Csillagjáró 16. fejezet – Minden út... 1.

Kép: NightCafé

A közösségi ház előtt Vic és a kamaszok családján kívül, barátok, a hatóság emberei  és kíváncsiskodók együtt várakoztak.  

A rendőrfőnök az éjszaka kétszer is beszélt a  rádión Jimmyvel, kérte, hogy nyugtasson meg mindenkit, jól vannak, és amint kivilágosodik, visszaindulnak. Elmesélte, hogy Rick, a holtan talált srác, a többiek elmondása szerint, megpróbált kerékpározni a faágon… A második hívás ideje alatt a fiúk már aludtak, és ő reménykedve érdeklődött, tudnak-e valamit Burtről, ám a központos nem tudta megnyugtatni, így csak tehetetlenül sóhajtva elköszönt.

Már elmúlt tizenegy óra, amikor Vic leparkolta a terepjárót az épület előtt, és azonnal kiugrott a volán mögül. Tiny és a srácok lerohanták. Közben Marty és bajkeverő társai is odamehettek a szüleikhez, akiket a rendőrök már felkészítettek, hogy a történteknek következményei lehetnek.

Vic, Tinyt átölelve már Cliffet faggatta:

– Mit tudtok Burtről?

– A felső úton talált vér tőle származik,  a megyeiek egyeztettek a hadsereggel. Ennyi, Vic, semmi más. A környéken láttuk a nyomait, de aztán az eső elmosta, megakadályozva, hogy követhessük.

– Stefi?

– Hajnalban elment a magyarokkal, abban a hitben, hogy mindketten jól vagytok.

– A bánatban lehet Burt? Mennyi vért találtatok?

– Az orvos szakértő szerint, mély, de nem túl súlyos seb lehetett. A te kocsidén kívül nem volt más nyom. Megnyugtató, hogy a saját lábán ment el onnan.

– Egy darabig, aztán valahol talán összeesett, és már majdnem huszonnégy órája kint van.

Jane megnyugtatóan Vic karjára tette a kezét.

– Nem a te hibád, ami történt. Hidd el, hogy jól van. Csak a terep ismeretlen neki, a helyzet biztos, nem. 

– Épp ettől tartok, sok a barlang, a víznyelő, és ha komolyabban meglökte a kocsi, más sérülése is lehet nemcsak az, amelyik vérzik – pillantott tanácstalanul Tinyre, aztán vissza Cliffre.

– Minden rendben lesz, ne aggódj! – nyugtatták szinte egyszerre.

– Hazamegyek átöltözni, aztán találkozunk az irodában. Visszamegyünk!

Burt a kiürített láda tetején üldögélt. A benne talált holmikat a takarók kivételével kupacba rakta a barlang legvédettebb részén. Óriási szerencséje volt, hogy a vihar csak mutogatta a méregfogait, és sok eső  több szelet hozott. A barlang falait elnézve az üregben időnként ugyanis állhatott a víz. Most csak néhány mélyebb részen gyűlt tócsákba. Burt azon töprengett, ha nem sikerül kimásznia, kénytelen lesz a ládában talált edényekbe vizet gyűjteni, mert ha pár napig nem esik eső, akkor ami itt van, felszárad. Nem érzett szomjúságot, időnként inkább hányinger tört rá. Így tisztában volt vele, hogy nagyon gyorsan innia kell, de ahhoz ezt a vizet tanácsos lett volna némileg megtisztítani. 

Egyelőre azonban fontosabbnak tartotta, hogy megpróbáljon kijutni, amíg még van ereje. A sebe is aggasztotta, nyomásra érzékeny lett, ha emiatt és a kiszáradás miatt felszökik a láza, még kevesebb esélye marad, hogy megkísérelje a mászást.

A takarókat keskeny csíkokra hasogatta, és több szálat egybefonva, összecsomózta őket kötélnek. Amikor végzett, egy nagyobb követ kötött a végére, és megpróbálta átdobni a víznyelő feletti erősebb faágak egyikén.

A visszazuhanó kő néhányszor majdnem fejbe találta, de a sokadik próbálkozása sikerrel járt. Végre mászni kezdett felfelé. Harmatgyengének érezte magát, verte a víz. Már majdnem felért, amikor keze lecsúszott a kötélről, sérült karja a sziklának ütődött. Régi ösztönök éledtek fel benne, és nem üvöltött fel a fájdalomtól. A jobb kezével megtartotta magát. Lógott a levegőben, alig egy karnyújtásnyira a megmeneküléstől. Tudta, lüktető, vérző bal karjának kell megtartania ahhoz, hogy jobb kézzel felnyúlva, elérje a sziklaperemet. Ha nem sikerül, menthetetlenül visszazuhan. Másodszor pedig biztos nem lesz akkora szerencséje, hogy sérülés nélkül megússzon egy tíz lábánál is nagyobb zuhanást.

Lassan beszívta a levegőt, baljával megmarkolta a kötelet, aztán jobb kézzel kinyúlt… Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg elkapta legközelebbi kiálló sziklát. Aztán újra reszkető bal keze következett… És már a nyirkos földön hasalt.

Szédelegve felült, lecibálta magáról a pólót és áttekerte vele összevert karját. Megpróbálta magasra emelni, hátha úgy előbb csillapodik a vérzés.

Tudta, hogy fel kell állnia, de legalábbis nem elájulni…

Amikor felnézett, örömmel látta, hogy valaki áll fenn az út szélén, és hívogatóan felé int.  Kábán visszaintett, felállt. A férfi újra intett, és kicsit előrehajolt, a kezét nyújtotta, mintha olyan közel lenne, hogy felhúzhatná.

Burt az utolsónak érzett mély levegővel elindult fölfelé.

– Ott van! – ujjongott Vic megragadva Cliff karját, aki azonnal lefékezett, és csodálkozva megkérdezte:

– Kinek integet?

A rendőrfőnök azonban már nem hallotta, kiugrott a még majdnem guruló kocsiból és szaladt lefelé a fák között Burt felé.

– Itt vagyok! Mit hadonászol? – kiabálta nevetve.

Burt észre sem vette, ment egyenesen fölfelé. Csak akkor nézett rá, amikor Vic már mellette volt.

– Hát te, hogy kerülsz ide? – kérdezte zavart tekintettel, aztán felpillantott az útra, de ott már nem volt senki.

A rendőrfőnök aggódva átölelte:

– Csakhogy megvagy – kiáltotta boldogan, aztán érezte, hogy Burt teljes súlyával ránehezedik. – Cliff, siess! – ordította.

– Ébresztő! Ideje felkelni! – Vic nagyon határozott volt, megrázta a vállát, mire Burt felnézett.

A rendőrfőnök hátratolta kalapját a tarkójára, és leült az ágy mellé egy székre.

– Tetszik a kórházunk? – kérdezte, és büszkén körülnézett a fehérre meszelt, egyszerű kórteremben. – Ne aggódj már jól vagy, kaptál egy szuperkoktélt infúzióban, és a világ legjobb varrónője összefoltozgatta a karod. Holnap már ki is engednek. Egyébként, már ma is holnap van, ha érdekel. Reggel nyolc óra. Tegnap szedtelek össze az erdőben. Hol a francban jártál?

– Utánad akartam menni, de beestem egy víznyelőbe… Jane-nek látnia kellene, találtam két koporsót és egy ládát.

– Nyugi! Nyugi! – Vic felemelte a kezét. – Csak szépen sorjában. Nem ütöttünk el?

– Nem, időben félreugrottam. Aztán elindultam utánad, elfáradtam és a vihar miatt is fedezékbe akartam húzódni. Elindultam az útról, le a fák közé, de beestem egy üregbe, ami valamikor egy kis barlang lehetett, de részben beomlott. Ott találtam két koporsót és egy ládát.

Vic bólogatott, aztán megkérdezte:

– Hány éves vagy és hogy hívnak?

Burt elmosolyodott, aztán felült.

– Születtem 1969. július 11-én, nevem Burt Iversen, rangom… – mondta gépiesen, zavartan elhallgatott.

Vic nevetni kezdett.

– Jó, tényleg rendben vagy. De rohadtul megijesztettél.  Kit láttál fent az úton?

– Azt hittem te vagy, hosszú hajú férfi volt. Bárki lehetett a rezervátumból.

– Nem volt ott senki.

Burt vállat vont.

– Akkor már biztos nem voltam magamnál.

– Lázas voltál, és kezdtél kiszáradni, nem csoda.

– Stefi elment, ugye? – kérdezte Burt halkan.

– Ha itt lenne, gondolod, hogy én üldögélnék itt melletted? Jane szerint nagyon nehezen ment el. Utána kellene utaznod, és hazahoznod.

– Haza?

– Igen. Úgy értem, nem ide… bár tőlem ide is költözhetnétek. Jól jönne itt egy tapasztalt tiszt – mosolygott Vic. – Tudom, te városi úrifiú vagy. De Stefinek ott a helye, ahol te vagy. Ő a te asszonyod, testvérem – megveregette Burt vállát.