Naptánc 3. fejezet – Találkozások

Kép: Pixabay

A vörös hajú, gömbölyded harmincas nő feltérdelt a franciaágyra, és alaposan végignézte a szétteregetett ruhákat.

– Mindent idekészítettél, Steph? – kérdezte barátnőjét, akinek két kislányos szőke hajfonata ide-oda reppent a vállán, ahogy pakolt a szekrényből. Stefi orra és két orcája enyhén szeplős volt, alakja vékony, majdnem kislányos.

– Miért, Marlene, szerinted ennyi ruha nem elég egy hétre? Nyaralni megyek, nem költözöm!

A kis helyiségbe, ami valamikor kamra vagy gardrób lehetett, még az előző lakó varázsolta bele a franciaágyat, feltehetően darabokra szedve, majd odabent újra összeszerelve. Igaz, hogy a tolóajtós szekrényből így csak az ágyon térdelve lehetett kirakodni, viszont kialakult egy négy oldalról zárt, kényelmes kis kuckó.

Amikor Marlene először járt barátnője albérletében, kijelentette, hogy talán még egy atomtámadást is túlélne, aki idebújik.

Most a ruhákat vizsgálgatta, félredobálta a pólókat, topokat, sortokat.

– Hoppá, ez csak a két nyári ruha! Ugye, nem akartad itthon hagyni azt a cuki kis bársony miniruhát, baba? – kérdezte a vállpántos, impresszionista festményekkel díszített vászonruhákat méregetve.

Stefi kivette a szekrényből, és a vállfával együtt az ágyra dobta a barátnője által hiányolt mélybordó alkalmi ruhát.

– Erre gondolsz? – kérdezte bizonytalanul.

– Erre ám! – Marlene végigsimított a puha anyagon.

– Istenem, egyszer vehetnék fel ilyen cuccot! Figyelj a melltartót se felejtsd el hozzá, ez úgy jó, ha egy kicsit megemeled. Tudod... – Marlene kihúzta magát, gömbölyű mellei alá nyúlva csábosan mosolygott.

Stefi most már hangosan nevetett, és barátnőjéhez vágott egy törülközőt.

– Miért nem jössz velem? – kérdezte aztán hirtelen.

– Mi ketten, egy franciaágyon? – Marlene döbbenten nézett a szőke lányra.

– Itt is aludtál már – értetlenkedett Stefi.

Marlene átölelte a vállát:

– Persze, amikor festettek nálam. Figyelj, Steph, ez most a te heted lesz. Tudom, nekem ajánlották fel a helyet, de hát Bob elment – húzta fel sértetten a vállát. – Menj el, kérlek! Kapcsolódj ki! Nem lesz még egy ilyen lehetőséged, Teljes ellátást és szállást kapsz egy reklámhadjárat miatt.  Ha nem akarsz, ne fogj pasit. Fagylaltozz, fürödj a medencében, sétálj a tengerparton. Teljesen mindegy, baba, csak élj egy picit! – Marlene szinte könyörgött. – Gyönyörű vagy, de olyan, mint egy hajas baba. Ragyogjanak végre ezek a zöld szemek.

– Köszönöm, Marlene, köszönöm – ölelte át Stefi barátnője nyakát.

 

Burt a reptérről félnégy körül érkezett meg a szálloda halljába, mint kiderült a legrosszabb időpontban: az előtér zsúfolva volt utazótáskákkal, bőröndökkel és emberekkel. Az arcokon várakozás, izgalom ült. A levegőben repkedő hangok és szavak kavalkádjából furcsa mondatok és párbeszédek születtek.
Egy középkorú asszony nagy halom táska mellett állt az egyik oszlop előtt, idegesen tördelte a kezét. A férje bizonyára a pult előtt kígyózó sorban állt, a szobakulcsra várva. Burt tovább figyelte. A nő egyre türelmetlenebbül tekintgetett a bejárat felé. Ezek szerint, akit várt, visszamehetett valamiért a kocsihoz, és most nem találja. Szörnyű kínos, ha otthon felejtették.
Keserves sírásra figyelt fel. Két év körüli kislány zokogott sorban álló édesanyja mellett, aki Katie-nek szólította, és simogatással próbálta megnyugtatni. A gyerek elszántan ragaszkodott, ahhoz, hogy anyukája a karjába vegye. A kezét nyújtogatta, és a nő lábát ölelgette.
A fiatalasszony Burtre pillantott, kedves arca fáradt és szomorú volt, a rúzsa elkenődött. A nagy hátizsák bizonyára húzta a hátát. A férfi rámosolygott, de ő zavartan elfordult, és ölbe vette a síró gyermeket, aki erre azonnal megnyugodott.
Burt visszanézett az oszlopnál álló nő felé, ő már megkönnyebbülten mosolygott, egy férfi lépett be az ajtón, két nyolc év körüli kis sráccal. Még egyszer annyi táskát cipeltek, mint, amire az asszony vigyázott.
Burt saját, nagy méretű sporttáskájára pillantott, aztán újra szemrevételezte a kulcsra várakozók hosszú sorát, felsóhajtott. A táskát a vállára akasztva a bár felé indult. Az újságos stand mellett elhaladva megállt, és a kínálatot böngészte. Árultak néhány könyvet is, nagyrészt romantikus, szerelmes csemegéket a nyaraló hölgyek számára, de feltűnt neki egy ismert sci-fi író újonnan megjelent regénye, és egy kasszasiker horrorfilm könyvváltozata is. Végül csak egy sportmagazint és egy politikai gazdasági hetilapot választott ki.
Az újságok között keresgélt egy lány is. A férfi húsz évesnek vélte, szőke haja az ujjatlan topból kivillanó vállára, és kis méretű fehér hátizsákjára omlott. Ahogy ellépett mellette, Burt megérezte a parfümjét, üde gyümölcs illata volt. Stefi felnézett a férfire, tekintetük egy pillanatra összekapcsolódott. Végül lány zavartan elfordult, gyorsan lekapta a hátáról a zsákot, kifizetett egy női magazint. Aztán felemelte a bőröndjét, és hátra sem nézve elindult a recepció előtt várakozók sora felé.
Burt rendezte az újságok árát, és bement a bárba. A pult mögött álldogáló két alkalmazotton kívül csak egy fekete bőrű idős úr üldögélt az ablak mellett, és félálomban bámulta a tengert. Burt ásványvizet rendelt, aztán a fémlábú kerek asztalkák egyikénél helyet foglalva az újságokat böngészte.
Nem tudta, mennyi idő telt el, amikor feltűnt neki, hogy kezdenek szállingózni a vendégek, laza, kényelmes ruhákban, mosolyogva, beszélgetve. Burt összeszedte az olvasnivalóit, és a recepciós pulthoz indult, már csak négyen-öten várakoztak ott.
Amikor, a formaságok rendezése után, belépett az első emeleti szobába, őszintén meglepődött az igényes és elegáns berendezés láttán.
A barna és a zöld különböző árnyalatai uralták a helyiséget, de mivel a tapéta halványsárga volt, nem tűnt sötétnek. Az ajtóval szemben a hatalmas ablak a tengerre nézett.  Jobb kéz felől egy széles heverő nyújtózkodott, ablak felőli végén éjjeli szekrénnyel a másikon tükrös ajtajú ruhásszekrénnyel. Az ággyal szemben állt egy dohányzóasztalka, két öblös fotellel, az asztal felett pedig, falra szerelt karos állványon egy kitűnő márkájú tévé. A közelebbi fotel mellett nyílt a fürdőszoba ajtaja.
Burt letette táskáját a fotel mellé, sportzakóját a háttámlára terítette, majd leült, levette világos vászoncipőjét. Lábujjaival végigsimított a sötétzöld szőnyegen. Hirtelen rossz érzése támadt, fogalma sem volt, mihez kezdjen magával.

 

Miután Stefi Silent Beach-en elfoglalta a hotelszobát, azonnal megbánta, hogy nem ragaszkodott Marlene társaságához.

A franciaágyas, tágas szoba két emberre várt. Kíváncsian belesett a fürdőszobába, ott is mindenből duplán volt, két pár törülköző, két vastag, puha frottírköntös, két vizes pohár. A lányra elemi erővel tört rá a magány érzése. Aztán eszébe jutottak Marlene biztató szavai: képzelje el, hogy nincs egyedül.

Elmosolyodott, kamaszkora bálványait próbálta felidézni. Zenészek, sportolók, színészek arca villant fel előtte. Aztán eszébe jutott a fekete hajú, sötét szemű férfi, aki a szálloda halljában az újságos standnál mellé lépett. Miközben a női magazinokat válogatta, lopva figyelte. Na igen, az a fajta volt, aki sosem választaná őt. Az ilyen jóvágású férfiak általában magas, hosszú combú, manöken alkatú hölgyekkel mutatkoznak.

– Oké, Marlene – jelentette ki hangosan Stefi. – Őt választom.

Az ágyra tette a bőröndjét, kicsapta a fedelét, szép lassan, az időt húzva kipakolta ruháit a szekrénybe. Táncolva lépkedett a puha zöld szőnyegen az ágytól a szekrényig. Néha elszökdelt az erkélyig, ágaskodva kinézett az utcára. Az volt az egyetlen bánata, hogy nem a tenger hullámzott előtte. Pedig amikor látta, hogy a recepciós a huszonhármas kulcsot készítette elő, nagyot dobbant a szíve. Idén épp a huszonharmadik születésnapját ünnepelte, megörült a különös véletlennek.

– Rendben, lemondok a jó kilátásról – egyezkedett a szálloda jó szellemeivel –, ha finom lesz a vacsora.

Az üres bőröndöt nézte, aztán a magas szekrényt.

– Na, most hol vagy, te szépszemű? Fel kellene tenni a bőröndömet. – Csak egy röpke pillanatig töprengett, aztán húzni kezdte a dohányzóasztalt. A szőnyeg egy kicsit felgyűrődött, mire a szekrényhez ért, de legalább a bőröndöt a kiválasztott helyre tehette. Utólag kezdte vizsgálgatni a parkettát, attól félve, hogy az asztal lába megkarcolta, de szerencsére nem vett észre sérülést. Mélyet sóhajtott. Felhasalt a hatalmas ágyra, olvasgatni kezdte a magazint, amit vásárolt. Valójában sem a főzési tippek, sem a kozmetikai tanácsok nem érdekelték, kezdett megéhezni.

 

A vacsoraidő nehezen jött el, Burt addig a televíziót kapcsolgatta, és az újságokat lapozgatta.
Mielőtt az étterembe indult volna, lezuhanyozott. A krémszínű fürdőszoba sem okozott számára csalódást. A szálloda emblémájával hímzett fehér fürdőlepedőt és kéztörlőt terítettek a kád szélére. Az ajtóra erősített akasztón fürdőköntös lógott, Burt csak futó pillantást vetett rá, és elmosolyodott. Nem az ő stílusa volt.
Az öltözködésen nem sokat törte a fejét, visszavette vászonnadrágját, amiben ideérkezett, és egy tiszta fehér pólóba bújt.
Az étteremben bőven volt szabad hely. Tudta, hogy az emberek nagy része általában az egész nyaralás során ugyanahhoz az asztalhoz ül le, amit először kiválasztott. Az ablak mellett jobb kéz felől üldögéltek leginkább, ő a konyha előtti rész felé indult, ahol még minden asztal üres volt.
Amint helyet foglalt, mellette termett egy fiatal pincérlány, közölte, hogy a vacsorához jár egy pohár bor vagy üdítő. Ha mást szeretne, a szobaszámra írják a fogyasztást, de azonnal rendezheti is. Tonicot rendelt, aztán nyugodtan várakozott. Már előtte volt a vacsorája, amikor megjelent az ajtóban a gyümölcsillatú, szőke lány. Burt biztos volt benne, hogy az ablakhoz ül. Ezúttal tévedett. A lány felé indult, és egy közeli asztalhoz telepedett le, igaz, úgy hogy kilásson az ablakon. 

 

Amint Stefi helyet foglalt, mellette termett egy fiatal pincérlány. Ásványvizet rendelt a vacsorához. Alig bírta lenyomni a torkán a krumplipürét, olyan zavarban volt. Magában átkozta Marlene tanácsait és saját esztelen ötleteit. Azért néha lopva a férfira nézett. Egyértelmű volt, hogy valakije indián lehetett, erről tanúskodtak a vonásai, sötét bőre és fekete haja, melyet rövidre nyíratott, akár a katonák. Pár falat után a lány úgy érezte, már nem is éhes, gyorsan megitta vizet, megtörölte a száját, és visszarohant a szobájába.

