Csillagjáró 31. fejezet – Epilógus

Kép: Pixabay, Canva

Stefi a nappaliban üldögélt. A dohányzóasztalra tett óra mutatóját figyelte,  huszonkét óra volt. A tíz perc letelt, és nem történt semmi. Megkönnyebbülten sóhajtott.

Egész nap rosszul érezte magát. Ezen töprengeni kezdett… Ugyanis ha valaki rosszul érzi magát, az tudja, milyen jól lenni. Erről azonban már fogalma sem volt.

 Ráadásul két nappal ezelőtt egy életre nevetségessé tette magát mindenki előtt. Bevitette magát Kate-tel a kórházba, mert azt hitte, tíz perces fájásai vannak. Tényleg úgy volt…

Seres doktor megvizsgálta, majd megnyugtatta, hogy ezek csak jóslófájások. Ő meg szégyenkezve mentegetőzött, hogy már túl van a kiírt időponton. A fiatal magyar orvos, Barbara néni ismerőse pedig csak mosolygott. Amikor kikísérte a vizsgálóból még hozzátette, hogy érezni fogja a különbséget.

És akkor, hogy a dolog teljes legyen, meglátta Burtöt a folyosón, Kate mellett. Fekete öltönyben, fonott hajjal, eszméletlenül elegánsan álldogált egy egyenruhás rendőr társaságában.

Aznap tartották a Nemzetközi Ipari Konferencia záróülését, ahol Burt egy részvénytársaság elnökét védte. Az esemény idejére a nagyszámú külföldi résztvevő miatt lezártak néhány utcát is. Stefi kétségbeesett telefonja után, más lehetőség nem lévén, Burt szirénázó járőrkocsival érkezett a kórházba…

 Ma van a polgármester bálja! Na, nem! Ma nem lehet!

Úgy érezte, fel kellene állnia. Egészen apró kis szúrás indult el a derekában. Az órára nézett, tizenöt perc. Ez semmi! Legyintett. Felállt és elindult a konyhába.

Az ajtóban meg kellett állnia, majdnem felsikoltott a hirtelen erős fájdalomtól. Aztán egy apró pukkanást érzett vagy hallott a pocakjából.

Újabb negyedóra múlva, hátul ült Kate-tel az autóban, miközben James vezetett. Kétségbeesetten próbálta meggyőzni a főtörzsőrmestert, hogy nem kell felhívni Burtöt.

James ennek ellenére megpróbálta, majd káromkodott egyet.

Burt az egyik ablak mellett álldogált. Ha kipillantott az égre, látta, ahogy lassan kel a nap. Odakinn már tavaszodott, a természet ébredezett, itt viszont szerencsére egyre jobban fáradtak a vendégek. Már nagyon sokan elmentek. A polgármester épp most kísérte ki utolsó, politikailag fontos támogatóját. Burt sóhajtott. Bő egy óra és mehet haza Stefihez, aludni.

Csodálkozva látta, hogy a polgármester Jack Spaldinggal tér vissza. Nem értette, mit keres itt ilyenkor a főnöke. Mivel a két férfi kedélyesen beszélgetve tartott felé, nem lehetett szó túl nagy problémáról.

– Jó reggelt! Szép napot! – vigyorgott rá Jack. – Vedd ki a fülest és indulás, egy kisasszony már nagyon vár.

Burt zavartan nézett rá, miközben kivette a füléből a fülhallgatót, majd átadta a készüléket a főnökének.

– Kislányod van! Futás! – Jack nevetését már a háta mögött hallotta, ahogy kirohant a díszteremből. Az ajtóban kis híján fellökött egy pezsgőspoharakkal egyensúlyozó, fáradtságtól kába pincért, és már száguldott lefelé a lépcsőn, aztán ki a főkapun a parkolóba.

Az éjszaka alakjai már elbújtak a világosság elől, a nappali élet pedig még nem indult meg a városban, így nagyon gyorsan célhoz ért.

James a kocsijának támaszkodva várta a parkolóban, messziről integetett neki, amikor felismerte a terepjáróját.

– Jól vannak? – kérdezte Burt, amint barátja mellé lépett.

– Nálad jobban néznek ki, az biztos – nevetett James. – Minden a legnagyobb rendben. A feleséged a lelkemre kötötte, nehogy hívjalak, ne zavarjalak munka közben.

– Kikapcsoltam a telefonom – motyogta Burt.

– Észrevettem, de Jack Spaldingot akkor is kiugrasztottam az ágyikójából. Képzeld, nem haragudott – mosolygott James, egy intéssel betessékelte barátját a liftbe.

Amikor beléptek a kórterembe, Stefi az ágyban üldögélt, és magyarul beszélt valakivel telefonon. A férje láttán elcsuklott a hangja.

– Leteszem, Anyuci, itt van Burt!

Kate a szoba közepén állt, karján a bebugyolált babával. Abban a pillanatban, hogy meglátta a belépő apukát, hozzásietett, habozás nélkül a kezébe adta a dús fekete hajú apróságot.

– Nesze, eddig helyettesítettelek, de most már a tiéd – mondta nevetve, aztán mosolygó férje mellé lépett, aki átölelte.

Burt könnyes szemmel, kicsit félve vette át a kislányát, de aztán rendkívül szakszerűen tartotta a karjában. Stefi amióta behozták a szobába élénknek, és különös módon frissnek érezte magát, most azonban rátört a fáradtság.  Nem akarta, hogy a többiek észrevegyék, csak belemarkolt a takaróba, és lesütötte a szemét.

– Jól vagy, kicsim? – csak akkor nézett fel, amikor már a nevét is hallotta. – Steph, minden rendben?

Burt mellette állt. Aggódva, reménykedve nézett rá, és átadta neki a babát. Fölé hajolt, a tarkójára simította a kezét, és megcsókolta. Stefi lehunyta a szemét. A gyermeke kicsiny testét érezte a karján, Burt finom ujjait a nyakán, bőrének illatát az orrában, és ettől a teljesség tudata járta át a lelkét.

Amikor néhány pillanat múlva felnézett,  a férje, elegáns fekete ruhájával mit sem törődve már letérdelt melléjük. Mutatóujjával kislánya arcát cirógatta.

– Namid Iversen – mondta remegő hangon Stefi –, bemutatom az apukád.

– Köszöntelek, kicsi Csillagtáncos! – Burt meghajtotta a fejét. Stefi elérzékenyülve nézte mosolygó szemét, az arcát, melyen különös módon nem látszott, hogy mások érdekében átvirrasztott egy teljes éjszakát…

  

(Namid = Star Dancer, Csillagtáncos – https://babynames.com/name/namid)