ismerik a hegyeket. Beszélj Reszkető Madárral, és csak utána dönts! Amilyen bolondos ez a lány, még hajlandó lenne elkísérni téged.
A harcos zavartan nyúlt a mellén függő amuletthez.
– Nem sodorhatom veszélybe.
– Ezért kell beszélnetek, mielőtt elindulsz.
Fürge Szarvas bólintott, és mosolyogva megjegyezte:
– Éjjelente a tábortűz mellett sokat gondolok rá…
James az utolsó esti géppel érkezett Cooper Island-re, a szolgálata letelte után azonnal indult. Frank kérte meg, ha lehetősége van rá, váltsa fel Rutht Burt ágya mellett. Dalton őszintén aggódott a feleségéért, mert a telefonbeszélgetésekből kiderült, hogy Ruth néhány napja már éjszakára sem tért vissza a szállodába, ahol szobát foglaltak neki.
Amikor James a kórterembe lépett, ott csak az ágy feletti lámpa világított. Ruth a karosszékben bóbiskolt.
A főtörzsőrmester óvatosan a fal mellé engedte málhazsákját, melyben a holmiját hozta.
Kapott néhány nap szabadságot. Ezért arra készült, ha Ruth úgy gondolja, marad egy ideig. James még a repülőtéren öltözött át civil ruhába, viseltes bársonyzakóját a zsák tetejére dobta. Aztán Ruthhoz lépdelt, leguggolt mellé. Megsimogatta az asszony karfán nyugvó kezét, lágyan a nevén szólította.
Ruth meglepetten felnézett, James rámosolygott.
– Jó estét, Ruth. A férje nagyon aggódik magáért, holnap ő is idejön. A kórház előtt várja egy taxi, hogy elvigye a hotelbe, én itt maradok.
Ruth felállt, az órájára nézett, már jócskán elmúlt tizenegy óra, a fejét ingatta.
– Nem lett volna szabad elaludnom – megfogta James karját, aztán amikor újra megszólalt, a hangja figyelmeztető volt:
– Beszélgetni kell vele. Johnson doktor szerint most már bármikor felébredhet.
James mosolygott:
– Ismer engem, Ruth, szóval tartom, de magának ma éjszaka végre pihennie kell.
Ruth körülnézett. A kis szekrényről, egy sportmagazin fölül, elvette a szemüvegét, összeszedte a holmiját, gépiesen megigazította Burt vállán a kórházi ruhát, és többször visszanézve elhagyta a kórtermet.
James leült a fotelbe.
– Szia, James vagyok – mondta sután.
Rádöbbent, hogy nem is egyszerű dolog szóval tartani valakit, aki csukott szemmel, rezzenéstelen arccal fekszik, és semmire sem reagál. Puhatolózva megkérdezte:
– Felolvassak neked?
Kézbe vette a magazint, lapozgatni kezdte. Időnként Burt arcára pillantva felolvasta a tartalomjegyzéket. Hirtelen elnémult, mert úgy tűnt, mintha barátja szempillája megrezdült volna. Néhány pillanatig várakozva nézte Burt arcát, de nem történt semmi.
– Mostanában elég unalmasan telnek a napok. Jóformán ki sem mozdulhatunk Red Lake-ből, ezért időben hazamegyek Kate-hez. Mocskos ügybe keveredtünk, öregem. Jackson megszökött – sóhajtott, aztán távirati stílusban tovább mesélt: – Dominicot eltemettük. A támaszpontról sokan érdeklődtek utánad. Alex azt kérte, feltétlenül mondjam meg, hogy hiányzol neki. Te szórakozol velem?
A főtörzsőrmester felállt. Most már biztos volt benne, hogy az előbb sem képzelődött.
– Nyisd ki a szemed! – mondta keményen, és megrázta Burt vállát. – Hallasz engem, Iversen?
A következő pillanatban James meglepetten hátralépett, Burt egyetlen röpke pillanatra kinyitotta a szemét.
James rátenyerelt a nővérhívó gombra.
– Kinyitotta a szemét – mondta bizonytalanul a sietve érkező középkorú nőnek.
A nővér, a maga előtt tolt kórházi kocsiról előkészítette a vérnyomásmérőt, aztán az ágy mellé lépett.
– Rögtön jön az orvos, és megnézi – nyugtatta a tanácstalanul álldogáló Jamest.