 

Burt a tekintetével követte a lányt, ahogy sietős léptekkel elhagyja az éttermet. Amikor tányérja kiürült, átment a bárba, de nem ült le, a hátsó üvegajtó felé tartott, mely egy széles folyosóra nyílt. Kíváncsi volt, hova vezet. Gyors léptekkel áthaladt az asztalkák között és a folyosóra lépett. Szemben öltözők nyíltak, balra pedig egy kétszárnyú ajtón át ki lehetett jutni a partra, a hotel napozóágyaihoz. A hatalmas elkerített területen az alacsony vendéglétszámnak megfelelően, csak keveset készítettek elő a fekhelyekből, nagy részük összecsukva, összekötözve hevert a fal mentén.

Burt meg sem állt a tengerig. A homokos parton levette a vászoncipőjét, és sétára indult. Nem zavarta, hogy egy-egy jobban kicsapódó hullámtól vizes lesz a nadrágszára.

A parton csak néhányan sétáltak, leginkább párok. Látott kiskamasz elsőszerelmeseket, feltűnt neki egy idős fehérhajú hölgy és egy kopaszodó úr is, akik szorosan összekulcsolták az ujjaikat.

Lassan sötétedett és kellemesen hűvös szellő fújdogált. Könnyedén kijuthatott volna a szállodák közül a kisvárosi utcákra, de nem volt kedve a nyaralók szórakozóhelyek után kutató, nyüzsgő forgatagához csatlakozni. Hallgatta inkább, ahogy a visszahúzódó hullám simogatja a homokot. A kicsapó víz éles csattanására egy nyugodt suttogás válaszolt, mintha nyugtatni próbálná a hangoskodó, nyughatatlan tengert. Már éjfél is elmúlt, amikor visszatért a szobájába.

 

A reggel Burtöt újra a tengerparton találta, ezúttal úszni indult.

Amikor egy óra múlva visszafelé tartott a hotelbe, éles füttyszó hallatszott. A férfi csodálkozva nézett fel. Az egyik első emeleti erkélyen észrevett egy fiút. Intett a srácnak.

– Te itt laksz, ugye? – kiabált le a kölyök.

Burt bólintott.

– Lemehetek hozzád?

A férfi meglepődött.

– Megyek vissza a hotelbe, majd találkozunk az étteremben, ha a szüleiddel reggelizni jöttök.

– Még alusznak. Szeretnék kérdezni valamit.

– Mindenképpen szólj valakinek, ha lejössz.

– Majd kiírom a tükörre mama rúzsával. Várj meg! Fontos. – A gyerek eltűnt az erkélyről.

Burt nem bírta visszafojtani a nevetést, egyre kíváncsibb volt, mit szeretne tudni a kölyök. Belépett a kapun, az öltözők felé tartott, amikor a szaladó gyerek feltűnt a folyosón, már messziről integetett. Burt a kezét nyújtotta a srácnak, amikor az lefékezett előtte. A kisfiúnak nagyon tetszett a gesztus, és komoly arccal kezet rázott vele, még a nevét is megmondta:

– Klaus Hessler vagyok.

– Burt Iversen. Miben segíthetek neked? – kérdezte a férfi, hasonlóan komolyan.

– Vannak itt cápák? Láttál cápát?

– Szerintem nincsenek cápák. Amikor kiúsztam, nem találkoztam velük.

– Messzire úsztál?

– Messzire.

– A bójákon túl?

– Igen, de neked nem szabad.

– Áááá! – a fiú mérgesen legyintett. – Be sem mehetek a vízbe. Ezért akartam veled beszélni. A tesóm, Bernd fél a cápáktól, és csak a medencében mer fürdeni, így én sem mehetek a tengerbe miatta. Beszélnél a szüleimmel, hogy itt nincs cápa, hadd fürödjek.

Burt zavartan nevetett.

– Ez nem ilyen egyszerű. Nem hiszem, hogy a szüleid hallgatnának egy vadidegen emberre.

– Te nem vagy idegen, a barátom vagy, nem?

– Köszönöm a megtiszteltetést… Figyelj, Klaus, beszélek a papáddal, ha találkozom vele.

A fiú töprengett.

– Kitaláltam valamit – mondta csillogó szemmel.

Burt semmi jóra nem számított, de azért bólintott.

– Te jó úszó vagy. Látom rajtad – hízelgett Klaus.

