 |
| Kép: Pexels |
A rádióból már reggel óta harsogtak a figyelmeztetések a közelgő vihar miatt. Az iskolásokat kora délután, az órák vége előtt hazaengedték, mert a szél percről percre erősödött.
Stefi a könyvtárból hazafelé kerékpározva, hátizsákjában három palack ásványvízzel, néhány doboz konzervvel és két kenyérrel abban reménykedett, hogy Burt még nem indult el Christownból. Most nem haragudott volna, ha a férfi a híreket hallva úgy dönt, hogy erre az éjszakára a városban marad. Tudta, hogy borzalmas éjszakának néz elébe. Mégis szívesebben vállalta az egyedül kucorgást a takaró alatt a pincében, mint a rettegést, hogy mi történik Burttel az országúton, az éjszakai viharban.
Végül felhívta az irodát. Szokás szerint Laura vette fel a kagylót. Megnyugtatásképpen elmondta, hogy Burt nem ment ki helyszínre a fiúkkal, hanem bent maradt az irodában, hogy mielőbb hazaindulhasson.
– Már egy órája elindult, Stefi. Hamarosan otthon lesz. Hívtad a mobilján?
– Már többször hívtam, de azt hiszem, nincs térerő, azért hívtalak titeket.
– Ne aggódj, Stefi! Minden rendben lesz.
Hiába járt az ablaktörlő, a lezúduló esőtől Burt szinte semmit nem látott. Akármennyire aggódott is Stefiért, nem mert gyorsan hajtani. Ennek köszönhette az életét a hirtelen elé ugró viharkabátos alak.
Alig fékezett le, a fickó már kocogtatta is az ablakot. Hátratolta arcából a csuklyát. Ken O’Reilly volt.
– Hála istennek, Burt, maga az! – kiáltotta ujjongva, mikor Burt leeresztette az ablakot. – Randy rozzant pajtája leszakadt, őt meg nem találtam a házban. Attól tartok a romok alatt lehet. Ha így zuhog és összegyűlik az esővíz, akár meg is fulladhat. Meg kell keresni.
– Nekem?
Ken figyelmen kívül hagyta a cinikus kérdést.
– Pete Morgan már itt van, de ketten nem mentünk semmire.
– Szálljon be – bólintott Burt beletörődve.
– Jobb lenne, ha itt hagyná a kocsit az út szélén. A földút teljesen felázott. Beragadhat, vagy lecsúszhat a fák közé.
Burt meghökkenve nézett a kocsmárosra, aztán megemelte kigombolt zakója egyik szárnyát. Aztán végül csak legyintett egyet és kiszállt. Folyamatosan káromkodva, elegáns bőrcipőjében csúszkálva jutott el a házig, miközben a gumicsizmás kocsmáros, a vihart túlharsogva Randy zűrős ügyeiről mesélt.
Már messziről észrevették a fészer romjai előtt integető Pete Morgant.
– Itt van, de egyedül nem bírom leszedni róla a deszkákat – fogadta őket a férfi.
Hárman néhány perc alatt kiszabadították Randyt, de már nem lélegzett, amikor megtalálták. Pete megrémült. Ken Burtre nézett.
– Maga valami testőr, igaz? Gondolom, fel van készülve az ilyesmire.
Burt bólintott.
– Akkor újraélesztjük!
Ken vállalta a befújást, Burt Randy mellkasát pumpálta.
Egyikük sem tudta, van-e értelme, amit tesznek. Nem sejthették, hogy a férfi mióta van ebben az állapotban, és milyen sérülései vannak, de nem adták fel. Amikor Randy újra lélegezni kezdett, Burt felállt mellőle.
– Ki tud jönni érte a mentő a városi kórházból? – Burt Pete-re pillantott. – Ha működik a házban a telefon, szóljon nekik, hogy álljanak meg az én kocsim mellett az úton, és kivisszük oda.
Pete szó nélkül engedelmeskedett. Burt és Ken ezalatt egy leszakadt ajtóra fektették Randyt. Mikor Pete megérkezett a jó hírrel, hogy a mentő úton van, elindultak a műút felé.
Már hajnalodott, és elállt az eső, amikor Burt hazaért. Egyenesen a pincébe ment, ahol a biciklije mellé fektetett matracon, könyvvel a kezében, Stefi aludt. Burt letérdelt mellé. A hajából a víz a lány arcára csepegett, aki ösztönösen felé nyúlt, és átölelte a nyakát.
– Jaj! – sikított fel, és azonnal kinyitotta a szemét. – De hideg vagy – döbbenten meredt a férfira. – Istenem, hogy nézel ki?!
Burt felállt. Elegáns cipője alig látszott a ráragadt sártól, az öltönye sárfoltos és vizes volt. Inge a mellkasára tapadt, és fogalma sem volt, hol és mikor veszítette el Spalding-Team feliratú nyakkendőjét.
– Ken O’Reilly-val megmentettük Randy életét – mondta, a lány mellé telepedve, és felnevetett. Stefi megsimogatta az arcát, aztán lekapart egy sárpöttyöt az orráról.
Burt egy reggel azzal az ötlettel állt elő, hogy mivel kivételesen már délután hazaér, főzzenek közösen vacsorát.
Stefi miután végzett a könyvtárban, bevásárolt, és mindent előkészített a konyhában. Aztán eszébe jutott, hogy a gyümölcskonzervről megfeledkezett. Ezért átugrott Rosa nénihez. Imádott nézelődni a boltocskában, és végül nem tudott ellenállni a kézzel öntött gyertyáknak.
Rosa néni mosolyogva ütögette be a tételeket a pénztárgépbe.
– Csak nem valami különleges alkalomra készültök, drágám? – kérdezte mindentudó mosollyal.
Stefi meglepetten nézett rá. A néni hozzátette:
– Még nem viselsz gyűrűt, pedig már itt lenne az ideje.
A kedves figyelmeztetés hallatán izgatott várakozás lett úrrá a lányon. Talán igaza lesz Rosa néninek, és Burt valóban nemcsak egyszerű vacsorára készül. Abban reménykedett, mire visszaér, a férfi már otthon lesz, de a kocsi feljáró üres volt…
Késő éjszakáig várt. Ha ügyféllel volt, Burt sosem vette fel a telefonját, ezért mobilon nem hívta. Az irodába pedig félt telefonálni, nehogy hasonló híreket halljon, mint a Ventresca ügy után.
Reszketve ballagott fel a lépcsőn. Míg zuhanyozott, a fürdő ajtaját résnyire nyitva hagyta, annak ellenére, hogy az idegességtől már amúgy is fázott. Úgy érezte, ha Burt most toppanna be, csuromvizesen törülközés nélkül is lerohanna hozzá. De a ház csendes volt, félelmetesen sötét és néma. Így a hálószobába lépve bekapcsolta tévét, és vacogva bújt be a takaró alá.
Nem tudta, hogy aludt-e már valamit, vagy csak félálomba heverészett órák óta, amikor meghallotta, hogy nyílik az ajtó. Felkelt, de végül még sem ment le, néhány pillanatig az ágy szélén üldögélt, aztán könnyes arccal visszafeküdt. Valójában maga sem tudta, a megkönnyebbüléstől vagy a haragtól sír-e. Burt folyton összezavarodott, sőt időnként meg is ijedt a könnyeitől. Szeretett volna nyugodtan és határozottan elé állni, és megkérdezni, hol volt eddig, miért nem telefonált legalább. De képtelen volt abbahagyni a sírást.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése