Csillagjáró 29. fejezet – Megvádolva

Canva, Pixabay

Gee fáradtan vonszolta magát és méretes bőröndjét Burt mellett a repülőtéren. Amióta tudomást szerzett róla, mi történet a bandával, elfelejtett kötekedni. Olyan lett, mint egy ijedt kisfiú.

 Rémülten torpant meg, mert észrevett két fekete öltönyös alakot, akik határozottan feléjük tartottak. Le se tagadhatták volna, hogy valamelyik szövetségi vagy kormányhivatal tagjai.

Amikor közelebb értek, a magasabbik, nagydarab hirtelen Burt mellé lépett, és a vállára tette a kezét.

– Terrorelhárítás – mondta halkan, de keményen. – Jobb lesz, ha nem ellenkezik, és feltűnés nélkül velünk jön.

Gee szabályosan reszketni kezdett, Burt rápillantott.

– Hívd fel Jack Spaldingot, most azonnal! – mondta kurtán, mert a fekete öltönyös, már a karját fogta, és nem hagyott neki több időt.

Gee bénultan nézte, ahogy tiltakozás nélkül elhagyja a repteret a két ügynökkel.

James feszült arccal lépett be az irodába. Bradford hadnagy, Williams ezredes mindig mosolygó titkárnője csak rápillantott, és az ajtó felé intett.

– Vigyázzon vele, robban – mondta vészjósló hangon, ezúttal mosolytalanul.

James kopogtatására az ezredes kikiabált:

– Na, végre!

Amikor a főtörzsőrmester benyitott, ellépett az ablaktól, ahol eddig állt, és még azelőtt „Pihenj!”-t intett, mielőtt James vigyázzba vághatta volna magát.

– Nem érünk rá a formaságokra! Jack Spalding telefonált. Iversen barátunkat lekapcsolta a terrorelhárítás a repülőtéren.

James elképedve nézett az ezredesre.

– Riordan szenátor fia a lezuhant gépen volt, és a szenátor úgy gondolja, hogy „az a megbízhatatlan vörösbőrű testőr nem véletlenül maradt le a gépről”. Szó szerint idéztem az imént említett úrtól.

– Uram, azt állítják, hogy Burtnek köze volt a szerencsétlenséghez? – James számára már a kérdés is nevetségesnek tűnt.

Williams bólintott.

– Úgy tűnik, ez csak a kisebbik baj. A nagyobbik az, hogy nem tudjuk pontosan, kik és hova vitték. Spalding sem tudott kideríteni semmit.
– Beszélek Burt apjával, hogy hívja haza Stefit valamilyen ürüggyel, ha baj lenne – mondta elbizonytalanodva.

– James, kérem  – nyugtatta Williams. – Nem ismerek magára.

– Aggódom, uram.

Fogalma sem volt, mennyi ideje lehetett a kihallgató szobában. Az óráját, az iratait, a derékszíját, a cipőjét elvették, aztán magára hagyták. Az időérzéke teljesen felmondta a szolgálatot. Egy darabig az ajtótól legtávolabbi sarokban üldögélt. Így az esetleges belépők elől jótékonyan eltakarta az asztal, a három székkel. Éhes és szomjas volt. A helyiségben teljes csend honolt, még a szellőztető berendezés hangját sem lehetett hallani. Rossz volt a levegő, a feje tompán zúgott, a látása néha elhomályosult. Nem tudta, hogy az oxigén- vagy a vízhiánytól.

Halványan emlékezett rá, hogy autóval hozták ide, azonban arra már nem tudott rájönni, honnan. Megpróbálta felidézni a járművet, és ekkor bevillant, hogy amikor ki akart ugrani, megszúrták egy fecskendővel… Legalább már tudta, mi az oka a rosszullétnek. 

Lehúzta a pólóját, levette a zokniját, aztán törökülésben ereszkedett vissza a padlóra. Lehunyta a szemét. Egyedül a lélegzésre koncentrált. Egy ideig csak a tüdejéből ki és beáramló levegőt hallgatta.