– Fogadjunk, hogy a papám veled kiengedne! Bernd meg nem érdekel.

Burt nagyot nyelt.

– Beszélek a papáddal, rendben?

– Aztán úszhatok veled?

– Majd a szüleid eldöntik, jó?

Klaus beletörődve bólintott.

– Letusolok és átöltözöm – Burt az öltöző felé intett.

Klaus alaposan végigmérte.

– Mész az edzőterembe is? Elkísérhetlek?

– Klaus, várj egy kicsit – csitította Burt a fiút.

– Megvárhatlak itt?

– Jó, várj meg.

Amikor Burt pólóban, rövidnadrágban kijött az öltözőből, a fiú az ajtó mellett támaszkodva várta.

– Na, mehetünk a terembe?

– Klaus, én most nem készültem az edzőterembe. Majd valamikor lejövünk ide.

– Ezt ismerem – Klaus a fejét ingatta. – Le akarsz rázni, igaz?

– Ne sértődj meg, nem erről van szó. Sokat úsztam, kellemesen elfáradtam, ma reggel elég volt ennyi. Semmit nem szabad túlzásba vinni.

– Találkozhatunk még?

– Megbeszéljük, Klaus, a 14-esben lakom, egy szinten veletek.

– Reggeli után?

– Rendben! Visszakísérlek a szobátokhoz, jó?

 

Stefi magával vitte az étterembe a hátizsákját, hogy reggeli után azonnal felfedezőútra indulhasson a szállodasoron.

A parton haladt végig. Az egyik hullámtörő sárga-vörös díszburkolattal borított járdában folytatódott, ami egy hangulatos kis üzletsorra vitt. Már sokan sétálgattak, főleg gyerekekkel. Az éttermek még zárva voltak, a cukrászdák kerthelyiségeiben kezdték rendezni az asztalokat, a lány a mobilját kereste a hátizsákban, fél tíz volt. Stefi észrevette, hogy az egyik fagylaltozó előtt már sorban állnak. Néhányan pedig már a kis asztalokhoz is leültek. A fagyiról még a legnagyobb hidegben is képtelen volt lemondani, nem hogy egy ilyen forró nyári délelőttön, habozás nélkül beállt a sorba. A kínálatot böngészte, amikor egy kisfiú mögé lépett, miközben hangosan magyarázott valakinek:

– A rohamosztagos részek a kedvenceim.

– Sokszor láttad már a filmet? – a kellemes mély hang hallatán Stefi egy pillanatra hátrafordult, és zavartan ismerte fel a jóképű félvért a hotelből.

– Igen. De olvasni is szeretek. Sok könyvem van, főleg autós meg állatos.  És szeretek állatkertbe járni.

Stefi közben elmakogta a nyári munkás diáklánynak, hogy mit kér, mögötte szerencsére annyira belemerültek a beszélgetésbe, hogy észre sem vették. Zavarában viszont kehelybe, és nem tölcsérbe kérte a fagyit, így kénytelen volt leülni. Egy közeli asztalhoz ereszkedett le, háttal a sornak.

Burt a tárcájáért nyúlt, amikor Klaus megszólalt:

– A mamám azt mondta, feltétlenül hívjalak meg! Így illik, ha már a nyakadba varrtam magam.

– Kedves a mamád. Kérsz nekem egy tonicot?

– Te szereted ezt a keserű löttyöt? – húzta el a száját Klaus.

– Szomjúság ellen nagyon jó.

– Én fagyikelyhet veszek.

Stefi megkönnyebbülésére Burt épp neki háttal ült le, a kisfiút pedig nem érdekelte semmi az evésen és beszélgetőtársán kívül.

A lány fagylaltozás közben egy kicsit szégyenkezve ugyan, de érdeklődve hallgatta beszélgetésüket.

– Miért nem játszol a testvéreddel? – érdeklődött Iversen a fiútól.

– Bernddel? – Klaus legyintett:

– Vele nem lehet, állandóan rajzol. „Meglátod még művész lesz belőle!” a mama szokta ezt a papának mondani, és olyankor csöpögősen néz Berndre.

– Hogyan? – kérdezte Burt, közben a poharáért nyúlt.

– Tudod, olyan… így – Klaus letette a kanalat, két karját párhuzamosan a tányérja mellé fektette, oldalra fordította a fejét, tágra nyitotta a szemét, és szaporán pislogni kezdett.

Stefinek először a kisfiú arckifejezésén kellett mosolyognia, aztán majdnem hangosan felnevetett, amikor Iversen köhögni kezdett. Klaus iménti előadása megnevettette a férfit is, aki épp rossz ütemben ivott. Klaus nem volt ennyire tapintatos, hangosan kacagott. Amikor Iversen végre megszólalt, fojtott hangon érdeklődött Klaustól:

– Te nem szeretsz rajzolni?

– De, űrhajókat meg harcosokat. Egyszer téged is lerajzollak majd.  Jó?

– Igazán?

– Aha!

– És mi leszek?

– Hát, talán kalóz. Félszemű! Ugye, nem baj? – úgy tűnt, Klaus nem örült volna, ha Burt nem egyezik bele ebbe az apró finomításba.

A férfi a fejét rázta.

– Délután elmegyünk moziba?

A kisfiú kérdése után rövid szünet állt be a beszélgetésbe, aztán Iversen kicsit ingerülten így szólt:

– Ezt meg kellene beszélni a szüleiddel. Mit szólnál, ha délután inkább lemennénk az edzőterembe?

– Először nézzük meg, mit játszanak, és utána megbeszéljük, jó? – Klaus kapkodva kikanalazta a fagyija maradékát, és felpattant.

A férfi néhány pillanattal később követte, saját poharán kívül felvette az üres fagyiskelyhet, és azt is visszavitte a pulthoz. Klaus türelmetlenül várta, a kis kerítésen túl.

Stefit nem vették észre. A lány utánuk nézett. A látvány, ahogy a vézna kisfiú büszkén lépkedett felnőtt barátja társaságában ismét mosolyra késztette.

 

Burt az edzőterembe igyekezett a Klausszal megbeszélt találkozóra, amikor a szálloda portása intett neki, és kedvesen közölte, hogy Ruth Dalton keresi telefonon.

A fejét ingatva lépett be a fülkébe, ahová a férfi átkapcsolta neki a vonalat.

– Anya? – szólt bele a kagylóba.

– Én vagyok, Burt!  Milyen a szállás?

– Kitűnő.

– Jól érzed magad? Minden rendben? – Ruth nem tudta, vagy nem akarta leplezni aggodalmát. – Hallottál róla, mi történt Cooper Island-en?

– Ma szerencsére még nem volt időm bekapcsolni a tévét.

– A Red Lake-i támaszpontról lopott fegyverekkel lőttek le néhány ismert vállalkozót.

– Megoldódik, anya, ne aggódj!

– Neked biztos nem kell odamenned? – Ruth sóhajtott.

– Anya, furcsa helyzet számomra is, de annak az időszaknak vége. Hamarosan lesz új munkahelyem, és minden megváltozik.

– Többé már nem kell aggódnom érted? – kérdezte az asszony reménykedve.

Burt nevetett.

– Nem hiszem, anya, hogy te tudsz nem aggódni.

Ekkor már Ruth is nevetett.

– Már nem zavarlak tovább. Felhívhatlak még?

– Este hívj, akkor általában a szobámban vagyok. Szeretlek, anya! – Burt letette a telefont.

Az edzőterem előtt Klauson kívül egy másik kisfiú is várt rá.

Bernd volt, Klaus testvére. Érdekes páros voltak, Klaus az átlagosnál soványabb, a másik fiú pedig az átlagosnál kövérebb. Mégis megdöbbentő volt közöttük a hasonlóság.

– Szia, Burt! – Klaus arca felragyogott, amikor meglátta a férfit, felnőttesen kezet rázott a vele. Bernd félénken méregette Iversent, és valami köszönésfélét motyogott.

– Hello, fiúk! – Burt Berndnek is kezet nyújtott. A kisfiú kézszorítása bátortalan volt, és gyorsan hátralépett.

A teremben Burt megmutogatta a fiúknak a gépeket, bemelegítő mozdulatokat és gyakorlatokat is tanított nekik. Miközben lassan Bernd is feloldódott, úgy elszaladt  az idő, hogy kis híján lekésték az ismerkedési est miatt hat órára előrehozott vacsorát.

 

 Negyedik fejezet: 2023. január 22.

 

Megzavart álom