Naptánc 9. fejezet – Régi barátok

 

Kép: Pexels

Williams várakozva nézett az irodájába lépő, könnyedén tisztelgő Alexre.
– Maguk még mindig nem mentek haza? – kérdezte a fejét ingatva.
– Kitaláltam valamit uram! – Alex hamiskás tekintetét látva az ezredes nem tudta, hogy örüljön-e vagy aggódjon inkább.
– Mondja, tizedes!
– Walker többször adott interjút a börtönben különféle magazinoknak, fura figura. Arra gondoltam, hogyha beküldenénk egy stábot, megtalálhatnánk a kellő pillanatot a fickók lefegyverzésére.
– Milyen stábra gondolt?
– Ernie Ray-re.
Az ezredes elgondolkozva nézett a tizedesre.
– Az egy médiabohóc!
– Pontosan, uram, de a műsorai arculatába belefér egy interjú Walkerrel. A beszélgetései állandóan nézettségi rekordokat döntenek. Walkernek tetszene egy ilyen szereplési lehetőség.
Williams felállt, Alexnek hátat fordítva kinézett az ablakon. Az iroda előtti kertet épp locsolták, úgy tűnt, az ezredes rendkívül érdekes látványnak tartja a vízsugarat. Amikor visszafordult, mély sóhaj után így szólt:
– Rendben, tizedes! Menjen és tárgyaljon Ernie Ray-jel, én megszerzem a szükséges engedélyeket. A fegyverhasználat után sajnos mindenre fel kell készülnünk.
Williams asztalán megcsörrent a telefon.
– Silent Beachről kapcsol valakit az ügyeletes – mondta az ezredes Alexnek, egy pillanatra eltartva fülétől a kagylót. Az arcán végbemenő változás láttán Alex kíváncsisága és aggodalma nőttön-nőtt. Williams rövid, lényegre törő kérdései semmi jót nem ígértek. Amikor letette a telefont, így szólt:
– Azonnal ki kell deríteni Ernie Ray telefonszámát. Amint beszéltem vele, maga indul hozzá, és bármi áron ráveszi, hogy vállalja a felvételt.
– Mi történt, uram?
– A túszok kitörtek, Walker fejbe lőtte a szállodaigazgatót, és miután a rendőrök behatoltak, néhány tússzal bemenekült a recepció mögötti irodába.
– Kik azok, uram?
– Két nő, két gyerek és Burt.
– Gyerekek? – Alex elsápadt.
Williams lenyomott egy gombot a telefonon, és utasította az ügyeletest, hogy hívja Silent Beachen a rendőrkapitányt, majd Jackson tábornokot.
– Ha bekapcsolta hozzám, nézzen utána a tv-s Ernie Ray elérhetőségeinek, azonnal beszélnem kell vele, ha elérte – miközben utasításokat adott, Williams egyfolytában Alexet fixírozta. Aztán így szólt:
– Megpróbálom elintézi, hogy Thompson főtörzsőrmesterrel részt vehessenek az akcióban. Álljanak készen!

A tizedes élére vasalt egyenruhában jelent meg a stúdióban. Akármennyire is szerette volna, nem kezdte el vizsgálgatni a kamerákat. Egyedül csak a barnára festett hajú feltehetően pótlással is dúsított frizurájú, kicsit már megereszkedett bőrű, fekete öltönyt viselő, középmagas férfire koncentrált.  Tudta, a showman arra számít, megtiszteltetésnek fogja tekinteni, hogy a nagy sztár soron kívül fogadja őt.
– Üdvözlöm, Vanov tizedes – Ernie Ray a kezét nyújtotta.
Alexander a hóna alá csapta a sapkáját, és megpróbált a háborús szuperprodukciók főhőseire visszaemlékezni.
– Williams ezredes már vázolta előttem a tényeket. Van valami újabb fejlemény? – érdeklődött Ernie Ray.
–Walker huszonnégy órát adott, hogy egy helikoptert bocsássanak a rendelkezésére, amivel elviheti a ruhát és a kiválasztott túszokat, de a rendőrség nem akar engedni.
– Ez azt jelenti, hogy huszonnégy órám van felkészülni, kimenni a helyszínre, és forgatni?
– Sokkal kevesebb, uram.
A showman meghökkent.
– Ez komoly kihívás.
– Azért gondoltuk Önre, uram. – Alexander tisztelettel fejet hajtott, és megpróbált hiteles maradni. – Az igazság az, hogy Williams ezredes az Ön honoráriumáról még nem tárgyalt a parancsnoksággal, így csak az Ön jóindulatától függünk. Gondolom, rengetegen néznék a műsorát és szakmai körökben elismerést zsebelhetne be, hogy ilyen feladatra vállalkozik. Életeket mentene.
– Amikor bent vagyok, akkor szabadítanák ki a túszokat, és azt filmre vehetnénk?
– Természetesen.
– Nem tudom, melyik operatőr vállalná itt a stúdióban – Ernie Ray elgondolkodott.
– Én – Alex aprót biccentett.
– Ért a kamerához? – a showman végigmérte a tizedest.
– Én rögzítem az egység bevetéseit, nem idegen a feladat.
– Szóval azt mondja, ezúttal ne a bevételt nézzem, hanem valami magasabb célt lássak a szemem előtt – Ernie Ray elgondolkozott.
– Egy fennkölt célt, uram – helyeselt Alex mosolyogva, és már tudta, hogy hamarosan kamerát ragadhat.

Walker és társai a recepciós pult mögötti külső helyiséget választották, mert az igazgatói iroda hatalmas, tengerre néző ablakán keresztül a mesterlövészek könnyedén leszedhették volna bármelyiküket.

Tízen zsúfolódtak össze a szobányi helyiségben, mely eredetileg titkári iroda volt. Berendezése íróasztalból, forgószékből, egy iratszekrényből és egy L alakú ülőgarnitúrából állt.

Amikor betelepedtek, Walker Rogersszel rögtön a bal oldalon elhelyezkedő ablak alá tolta az íróasztalt, a tetejére ráállíttatta a széket, és lehúzta a napvédőt.

Burtnek megparancsolta, hogy üljön az ablakkal szemben a fal mellé. Így Iversen minden kívülről érkező támadás esetén lővonalba került, mert jobb oldalán ott volt az igazgatói irodába vezető kárpitozott ajtó, balról pedig a recepciós pult hátsó ajtaja.

Susan, amikor erre rádöbbent, elborzadva nézett Walkerre. Burt elkapta a fiatalasszony tekintetét, és kezét enyhén megemelve nyugalomra intette. 

Az ápolónő a kis Katie-vel, az anyukájával, Maryvel és Klausszal szorongott az ülőbútor ablak melletti rövid részén. Walker és Rogers egészen közel ültek Susanékhoz. Simon fedezékben maradva ugyan, de az ablakhoz állt, míg Harris és Jones az iratszekrény elé kuporodtak a szőnyegre.

Néhány óra elteltével kiderült, hogy Walker micsoda hibát követett el a kétéves gyermek bezárásával. A csöppséggel nem lehetett bírni, ezért időnként Maryvel együtt átengedték az igazgatói irodába. Ilyenkor Susan is elkísérhette őket.

Váratlanul megcsörrent az asztalon a telefon. Simon könnyedén érte nyúlt, és beleszólt. Elképedt arca láttán Walker kíváncsian felállt. A sebhelyes a főnöke felé nyújtotta a telefont:

– Ernie Ray van a vonalban.

Walker átvette a kagylót, flegmán bemutatkozott, aztán jó ideig hallgatott.

– Ki? – Rogers későn eszmélve kapta fel a fejét. – A riporter?

– Az. Interjút kér Walkertől – bólogatott Simon vigyorogva.

Az emberrablók kíváncsian várták, mire jut főnökük a népszerű sztárral. Úgy tűnt, sikerült megegyezniük, mert Walker sorolni kezdte a feltételeit.

 – Először leteszik a felszerelést az ajtó elé, átvizsgáljuk, és csak utána jöhetnek be. Nehogy lőfegyver legyen a kamera. Megmotozzuk a riportert és az operatőrt is. Még valami, hozzanak egy csomag pelenkát egy kétéves bőgőmasinának. – Walker dühödt tekintettel bámulta az anyja karjában visító kislányt.

Walker letette a telefont, aztán nekiugrott Rogersnek.

– Csak neked lehetnek ilyen agyament ötleteid, hogy előbb kijutunk, ha vannak velünk gyerekek!

Burt felállt. Walker azonnal fegyvert szegezett rá.

– Maradj nyugton, mielőtt még megbánom, hogy nem intéztelek el rögtön az étteremben.

– Engedj oda a kislányhoz – mosolygott Burt.

Walker elképedve nézett rá, társai is hasonlóképpen meglepődtek.

– Mit tervezel?

– Semmit. Engedj oda! – Iversen nagyon határozottnak tűnt. Walkerrel már nem törődve leült a kimerült és kétségbeesett Mary mellé. Kedvesen megsimogatta az édesanyja ölében kukac módjára izgő-mozgó, nyűgösködő gyereket.

– Kishercegnő! – Az idegen férfihang és az érintés meglepte a kislányt. Felült, Iversenre nézett.

– Szereted a meséket? – kérdezte Burt mosolyogva.

A kislány szeme felragyogott, bólintott.

– A mackókat is szereted?

Katie felállt a kanapén, Mary megfogta a kezét, míg a gyermek elhelyezkedett Iversen ölében.

– Macis mese? – kérdezte Katie kíváncsian.

– Igen, egy hatalmas, okos medvéről, akit az erdő minden állata tisztelt. Az édesanyámtól hallottam ezt a mesét, akinek egy indián varázsló mesélte, mikor még ő is kislány volt.

A történet felkeltette Klaus érdeklődését is, így Susan mellől átült Burthöz.

Alig tíz perc múlva Katie aludt Iversen karjában. Hogy a mese, a férfi higgadtsága, vagy a hangja nyugtatta-e meg, nem sejtette senki, de végre csend lett. Mary hálás tekintettel nézett Iversenre.

– Köszönöm, Burt! Hogy sikerült megszelídítenie?

– A sájen szellemem rátalált az ő szellemére – mosolygott a férfi sejtelmesen. Susan gyanakvó tekintettel vizsgálgatta az arcát.

– Neked nincs gyereked?

Burt elengedte a kérdést a füle mellett, és Klaus felé fordult:

– Egy újabb mesét, fiatalúr?

Klaus szaporán bólogatott, de Walker megállt Burt előtt.

– Vége, Iversen. Tedd le a kiscsajt, és ülj a helyedre!

Mary átvette Burttől a kislányt, s mikor a férfi felállt, lefektette Katie-t a helyére. Rémülten nézett Iversenre.

– Minden rendben lesz – súgta Burt megnyugtatóan.

Amikor Frank délután belépett az étkezőbe, a kávéscsésze, egy szelet csoki és a cukortartó szépen elrendezve várt rá az asztalon.
Ruth a konyhából lépett ki, idegesen mosolyogva játszadozott a kezében tartott konyharuhával.
Frank letette a táskáját az egyik székre.
– A fiad ma nem tud jönni… – Nem akarta Ruth megbántani, de az asszony Burt rosszul sikerült születésnapja előtt főzött neki utoljára kávét.
Ruth könnybelábadó szemmel a fejét rázta.
– Szeretnék neked elmondani valamit.
– Megmosom a kezem, és már itt is vagyok. – Frank bocsánatkérő pillantással kisietett a helyiségből.
– Kitöltöm, mire visszajössz – szól utána Ruth.
A kávé ott gőzölgött a csészében, mikor a férfi újra belépett az étkezőbe, Ruth az asztalnál ült, már újra a konyharuhát gyűrögette.
Frank belélegezte a kávé illatát, és várt.
– Sosem meséltem el neked, valójában mi történt George és köztem.
– Nem is vártam el tőled. Elhagyott benneteket, nekem teljesen elég volt ennyi – Frank várakozva nézett Ruth-ra, aki néhány pillanatig a konyharuha rojtjait vizsgálgatta, aztán a férfi szemébe nézve beszélni kezdett:
– Burt hat éves volt, amikor az apja elment, egy év múlva elkezdte az iskolát. Nehéz volt neki, a külseje miatt, jóval magasabb volt a kortársainál, ez George öröksége… Rossz tartású, sovány, esetlen fiú volt, állandóan bántották.
Én tanultam munka mellett. Nehéz időszak volt mindkettőnknek. Míg egy nap az apja visszakönyörögte magát. A nyolcadik születésnapja volt a legszebb ünnep Burt számára, mert megint együtt voltunk. Alig egy év múlva azonban George-nak ismét volt valakije, ezt csak évekkel később tudtam meg, de Burt előtt mindvégig titkoltam. Nem akartam összetörni a szívét. Szerintem George tudta, hogy tudom, de nem volt elég erős kiszállni egyik kapcsolatból sem.
Burt úszott, harcművészetekkel foglalkozott, kezdett izmosodni, már nem volt félénk. Az egyetemen egyre előbbre jutottam, a disszertációmra készültem. Néhány hónappal Burt tizennegyedik születésnapja után egy konferencián voltam. Ő egy versenyről jött haza, a busz az iskolánál tette ki őket. Hazatelefonált az apjának, hogy menjen el érte, de George nem volt otthon. Burt gyalog indult haza, és egy étteremben meglátta az apját egy idegen nővel.  A kerthelyiség egyik székét belevágta az üvegbe. Amikor az apja kirohant hozzá, sok más vendéggel együtt, Burt nekitámadt George-nak. A pincérek szedték szét őket, aztán a rendőrök bevitték Burtöt. George elköltözött tőlünk, ezúttal végleg. Burt ettől kezdve nem járt rendesen iskolába, ha ott volt, verekedett. Hamarosan már az edzéseket is kihagyta, és akkor kezdett inni először. Az utolsó csepp az volt a pohárban, amikor nekiment egy tanárának… nos, akkor kicsapták. Williams hadnagy, a jiu-ji tsu edzője húzta ki a bajból, elintézte, hogy felvegyék a bentlakásos katonaiskolába, ahol tanított.
– Ez a Williams a mostani Williams ezredes?
– Igen, ő az.
– Miért épp most meséled el mindezt nekem?
– Mert rájöttem, hogy nem tudom kettéosztani a lelkem. Én is hibás vagyok abban, hogy Burt olyan lett, amilyen.
– És George is, és az a nő is, de elsősorban a fiad maga – mondta Frank nyugodtan. – Miért nem meséltél erről korábban? Rögtön az elején, mikor rájöttél, hogy mi ketten nem értjük meg egymást?
– Mert szégyelltem magam. Olyan kedves és megértő voltál velem az első pillanattól kezdve. Attól féltem, csalódnál bennem – súgta Ruth lesütött szemmel.
– Még nem szerettelek, sőt nem is ismertelek téged, és már akkor gyűlöltem a fiad – Frank megfogta a felesége kezét. Ruth értetlenül nézett a férfira.
– Emlékszel az első találkozásunkra a kórház büféjében, amikor Gilian papírjait vettem át?
– Akkor kávéztunk együtt először.
– Igen, de én nem akkor láttalak téged először – jelentette ki Frank bocsánatkérő hangsúllyal.
Ruth elsápadt, elhúzta a kezét.
– Három nappal előtte, amikor Gilian meghalt, egy gyönyörű asszony rohant el mellettem az információs pulthoz. A katonatiszt fiát kereste, akit helikopterrel szállítottak a kórházba. Ott akkor azt mondtam magamban: „Úristen, a feleségem két évig harcolt a betegséggel, élni akart! Őrült emberek pedig megöletik magukat, fájdalmat okozva a szeretteiknek.” Akkor a büfében, azért mentem oda hozzád, hogy halljam, a fiad meghalt. Úgy gondoltam, nem élhet tovább, ha az én feleségem halott – Frank bátortalanul újra megfogta Ruth kezét. – Nekünk sajnos nem volt gyerekünk, de a veled való találkozások során megértettem, milyen fontos neked a fiad. Igyekeztem más szemmel nézni. Örültem, amikor megnősült, Julie-t a lányomként szerettem – Frank elhallgatott, köhintett, aztán nyelt egy nagyot. – Davie… Davie az én kisunokám is volt… Ruth, borzasztó két nő szemében látni ugyanazt a rettegést. – A férfi megtörölte a szemét. – Amikor a baba megszületett, úgy láttam, Julie egy kicsit oldódott. Annyira sajnáltam.
Ruth ingatni kezdte a fejét, és emelt hangon szólt a férjére:
– Hagyd ezt, Frank! Ha késett, vagy nem kaptunk hírt róla hosszabb ideig, mindig magamat hibáztattam. Ha a karrierem helyett vele törődtem volna, nem fajul idáig a dolog.
– Ruth, annyiszor kívántam már a fiad halálát. Úgy gondoltam, akkor véget érne ez a borzalom. Utoljára akkor, amikor Julie és a kisfiú… Akkor neki kellett volna…
– Frank! – kiáltotta Ruth sápadt arccal, szemrehányó hangja megijesztette a férfit.
– Nem akarlak elveszíteni. Tudom, hogy nem állíthatlak válaszút elé, pedig mindig erre készültem – vallotta be szégyenkezve Frank, könyörgő tekintettel szorongatta Ruth kezét, és megkérdezte:
– Meg tudsz nekem bocsátani?
Ruth bólintott, aztán komoly arccal így szólt:
– A Elizabeth Kórházban aznap egy érsebész ezredes tartott bemutató műtétet, Burtnek rá volt szüksége. Ha a professzor a katonai kórházban tartózkodik, a fiamat odaviszik, és mi sosem találkoztunk volna. Talán az ősök szellemei akarták így – Ruth ritkán használta ezt a szófordulatot, de Frank tudta, hogy mindig komolyan gondolja. Frank felállt, Ruth-hoz lépett, mikor az asszony is felkelt, szorosan magához ölelte. – Kihozzák őket, ne aggódj! Telefonálok a repülőtérre, talán sikerül jegyet foglaltatni valamelyik járatra, és odamegyünk.

Ernie Ray egyetlen segítőtárssal, egy operatőrrel fél nyolckor érkezett meg a szállodába. A  jól szabott világoskék szmokingot viselő sztárriportert rohamrendőrök kísérték a recepciós pulthoz.
A túsztárgyaló a pulton lévő telefonról felhívta az irodát, rövid beszélgetést folytatott a bennlévőkkel,  majd a showmanhez fordult:
– Öt perc múlva egy nő ajtót nyit maguknak.
Ernie Ray komoly arccal bólintott, és figyelte, ahogy a rendőrök visszavonulnak. Az operatőrre pillantott, a szőke fiatalember arcán könnyed mosoly futott át, ami arról árulkodott, nem fogja fel a helyzet komolyságát.
Néhány perccel később Susan kinyitotta az ajtót.
– Pakolják be a felszerelést az ajtó mellé – kérte feszült, remegő hangon. Gyorsan körülnézett. A hall sötét és ijesztően kihalt volt.
– Alex vagyok, a többiek biztonságban vannak, odaát a szemközti hotel épületében – mondta az operatőr halkan, amikor óvatosan leeresztette a kamerát a fal mellé. Aztán egy csomag pelenkát vitt be a helyiségbe, egy nagy táskával együtt. Olyan szerencsétlenül mozdult, hogy a táska csatja elakadt, a zacskó szétszakadt, és a rengeteg pelenka a falnál üldögélő Iversen ölébe potyogott.
– Legalább nem kell ellenőrizni, nem rejtettem-e közé valamit – mosolygott Alex az ajtótól néhány lépésnyire, takarásban álldogáló Walkerre.
Míg Susan segítségével visszapakolták a zsákba a pelenkákat, Simon és Harris átvizsgálták a felszerelést. Simon már becsukta volna az ajtót, de az összevissza forgolódó operatőr útban volt. Ráadásul, ahogy hátralépett, kis híján hanyatt esett Burt lábában.
Walker Ernie Ray-re nézett.
– Ki ez az idióta? – kérdezte a fejét ingatva.
– Más nem vállalta a munkát – a showman a kamerát előkészítő Alexet figyelte.
– A kamerát azért tudja kezelni, ugye?  – Rogers röhögött.
– Míg tart a felvétel, át lehetne vinni a pici lányt a másik irodába? – kérdezte az operatőr a kislány anyjától. A csöppség ugyanis a tévések megérkezése óta érdeklődve figyelte a filmfelvevőt. Abban reménykedett, hogy hamarosan megnézheti, ezért időről időre átölelte Alex lábát. – Attól félek, elesem benne.
– Rogers, kísérd át őket – adta utasításba Walker a társának, és Alexet bámulva a fejét ingatta.
– Én maradnék! – Rogers rendkívül jól szórakozott az idétlen tévésen.
– Simon, akkor te mész.
Katie az anyukájával és Susannal együtt elindult az igazgatói iroda felé, Simon egyelőre várt.
– Jobb lenne, ha bemennél a hölgyekkel, Klaus – ölelte át Burt a hozzábújva üldögélő kisfiú vállát.
– De Burt – tiltakozott a gyerek.
– Ernie Ray műsorai nem kis srácoknak valók.
Susan hátrafordult, Burt ránézett. Sötét tekintete arra késztette a fiatalasszonyt, hogy visszamenjen, megfogja Klaus kezét, és magával húzza.
Simon utánuk indult. A hatalmas tengerre néző ablak láttán az ajtóban megtorpant.
– Húzza el a függönyt – mondta Susannak, és hátulról meglökte.
A nő az ablakhoz lépett, lepillantott a virágokra, s még a lélegzete is elakadt. Egy fekete maszkos alak feküdt az ablak alatt, aki felemelt kézzel nyugalomra intette. Susan behúzta a függönyt, aztán Klaushoz lépett. A fiú kezét megfogva leült a szoba jobb oldalára, a vastag, puha szőnyegre.
– Játsszunk barkochbát! Én kezdek, jó? – ajánlotta hirtelen.
Klaus bólintott, és leült mellé. Legszívesebben visszarohant volna Burthöz, de a fiatal nő olyan furcsának tűnt, hogy egy kicsit félni kezdett.
Katie egyik kezével az édesanyja ruhájába kapaszkodott, másikkal a babáját szorongatta, és sírva követelte, hogy menjenek vissza a fényképész bácsihoz. Susan elkapta a nő tekintetét, és a szemközti falnál nyújtózó bőrkanapé felé intett:
– Mary, nektek kényelmes lesz ott a kanapén.
Mary leült, és ölébe vette kapálózó kislányát.
Susan úgy vélte, ha a rendőrök betörnek, talán nem lesznek lővonalban a szoba két oldalán. Simont figyelte, a fegyveres az ajtó mellett maradt. Úgy látszott, megpróbál elkapni valamit az odakinn zajló eseményekből.
Hirtelen robbanás hallatszott, és Simon feltépte az ajtót. Odaát fehér füst terjengett. Szinte ugyanabban a pillanatban kívülről a tengerparti ablaknak vágódott valami. Csörömpölés és üvegszilánkok kíséretében kommandósok ugráltak be az irodába.
Simonnak mozdulni sem volt ideje, leteperték, és megbilincselték. A szomszédos helyiségből lövések hallatszottak. Egy rendőr velük maradt, a többiek átrohantak.
Nem lehetett tudni, mi történik odaát, de félelmetesen rövid idő alatt csend lett. Amikor a füst oszlani kezdett, az ajtóban Burt állt, egy nagydarab szőke katona társaságában.
– Susan, gyertek ki innen, vége van – Burt mosolyogva a kezét nyújtotta az asszonynak, aki hitetlenkedve nézett a férfira, aztán felragyogott a szeme, odaszaladt hozzá és a nyakába ugrott.
– Nocsak, nocsak – vigyorgott a katona.
Burt nevetve mutatta be Susannek:
– James a legjobb barátom, és a bajtársam volt éveken át. – Aztán Jameshez fordult. – Susan a férjével van itt, nehogy szólj Thomasnak!
– Nászúton vagyunk – mosolygott a fiatalasszony kacéran Jamesre.
 Klaus közben a kommandóst tartotta szóval, aki ott maradt hátulról biztosítani.
– Hogy voltak erre képesek, Burt? – kérdezte Susan.
– Alexander, Ernie Ray kísérője, Jameshez hasonlóan a régi egységem tagja, a pelenkák között hozta be a füstbombákat.
A nő elismerően nézett az „operatőrre”, aki szerényen mosolygott.
– A hadnagy mellett okosodik az ember – mondta.
Burt barátságosan megveregette a vállát, aztán megkérdezte:
 – Hogy kerültetek ide?
– Williams ezredes minden követ megmozgatott. A legfőbb érve az volt, hogy itt vagy benn, és rád is számíthatunk. A rendőrök viszont nem ismernek, és komoly baj is lehetett volna a félreértésekből. Az interjú az én ötletem volt – Alex büszkén kihúzta magát.

Stefi és Thomas egymás mellett várakoztak a Jeremiah hotel halljában, közben az üvegen keresztül próbálták kivenni, mi történik odaát.
Hesslerék is a közelben tartózkodtak. Bernd összegörnyedve üldögélt egy fotelben, és előre-hátra hintáztatta a felsőtestét.
– Azt hiszem, vége – suttogta York.
Már Stefi is észrevette az egyenruhás rendőröket, akik három bilincsbe vert embert vezettek ki a Forever Forrest épületéből. Walker nem volt a letartóztatottak között. Aztán mentősök jöttek, két hordággyal, a másodikon szürke zsákban halottat hoztak.
Thomas már nem bírt magával. Mikor meglátta Susant, aki kézen fogva vezette Klaust, a rendőrök tiltása ellenére kirohant az épületből. Hermann Hessler alig egy pillanattal később követte.
Stefi elérzékenyülve ugyanakkor egyre jobban aggódva nézte, ahogy ismerősei boldogan összeölelkeznek.
Újra nyílt a szemközti hotel ajtaja. Egyenruhás katona kísérte Maryt, egy civil ruhás, magas, szőke fiatalember pedig a karjában hozta Katie-t. Ők is a Jeremiah felé tartottak.
Amikor beléptek, a negyven év körüli, nagydarab egyenruhás körülnézett. Azonnal kiszúrta az üvegnél feszülten várakozó lányt, és felé indult.
– Maga Stefi? – kérdezte kedvesen.
A lány bólintott.
– A nevem James – a férfi atyaian átkarolta a vállát.
– Burt? – érdeklődött Stefi a legrosszabbtól tartva.
– Még benn van. A mentősök ragaszkodnak hozzá, hogy kórházba vigyék, és ott nézzék meg a karját. Egyébként jól van –  mosolyodott el megnyugtatóan James, látva a lány még riadt tekintetét. Elővette a zsebéből a mobilját. – Telefonálok Burt édesanyjának, hogy minden rendben. Aztán visszakísérem, hogy vele mehessen a kórházba.

Ruth a fehér csempével borított folyosón egy pillanatra megtorpant, a váróban nem várakoztak túl sokan, de Burt sem volt ott. Frank meglepetten figyelte szokatlanul feszültnek és tanácstalannak tűnő feleségét.
A folyosó közepe táján kinyílt egy ajtó, a helyiségből Burt lépett ki félmeztelenül, melegítő nadrágban. A következő pillanatban egy szőke lány szaladt oda hozzá. A vastag kötést nézte a férfi felkötött karján, aztán megsimogatta a kezét.
– Burt! – kiáltotta Ruth, és a fiához sietett.
Frank alig bírt lépést tartani az asszonnyal.
– Anya? Hogy kerültetek ide? – kérdezte Burt csodálkozva.
– Nemrég érkeztünk. Épp a reptéren tanakodtunk, mitévő legyünk, mikor James telefonált, hogy idehoztak. Nem bírtam már otthon – ingatta a fejét Ruth. Aggódva mérte végig a fiát, megsimogatta a karját.
– Keressünk itt egy hotelt, hogy tudj pihenni. Majd reggel elhozzuk a holmid a szállodából, és hazamegyünk.
– Stefit, mit szólsz? – Burt a lányt kereste, de ő már nem volt sehol. Zavartan nézett az anyjára. – Hová lett?
– Kit keresel?
– Stefit.
– Az a pici szőkeség? Elindult kifelé – mondta Frank, az utcára vezető lengőajtó felé intve. Burt elrohant. Néhányan álltak a mentőbejáratnál, tőlük kérdezte:
– Láttak kijönni egy szőke lányt?
– A sarkon túl taxik állnak, talán odaindult – mondta egy mentős.
Burt rohant tovább. A kórházba vezető zsákutca túlsó vége széles útra nyílt, ahol az üdülővárosok nyüzsgő éjszakai forgataga fogadta.
Ruth és Frank ekkor érték utol.
– Burt, megőrültél? – kérdezte az édesanyja felháborodva.
– Vissza kell mennem a hotelbe – jelentette ki Burt, zihálva, a karját szorítva.
– Holnap majd felhívod ezt a lányt.
– Nem adta meg a számát. Azt sem tudom, hol lakik. Anya ideadnád a telefonod? – Burt türelmetlenül nyújtotta a kezét. Amikor nála volt a mobil, Jamest hívta. A főtörzsőrmester gyorsan bejelentkezett. Barátja hangját felismerve, azonnal a hogyléte felől érdeklődött.
– Jól vagyok – válaszolt Burt gyorsan, és reménykedve megkérdezte:
– A hotelben vagy még?
– Megyünk vissza Alex-szel a parti őrség támaszpontjára, ott vár a kisgép, amivel idejöttünk.
Burt káromkodott, aztán magyarázkodni kezdett:
– Volt egy kis félreértés, és Stefi elment.
– Sajnálom, majd megtalálod – nyugtatta James, őszinte együttérzéssel.
Burt elkeseredetten tette le a telefont.  Taxival mentek vissza, a még mindig rendőrök által őrzött hotelbe. A hallban összefutottak Mike-kal. A pincér Burt adósának érezte magát és elmondta, hogy a Hessler család és Yorkék nem akartak tovább a hotelben maradni és az épp visszatérő Márton kisasszony csatlakozott hozzájuk.

10. fejezet: 2023. március 5.

Velem maradsz?

 

Naptánc 8. fejezet – Döntő pillanatban

 

Edward Hays az utolsók között hagyta el az éttermet. Biztos akart lenni abban, hogy más borzalmas dolog már nem történik.
Amióta a véletlennek köszönhetően tudomást szerzett róla, hogy Iversen a hadsereg egyik elitalakulatának tagja volt, egyre jobban nőtt benne a feszültség. Úgy gondolta, ha kritikussá válik a helyzet, a férfi még a sebesülése ellenére is veszélyes lehet. Emellett felfigyelt néhány másik vendégre is, akik gyakran beszélgettek másoktól félrehúzódva. Meg kellett akadályoznia, hogy bárki meggondolatlanságot kövessen el. A lépcsőn indult fel az első emeletre. Nem szerette a recepció mögötti irodát, ezért egy szobát alakítatott át magának, ahol aludhatott és dolgozhatott is.
– Ha készülnek valamire, meg kell előznöm őket – jelentette ki fennhangon, amint belépett első emeleti szobájába. Felkapcsolta a lámpát, és leült az íróasztalához, melyet a dohányzóasztal és a fotelek helyett állítottak be ide. Kihúzta az asztal legfelső fiókját, kis fémkazettát vett elő. A dobozka kulcsa a nyakában lógott egy aranyláncon. Felhajtotta a fedelet, alatta összehajtogatott fehér kendő feküdt, amely takarta a kazetta tartalmát. Kivette a kendőt, óvatosan széthajtogatta és kiterítette. Majd ráborította az alatta őrzött ampullákat, gyárilag csomagolt, gyógyszerekkel töltött fecskendőket és gyógyszeres fiolákat. Szemrevételezte a kincseit, végül az egyik fecskendő mellett döntött, és gyorsan az ingzsebébe süllyesztette. Majd a telefonért nyúlt, az éttermet hívta.
– Tessék – hallatszott egy álmos férfihang a kagylóból.
– Maga az, Mike?
– Igen, igazgató úr, én vagyok.
– Szükségem lenne a segítségére. Gond van az egyik vendéggel.
– Csak nem Perrin úrral, akit megműtött az orvos?
– Ő, úgy tudom, rendben van. A doktor úr különben is azt ígérte, minden körülmények közt vele tölti az éjszakát. Iversen úrra gondoltam. Tud róla, hogy katonatiszt volt?
– Valaki említette, igen – válaszolt a pincér óvatosan.
– Féltem a vendégek biztonságát. Az este gondolkodás nélkül vetette magát a hölgyre, akire rálőttek. Ezúttal életet mentett. Ám attól tartok, egy újabb meggondolatlan akcióval saját magán kívül másokat is veszélybe sodorhat… Találkozunk a lépcsőfeljárónál. Igyekezzen, Mike!
Amikor a sötét előtérben találkoztak, ahova csak gyér fény szűrődött ki az étterem tartalékvilágítása révén, az igazgató ott folytatta tovább a megkezdett beszélgetést, ahol a telefon letételekor abbahagyta:
– Át kell kutatnunk Iversen szobáját, van-e fegyvere. Aztán úgy vélem, Iversen urat is biztonságba kellene helyeznünk egy időre.
– Nem értem, uram – döbbent meg Mike.
– Úgy látom helyesnek, ha mindannyiunk biztonsága érdekében elkülönítjük őt a többi vendégtől.
– Ezt nem gondolhatja komolyan, igazgató úr!
– Rajta kívül van még néhány veszélyesnek látszó úriember, aki véleményem szerint ugyanúgy készülhet valamire. Mike, kérem, segítsünk egymásnak! Ha a többi
nagyokos azt hiszi, hogy Iversen urat Walkerék tüntették el, talán megrémülnek, és nyugton maradnak. Bezárjuk a vendéget a bár itallerakatába.
– Uram, hogy képzeli, hogy elbírok egy katonával? – méltatlankodott a pincér.
– Van egy másik lehetőség is. – Hays kivette az ingzsebből a fecskendőt, és megmutatta.
– Megmérgezi? – Mike egyre kellemetlenebbül érezte magát.
– Csak nyugtató.
– Igazgató úr, ezt biztos komolyan tetszik gondolni?
– Menjünk, Mike – karolt bele az igazgató az elképedt pincérbe.
– Először Márton kisasszonynál nézünk körül.
– De uram, egy hölgyet zaklatni!
– Ismereteim szerint átköltözött Iversen úrhoz, de nem adta vissza a kulcsot.
Mike-ban gyűltek az ellenérzések az egész tervvel kapcsolatban. Egyelőre azonban még nem tiltakozott. Úgy gondolta, ha rosszul alakulnak a dolgok, menetközben is leállíthatja Hayst. Azon az éjszakán, mikor az étteremben találkoztak, kifejezetten nyugodt és visszafogott embernek találta Iversent, nem tételezett fel róla semmilyen meggondolatlan cselekedetet.
Hays bekopogott Stefi szobájába, de semmiféle válasz nem érkezett odabentről. Néhány pillanatnyi várakozás után az igazgató újra kopogtatott. Mivel még mindig csend volt, Hays a tartalék kulccsal kinyitotta az ajtót.
Habozás nélkül belépett a szobába, és felkapcsolta a lámpát.
– Nézzünk körül – mondta.
Kihúzogatták a fiókokat, benéztek az ágy alá, a szekrénybe. Átkutatták a fürdő minden rejtett zugát. Mike vette észre a bőröndöt a szekrény tetején.
Hays levette, de néhány nylontáskán kívül nem talált benne mást.
– Látja, uram, nem kell tartani Iversen úrtól.
Kulcs csúszott a zárba, aztán kivágódott az ajtó.
Burt állt a küszöbön. Félmeztelen volt, melegítőnadrágot és sportcipőt viselt. Sebesült karját behajlítva az oldalához szorította.
– Uraim? – kérdezte olyan tekintettel és hangsúllyal, hogy a pincér megborzongott. – Mit keresnek itt?
Hays felháborodottan nekitámadt:
– Ön katonatiszt volt. Nem hagyott nyugodni, esetleg nincs-e fegyvere.
– Megkérdezhette volna – közölte Burt nyugodtan.
– A vendégek biztonsága érdekében vagyok itt – jelentette ki Hays.
– Én még egy vendégnek sem ártottam – Burt arcán gúnyos mosoly jelent meg.
Az igazgató hirtelen stílust váltott, kedveskedni kezdett:
– Most látom, Mrs. York csak egy inggel kötözte be. Ha elkísérne bennünket, tennénk egy rendes kötést a karjára.
Burt bal kezével alátámasztotta sérült karját.
– Megtennék, hogy visszahozzák ide a kötszert? Nem érzem magam túl jól. Azért jöttem fel ide, hogy ne zavarjam Stefit – Iversen leült a fotelbe.
Mike utasítást várva nézett az igazgatóra.
– A szobámban megtalálja az elsősegély-táskát – Hays fejével az ajtó felé intett. A pincér sietve távozott.
Burt az igazgató arcát figyelte. A kisember elfordította a fejét, és kibámult az utcára.
– Uram – szólt Iversen nyugodtan.
Megvárta, míg Hays visszafordul felé. Aztán mintha egy nehéz felfogású gyereknek magyarázna, kimért hangon, beszélni kezdett.
– Megértem, hogy aggódik a vendégekért, de nem tudja őket megvédeni. Walker teljesen kiszámíthatatlan. Nem tudni, mikor szakad el nála a cérna. Ha segíteni akar, legyen többet az étteremben. Próbáljon apró engedményeket kérni Walkertől, hogy a vendégek érezzék, van, aki megvédi őket. Most az a legfontosabb, hogy megőrizzük a nyugalmunkat. Látta, micsoda fejetlenség alakult ki, amikor váratlan helyzet állt elő.
Az igazgató felháborodott hangon, sértett tekintettel vágott vissza:
– Uram, azért választottak engem a szálloda élére, mert kiváló ajánlásaim voltak. Egész életemben emberekkel dolgoztam, ne próbáljon nekem tanácsokat adni!
Burt inkább nem szólt többet, csukott szemmel hátrahajtotta fejét a fotel támlájára.
Hays óvatos léptekkel elindult felé. Ám ekkor nyílt az ajtó, és megtorpant. A pincér érkezett vissza. Aggódva Iversenre pillantott, megérintette a vállát. Amikor Burt felnézett, Mike elmosolyodott:
– Uram, átülne az ágyra? Úgy jobban hozzáférnék a karjához.
Iversen szó nélkül engedelmeskedett. Mike Burt háta mögé tette a fehér bőröndöt, aztán mellétérdelt. Óvatos mozdulatokkal letekerte a kötésül használt ingdarabot. Kiderült, hogy az átvérzett szalvétagombóc beleragadt a sebbe. Mike kérdőn nézett Burtre, engedélyt kérve az összeragadt anyag eltávolítására.
– Készítsen néhány gézpárnát a keze ügyébe, majd én leveszem. – Iversen szavai oldották Mike-ban a feszültséget. Kibontott néhány kötszer csomagot, aztán kivette a fertőtlenítőszeres üveget is.
– Teszek rá ebből is – közölte mosolyogva, majd felvett egy vastag gézköteget, és szemével intett, hogy Iversen leveheti a szalvétagombócot.
Burt a fájdalommal nem törődve lassan húzta le a textíliát a sebről, nehogy mélyen felszakadjon, ám minden igyekezete ellenére, a karja újra vérezni kezdett.
Hays ezt a pillanatot használta ki, hogy Iversen bal vállába vágja a közben előkészített fecskendőt. Burt felugrott, meglökte Mike-ot, aki leesett az ágyról, és a szőnyegen ülve tehetetlenül várta, mi történik.
Iversen villámló tekintettel indult Hays felé:
– Magának elment az esze! Mit adott be nekem? – kérdezte dühösen. Még néhány lépés, és megragadta volna a kisembert. Az igazgató az erkélyajtó irányába hátrált. Szeme tágranyílt a rémülettől, aztán a függönybe kapaszkodva megállt. Burt megtántorodott, csodálkozó tekintettel térdre rogyott, majd elvágódott.
– Úristen! Uram, mi ez a szer? – Mike Iversen mellé térdelt, vérző karját vizsgálgatta. – Mindent össze fog vérezni. Várhatott volna, míg bekötözöm. – háborgott. Gézlapokat fektetett a sebre. – Most hogy akarja levinni?
– Nem visszük le, betesszük a tisztítószeres kamrába.
– Mit adott be neki, uram? – kérdezte a pincér, és aggódva figyelte a szőnyegen fekvő férfi arcát.
– Nem tudom. Egy elmebeteg került az előző munkahelyemre, annak adtak ilyet az ápolók, mielőtt elvitték.
Mike elszörnyedve nézett az igazgatóra.
– Hogy szerzett belőle?
– Csak a kapcsolatokon múlik.
A pincér már nem bírt a főnökére nézni. Burt karját kötözte, a tőle telhető legnagyobb alapossággal és óvatossággal. Őszintén aggódott a vendégért, és egyre jobban kételkedett Hays igazában. Már az is megfordult a fejében, hogy inkább az igazgató vállába kellett volna beleszúrni azt a fecskendőt.
– Uram, mi lenne, ha lefektetnénk egy ki nem adott szobában? Itt az emeleten is van néhány.
– Nagyon sokáig fog aludni – mondta Hays töprengve.
– Akkor meg igazán mindegy, uram, hol hagyjuk. Egy szobában mégis jobb helye lenne. – Úgy érezte, jóvá kell tennie, hogy segített Haysnek. Ha egyelőre mást nem tud tenni, legalább annyival, hogy viszonylag biztonságos helyen hagyja magára Iversent.
– Jó, rendben – bólintott az igazgató. – Kettővel odébb, szemben a 28-as szabad. Remélem, befejezi a kötözést, míg visszajövök a kulccsal.
– Már kész is, uram. – Néhány ragtapasszal rögzítette a kötszert Burt karján. Az igazgató távozása után a nyakához nyúlt, kitapogatta az ütőerét. egy darabig figyelte, hogyan lélegzik. Burt látszólag nyugodtan aludt. A pincér mégis aggódott.
Amikor Hays visszajött, két oldalról a hónaljánál megfogva átvonszolták Iversent az üres szobába. Az igazgató csak a pincér határozott kérésére segített felfektetni az ágyra az eszméletlen férfit, különben otthagyta volna a szőnyegen.
Mike még egyszer kitapogatta Iversen pulzusát, és ellenőrizte, nem vérzett-e át karján a kötés. Aztán figyelte, hogyan veszi a levegőt.
– Jöjjön már, Mike – türelmetlenkedett Hays az ajtóban állva. – Nehogy szóljon valakinek!
Mike fejét rázva, hátra sem nézve elindult a lépcső felé. Az igazgató bezárta az ajtót, majd visszament Stefi szobájához, és azt is lezárta.

Amikor Stefi hajnalban felébredt, azonnal Burtöt kereste. A férfi nem aludt mellette, nem üldögélt a fotelben sem, ahol fájós karjára hivatkozva azelőtt helyezkedett el, hogy ő elaludt. Gyorsan felkelt, bekopogott a fürdőbe.
– Jól vagy? – kérdezte. Várt egy kicsit, de mivel nem kapott választ, benyitott. A helyiség üres volt. A szobába visszalépve Stefi körülnézett. Burt edzőcipője nem volt az ajtó mellett. A melegítője is eltűnt a fotel támlájáról, ahová az este kikészítette, miután lezuhanyozott. Stefi saját szobájának kulcsát sem találta az asztalon. Kicsit megnyugodott. Abban reménykedett, hogy a férfi csak az ő szobájába ugrott át valamiért, és hamarosan visszatér. Stefi megmosakodott, felöltözött, eligazította az ágyneműt, aztán az ablakhoz lépve bámulta a viharos tengert.
A reggeli ideje egyre közeledett, de Burt még mindig nem jött. Stefi remegő kézzel cipőt húzott, és elindult, hogy megkeresse.
Amikor a szobájához ért, habozás nélkül lenyomta a kilincset, de az ajtó zárva volt. Reszkető kézzel bekopogott. Megpróbálta elkapni a kiszűrődő zajokat, ám odabentről semmi nesz nem hallatszott. Valamivel határozottabban újra kopogtatott.
– Burt! – kiáltott be.
Yorkék léptek ki a szobájukból, míg Thomas bezárta az ajtót, Susan Stefihez szaladt.
– Mi baj? – kérdezte.
– Valamikor az éjjel Burt feljött ide, és most nem nyit ajtót – magyarázta a lány feszülten.
– Lehet, hogy épp a fürdőben van – nyugtatta az ápolónő. – Ne idegeskedj, a sérülése nem veszélyes.
– Azért elkérem a kulcsot. – Thomas futva indult a lépcső felé.
A recepciós pult mögött maga Hays igazgató állt, és amikor York odaért, udvariasan megkérdezte:
– Miben segíthetek?
– Elkérhetném a 23-as szoba kulcsát? – Thomas azon gondolkodott, hogy pótkulcsot kellett volna mondania. Aztán döbbenten látta, hogy az igazgató leakasztja a kulcsot a leadottak közül. Rossz előérzete támadt. Felfelé menet bekopogott Hesslerékhez. Szerencséjére épp Hermann nyitott ajtót.
– Valami gáz van Burttel, tudsz jönni? – súgta York izgatottan.
Hessler gyorsan bólintott, közben Ingrid jelent meg a férje mellett.
– Mindjárt jövök– fordult felé Hermann, és a folyosóra lépve becsukta az ajtót felesége orra előtt. Az asszony újra kinyitotta.
– Hova mész most? Mindjárt le kell mennünk – szólt idegesen.
– Mire elkészültök, itt leszek. Ne aggódj – nyugtatta a férje, aztán futva indult Thomas nyomába.
Ingrid a fejét ingatva nézett a két férfi után, végül sóhajtva becsukta az ajtót.
Stefi és Susan már türelmetlenkedtek. Hermann megjelenése pedig még jobban megijesztette az amúgy is egyre kétségbeesettebb lányt.
Thomas, mielőtt a kulcsot a zárba helyezte volna, még egyszer bekopogott, és csak utána nyitott be. Ő lépett be először, körülnézett, látszólag minden rendben volt. Hessler és a hölgyek türelmetlenül követték. Susan csukta be az ajtót. Stefi habozás nélkül benyitott a fürdőszobába.
– Látjátok, nincs itt – suttogta.
Hessler az ágy előtt megbotlott a felhajtott szőnyegben, mire az arrébb csúszott. A parkettán gyerektenyérnyi sötét foltot vettek észre. York belépett a fürdőszobába, egy fehér törülközővel jött vissza, beletörölt a pacába. A nedves anyagon már pirosnak látszott a folt. Thomas tovább dörzsölgette a parkettát.
– Ez vér – suttogta.
– Kicserélték a szőnyeget. – Hessler leguggolt mellé.
– Valaki a szállodából benne van. A recepción volt a kulcs, és most itt ez a szőnyegcsere – mondta Thomas tűnődve, és felállt.
– Ezt a foltot miért hagyták itt? – kérdezte Hermann.
– Biztos kapkodtak, és megfeledkeztek róla – folytatta York, a levegőt kifújva, borostás állát végigsimítva. – Már én is aggódom. Vajon hol lehet Burt?
– Megölték– jelentette ki Hermann.
– Á! Ez a vér ahhoz kevés – szólt közbe Susan.
– Nem biztos, nem tudjuk mennyi volt a szőnyegen. – Hessler maga is megijedt a saját szavaitól.
– Lehet, hogy átvérzett a kötése – jegyezte meg Stefi reménykedve. – Az este említette, úgy érzi, mintha időnként vérezni kezdene a seb.
Az egyszerű magyarázat után a két férfi gyilkosságról szóló elképzelése túlzónak tűnt, de Burt akkor sem volt a szobában.
– Mi van, ha készül valamire? – találgatta Thomas reménykedve.
– Szólhatott volna – Hessler inkább sértődöttnek tűnt.
– Klausnak is szólnia kellett volna, hogy ő is segítsen? – kérdezte Stefi, végképp elveszítve a türelmét. – Megint összevissza beszélnek. Egyetlen szó nélkül ment el az éjszaka közepén, úgy, hogy előtte rosszullétre panaszkodott. Fejezzék már be ezt a vagánykodást, hát nem látják, mekkora bajban vagyunk?
– Menjünk vissza a szobájába, hátha találunk ott valami üzenetet – ajánlotta York.
Amikor Burt szobáját is felforgatva találták, Stefi már biztos volt benne, hogy a férfi nem önszántából ment el. A fiókokat kiborogatták, női és férfi ruhák hevertek szerteszét, Stefi könyveit leverték az asztalról.
– Addig jártak itt, míg a másik szobában voltunk. – Hessler elsápadt.
– Ez félelmetes – suttogta Susan, és megfogta a férje karját.
– Itt vajon mit kereshettek? – Thomas átlépkedett a szétszórt ruhaneműk között.
Hessler többször egymás után kutatva körülnézett.
– Nem lehet, hogy fegyvert?
– Burtnek nincs fegyvere – suttogta Stefi, aztán felvett a földről egy fehér pólót, és hajtogatni kezdte.
– Valaki biztos meghallotta volna a lövéseket, ha lelőtték. Szegény Kirkről is tudott mindenki – sóhajtott Thomas.
– Használhattak hangtompítót is – okoskodott Hessler – vagy kést.
Stefi szó nélkül rakodott tovább, Susan csatlakozott hozzá.
– Hermann, gyere át hozzánk reggeli után – fordult Thomas a szemmel láthatóan nagyon fontos dolgokon agyaló Hessler felé. – Hívd át Goodwint is!
Klaus apja bólintott, aztán a gondolataiba merülve, köszönés nélkül otthagyta őket.
– Stefi, valaki benne lehet az alkalmazottak közül. Jóban vagy azzal a pincérlánnyal, puhatolózz nála, hátha megtudunk valamit – ajánlotta York.
– Thomas, mi van, ha mégis Walkerék voltak? Talán azt akarják elérni, hogy egymásban is ellenséget lássunk! Walker tartott Burttől, régről ismerték egymást. Ha őt eltünteti, két legyet üt egy csapásra: egy potenciális ellenféllel kevesebb, és megmutathatja hatalmát a vendégek felett.
– Ha ez az igazság, ugye tudod, hogy már nem lehet életben? – Thomas megfogta a lány kezét.
– Miért nem tesznek semmit a rendőrök, miért hagynak itt szenvedni bennünket! Hány embernek kell még meghalnia?! – kérdezte Stefi a sírás határán.
– Nem tudom, de ha lehetőségük lett volna, már biztos kivittek volna innen – Thomas tisztában volt vele, hogy nem képes semmi megnyugtatót mondani. Az órájára nézett.
– Menjünk le! Mindjárt névsorolvasás.

Walker és társai ezúttal mind ott voltak az étteremben.

Stefi szíve összeszorult, ahogy rájuk nézett, de aztán minden bátorságát összeszedve elindult feléjük. Thomas és Susan azonnal a nyomába szegődtek.

– Mr. Walker! – Stefinek sikerült határozott hangot megütnie. – Önök vitték el Mr. Iversent? – kérdezte.

A bandita meghökkent, a társaira nézett. Azok ugyanúgy bámultak vissza rá.

– Ugye, csak szórakoznak velem? – Walker gúnyosan nevetett. Aztán a mosoly hirtelen lehervadt az arcáról, a fejét ingatta. – Rossz vicc lenne, még tőle is, ha meglépett. – Fürkészve nézte az előtte álló lány arcát.

– Gyere, menjünk a helyünkre – ragadta meg Susan Stefi karját, és elrángatta a lányt Walker közeléből. Thomas is utánuk sietett. Walker elgondolkozva utánuk nézett, aztán magához intette Rogerst, halkan beszélgetni kezdtek.

A vendégek szótlanul ültek az asztaloknál, fáradtak voltak, a legtöbb férfi borotválatlan, csak néhány nő festette ki magát. Az emberek egyáltalán nem hasonlítottak boldog nyaralókra. Burtön kívül csak a súlyosan sebesült férfi és az orvos hiányzott.

A személyzet tagjai a konyha előtt álldogáltak, az igazgató nem volt velük. Mike kilépett a sorból, és Walkerhez oldalgott.

– Megkeresem az igazgató urat, talán jobb lenne, ha tudna a vendég eltűnéséről.

Walker türelmetlenül bólintott.

Mike felszaladt az emeletre, meg sem állt a 28-as szobáig. Csak miután többször körülnézett, akkor vette elő zsebéből a kulcsot, és óvatosan kinyitotta az ajtót.Iversen még mindig aludt az ágyon.

– Úristen! – ingatta fejét a pincér. Burt mellé lépett, jó erősen megrázta a vállát. – Ébredjen, ember! Térjen már magához. Mit adhatott be magának ez az állat? – Mike a mosdókagylóba dobott egy törülközőt, ráengedte a hideg vizet. Kicsit megcsavargatta, aztán bevitte a szobába, és áttörölte vele Iversen arcát, egyik, majd a másik oldalról. Úgy tűnt, ez használ, a férfi megmozdult. Kinyitotta a szemét. A pincér nem volt biztos benne, hogy felismerte őt, ezért bemutatkozott:

– Mike vagyok, a pincér. Az igazgató azt mondta, félti magától a vendégeket, ezért segítettem neki. Nem tudtam, mit ad be magának, esküszöm. Ért engem?

Burt bólintott.

– Jöjjön, le kell mennünk az étterembe – figyelmeztette Mike.

Burt megint bólintott, aztán az oldalára fordult. Mike cifrát káromkodott, erősen megrázta Iversent. Burt felült, néhány pillanatig zavartan nézett maga elé, aztán bal kezével masszírozni kezdte a homlokát és a szemöldökét, szorosan összezárta a szemét.

– Szédülök – morgott.

Mike nem engedte, hogy visszafeküdjön, megragadta a karját, és felhúzta az ágyról.

– Dugja a fejét a csap alá – tuszkolta be Iversent a fürdőbe, és megnyitotta a hideg vizet.

Miután megmosakodott, és a pincér tanácsát megfogadva, a mosdókagylóra támaszkodva vizet engedett a fejére, Burt valamivel jobban érezte magát. A szobába visszatérve megkérdezte:

– Mike, hol van a főnöke?

– A szobájában lehet.

– Elkísérne hozzá? – Burt még szédelgett.

– Nem lenne jobb, ha előbb az étterembe kísérném, és odahívnám őt is?

– Tudni akarom, miért kábított el és zárt be ide.

Mike már nem tiltakozott. Elindultak az igazgató részére fenntartott szoba felé. Iversen úgy lépkedett, mint aki többet ivott a kelleténél. A pincér a folyosón időnként megfogta a karját, ha vészesen kibillent az egyensúlyából.

– Burt, biztos, hogy jól van? – kérdezte aggódva.

– Annyira igen, hogy kiverjem belőle a magyarázatot  – jelentette ki Burt.

Mike kopogtatására Hays ajtót nyitott, elképedve nézett a küszöbön álló két férfira.

– Mike? Minek hozta ide? – kiáltotta magából kikelve.

– Én kértem rá – szólt Burt belépve a szobába, az ajtó mellett a szoba falának támaszkodott.

Mike becsukta az ajtót.

– Mit vétettem én magának? – kérdezte Burt dühösen.

– Hallgasson, maga szerencsétlen, megpróbáltam megvédeni! – kiáltotta Hays vérig sértve.

Walker hangja hallatszott be a folyosóról. Káromkodva Hayst kereste. A következő pillanatban a bandita kivágta az ajtót. Simon, a sebhelyes arcú, a kezében fegyverrel, követte.

 Iversen láttán elképedten bámultak az igazgatóra.

– Te kis gennyláda! – Walker nekiugrott Haysnek. – Mit akartál tőle? Kétkulacsos játékot játszol? Azt hitted, ha szorul a hurok, majd ő kihúz a pácból?!

Most Mike-on volt a meglepetés sora, elképedve nézett Burtre, Iversen azonban nem tűnt túl meglepettnek.

– Ezért volt a nagyszerű ötleted, hogy engedjük vissza a vendégeket a szobáikba, igaz? Semmi közöd a pszichológiához. Legfeljebb dilis vagy!  – Walker majd felrobbant a dühtől. – Minek állok én össze mindig ilyen amatőrökkel – morgott. A hóna alól előhúzta a fegyverét, meglengette a levegőben.

– Húzzatok le innen! Ott maradunk az étteremben, mind. Az üzletnek vége. – mordult aztán Haysre, és a megrettent igazgató állához nyomta a fegyver csövét, ekkor már ordított:

– Az okoskodásod miatt örülhetek, ha kijutok innen, te barom!

Mike idegesen pillantott Iversenre, mire Burt a fejével intett, hogy gyorsan induljon kifelé. A pincérnek több se kellett, kifordult a szobából. Amikor hátrapillantva látta, hogy Burt ballag mögötte, majd Simon, Hays és csak legvégül jön Walker, némileg megnyugodott.

Az étterembe lépő férfiak láttán Stefi felugrott a helyéről, de Susan megfogta a karját.
– Várj, nehogy rád lőjjenek! – Az ápolónő csodálkozva nézte Burt arcát. – Itt valami nem stimmel, olyan mintha belőtte volna magát.
– Nyugtatót szed – mondta Stefi zavartan.
– Ez nem egyszerű nyugtató – Susan már egyre biztosabb volt a dolgában – Ahhoz rengeteget be kell venni, hogy valaki így nézzen ki.
– Indulj a helyedre! – Simon a fegyverével megbökte Burt hátát. Iversen elindult az asztaluk felé, a bandita az ajtóban maradt.
Burt Stefire mosolyogott.  Amikor odaért hozzá, magához ölelte.
– Ne haragudj. Fájt a karom, a fotelben nem bírtam kényelmesen elhelyezkedni. Gondoltam, átmegyek a szobádba, hogy ne zavarjalak.
– Susan azt mondta, beadtak neked valamit – simogatta meg a lány a férfi arcát.
Burt felemelte remegő kezét.
– Alig van bennem erő. Hays megszúrt egy fecskendővel. – dühösen ingatta a fejét.
– Ülj le! – Thomas kijjebb húzta a széket Burtnek. – Rohadtul nézel ki – jegyezte meg, mikor Iversen leült.
– Pocsékul is érzem magam – Burt zavartan nevetett, a vizes kancsóért nyúlt, mely négy pohár társaságában állt az abrosz nélküli asztalon. – Iszonyú szomjas vagyok – mondta bocsánatkérően, miközben teletöltötte az egyik poharat, aztán pillanatok alatt eltüntette a kancsó tartalmát.
Thomas körülnézett. Csodálkozva látta, hogy Goodwin édesanyja egyedül üldögél az asztalnál. Átnézett Hesslerék felé, Hermann aprót biccentett neki, és a konyha ajtaja felett elhelyezett falióra felé intett, alig  fél perc volt hátra hét óráig. Aztán Hessler megfogta a felesége kezét, és valamit a fülébe súgott. Ingrid rémülten nézett rá.
Thomas megpuszilta Susan arcát, és azt mondta:
– Ne ijedj meg! Goodwin felrobbantja az uszoda hátsó ajtaján levő bombát, és kimegyünk.
Thomas még be sem fejezte a mondatot, amikor a robbanás bekövetkezett. York hirtelen felugrott, és kiabálni kezdett:
– Futás! Fusson mindenki az uszodán át kifelé! Szabad az út! – Susan kezét szorítva, az elsők között indult az ajtó felé.
Az emberek egymás után ugráltak fel, az első megdöbbenés után egyre többen követték Yorkékat.
Walker parancsot harsogott:
– Ne lőj! Próbáljátok elkapni őket!
Simon, aki még mindig az ajtóban várakozott, megragadta Susan derekát, és magához szorította.
– Menekülj, Thomas! – sikoltotta a fiatalasszony.
York megtorpant, de a menekülők magukkal sodorták, közben kétségbeesetten kiabálta a felesége nevét.
Hays áttörte magát a vendégek között. Walkerhez rohant, és eszeveszett hangon veszekedni kezdett. A bandita egyelten szó nélkül elővette a fegyverét, és főbe lőtte az igazgatót.
Rogers prédára leső vadként nézett körül. Alig néhány lépésnyire állt tőle egy fiatalasszony, két év körüli kislányával. Úgy tűnt, a nő egyelőre nem mer menekülni. Talán attól félt, a pánikba esett emberek fellökik őt a gyerekkel együtt.  Rogers, kihasználva a helyzetet odarohant, és megragadta az asszony karját.
– A gyerekeket! Fogjátok el a gyerekeket! – ordította közben.
Harris a családjával menekülő Klaus után vetette magát. Hátulról megragadta, és a vállát átkarolva magához szorította a kisfiút. Ingrid visszafordult, de a bandita rászegezte a pisztolyát. Az asszony bénultan állt. Hermann, aki Bernd kezét fogta, holtsápadtan bámult a rémülten kiabáló Klaus arcába, aztán megragadta a felesége kezét, és magával rángatta.
– Fuss! Vigyük Berndet! Ingrid, le fog lőni! Gyere! – ordította majdnem sírva.
Hesslerék elmenekültek. Klaus sikoltozva sírt utánuk.
Az események villámgyorsan követték egymást. Stefi mégis úgy érezte, már órák óta álldogál Burt mellett. A férfi az asztalnál ült. A lány nem tudta eldönteni, hogy nem akar, vagy nem tud felállni. Úgy tűnt, mintha Iversen nem is részese, pusztán külső szemlélője lenne a történéseknek. Klaus kétségbeesett kiabálására Burt összerezzent, és végre felállt. Még mindig szédelgett.
– Kérlek, gyere! – kiáltotta Stefi sürgető hangon.
A férfi a lányra pillantott, megfogta a kezét, aztán elindultak az ajtó felé. Amikor egy vonalba értek Harrisszel, Burt megtorpant, Stefire nézett:
– Fuss! – kiáltotta, és szemével kifelé intett.
A lány halálra váltan nézett a férfira, és egyedül rohant tovább. Már kiért az étteremből, amikor visszafordult. Burt Harrisszel dulakodott. Klaus remegve állt mellettük, mozdulni sem mert.
Stefi megpróbálta felhívni magára a kisfiú figyelmét, ám ekkor felrobbant a hotel főbejáratára erősített robbanószerkezet is.  A lány már nem gondolkodott, sarkon fordult, és rohanni kezdett az uszoda felé. Lövéseket hallott a háta mögött. Csak rohant, rohant. Aztán valaki elkapta, kiabált és megpróbált kiszabadulni. Erős karok ölelték, egy férfi hangját hallotta, túl a saját szívdobogásán.
– Semmi baj. Semmi baj. Biztonságban van. Rendőr vagyok – mosolygott rá a fekete fiatalember.
Stefi egész testében reszketett, és érezte, hogy a lábai nem bírják tovább tartani.

Kilencedik fejezet: 2023. február 26.

Régi barátok

 

Naptánc 7. fejezet - Vihar

 

Kép: Pixabay

Amikor Stefi és Burt lementek az étterembe, a vendégek nagy része már helyet foglalt, és dermesztő csend ült a helyiségen.
Ezúttal a reggelihez nem készítettek igazi svédasztalt, kistányérokra egyféle szalámit és egy kevés vajat tettek a személyzet tagjai, a fonott kosarakban a kiflik és zsemlék helyett kenyérszeletek sorakoztak. Úgy tűnt, az igazgató megpróbál gazdálkodni a rendelkezésre álló tartalékokkal.
A banda tagjai közül csak a sebhelyes tartózkodott a helyiségben. A konyha előtt üldögélt egy bárszéken, fegyverét a kezében tartotta, mellette a tálalón pedig egy papírlap hevert. A férfi az órájára pillantott. Az elkövetkező percekben még érkezett néhány vendég. A fegyveres fickó türelmesen várakozott hét óráig, aztán olvasni kezdte a neveket.
A vendégek egymás után jelentkeztek, akár az iskolások, senki sem hiányzott közülük. Amikor a névsor végére ért, a rabló udvariasan megköszönte az engedelmességet. Kérte, hogy két óra múlva legyenek itt újra. Majd köszönés után nyugodt léptekkel távozott. Többen csodálkozva bámultak utána.
– Különös figura – jegyezte meg Susan.
– Intelligens – Burt elgondolkozva nézett maga elé.
Thomas Iversen tányér mellett nyugvó kezére tette a kezét, asztaltársa csodálkozva nézett rá.
– Számíthatunk rád? – kérdezte York.
– Mire gondolsz? – kérdezte Iversen értetlen arccal.

– Elhatároztuk, hogy segítünk magunkon – vigyorgott Thomas.

– Elhatároztátok? Kik?

Burt ingerült kérdését Stefi nem tudta mire vélni, hiszen számára teljesen világos volt York kijelentése.

– Mi van veled, ember? – a fiatalember dühös lett. – Félsz?

A kérdésre Burt elsápadt, arcán fájdalmas mosoly jelent meg.

– Félek – mondta majdnem fenyegető hangon. Kimért mozdulatokkal vajazni kezdte a kenyerét.

Thomas bosszúsan nézett a feleségére. Susan csak vállat vont. Aztán ők is enni kezdtek. Feszült csend telepedett a kis társaságra. A két nő néha összemosolygott, de megszólalni egyikük sem mert.

Burt visszakísérte Stefit a szobájához. Megvárta, míg a lány kinyitja az ajtót, de mivel őt nem hívta be, köszönt és elment.
Stefi a távolodó férfi hátát bámulta. Legszívesebben utánarohant volna, de elkésett, Burt már leszaladt a lépcsőn. A lány becsukta az ajtót, körülnézett a szobában. Az ágy vetetlen volt, és még a szemeteskukát sem ürítették ki. A szobalányok tehát nem úgy végzik a munkájukat, mintha, mi sem történt volna. Stefi az erkélyhez lépett, és kinézett. Az úttest túloldalán három rendőrautó állt, a szálloda előtt szalaggal lezárták a fél úttestet. Mivel nem merte kinyitni az ajtót, hogy kimenjen az erkélyre, mást nem láthatott. A sárga rendőrségi szalagot erős szél cibálta, az égen gyülekező felhőket is figyelembe véve, komoly vihar készülődött.
A lány visszaballagott az ágyhoz. Érezte, hogy az arcába szökik a vér, ahogy az éjjel történtekre gondolt. Aztán, mintha hideg vizet zúdítottak volna a nyakába, rádöbbent, hogy bármikor meghalhat ő is, és Burt is.
– Túszok vagyunk – suttogta. Szégyenérzetét harag és dac váltotta fel. – Nekem is jár ennyi, egy őrült éjszaka, mielőtt meghalok – jelentette ki emelt hangon, saját tükörképét bámulva a televízió sötét képernyőjén.
Aztán összerázta a párnákat, eligazította a takarókat, közben, mintha nem is vele történtek volna, álomszerű képekként villantak fel előtte az elmúlt napok eseményei.
Walkerrel és társaival csendes, sokszor unalmas, zárt világába hátborzongató kegyetlenséggel tört be a valóság. Burttel kapcsolatban is sok volt benne a félelem és a kétség. A férfi indián léte, sötétbarna szeme feledtette vele, hogy valójában semmit sem tud róla.
Halk kopogás után valaki lenyomta a kilincset, Stefi riadtan nézett fel.
Burt lépett be. Mérgesnek tűnt. Becsukta az ajtót, és ráfordította kulcsot.
– Nem zártad be az ajtót – mondta szemrehányó hangsúllyal.
– Elfelejtettem, összezavarodtam – mentegetőzött a lány, aztán sóhajtva hozzátette:
– Borzalmas ez a várakozás.
– Tudom. Yorkkal korábban beszélgettünk erről. Elmondtam neki, hogy a vendégek nem sokáig bírják majd a szobáikban, és előbb-utóbb mindenki ott marad az étteremben.
– Így gondolod?
– Igen. Fenyegetett helyzetben az emberek nagyobb biztonságban érzik magukat társaságban, mint egyedül.
– Nem segítenél Thomaséknak? Kitaláltak valami.
Burt sóhajtott, még mindig nem lépett beljebb az ajtó elől.
– Az ilyen kezdeményezéseknek ritkán van jó vége. Sokan meghalhatnak.
– Akkor miért nem beszéled le őket a tervükről?
Burt töprengve vállat vont.
– Menjünk le az étterembe, jó? – Stefi félénk kérésére a férfi arcán gyengéd mosoly jelent meg, kitárta a karját.
– Gyere ide!  
A lány odaszaladt, és hozzábújt.
– Miért nem hívtál be? – kérdezte Burt, orrával Stefi haját cirógatva.
– Nem tudom, de rögtön megbántam. Jó, hogy itt vagy – suttogta a lány.
– Beköltözhetnél a szobámba. Ha én költöznék hozzád, esetleg nem mernél elküldeni, ha mégis eleged lenne belőlem – ajánlotta a férfi.
– Olyan hosszú időre tervezel maradni? – Stefi erőltetetten nevetett.
A férfi elengedte a lányt, kinyitotta az üvegajtót, és kilépett az erkélyre.
– Fogalmam sincs, meddig maradunk itt.
– Miért mondod ezt? – a lány aggódva figyelte, ahogy Burt egészen a korlátig kimerészkedik.
– Nem küldtek tárgyalót. Olyan, mintha nem terveznének semmit – a férfi egy pillanatra visszafordult Stefi felé.
– Azt szeretnék, hogy Walker is ezt higgye – vélte a lány.
– Legyen neked igazad – mondta Burt vállat vonva. Kihajolt a korláton, és lenézett.
Az első emeleti erkélyek egyikén, néhány szobával arrébb valaki egyensúlyozott.
– Kirk! – szólt le Iversen fojtott hangon.
A fiú ügyesen megkapaszkodott, csak aztán nézett fel.
Burt intett neki.
– Menj vissza! – sziszegte fenyegetően.
Kirk megrázta a fejét. Megpördült a korláton, aztán leguggolt. A következő pillanatban már kinyújtott karral lógott az erkély külső oldalán. Puhán leugrott a járdára, aztán eszeveszett iramban rohanni kezdett, át az úttesten, a rendőrök felé.
Ezt már Stefi is látta. Félelmével nem törődve, kirohant Burthöz. Kirköt már csak néhány lépés választotta el a biztonságtól, amikor felugatott egy fegyver, és a fiú teste többször megrándult.
Stefi Burt melléhez szorította a homlokát, a férfi átkarolta a vállát. Kirk tett még néhány bizonytalan lépést. Aztán feltűnt két golyóálló mellényes, sisakos rohamrendőr. Két oldalról megragadták, és bevonszolták szerencsétlen fiút a szemközti épületbe.
– Ezt túl lehet élni? – suttogta Stefi Burt ingébe.
A férfi a fejét ingatta:
– Kicsi az esélye…

– Fiúk ezzel a hotellel valami nagyon nem stimmel. – David egy halom telenyomtatott papírral jelent meg a társalgóban, ahol jelenleg csak James és Alex tartózkodott.
A vékony fiatalember az asztalra ömlesztette a gyűjteményét.
– Na, figyeljetek – emelt fel egy papírt, és azt lengetve magyarázott. – Te mondtad, James, hogy a kivitelező hibája miatt nem sikerült az idény kezdetére átadni az épületet. Nos, ez nem egészen igaz. A Forever Forrest szállodalánc színei a barna és a zöld. Hoteljeiket e színek különböző árnyalatai uralják. A mi hotelünk felső szintjeire valaki égszínkék és tengerkék festést, tapétát és kárpitot rendelt. A Silent Beach-i partnereknek maguknak kell állni a szerződés szerinti állapotra való átalakítást. Na, és most jön a legjobb. – David már egy másik papírlapot lobogtatott.
James kivette a kezéből és beleolvasott, míg a társa tovább beszélt:
– Egy néhány hónappal ezelőtti interjúban a szállodaigazgató büszkén állította, hogy egy igazi tengerparti létesítmény igazgatója lesz, mely még belső kialakításában is a tenger és ég kékjét idézi majd a vendégek elé.
– David, ez még tőled is merész feltételezésnek tűnik – ingatta a fejét James.
– Azt gondolod, hogy az igazgató benne van? – Alexander felállt a fotelből, ahol eddig bóbiskolt, és ő is böngészni kezdte a papírokat.
– Valami gyémántos ruha kellett volna ezeknek a szemeteknek. Arra rákerestél, hogy tudtak egy ilyen értéket egy félig kész helyre bevinni? – kérdezte Alex, David arcát fürkészve.
Most már James is komolyabban vette a dolgot.
– Ha találnánk valamit arra vonatkozóan, hogy a ruhabemutató szervezése is az igazgató műve, akkor elég egyértelmű lenne a dolog.
Ekkor már mind a hárman lázasan kutattak a papírok között.
Nyílt az ajtó, és Williams ezredes lépett be. A katonák tisztelegtek, aztán várakozva néztek rá. Az ezredes arca semmi jót nem ígért.
– Lelőttek egy fiút, miután szökést kísérelt meg. Az orvosok küzdenek az életéért, de kevés az esélye. Burt egyelőre jól van. Megpróbálta megállítani a fiatalembert, sajnos sikertelenül. A személyleírás, amit a rendőrök adtak, legalábbis rá illik. Sajnos Walker még mindig nem kért tárgyalót. Állítólag egyszer beszéltek vele, és azóta hallgat. A hatóságok részéről teljes a tanácstalanság.
– Mi nem segíthetnénk, uram? – kérdezte Alex.

A hotel éttermének ablakain még betűzött a nap, mert az erős szél egyelőre szétoszlatta a felhőket.
A névsorolvasást ezúttal Walker tartotta, de Rogers is elkísérte. A vendégek nyugtalanok és feszültek voltak. Ann a fekete házaspár asztalánál ült. Stefi szíve összeszorult a lány vértelen arcát, üres tekintetét látva.
– Ann felfogja, mi történik körülötte? – kérdezte Stefi Burttől. A férfi Kirk húgát vizsgálgatva válaszolt:
– Nem tudom. Talán valaki nyugtatót adott neki, nagyon furcsa.
Klaus hirtelen felállt, feldúlt arccal mondott valamit az apjának, aztán futva az ajtó felé indult. Hessler rémülten kiáltott utána. Bernd sírni kezdett, és az anyjához bújt.
Rogers öles léptekkel Klaus után rohant, megragadta a karját.
– Walker úr még nem fejezte be!
A gyerek rugdalózni kezdett, hogy kiszabaduljon, közben kiabált:
– Az autóm! Az előtérben maradt az autóm!
Rogers hatalmas pofont kevert le neki. A kisfiú megmerevedett, tágra nyílt, rémült szemmel nézett a férfira, aztán keservesen sírni kezdett.
A termen felháborodott moraj futott át. Hessler felállt, a fiához rohant. Felemelte, és a karjába zárta a zokogó gyereket.
Stefi látta Burt arcán az aggodalmat. Iversen talán közbeavatkozott volna, ha a józan ész és a sokéves katonai tapasztalat nem tartja vissza. A lány mindenesetre örült, hogy a férfi ott maradt az asztalnál. Thomas ezzel szemben megint morogni kezdett.
– Te egy kripli vagy – adott hangot megvetésének.
Stefi szíve összeszorult, amikor visszanézett Burtre. A férfi a haragját próbálta leplezni.
A lány átérezte, hogy Thomas folyamatos piszkálódása mennyire bosszanthatja Burtöt. Senki nem tudhatta, hol az a pont, amikor elveszíti végtelennek tűnő türelmét. York talán épp ezt kívánta elérni: kimozdítani Iversent a várakozó álláspontról, és tettekre kényszeríteni. Ezúttal még Susan is hangot adott ellenérzéseinek:
– Segíteni kellett volna Hessler úrnak.
– Ilyen helyzetben jobb nyugodtnak maradni – morogta Burt. – Nem hiszem, hogy a férjed egy hasonló ütést szeretne kapni, mint Goodwin.
Thomas egy kicsit eltöprengett a hallottakon.
Burt ezt észrevéve folytatta:
– És még szerencséje volt, mert rá is lőhettek volna. Nem értem, miért nem maradtok nyugodtan. Az éjjel beszéltem az egyik pincérrel, ő is szeretett volna visszavágni nekik. Ezek a fickók egyelőre még tűrhetően viselkednek. Ám, ha sokáig itt kell maradniuk, vagy a túszok nem képesek elnyugodni, idővel elszakad a cérna, és még több áldozat lesz. Nem vagyok gyáva, Thomas, legszívesebben visszaadtam volna azt a pofont Rogersnek, amit Klaus kapott. Mire jutottam volna vele? Walker golyót ereszt belém.
York tehetetlen dühvel nézett Burtre. Tudta, hogy igaza van, de úgy érezte, ha ezt kimondja, azokat árulja el, akikkel már kész tervet állítottak fel a dolgok rendezésére. Már egyre biztosabb volt abban, hogy Burtöt jobb lesz kihagyni a játékból. Okoskodása elég sajátos volt. Emlékeztette magát, hogy Iversen saját bevallása szerint már veszített katonát és túszt is mentés során. Tehát ő sem tévedhetetlen. Előfordulhat, hogy ezúttal is rosszul ítéli meg a helyzetet.

A vihar alkonyatkor tört rá a városra. A szél orkánná fokozódott, félelmetes hanggal süvített odakinn. Távol villámok cikáztak és égzengés hallatszott, hamarosan megérkezett az eső is, a levegő érezhetően hűlni kezdett.
Stefi Burthöz bújva bóbiskolt a heverőn, míg a férfi rovarokról szóló filmet nézett egy ismeretterjesztő csatornán. A lány el sem tudta képzelni, hogy képes ilyen körülmények között is egykedvűen bámulni a televíziót, miközben az ő gondolatai ide-oda cikáznak.
Mielőtt vacsorázni indultak volna, Stefi keresni kezdte a farmerét a szekrény alsó részében, ahova bepakolta azt a néhány ruhát, amit egyelőre magával hozott. Gyors mozdulattal félretette Burt összehajtogatott sporttáskáját, amelynek nyitott oldalzsebéből egy csomag cigaretta és gyógyszeres dobozok potyogtak ki. Stefi lehajolt, hogy felszedje őket.
– Hagyjad! – tiltakozott Burt dühösen, de ekkor a lány már a kezében tartott két dobozt.
Két különböző típusú nyugtató volt. Stefi értetlenkedő tekintettel, majdnem ijedten nézett a férfira. Burt felült az ágyon, felkapta a bontott csomag cigarettát, és könnyed mozdulattal a fürdőszoba mellett álló szeméttartóba dobta.
– Kamaszkoromban gyújtottam rá először, aztán leszoktam, de időnként szükségem van rá… Ami a gyógyszereket illeti, már csak egyet szedek. A többi üres. Azért hagytam ott őket, hogy emlékeztessenek. A legenyhébb nyugtatóval kezdtem, és majdnem a kábítószerig jutottam.
– Ez egy kicsit váratlanul ért – suttogta a lány, a férfi arcát kutatva.
– Helyesebb lett volna, ha előbb beszélek róla, de nem tudtam, hogyan reagálsz – Burt elgondolkozva tornáztatta, masszírozgatta a kezeit. Egy ideig hallgatott, aztán így folytatta:
– A legtöbb nő utál halott feleségekről hallani.
Stefi elhűlve ereszkedett le a fotelbe, szemben a férfival. A lány már nem volt biztos benne, hogy akarja hallani, amit Burt eddig eltitkolt előle.
– Azt terveztük, elvisszük a kicsit anyámhoz. Aztán valahol megvacsorázunk, és kettesben töltjük az éjszakát.
– A kicsit? – suttogta a lány.
Burt bólintott, szemébe könnyek gyűltek, lassan ökölbe szorította a kezét.
– Telefonáltam, hogy induljanak el, és majd anyámnál találkozunk. Késő volt már, felhős, csillagtalan éjszaka, és ez a beteg Walker a sínekre lökte őket, mialatt valami rablásból menekült – a férfi felugrott az ágyról.
– Beszorult az autó kereke. Persze, megint nem értem haza időben. Még megírtam egy jelentést… Ha ott vagyok, ez nem történik meg! Kiszedem őket, és rohanunk, vagy már rég anyámnál lettünk volna. Davie ma is élne – Burt iszonyatosat káromkodott. Stefi odalépett hozzá, és átölelte. A férfi az első pillanatban meglepődött, keze egy ideig ernyedten lógott az oldala mellett, aztán magához szorította a lányt.

Walker két robbantásért felelős társával már ott volt az étteremben, mikor Burt és Stefi kéz a kézben belépett. A férfi arcán kaján vigyor jelent meg. Biccentett Stefi felé, közben fegyvere csövét ráirányította. A lány rémülten pillantott fel Burtre. A férfi elengedte a kezét, és elé lépett, hogy a saját testével takarja a bűnöző elől. Walker a fejét ingatta, még mindig gonoszul vigyorgott.
Stefi azt hitte, oda sem ér az asztalhoz, annyira remegett a lába. Nem értette, Burt hogy képes nyugodt maradni. Amikor leültek, már látta, hogy ezúttal a férfi nyugalma is csak látszólagos, ajkait szorosan összezárta, és arcán megrándult egy izom.
– Ne félj tőle! – Burt a fogai között szűrte a szavakat. – Csak engem akar felhúzni.
Susan megfogta Stefi kezét. Thomas a fejét ingatva figyelte Walkert.
– Ez egy állat – jegyezte meg.
Burt kimérten bólintott.
Mike, a pincér szó nélkül tette eléjük az ételt. Stefi felemelte az evőeszközöket, de úgy érezte, képtelen lesz egyetlen falatot is lenyomni a torkán.
– Egyél – figyelmeztette Burt. – Nem tudni, mikor lesz alkalmad megint.
Mintegy a szavaira válaszul, iszonyatos robaj és csörömpölés hallatszott, melybe beleremegett az épület.
Többen felugrottak a helyükről, mások mozdulni sem mertek.
– Bomba! – ordította valaki.
– Ez a tengerparti kapu felől jött – magyarázta Burt hangosan Thomasnak, aki a felesége mellett állva tanácstalanul nézett körül.
– El ne mozduljatok innen – tette hozzá Iversen, York arcára szegezve a tekintetét.
Thomas döbbenten nézett vissza rá, és megfogta Susan kezét.
– Leülni! – parancsolta Burt.
Yorkék meglepetten engedelmeskedtek. Stefi kényszert érzett, hogy felálljon, és Burt karjaiban keressen menedéket, de a férfi most nem törődött vele. Úgy tűnt, minden idegszálával a körülöttük történtekre koncentrál. Walkert és a társait figyelte, akik a robbanás után azonnal fegyvert rántottak, így próbálták megakadályozni, hogy a kijárat felé induló, pánikba esett emberek elhagyják az éttermet.
A vendégek egymást lökdösve akartak kijutni a helyiségből. Az emberrablók a fegyvereikkel fenyegetőzve üvöltöztek. Walkerék a robbanás után néhány pillanattal segítséget kaptak Rogers és a sebhelyes személyében. Amikor a két újabb fegyveres felbukkant, az ajtó felé menekülő emberek még inkább megzavarodtak.
A sikoltozást és kiabálást ijesztő hang törte ketté: eldördült egy lövés. Egy férfi összerogyott az ajtó mellett. Először felsikoltott egy nő, aztán újra kiáltozni kezdtek a többiek is.
Susan felpattant, a sebesült férfi felé rohant. Ahogy elhaladt Burt mellett, Iversen megpróbálta elkapni a kezét, de az ápolónő gyorsabb volt. A férfi felugrott, és a nyomába eredt.
– Állj! Azt mondtam, álljon meg! – ordította Rogers, Susanra szegezve a fegyverét.
York és Stefi egyszerre ugrottak fel az asztaltól, és rettegve figyelték, mi történik.
Rogers lövésével egyidőben Burt előrevetődött, és Susant magával rántva a kőre zuhant.
 York elhűlve meredt Stefire, a lány kezét megragadva futva indult a feleségéhez.
Susan a leérkezés pillanatában tudta, hogy őt nem találták el. A karját és az oldalát megütötte ugyan, de azonnal felült. Iversen bal tenyerét jobb felső karjára szorítva mellette feküdt.
– Burt – Susan rémülten nézett rá.
– Átlőtte a karom – nyögte a férfi.
A fiatalasszony megfogta Burt csuklóját.
– Hadd nézzem!
 A férfi engedelmesen megmutatta a karját. Susan továbbszakította a golyó által kilyukasztott inget, és két sebet pillantott meg, az egyik, Burt karjának belső oldalán, erősebben vérzett.
– Nem ütőér, de el kell állítanunk a vérzést. Csak az izmot szakította át a lövedék – a fiatalasszony körülnézett. Egy kenyérkosárból kikapta a ruhaszalvétát, és összehajtogatta.
Egyre több bámészkodó gyűlt köréjük, Susan megpróbált tudomást sem venni róluk. A férje és Stefi felbukkanásának viszont örült. Thomas segített felülni Burtnek, közben Susan Iversen arcát figyelte, aztán kedvesen megkérdezte:
– Ki tudsz bújni az ingedből?
Stefi letérdelt Burt elé, kigombolta és lesegítette róla az inget. A férfi karján csordogáló vér láttán egy pillanatra elakadt a lélegzete. Susan villámgyorsan a lány kezébe nyomta a szalvétát.
– Szorítsd a sebre – parancsolta, közben egy nagyobb darabot hasított le az ingből, és szorosan átkötötte vele Burt karját, a szalvétát használva vérzéscsillapító tamponként.
Amikor Susan végzett, megsimogatta Burt vállát.
– Kérlek, bocsáss meg nekem, csak segíteni akartam – mondta, az ajtó közelében fekvő sebesült felé pillantva.
– Menj – bólintott Burt.
Amikor Susan felállt, Iversen a bal kezére támaszkodva kicsit hátrébb csusszant, hogy hátával a közeli oszlopnak támaszkodhasson. Stefi és Thomas két oldalról mellételepedtek.
A súlyosan sebesült férfit a mellkasán találta el a lövedék. Az idős fekete úr egy abrosszal próbálta csillapítani a vérzést.    
– Segíthetek? – kérdezte Susan letérdelve. – Ápolónő vagyok.
Az idős úr rápillantott:
– Én orvos. Ha sikerül csillapítani a vérzést, kiveszem a golyót. Asszisztálna nekem?
Susan bólintott.
– Mindenki üljön le – hasított a csendbe Walker ingerült hangja.
Ezután kétségbeesett tolakodás és lökdösődés árán a vendégek elfoglalták a helyüket.
A szállodaigazgató egy nagyobbacska fehér bőröndöt vitt oda Susanékhoz, néhány alapvető orvosi eszközzel, gyógyszerekkel és kötszerekkel.
Walker időnként feléjük pillantva beszélni kezdett.
– A társaim, Harris és Jones urak új robbanószerkezeteket szerelnek fel, egyet a bár hátsó ajtajára, egyet pedig az uszoda lengőajtajára, ami a tengerhez tartó folyosóra vezet. Az óvintézkedésre azért van szükség, nehogy hívatlan látogatóink legyenek. Ezek a szerkezetek már épületen belül lesznek. Remélem, a vihar nem tesz kárt bennük. Ha ugyan nem egy idióta rendőr robbantotta fel az előzőt, aki azt hitte, hogy a vihar alatt könnyen bejuthat ide. Hát tévedett… – Walker az egész eseménysor alatt nem volt ilyen nyugodt. Cinikus mosollyal megköszönte, hogy végighallgatták, aztán társaival együtt kiballagott a teremből.
Stefi Burtre pillantott. Iversen sebesült karját bal kezével alátámasztva, hátradőlve üldögélt.  Halántékán és az orra alatt izzadságcseppek gyöngyöztek, ráadásul a szokásosnál gyorsabban szedte a levegőt. Thomas a kötés által félig takart tetoválást vizsgálgatva Burt karján, csodálkozva megkérdezte:
– Nem ilyet viselnek a különleges erőknél?
– Négy évig szakaszparancsnok voltam a Snake Force-nál – válaszolt Burt.
– A Snake Force-nál?
Thomas hitetlenkedő arcára pillantva Burt bólintott.
– Igen, Thomas.
Egyikük sem vette észre Hays igazgatót, aki a konyha közelében álldogált, és most megrettenve méregette Iversent.
Thomas felállt.
– Szeretném megköszönni, amit a feleségemért tettél – mondta elérzékenyülve. – Nekem ő mindennél fontosabb – York elfogódottan megveregette Iversen vállát.
Burt válasza csak egy zavart mosoly volt.
– Pihenj csak – mondta még Thomas barátságosan, majd Klausék asztala felé indult.
A vendégek már megnyugodtak. Néhányan folytatták a robbanás miatt félbehagyott vacsorájukat, de az emberek nagy része már csak üldögélt a tányérja felett. A pincérek elkezdték összegyűjteni a használt terítékeket.
Susan és az orvos még mindig a meglőtt férfin próbáltak segíteni. Az egyik karbantartó két székből és egy lepedőből spanyolfalat készített, hogy a vendégek elől elrejtsék a tragikus látványt.
Stefi körülnézett. Egy közeli asztalnál újra megpillantotta Thomast. Hermann Hessler és Peter Goodwin társaságában üldögélt. Ha jobban odafigyelt, értette minden szavukat.
– Ha baj van, látjátok, lehet rá számítani – mondta Thomas.
– Gondolod, hogyha megpróbálkoznánk valamivel, segítene? – kérdezte Peter.
– Amikor Klaust felpofozta az a barom, akkor nem avatkozott közbe, pedig állítólag barátok!  – Hesslert majd szétvetette a düh.
– Azt mondta, Walker talán lelőtte volna – vette védelmébe York Iversent.
– A most történtek alapján igaza volt – Goodwin kijelentése elgondolkodtatta Hesslert. Klaus apja Burt felé nézett.
– Nincs túl jól – mondta némi részvéttel, látva, hogy Iversen már lehunyt szemmel üldögél. Aztán elkapta Stefi tekintetét, aki épp őt figyelte. Úgy tűnt, Hessler rájött, hogy beszélgetésüket a lány, sőt még Iversen is hallhatta. Figyelmeztetően így szólt:
– Goodwin, ha nem zavarjuk az édesanyád, akkor inkább nálatok kellene folytatni a témát.
A szőke férfi mosolygott.
– Anyukám nagyon jól érzi magát az öreg Anthonyval. Majd megkérdezem, nincs-e kedve egy kicsit tovább vele maradni.
Valaki nagyon óvatosan megérintette Stefi vállát, mire a lány oldalra fordult. Klaus állt mellette.
 – Ugye nem fog meghalni? – kérdezte a kisfiú, riadt tekintettel méregetve Iversent.
Stefi megrázta a fejét, aztán megsimogatta Burt kezét. A férfi kinyitotta a szemét, majd a kisfiút észrevéve, halványan elmosolyodott.
– Szia, Klaus!
– Jól vagy? – kérdezte a kölyök, miközben a férfi arcát vizsgálgatta.
Burt bólintott.
– Persze, csak fáradt vagyok.
– Menjünk vissza a szobába – ajánlotta Stefi, és felállt.
Burt, bal kézzel az oszlopnak támaszkodva felkelt, aztán megsimogatta Klaus fejét.
– Ne haragudj, kisöreg, majd később találkozunk.
A kisfiú megértően bólintott:
– Neked most pihenned kell, hogy gyorsan meggyógyulj – mondta komolyan, és aggódva nézett felnőtt barátja után. 

Nyolcadik fejezet: 2023. február 19.

Döntő pillanatban