 A zümmögés volt az első tudatos hang, amit kiadott magából: lélegzetvétel, zümmögés, lélegzetvétel, zümmögés.

A vér lüktetését először a fejében hallotta. Ahogy jobban koncentrált, már a bordái alatt érezte a szíve dobbanásait. Dúdolni kezdett. Először csak halkan, aztán egyre hangosabban, a testében áramló vér ütemére.

Mint az ég alatt szálló sas, úgy érzékelte a prérin haladókat. Napok óta meneteltek már az öregek és az asszonyok, a gyerekekkel. Keveset pihentek, a katonák hajtották őket.  A ritka többnapos pihenőknek szomorú oka volt: egy újabb csoport csatlakozását várták. Ahogy nőtt a rezervátumba tartók létszáma, úgy lett egyre kisebb a katonák által kiosztott fejadag.

A szomorú menet nyomát egy másik csoport követte. Renegátok voltak. Először a sas szemével pillantotta meg őket is. Aztán, mint a földre szálló madár, ott találta magát közöttük.

Érezte a kétségbeesést, a haragot, ami eltöltötte a szívüket. Indulat feszítette, fékezhetetlen vágy a harcra, a bosszúra. Visszavágni a megaláztatásért, a fájdalomért…

Egy hang zökkentette ki a révületből. Kinyílt az ajtó. Két férfi robbant be az apró helyiségbe, kevés friss levegő áramlott be velük. Túl fáradt volt, ahhoz, hogy időben felpattanjon. Az egyik öltönyös pillanatok alatt a háta mögött termett, és felrántotta. A másik egy tűt szúrt a karjába. Nem engedték visszarogyni a padlóra, egy székre ültették.

Közben valamelyikük egy palack vizet is kitett az asztalra.

Jó lett volna inni, de a társai támadásra készültek. Indulniuk kellett, ha ki akarták szabadítani asszonyaikat és gyermekeiket. Homályosan látta a vele szemben ülő férfi arcát. Valamit kérdezett, de nem értette a szavait… Hangját elnyomta a dobok moraja és a harci táncot járók éneke.

A férfi újra kérdezett, és lecsavarta a kupakot a palackról.

Mivel harci dal sorai teljesen kitöltötték a gondolatait, ezzel a válaszolt.

A dal egyre halkult.  Végül néma lett a sötétség, és megindultak. Halkan lopakodtak az éjszakában, a táborozó katonák felé.

Bagolyhuhogás hallatszott az osonó harcosok soraiból. Egy másik bagolyhang válaszolt a táborból. 

Az anyák magukhoz intették gyermekeiket. A katonák megkönnyebbültek, hogy végre lefektetik őket, és nyugalom lesz az egész napos hangoskodás, vitatkozás, fenyegetőzés után. A táborban hirtelen mélyült el a csend.

A tábortüzeknél beszélgető fehér férfiak zavartan halkították le a hangjukat.  

A csendben eljutott hozzá a vele szemben ülő alak türelmetlen kérdezősködése. Nem értette, miért öltönyt visel a sötétkék, aranysávos zubbony helyett.

A harcosok rátörtek a táborra. Iszonyú hujjogatással rémítve az amúgy is teljesen összezavarodott katonákat.

Felugrott. Távolról hallotta a felboruló szék csattanását. Látta a felé lendülő öltönyös fickót. Hátrálni próbált, de átesett a feldőlt széken.

A fickó fölé hajolt, és üvöltve kérdezett valamit.

Nem értette, mit akar tőle, ahogy azt sem tudta, hova lettek a harcosok és a tábor.

A férfi káromkodott és ordított, mellé lépő társa csillapítani próbálta. Majd megoldják egymás között   – gondolta még, és lehunyta a szemét…

Magát Williams ezredest is megdöbbentette, hogy milyen nehezen nyílnak meg előtte az ajtók. Amint a terrorizmus vádját meghallották, ismerősei és lekötelezettjei csak tehetetlenül széttárták a karjukat.

Aztán megérkezett a Németországból kikért hivatalos szakértői vélemény, mely kizárta a bűncselekményt, és egyértelműen balesetnek minősítette a szerencsétlenséget.

Mikor az ezredes, újabb tiszteletkörök után végre megszerezte Burt fogva tartásának helyét, már négy nap telt el azóta, hogy elvitték a repülőtérről.

 

A megadott cím a külvárosban volt. James épphogy leállította a motort, és Williams már ki is szállt az autóból.

A rendőrőrsre emlékeztető létesítmény portáján civil ruhás férfi üldögélt.  A két katona láttán felpattant. A mozdulataiból látszott, hogy korábban ő is uniformist viselt.

Az ezredes a pultra tette a parancsot. A fickó belepillantott, és már nyúlt is a telefonért. Egyetlen gombnyomás után beszélni kezdett valakivel. Az épületben egyébként teljes csend honolt.

Néhány pillanattal később öltönyös férfi lépett ki egy ajtón, a folyosó legvégén. Jobb kezében vastag dossziét tartott, határozott léptekkel feléjük indult.

– Maguk szállítják el a foglyot? – kérdezte az öltönyös, köszönés helyett. Mikor észrevette, hogy egy ezredessel áll szemben, zavarba jött.

Williams bólintott. James idegessége ellenére elmosolyodott, látva, hogy juhászodik meg az ügynök.

– Kövessenek! – próbálta túlzott udvariassággal korrigálni az előbb elkövetett hibát.

Egy kihallgató szobára emlékeztető helyiségbe léptek.  Burt félmeztelenül üldögélt a hátsófalnál. Felhúzott térdeire hajtotta a fejét, karjai ernyedten lógtak az oldala mellett. Tarkóján összefogott hosszú hajából jó néhány tincs kiszabadult.

A főtörzs habozás nélkül hozzásietett. Térdre ereszkedett mellette, és megérintette a vállát. Burt nem mozdult, még csak össze sem rezzent.

James segélykérően a formaságokat intéző, papírokat aláíró ezredesre pillantott. Mivel nem sikerült elkapni a tekintetét, újra Burt felé fordult.

– Cimbora, itt vagy? – finoman megütögette a feje búbját.

Burt végre felnézett, apatikus pillantása megijesztette Jamest.

– Tett vallomást? – kérdezte közben Williams.

Az ügynök a fejét rázta.

– Semmit nem bírtunk kihúzni belőle, valami érthetetlen nyelven mondott pár szót, és kész.

Williams gyorsan összehajtogatta a papírokat, és a zubbonya zsebébe süllyesztette. Aztán segített Jamesnek felemelni Burtöt a padlóról. Két oldalról támogatva vitték ki.

Minden tiltakozás nélkül beült az autóba, de továbbra is zavart tekintettel bámult a fölé hajló James aggódó arcába.

– Hogy te folyton valami őrültségbe keveredsz – mondta a főtörzs elmosolyodva. – De megint megúsztad!

Barátja nem vett róla tudomást, hátrahajtotta a fejét az üléstámlára, és becsukta a szemét.

A portás jött ki utánuk az épületből, Burt sporttáskájával. Az ezredes átvette tőle, és betette a csomagtartóba. Aztán beült a vezetőülésbe, és hátraszólt Jamesnek:

– Üljön be mellé! Vigyázzon rá! Kórházba visszük – közben elővette a magával hozott papírokat, az egyiket hátranyújtotta.

– Ezt összefogtam a többivel. Nem hiszem, hogy nekem szánták. Azon szerek listája, amit beadtak neki, hogy szóra bírják…

James átfutotta a listát, majd aggódva vizsgálgatta Burt arcát.

– Mit gondol, uram mennyi idő alatt jöhet rendbe? Stefi holnap délelőtt érkezik…

Williams fújt egyet, aztán beindította a motort.

Stefi Viv mögött lépett ki a repülőtér várócsarnokába. Először George-ot látta meg, de nem Burt állt az édesapja mellett, hanem James. Rossz érzése támadt.

A főtörzs széles vigyorral az arcán indult felé.

– Emlékszel még a meglepetésre? – kérdezte, a vállát átölelve.

Stefi zavartan bólintott, de nem nyugodott meg maradéktalanul.

– Már csak egészen kicsikét kell várnod – nyugtatta James, mintha tudná, hogy erre van szüksége.

Stefi hallotta, hogy George és a lánya hangosan beszélgetve követik őket. A reptér előtt búcsúztak el egymástól, miközben James bepakolta a holmiját a kocsi csomagtartójába. Idegesen toporgott, nem merte feltenni az egyetlen kérdést, ami foglalkoztatta: „Hol van Burt?”

A kertváros felé indultak, ahol Jamesék laktak.

– Hozzátok megyünk? – kérdezte Stefi, még mindig feszülten. Képtelen volt megnyugodni… Burt nem jött ki elé!

– Titok! – James megint vigyorogva rázta a fejét.

Amikor elhaladtak a Thompson-ház mellett, Stefi észrevette a kapuban a főtörzs feleségét. Kate hevesen integetett.

James ekkor más lassított. Az egyik szemközi ház kocsi feljárójára kanyarodott. Kiszállt, és az autót gyorsan megkerülve, kinyitotta az ajtót Stefinek.

– Parancsolj!

Amikor a lány kiszállt, gálánsan felajánlotta a karját.

Néhány lépcsőn jutottak fel a teraszra. James átnyúlt előtte, és belökte az ajtót.

Stefi összeszoruló torokkal lépett be a festékillatú ház apró előszobájába, majd onnan az üresen álló nappaliba.

– Menj csak tovább! – biztatta James.

Stefi jobbra indult, amerre a főtörzs mutatta. Teljesen felújított, frissen bútorozott konyhába léptek.

– Istenem, de szép! Ki lakik itt?

– Mi – Burt James mögött állt az ajtóban. Amikor a főtörzs oldalt lépett, Stefi odarohant hozzá. Megtört, fáradt tekintete megrémítette. Ráadásul mintha fogyott is volna, mióta nem találkoztak. A lány hozzásimult, és aggódva simogatta meg az arcát. A bőre nyirkos volt, és forró.

– Mi van veled?

– Ne aggódj! Gyorsan rendbe jövök.

– Az apukád azt mondta a telefonba, amikor hazahívta Vivet, hogy azért nem tudok veled beszélni, mert kihallgatnak a repülőgép szerencsétlenség miatt a terrorelhárításnál.

Burt helyett James válaszolt.

– Azt sem tudtuk, hol van, Stefi. Ezért döntöttünk úgy hogy jobb lenne, ha minél előbb visszajönnél. Riordan szenátor, az énekes srác édesapja elérte, hogy Burtöt vádolják a gép felrobbantásával.

Stefi döbbenten nézett egyik férfiról a másikra.

– Még hogy te? 

– Felejtsd el! Vége van. Inkább mondd, hogy tetszik a ház? – kérdezte Burt várakozva. A hangja is furcsa volt, erőtlen.

A lány zavartan vonogatta a vállát. Gyönyörű volt a ház, de Burt rossz állapota aggasztotta.

– Hihetetlen! De hogyan?

– James szólt, hogy árulják. Frank pedig felajánlotta, hogy kifizeti a részem a régi házból. Eladtam a lakásomat, és kifizettem az előleget, mielőtt hozzád utaztam.

– Ennyire biztos voltál benne, hogy visszajövök veled?

Burt a fejét rázta.

Stefi nevetett és hozzásimult. A férfi átkarolta a vállát, a hajába csókolt.

– És a felújítás? – kérdezte Stefi, ismét körülnézve.

– James és Kate érdeme, ezt már ők szervezték.

A lány könnybelábadt szemmel fordult a főtörzs felé. Burt hátralépett, hogy a falnak támaszkodjon. James aggódva pillantott rá, és gyorsan átölelte Stefit.

Kate épp ekkor lépett be.

– Gondolhattam volna, hogy minden dicséretet ő zsebel be – mosolyogva ingatta a fejét.

Stefi a könnyeit törölgetve nézett rá, de nevetve mondta:

– Folyton bőgök.

– Örülj neki – vigyorgott James. – Kate állandóan a WC-t ölelgette az első időben.

– James! – A felesége pirulva csapott a karjára. Aztán Stefi felé fordult.

– Gyere! Nézd meg a fürdőszobát – húzta magával az asszony a lányt, az előszobában folytatta. – Burt iszonyú gondban volt, nem tudta, megvárjon-e a felújítással, vagy egy szép új házba hozzon.

Kate kinyitotta a lány előtt az ajtót. A tágas helyiségben a világos kék csempe mellett a krémszín dominált A kád, mosdókagyló, a tükör kerete és kis szekrény is ebből készült.

– Teljesen elbűvöltettek – mondta Stefi hálásan, aztán elkomorodott. Becsukta az ajtót – Aggódom Burtért. Szörnyen néz ki. Tudom, hogy elhallgatnak valamit Jamesszel.

Kate leült a kád szélére.

– Adtak neki egy csomó drogot, hogy szóra bírják. Williams és James azonnal bevitték a kórházba. A korábbi gyógyszerfüggősége miatt azonban nem vállalta a gyógyszeres kezelést. Jim egész éjszaka vele volt. A nehezén talán már túl van, de az elkövetkező néhány napban még lehetnek gondok. Ne ijedj meg, ha remegni kezd a keze, vagy bármi szokatlan dolgot tapasztalsz. Legyél hozzá nagyon türelmes! Figyelj oda, hogy igyon sokat, és egyen is!

– Szerinted újra…

– Dehogy, Stefi! Burt nem lesz drogos. Úgy fogd fel az egészet, mintha megmérgezték volna. Tulajdonképpen azt is tették ezek a szemetek  – morgolódott Kate. – Ha manapság valakire rásütik, hogy terrorista, mindenki felhatalmazva érzi magát, hogy igazságot szolgáltasson.

– De hát ő indián, nem valami szélsőséges szekta tagja!

– Rengeteg embernek ez teljesen mindegy, Stefi. Nem fehér és kész! A gyásztól elvakult Riordan szenátort talán nem is érdekelte, kicsoda. Csak azt tudta, hogy nem szállt fel a gépre, ami lezuhant. Ráadásul Jamesnek van egy érdekes feltételezése.

Stefi várakozva nézett Kate-re, aki bólogatva folytatta:

– Szerinte Burt elfogása Riordan magánakciója volt, nem hivatalos ügy. Amikor megemlítette Williams ezredesnek, ő csak annyit mondott: „A lényeg, hogy Iversen rendbe jön, felejtse el!” – megfogta a lány kezét. – Jobb lesz, ha te is elfelejted. Most már együtt vagytok, csak erre gondolj. Gyere, menjünk vissza a fiúkhoz. Aztán, ha mindent megnéztél a házban,  vár az ebéd Thompsonéknál – nevetett.

Amikor Jamesék mögött becsukódott az ajtó, Stefi hangjában alig leplezett szemrehányással megkérdezte:

– Miért nem mondtad el, mi történt?

– Ha tudod, hogy nem vagyok jól, talán nem örültél volna ennyire a háznak.

– Ez egy gyönyörű ház! De tudod, mi volt az első gondolatom, amikor megláttam a konyhát?

Burt összevont szemöldökkel nézett rá.

– Eszembe jutott, hogyan főztél nekem a lakásod kicsi konyhában.

– Nehogy azt mond, hogy a lakás jobban tetszett? – kérdezte a férfi elképedve.

– Nem – Stefi hirtelen nevetni kezdett. – Úristen! Látod, ez a nagy meglepetés megint nem úgy sikerült, ahogy szerettük volna…

– Ja, elszúrtam – Burt szégyenkezve lehajtotta a fejét, hosszú haja az arca elé hullott.

Stefi megfogta a kezét.

– Ne butáskodj! Amióta felszálltam a gépre, arra vártam, hogy ott leszel a reptéren valami helyes kis aprósággal a babának. De nem… Te egy házat vettél, és az egészségedet vagy talán az életed kockáztatva is itt vagy, hogy megmutasd – Stefi nagyot nyelt, megpróbált erőt venni magán, nehogy sírni kezdjen, mielőtt befejezné, amit akart. – Folyton bizonyítani akarod, mennyire szeretsz, hogy fontos vagyok neked! És én? Mit vársz tőlem? Ha csak szerelmet akarsz, te se adj mást! Mert én képtelen vagyok ezt a sok mindent viszonozni.

Burt felemelte a fejét, hitetlenkedve nézte a lányt, aki most már elszántan folytatta:

– Hazamentem, ahogy kérted, pedig már majdnem biztos voltam benne, hogy babát várok. És otthon maradtam volna, ha nem jössz utánam. Csak azt akarom mondani, hogy többet nem tehetsz velem ilyet. Szeretlek! Szeretlek és féltelek. Én is mondhatnám azt, hogy semmi értelme nem lenne az életemnek, ha te nem lennél. Mert ez így is van – hirtelen kibuggyantak a könnyei, és ököllel Burt mellére csapott. – A francba! A francba! Nem akarlak elveszíteni! Nem akarok félni!

Mikor a férfi átölelte, még akkor is ütötte apró öklével.

– Ne haragudj, Steph! – Burt hangjára elképedve nézett fel.

– Most meg miért kérsz bocsánatot?! – kiáltotta, és megint felemelte az öklét.

A férfi zavartan nevetett, megfogta és megcsókolta a kezét. Stefi a könnyei között végre visszamosolygott rá, ám hirtelen megint komollyá vált az arca.

 – Most legyél velem őszinte. Rosszul vagy, igaz? – Burt aprót biccentett. – Átmegyünk Jamesékhez és kérünk neked ágyat, de nagyon-nagyon gyorsan!

– Nem kell – tiltakozott a férfi. – Idehozattam néhány bútort a lakásomból, mielőtt átadtam az új lakónak – kézen fogta, és magával húzta a lányt.

A kicsi négyzet alaprajzú szobába éppen befért a nagy franciaágy és az ajtó mellé a tévéállvány. A függöny nélküli ablakon át ferdén siklott be a napfény.

Burt leroskadt az ágyra, azonnal hanyatt dőlt. Stefi leült mellé, megsimogatta a fejét.

– Segíthetek valamit?

– Egy-két nap és rendbe jövök. Csak jó lenne végre aludni, úgy igazán. Megint képek és látomások nélkül. A múlt éjjel nehéz volt, James nélkül nem tudom, mi lett volna…

Stefi mosolyogva megcirógatta a férfi karját.

– Mássz fel szépen az ágyra rendesen és csukd be a szemed. Majd én vigyázok rád.

Fél óra múlva James visszatért hogy ebédelni hívja őket. Mivel senkit nem talált a nappaliban, a keresésükre indult. A félig nyitott ajtón át belesett a szobába. Mindketten aludtak. Stefi Burt vállára hajtotta a fejét, és még álmában is fogta a férfi kezét.  

A főtörzs óvatos léptekkel elhagyta a házat, és fütyörészve lépett az utcára.