Burt közben megmozdította a kezét, és még csukott szemmel elfordította a fejét.
– James? – kérdezte motyogva.
A főtörzsőrmester a neve hallatán megrázta, majd megcsókolta saját öklét, a nővér mosolyogva pillantott rá. James Burt fölé hajolt, aki résnyire nyitott szemmel őt nézte.
– Fáj a fejem – suttogta Iversen.
– Kórházban vagy, már jön az orvos – James megnyugtatón simította végig barátja vállát. Burt fáradtan visszacsukta a szemét. Thompson aggódva nézett a nővérre.
– Semmi baj – mondta a nő kedvesen.
Ekkor érkezett meg az ügyeletes orvos.
– Beszéltem vele – újságolta James, az ágy végéhez lépve, hogy helyet adjon a doktornak.
Az orvos megfogta Burt csuklóját, a pulzusát figyelte. Amikor a beteg felnézett, bemutatkozott:
– A nevem Timothy Walsh. Hogy érzi magát?
– Fáj a fejem – közölte Burt újra, már kicsit erősebb hangon.
– Nem csoda, hiszen alaposan beütötte – Walsh doktor mosolygott.
– Elmegyek egy kávéért, és felhívom anyukádat – mondta James halkan, inkább csak a nővérnek, és kiment a kórteremből. A folyosó végén volt egy telefon, odatartott. Közben érméket keresgélt a nadrágzsebében,ott volt a kis cédula is, amire Frank felírta Ruth és a saját telefonszámait.
Amikor a hívást felkapcsolták a szobába, Ruth meglepően gyorsan beleszólt. James próbálta megőrizni a nyugalmát, amikor bemutatkozott. Dr. Dalton ennek ellenére remegő hangon azt kérdezte:
– Ugye, nincs baj?
A főtörzsőrmester már majdnem megbánta, hogy telefonált, gyorsan folytatta:
– Kinyitotta a szemét, és mondott pár szót, most vizsgálja az orvos.
James hallgatta egy ideig az asszony megkönnyebbült sírását, aztán megkérdezte:
– Ruth, visszajön?
– Természetesen.
– Lenn az előtérben várom.
– Köszönöm, James!
Amikor Ruth és James visszaértek a kórterembe, már csak a nővér volt ott. Burt újra csukott szemmel feküdt. Ruth aggódva pillantott az ápolónőre, remegő hangon tudakolta:
– Milyen az állapota?
– Az adott körülményeknek megfelelő, de még sok vizsgálat következik. Nem emlékszik rá, hogyan sérült meg, talán soha nem is fog. Ha rákérdez, meséljék el neki nyugodtan… – a nővér Jamesre pillantott.
A férfi felsóhajtott. Közben Ruth leült Burt mellé, és az arcát figyelte.
– Legyenek türelemmel – mosolygott a nővér biztatóan. – Csak a türelem segít az elkövetkező hetek során.
– Hetek? – James meglepődött.
– … vagy hónapok. Beszélni tud, a reflexei jók, a többi majd a kezelés során kiderül – folytatta a nővér.
– Járni fog? – James félve tette fel a kérdést. Az járt a fejében, ő hogyan fogadná, ha közölnék vele, hogy tolószékhez lesz kötve egész életében. Most már Ruth is várakozva figyelte a nővér arcát, de ő nem adott választ:
– Johnson doktor úrral kellene beszélniük, holnap – ajánlotta az ápolónő, aztán a kis kocsit maga előtt tolva, kifelé indult. Az ajtóban még megállt egy pillanatra, és visszafordult. – Ja, igen, majd’ elfelejtettem, Stefit kereste – mondta mosolyogva. További jó éjszakát kívánt, és elsietett.
James Ruthra pillantott. Úgy tűnt, az asszony nem hallotta a nővér szavait. Burt kezét szorongatta, aztán rövid idő múlva felnézett.
– Ha nem maga mondja, James, nem hinném el, hogy felébredt – sóhajtotta, és megsimogatta a fia arcát, aki ugyanúgy feküdt mozdulatlanul, mint amikor James megérkezett.
– Sajnálom, Ruth – Thompson vállat vont, aztán kiment a szobából, és fáradtan leült az ajtó mellett álló székek egyikére.
Tizenötödik fejezet: 2023. április 9.
 |
| Magányban, félelemben |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése