Csillagjáró 12. fejezet – Nehéz döntés 1.

Kép: Pixabay

Mindazt, ami ezután történt, néhány nappal korábban, Stefi, az álmai beteljesülésének fogta volna fel. A magyar vendégek még úgyis lenyűgözték vendéglátóikat ügyességükkel, hogy kölcsönlovakat használtak. Az állatokat végül is Zoltán indián barátai készítették fel, az ő tanácsainak megfelelően, így a dicsőség tulajdonképpen közös volt. A lovas és gyalogosíjászat után Peti és Tomi baranta bemutatót tartott. Tomi, aki jól beszélt angolul, mesélt egy kicsit erről az ősi harcművészetről és a magyar történelemről. A rezervátum lakói tánccal, zenével, étellel és itallal mondtak köszönetet.  

Stefi Jane mellett üldögélve kifejezéstelen arccal nézte a népviseletbe öltözött, indián és magyar férfiakat, de gondolatban máshol járt. Csak akkor sikerült egy kicsit ellazulnia, amikor megszólaltak a pánsípok vagy a dobok. A zene röpke pillanatokra elrepítette agyából a gondokat.

Vic időnként feltűnt itt-ott, de Burtnek nyoma sem volt. Stefi nem mert érdeklődni utána, sem Jane-től, sem a rendőrfőnöktől.

Késő este volt, amikor a férfi végre előkerült, Stefi ébren várta, az ágy szélén üldögélve.

– Nem szeretnék hazamenni. Eszemben sem volt! Ez az alak tiszta hülye.

– Semmi baj – legyintett Burt kimerülten. – De mégis jobb lenne, ha hazamennél egy kis időre gondolkodni.

Stefi döbbenten nézett rá, Burt teljesen nyugodtnak tűnt.

– Minden rendben van, csak nem akarom, hogy rossz döntést hoz. Az elmúlt évben állandóan együtt voltunk, talán jobb lenne neked egy kicsit egyedül, távol tőlem.

– Az esküvő!

– Épp az esküvő miatt, Stefi. Menj haza egy kicsit a szüleidhez.

A lány a férfi sötét szemét nézte, mely mindig elárulta az érzelmeit, ám most valahogy üresnek, fénytelennek tűnt. 

– Nem értelek – mondta remegő hangon.

– Jobb lesz így, Steph. Sok mindenen mentünk keresztül, aztán meg belevetettünk magunkat ebbe a kapcsolatba.

Burt letérdelt Stefi elé, a kezét nyújtotta felé. Amikor a lány felállt, átölelte a derekát.

– Nagyon szeretlek, de most menj vissza Pearl Creekbe, rendezd el az utazást. Aztán hívj fel, mikor repülsz, hogy kivihesselek a reptérre!

– Miért csinálod ezt?

– Mert fontos döntést kell meghoznod, jobb lesz, ha mindent végiggondolsz, egyedül.

– És mi lesz veled?

– Mi lenne? Egy hét múlva visszamegyek Christownba, és belevetem magam a munkába. Őszig ráérsz kitalálni, hogy otthon maradsz-e vagy visszajössz, hiszen csak akkor kezdődik az iskola – válaszolt Burt nyugodtan.

– És ha nem jövök vissza? – kérdezte a lány elcsukló hangon.

– Most mondjam azt, hogy akkor összetöröd a szívem? – nevetett cinikusan Burt. Aztán megrázta a fejét. – Nem mondom. Azért küldelek el, hogy rájöhess, mi a legjobb neked. Ez csak úgy működhet, ha nem vagyunk együtt.

– Felhívsz majd?

Burt vállat vont.

– Még telefonon sem akarsz beszélni velem? Haragszol rám? Féltékeny vagy arra a hülyére? – Stefi kiszabadította magát a férfi karjából, és hátralépett. Burt felállt.

– Peti odajött hozzám délután, és bocsánatot kért. Azt mondta, nem tudta, hogy katona voltál – magyarázta a lány. – Én meg visszakérdeztem, hogyha egy matematika tanár lennél, akkor elvehetné a barátnődet. És tudod, mit mondott, hogy én nem járnék egy tanárral. Érted?

– Steph! Itt nem erről van szó. Én nem megyek el innen. Ha a feleségem leszel, itt fogsz élni, távol a szüleidtől és a hozzájuk hasonló emberektől.

– Most is itt élek.

– És itt is akarsz maradni?

– Veled akarok lenni! Mindegy hol, csak veled.

– Na, most már végre kezded megérteni – Burt elmosolyodott. – Amikor megjöttek ezek a fiúk, egyszerűen itt hagytál, mert felébredt a honvágyad. Ezért akarom, hogy hazamenj. Hogy tud, úgy hiányzom-e neked, mint a hazád.

Stefi a fejét ingatta.

– Megérdemelnéd, hogy ne jöjjek vissza, ha ennyire nem bízol bennem.

– Akkor ne gyere vissza. Menj el, gondolj át mindent, és ne gyere vissza – bólogatott Burt, aztán az ajtó felé indult.

– Most hova mész? – kérdezte a lány rémülten.

 – Vicnél alszom. Hajnalban felmegyünk a hegyekbe, orvvadászok járnak a közelben. Estére itthon leszünk, főzök neked egy finom vacsorát, mint Christownban. Aztán elmész a magyar barátaiddal, és egy hét múlva találkozunk a repülőtéren. Figyelni fogom, ahogy felszáll veled a gép, hogy elvigyen New Yorkba, hogy aztán hazamehess.

Stefi már Burt előtt állt, és könyörögve nézett fel rá. A férfi a karjába zárta.

– Nem mehetsz el így – sírt Stefi, és Burt kemény mellkasához szorította az arcát.

– Rafinált kis macska vagy, tudod – mondta Burt és hátralépett.

A lány zavartan újra felnézett, letörölte a könnyeit.

– Igaza van Laurának! Te egy érzéketlen barom vagy! – kiáltotta dühösen.

Burt bólintott, kinyitotta az ajtót, és kilépett a langyos éjszakába.

Vic és Burt a terepjáróval járták a környéket, időnként kiszálltak, és nagyobb kört tettek a csak gyalogosan járható ösvényeken. Nyomok után kutattak, elhullott állatokat, csapdákat kerestek. Kora délután egy kis tábortűznél megebédeltek, közben Burt katonaéveiről és helyi bűnügyekről beszélgettek. Aztán továbbindultak.

A terepjáróban csak a rádió szólt. Vic kapcsolta be félórányi autókázás után, mivel Burt egyetlen megjegyzés nélkül hallgatta végig egymásba érő monológjait, a legkülönbözőbb témákban.

A rendőrfőnök tudta, hogy Stefire gondol. Bár unokatestvére semmit nem mondott neki, rájött, hogy a kopasz magyar fiú csúnyán megkeverte a dolgokat.

 Burt vette észre először az úton fekvő élénk ruhás alakot, és mellette a biciklit. Megszólalni azonban már nem volt ideje, mert Vic cifrát káromkodott.

– Ezek a lökött kölykök! Minden terepet kipróbálnak. És sosem maradnak együtt. Figyeld meg, egy pár mérfölddel arrébb megint találunk majd valakit. Ha nem esett el, akkor defektet kapott.

Vic az út közepén állt meg a kocsival, aztán kiszállt.  Burtnek rossz érzése támadt, de aztán észrevette, hogy Vic kinyitja a pisztolytáskáját, és a fegyver felett tartja a kezét. Ezek szerint ő sem volt maradéktalanul nyugodt. 

Vic lassan lépkedett, és időnként a fák közé pillantott. Amikor odaért a földön fekvő alakhoz, leguggolt mellé. Tizenéves srác volt, arca kékes szürke és csupa föld.  Rosszat sejtve kitapogatta az ütőerét. A fiú halott volt.

A hüvelykujját a nyaka előtt elhúzva jelezte a kocsiban ülő Burtnek, hogy mi a helyzet. Aztán felegyenesedett.

A következő pillanatban két színes ruhás alak ugrott a nyakába.  Egy harmadik figura üvöltve rohant ki a fák közül. Mire Burt a kocsitól odaért, az egyik, egy fekete tüskehajú fickó megszerezte Vic pisztolyát, és a főnökre szegezte.

– Menj vissza a kocsihoz! – ordított közben Burtre.

– Kivisztek minket ebből az átkozott erdőből! – ugrált mellette türelmetlenül egyik társa, akinek ferdére nyírt, csapzott frufruja féloldalt a szemébe lógott. Egyfolytában rángatta a fejét, hogy a rakoncátlan tincseket ellendítse a szeme elől.

– Mi történt a haverotokkal? – kérdezte Vic nyugodtan. A kölykök teljesen bepánikoltak, és szinte biztos volt, hogy drogot is fogyasztottak. Elég reménytelennek látszott, hogy szép szóval észhez lehetne őket téríteni, de a rendőrfőnök nem ismert lehetetlent.

– Idehívjuk a megyeieket. Ha baleset volt, semmi bajotok nem lesz – próbálkozott tovább.

– Hallgass! – torkollta le a fegyvert tartó srác, lehetett vagy tizenhat éves. – Kivisztek innen minket, és minden rendben lesz.

Vic Burtre pillantott.

– Őt engedjétek el! Nem idevalósi, majd én segítek nektek.

– Van mobilod? – a harmadik srác, szintén tüskésre nyírt, de szőke hajú, Burthöz sietett, és felé nyújtotta a kezét.

A férfi a farzsebébe nyúlt és átadta a kölyöknek a telefont. A mobil nagy ívben berepült a fák közé.

– Emeld fel a kezed! – parancsolta a srác Burtnek. – Megmotozlak.

Az első pillanatban úgy tűnt, a férfi hagyja magát, ám hirtelen hátulról átölelte a fiú nyakát, és az alkarjával szorította. Átható tekintettel figyelte a pisztolyt fogó kölyköt, és így szólt:

– Tedd le a fegyvert, vagy kitöröm a nyakát.

– Hagyd! – kiáltotta Vic tiltakozva. – Engedd el! Ezek csak gyerekek.

A fekete hajú srác kezében megremegett a pisztoly. Aztán elszántan feljebb emelte, egy magasságba Vic szívével. 

Burt a fejét ingatva, dühtől szikrázó szemmel lökte el magától a fiút, aki a torkát szorongatva rohant vissza a társaihoz.

– Menj a kocsi mögé! – a fekete hajú az állát megemelve mordult Burtre, aki most szó nélkül engedelmeskedett, és ökölbe szorított kézzel megállt az út szélén.

A szőke srác beugrott a volánhoz, a hosszú frufrus a csuklójánál fogva elhúzta halott társát az útról, aztán ő is beült.

A fegyveres kölyök meglökte Vicet, hogy szálljon be. A rendőrfőnök tanácstalan arccal nézett vissza Burtre, a hátsó szélvédőn keresztül.  A terepjáró meglódult előre, aztán a kölyök hirtelen lefékezett. Vic előrefordult. Ám ekkorra a srác már hátramenetbe kapcsolt, és iszonyatos sebességgel megindult hátrafelé.

Mindez másodpercek alatt zajlott le, és Vic újra hátranézve már csak azt látta, hogy Burt ottmaradt kiterülve az úton. Amíg a fák el nem takarták előle, reménykedve figyelte, hátha megmozdul, de várakozása hiábavalónak bizonyult.

– Mivel még nem tért magához, valószínű, hogy súlyos sérülései vannak – mondta halkan. – Ha nem kerül gyorsan kórházba, meghal, Fiúk, ez már nem játék, nem kocsilopás, ez emberrablás és gyilkosság.

– Csak a halott indián a jó indián – a hosszú frufrus srác idétlenül röhögött. Két cimborája hamarosan csatlakozott hozzá.

Vic döbbenten hallgatott.

A feketehajú srác, a nevetést abbahagyva meglökte a vállát a pisztollyal.

– Ha kivezetsz minket innen, tüzes vizet kapsz, rézbőrű kutya.

A srácok bekapcsolták a rádiót és úgy tűnt, nagyon élvezik a dolgot.

Vic némán emésztette magát. Már tudta, hogy Burt nem veszítette el a fejét, amikor elkapta a srácot, hanem megragadta a kínálkozó alkalmat, hogy mind az öten túlélhessék a dolgot. Ő volt az, aki elszalasztotta a lehetőséget, és ez talán Burt életébe kerül. 

Hirtelen megreccsent a rádió, és meghallotta a központos hangját:

– Hello, Vic! Stefi beszélni akar Burttel.

A srácok lemerevedtek, a frufrus elzárta a zenét. A szőke intett Vicnek:

– Mondj valami olyat, hogy jó pár napig ne keressenek benneteket! – nyomta a  kezébe a mikrofont.

– Sajnos rossz az időzítés, előrement. Megmondanád Cliffnek is, hogy az őrmester elindult Silver Lake-hez, ahol találkoztunk az orvvadászokkal, hamarosan megyek én is. A felső erdei úton hagyom a kocsit.

 A srác kikapta a kezéből rádiót.

– Ez most mi volt?

– Nézd meg a térképet! Ott van a kesztyűtartóban – mordult rá Vic. – Ha megtalálod Silver Lake-et, rájössz, hogy pontosan azt tettem, amit kértél. Silver Lake egy helyes kis tó fenn a hegyekben.

Csillagjáró 11. fejezet – Csillagjáró 2.

Kép: Pixabay, Canva

Alig néhány napja időztek a rezervátumban, amikor egy este, vacsoránál Vic megjelent a kisháznál és magával hívta Burtöt. Egy nagyobb külföldi csoportot vártak, akik a tervek szerint néhány napot a rezervátumban töltenek majd. A rendőrfőnök nagyon izgatottnak tűnt és szüksége volt az unokatestvére segítségére.

Stefi miután egyedül maradt, és egy kis lavórban elmosogatta a vacsoránál használt evőeszközöket és tányérokat, átballagott a közösségi házba. Jane délelőtt kezdte el katalogizálni a múzeum részére nem rég átadott tárgyakat, és Stefi már akkor segített neki. Amikor megérkezett az irodába, az asszony épp csomagolta és dobozolta, amit egyelőre nem szándékozott kiállítani.

Stefi lépteire felnézett, aztán sóhajtva megjegyezte:

– Van itt néhány darab, amit javítani kellene, úgyhogy egyelőre elteszem.

– Segítek – a lány letérdelt mellé.

Mivel az ablak nyitva volt, azonnal észrevették, amikor a vendégek megérkeztek a közösségi ház elé. Az autók hangja és a beszélgetés is behallatszott az irodába.

Stefi döbbenten kapta fel a fejét a magyar szavak hallatán, és a következő pillanatban kirohant a szabadba.

– Magyarok vagytok? – kiáltotta szinte sikoltva.

– Te is az vagy? – kérdezett vissza egy kopaszra borotvált fejű, ragyogó, kék szemű srác.

Stefi szinte ugrált örömében, és amikor a vele nagyjából egykorú fiatalember ölelésre tárta a karját a lány a nyakába ugrott.

– Stefi vagyok!

– Én meg Peti!

A lány sírt az örömtől.

– Ó, istenem, de jó hallani, látni benneteket! – mondogatta, ahogy egymás után bemutatkozott a négy másik magyarnak is.

Petivel együtt három srác volt egyidős Stefivel. A másik két férfi idősebb volt, egyikük negyven körüli, a másik jó hatvanas lehetett.

Hamarosan megérkezett Vic, és üdvözölte a vendégeket. Az idős férfivel azonnal beszélgetni kezdett, és kiderült, már régóta ismerik egymást. Zoltán évekig élt itt, és csak nemrég utazott haza Magyarországra.

Burt, kicsit háttérbe húzódva, egy fának támaszkodva figyelte a hangoskodó társaságot. Úgy tűnt, Stefi megfeledkezett róla. Petivel teljesen belemerültek a beszélgetésbe. A fiú bizalmaskodva átölelte a lány vállát, ahogy lelkesen magyarázott. Stefi néha felszabadultan kacagott. Aztán hadarva kérdezett. Burt minden szavukat hallotta, de semmit nem értett. Hirtelen sarkon fordult és otthagyta őket.

Stefi ujjongva rontott be kis házba:

– Magyarok! Képzeld, magyarok! – kiabálta. Meglepetten nézett körül, az iroda üres volt, az ágyat takaró függöny elhúzva.

Meghallotta a vízcsobogást, és rájött, hogy Burt zuhanyzik. Zavartan álldogált egy ideig. Nem tudta eldönteni, hogy beszóljon-e a férfinak vagy megvárja, amíg kijön. Végül észrevette az asztalon a sportújságot. A címlapon vigyorgó kosárlabdázó sárga mezére odaírta:

„Kicsit még velük maradok, várj meg! Mesélek!”

Kirohant és a terepjáróhoz szaladt, ahol Zoltán várt rá.

– A barátja nem kíséri el? – kérdezte a férfi csodálkozva.

Stefi vállat vont.

– Azt hiszem, megérti, hogy régen eljöttem otthonról, és jó az enyéimmel találkozni.

 

Peti és a többiek a fák között álló ház tornácán várták őket. Már  kiteljesedett a sötétség, de az este meleg volt. A fiúk sört ittak, beszélgettek. Válaszoltak a lány ezernyi kérdésére. Beszéltek politikáról, színházról, a családjukról, sportról, és közben egymás után elmentek zuhanyozni.

Stefi azt is megtudta tőlük, hogy lovasíjászok, és másnap egy kis bemutatóra készülnek a rezervátum lakóinak, cserébe a meghívásért.

– A főnök azt mondta, mielőtt elköszöntek tőlünk, ma még pihenjünk, és holnap ők is megmutatják nekünk, mit tudnak – mondta még Tomi, egy magas, szőke fiú az ajtóban állva, mielőtt magukra hagyta volna őket Petivel.

– Te még nem vagy álmos? – kérdezte Stefi, hirtelen zavarba jőve.

 – Álmos voltam már, amikor megérkeztünk, de aztán megláttam itt egy honfitársat és egyszerűen kiment az álom a szememből – nevetett a fiú. Stefi hirtelen felállt mellőle a lépcsőről, és az egyik oszlopnak támaszkodott.

– Talán jobb lenne, ha mennék, majd holnap beszélgetünk.

– Most éjjel is beszélgethetnénk, mindenféléről – Peti mosolyát nem lehetett félreérteni.

– Mennem kell!

– Ne mászkálj itt egyedül, ezek az utak nincsenek kivilágítva. Maradj itt! – kérte a srác szinte könyörögve.

Kinyílt a ház ajtaja, és Zoltán jelent meg a kiszűrődő fényben.

– Visszaviszem Burthöz, Stefi – mondta az öreg meglengetve a slusszkulcsot a kezében.

Peti felállt a lépcsőről, aztán zavartan nézett a lányra.

Zoltán ugyancsak Stefire pillantott, majd vissza a fiúra.

– Stefi a barátjával van itt – közölte, aztán elindult a ház oldalánál parkoló autóhoz. Stefi futva követte. Érezte, hogy Peti bámulja, és még akkor is látta vállas, zömök alakját a tornácon, amikor elhaladtak a ház mellett.

Reggel, amikor Stefi felébredt, az ágy üres volt mellette.

Az este úgy szállt ki a kocsiból Zoltán mellől, hogy már tudta, Peti – és valószínűleg mindenki más  is – félreértette a viselkedését. A fiú azt hitte, a lelkesedése a személyének szól, pedig a lányt az kápráztatta el, hogy az érkezők magyarok, és oldódott a honvágya. Szégyenkezve lépett be az ajtón, és érezte, hogy az arca lángol. 

Arra számított, hogy Burt az asztalnál ülve várja majd, de az előtér üres volt, az ágy függönye elhúzva. Az órájára pillantott. Döbbenten látta, hogy fél kettő elmúlt. Felkapcsolta az íróasztalon álló lámpát, és annak gyenge fényénél pólóra vetkőzött. Izzadtnak, ragacsosnak érezte magát, szeretett volna lezuhanyozni, de tudta, a vízcsobogás felébresztené Burtöt.

Mielőtt lekapcsolta a lámpát, még belesett a függöny mögé. A férfi az oldalára fordulva aludt, a színes takaró csak derékig fedte sötét bőrű, karcsú testét. Stefi vágyat érzett, hogy  megsimogassa szögletes vállát vagy legalább megpuszilja az orra hegyét, de nem merte felébreszteni. Sötétben, óvatosan bújt be mellé az ágyba, egy pillanatra fölé hajolt.  Ha megmozdul, vagy legalább felsóhajt, azonnal felébresztette volna, hogy elmondja, mekkora hülyének érzi magát gyerekes viselkedése miatt. Ám Burt ezúttal nyugodtan aludt. És reggelre újra eltűnt mellőle.

 

Stefi lezuhanyozott, átöltözött. Ekkor vette észre a szendvicseket az íróasztalon. A tányér mellé egy bögrébe Burt még tejet is töltött neki.

A kosárlabdázó sárga mezét és rövidnadrágját pedig teleírta lendületes, dőlt betűivel.

„Remélem, sok érdekes hírt hallottál otthonról. Vicnek segítek. Ne késs el a bemutatóról! Szeretlek!”

Stefinek régen esett ilyen jól a reggeli.

Épp az ajtót zárta, amikor Peti tűnt fel az úton. Egyáltalán nem örült a fiú felbukkanásának, de nem akarta megbántani, ezért nem küldte el.

Peti megkérdezte, van-e valami dolga.  Stefi vállat vont, és bevallotta, hogy egyelőre semmi fontos. A fiú erre sétálni hívta, Stefi habozott, legszívesebben nemmel felelt volna, de végül kényszeredetten bólintott.

A fák között sétálgattak, amikor Peti átölelte a vállát. Stefi egy picit oldalt lépett, de a fiú nem vette le róla a kezét.

A lány ekkor hirtelen megállt, felé fordult.

– Peti, kérlek – nyögte feszülten.

A srác a vállára tette a kezét.

Egyikük sem vette észre a tíz év körüli fiút, aki őket nézve, egy pillanatra megállt a fák között, majd tovább száguldott a BMX-szel.

Stefi most már dühösen lökte el magától Petit.

– A francba! Mit akarsz tőlem?

– De hát olyan kedves voltál eddig, most mi van? Nem értelek.

– Burttel vagyok. Értsd meg, kérlek!

– Túlságosan büszke a barátod, nem gondolod? Zoltán azt mondta, nem akart velünk találkozni. Én meg azt gondoltam, összevesztél vele.

– Nem vesztünk össze. Örültem, hogy végre otthoniakkal találkozom, hogy magyarul beszélhetek, és őt egyetlen szó nélkül magára hagytam. Azt hittem, talán megharagudott rám, de tévedtem, nagyon megértő… Ezért kérlek, most hagyj békén!

Peti egészen közel lépett, és hirtelen átölelte.

– Na, akkor hazajössz velem? – kérdezte mosolyogva.

Stefi értetlenkedve kiszabadította magát.

– Én nem tartóztatlak, ha utazni akarsz… – Burt a lány háta mögött szólalt meg, azon a színtelen hangon, amivel általában a haragját leplezte. – Még valamit tisztáznom kell Vickel, később visszajövök, a házban találkozunk és mindent megbeszélünk.

Stefi halálosan sápadtan nézett fel rá, és azt kívánta bár megnyílna alatta a föld. Senkit nem gyűlölt még úgy, mint Petit, abban a pillanatban.

Burt sötétbarna szeme ijesztő volt, és Stefi tudta, hogy már nem haragszik, hanem végtelenül szomorú. Legszívesebben a nyakába ugrott volna, de mivel még mindig Petihez volt közelebb attól félt, színjátéknak tűnne az egész.

Így csak arrébb lépett, és reszketve állt a két férfi között. Néhány végtelennek tűnő pillanat után Burt merev arccal biccentett és elindult a ház felé. Stefi megkövülten nézte magas alakját és hátára omló csillogó fekete haját, megbénította a férfi elutasítása és saját lelkifurdalása.

Peti álldogált mellette egy ideig, aztán egy alig hallható köszönés után elballagott.

Csillagjáró 10. fejezet –Csillagjáró 1.

Kép: Pixabay

 

A repülőtér előtt Vic, Burt unokatestvére várta őket.  Stefi már a gépen begyűjtötte róla az információkat. Tudta, hogy ő a rezervátumi rendőrség főnöke, és két fiúgyermek büszke édesapja.

A nagydarab, pocakos férfi széles vigyorral az arcán fogadta őket, és azonnal átölelte Stefit. Az aprócska szőke lány szinte elveszett a hatalmas ember karjában.

– Most már értem, hogy eddig miért nem hoztad magaddal. – Vic Burt felé nyújtotta a kezét, és végre elengedte a lányt, aki leplezetlen érdeklődéssel mérte végig. A negyvenes évei közepén járt, farmernadrágot, kockás inget és sokzsebes khaki színű mellényt viselt, melynek  mellzsebében jelvény csillogott. Hosszú haját két fonatba kötötte, viseltes Stetson-kalapját még akkor sem vette le, amikor beszálltak a közelben parkoló terepjáróba.

A két órás út során Vic egy folytában a családjáról és a rezervátum Stefi által még nem ismert lakóiról mesélt.

A lány megtudta, hogy Victor Grant, rendőrfőnök Ruth fiatalon elhunyt bátyjának egyetlen fia. A nagymamája nevelte fel, mert édesanyja a férje halála utána elköltözött a rezervátumból, hogy a nagyvárosban próbáljon szerencsét. Vic tizenkét éves volt, amikor az anyja is meghalt.

A fiú csak később tudta meg, hogy végül prostituált lett, és meggyilkolták. Grant nagymama akkor mesélte el neki az igazságot, amikor rendőrnek jelentkezett. Stefi csak Vic elejtett szavaiból döbbent rá, hogy Grant nagymama már évekkel ezelőtt meghalt, mert a férfi egyébként jelen időben beszélt róla.

Egy forgalomelterelés miatt Vic rövid időre elhallgatott. Stefit az időtlenség különös érzése kerítette hatalmába, ahogy a hátsó ülésen üldögélve a két hosszú hajút férfit figyelte. A következő pillanatban megrohanta régi társa, a hitetlenkedés, és eszébe jutott a mondat, amit eddig úgy tűnt, sikerült végérvényesen elfelejtenie: ”Ilyen csoda velem nem történhet”.  Felsóhajtott.

Burt aggódva fordult hátra, karját az ülése tetejére fektette.

– Jól vagy? Már kezd meleg lenni. Itt az igazi nyár. Igyál egy kis vizet! – tanácsolta kedvesen.

– Semmi baj – Stefi elmosolyodott, és megsimogatta a férfi kezét.

– Nana, még féltékeny leszek – zsörtölődött Vic, és a tükörbe pillantva Stefire kacsintott. – Már csak néhány kanyar és otthon leszünk.

Vic egy aprócska házba vezette őket, ami kívülről felújításra váró fészernek tűnt. Ám valójában egy jól felszerelt iroda volt, hűtővel, íróasztallal, néhány könyvespolccal. A   mennyezetre erősített sínen mozgatható függönnyel leválasztottak egy apró kis részt egy kétszemélyes ágynak és egy éjjeliszekrénynek. Az épületben volt még egy mellékhelyiség, szűk zuhanykabinnal. 
– Ez Ruth kuckója, itt dolgozik és pihen, ha meglátogat bennünket – magyarázta a rendőrfőnök Stefinek.

Burt a fal mellé tette a csomagjaikat. Vic közben belekotort az íróasztalon álló papírdobozba. Egy ezüstcsillagot és egy fényképét nyújtotta át Burtnek.

– A nagymama hagyatéka. Nagyon büszke volt rád. A navajo kódfejtőkhöz hasonlított, akik a II. világháborúban dicsőséget szereztek minden indiánnak. Nagy szó, hogy tiszti rangot kaptál a fehérek seregében.  Bár sok háborújukat végigküzdöttük nem sok elismerést kapunk tőlük, te kivétel vagy.

– Hagyjuk ezt, Vic! – emelte fel Burt tiltakozva a kezét.

– Oké, értem. De tudod, hogy hívnak téged az öregek? Csillagjáró.

Burt értetlenkedve nézett rá.

– Édesanyád értesített minket, amikor eltűntél, aztán, arról is, hogy milyen állapotban kerültél kórházba. Megjártad a csillagokat, és visszajöttél… Tökéletes neked ez a név. Ezt már korábban is el szerettem volna mondani, de mikor legutóbb itt jártál, a gyerekek nem hagytak békén minket – vigyorgott Vic Stefire. – Egyszerűen imádják a fiaim.

– A húgai sem tudnak leszállni róla, ha együtt vannak.

Stefi észrevette Burt zavarát. A férfi elfordult, és a falra függesztett festményt vizsgálgatta. Egy fehér hajú idős őslakost ábrázolt, konföderációs tiszti kabátban, szarvasbőrnadrágban egy lerombolt tipi előtt.

– Toby két éve halt meg túladagolásban, nem múlt el még harminc éves. Olyan tehetség volt, aki csak ritkán születik a világra, de indián történelmi festményekkel nem lehet karriert csinálni – Vic arcán árny futott át. – Gyertek át a közösségi házban! Jane, a nagynénje ott állította ki Toby képeit – mondta aztán, rövid hallgatás után.

Alig tíz perccel később a rezervátum közösségi házának kiállítótermében Stefi lélegzet visszafojtva álldogált egy másik kép előtt. Halott nők és gyerekek feküdtek egy mezőn.

Vic amikor észrevette, hogy milyen hatást váltott ki a lányból a megdöbbentően élethű, megrázó és egyben lenyűgöző festmény, mögé lépett, és gondoskodóan átölelte a vállát.

Stefi felnézett rá.

– Washita? – kérdezte alig érthetően.

Vic meglepetten bólintott.

– Hallottál róla?

– Igen, hallottam a Custer és emberei által legyilkolt nőkről és gyerekekről. De tudom, hogy Ülő Bika és harcosai megfizettek nekik – mondta Stefi indulattól reszketve.

Vic szomorúan elmosolyodott, és a fejét ingatta.

– Az indulat nem helyén való a részedről. A sziúk úgy tartják, hogy azért élünk még ma is nyomorban, mert nem tartottuk meg a szellemek parancsát. A Custer ellen vívott csatát megelőzően Ülő Bikát a Naptánc során figyelmeztették a szellemek, hogyha hasonlókká válunk a fehérekhez, és kiraboljuk a legyőzöttek holttestét, nagy árat kell majd fizetnünk. Addig kell szegénységben élnünk még vissza nem adunk mindent, amit elraboltunk tőlünk.

Vic egy üvegtárlóhoz vezette Stefit, melyben egy sötétkék katonakabát feküdt.

– Ezt egy Fürge Szarvas nevű renegát viselte, miután elvette egy katonától.

– Róla is hallottam – Stefi torka összeszorult. 

– Ha akarod, hamarosan meg is nézheted. Toby készített róla egy vázlatot egy régi fényképről. Nincs itt kiállítva, mert egy füzetben van. Jane a szekrényében őrzi az irodájában, Toby személyes tárgyaival. A festmény már nem készült el. Az utolsó munkája Felhőreszállót ábrázolja, egy orvosságos embert, aki Washingtonban is járt. A festmény ott függ a falon a kijárat mellett.

Stefi Vicre pillantott. A férfi körülnézett. Tekintete büszkén simogatta végig a kiállítási tárgyakat: ruhákat, ékszereket, fegyvereket, famaszkokat.

Egy Viccel nagyjából egykorú, fiúsan rövidre nyírt hajú asszony tűnt fel az ajtóban. Farmernadrágot és gyöngyhímzéses, rövid ujjú blúzt viselt.

– Már megérkeztettek?  – kérdezte Victől szemrehányóan, és Burthöz szaladt. Könnyű puszit adott neki, miközben a férfi átölelte. Aztán Stefi felé fordult, és barátságosan kezet nyújtott.

– Jane Sweetwater vagyok – mosolygott.

Stefit teljesen hatalmába kerítette a rezervátum légköre, a barátságos fogadtatás. Attól félt, reszkető keze elárulja felfokozott érzelmeit.

Jane, ha észre is vette, nem foglalkozott vele, átkarolta a lány vállát.

– Gyertek át az irodámban! Igyatok valamit!

Burt egy csontnyelű tőrt vizsgálgatott az ablak melletti kis tárlóban, Jane irodájában. Miközben az asszony a kétajtós iratszekrényben keresgélt. Vic és Stefi néhány lépéssel mögötte álldogáltak.

Jane egy vázlatfüzetet húzott elő, aztán belelapozott. Meglepetten Burtre pillantott. Magához intette Vicet, és a kezébe nyomta a füzetet.

– Ezt nézd! Döbbenetes!

Most már Stefi is látta a rajzot. Mindhárman Burtre meredtek, aki a felkiáltásra a tőrrel a kezében feléjük fordult. 

– Mi van? – kérdezte mosolyogva. – Kísértetet láttatok?

– Mondhatjuk így is. – Vic két hosszú lépéssel mellette termett, és megmutatta neki a rajzot.

– Te vagy a kíséretet.

Burt megnézte grafikát, aztán legyintett.

– Azért mert valakinek nincs ilyen tekintélyes pocakja, mint neked, mindjárt rám hasonlít? – A fejét ingatva Vic hasába bokszolt.

– Szerintem is hasonlít rád – dünnyögte Stefi.

– Különös véletlen, de tényleg olyan, mint te – helyeselt Jane is.

– Na, akkor elmondjátok, ki ez a fickó?

– Fürge Szarvas.

Burt zavartan nézett Stefire. A lánynak nem volt ereje megszólalni.

– És nem csak a külsejében hasonlít – újságolta Jane. – Úgy tudom, ő is egy gyönyörű fehér nőt szeretett.

– Hallottunk a történetről – motyogta Stefi. Valami különös feszültséget érzett, és nem volt sem kedve, sem ereje elmesélni Jane-nek, hogy mit tud Fürge Szarvasról és a kedveséről.

Úgy érezte, a rezervátumbeliek különös érzékenysége a szellemvilág felé, olyan titkokat is felszínre hozhat Fürge Szarvassal és Stevie Morgannal kapcsolatban, amitől talán megijedne. És biztos volt benne, hogyha Jane, a rezervátum múltjának őrzője megtudná, hogy Stevie Morgan házában élnek, nem hagyná annyiban a dolgot.

Amióta pedig kiderült, hogy Burtöt is felkavarja a dolog,  már képtelen volt szabadulni az érzéstől, hogy Stevie Morgan és Fürge Szarvas még hatással lesz kettőjük életére is.

Jane felváltva nézte, hol Burtöt, hol Stefit. Amikor észrevette, hogy a lány lesüti a szemét, a tőre mutatva mosolyogva megkérdezte Burttől:

– Tetszik neked?

– Nekem is van egy ilyen tőröm – mondta Burt büszkén.

– Ez Fürge Szarvas tőrének másolata. Az eredetit a hadsereg egyik múzeumában őrzik.

Burt nem tudta titkolni meglepődését, kicsit el is sápadt.

– Valami baj van? – kérdezte Stefi azonnal.

– Egy fedett akció után, amikor nem adhattak hivatalos kitüntetést, egy ajándékot kaptam a hadügytől, egy levél kíséretében. E szerint egy indián harcos tőrét küldték el nekem, hogy ezzel is kifejezzék nagyrabecsülésüket irántam és az őslakos katonák iránt…

Jane büszkén mosolygott, az arca ragyogott.

– Ritka, hogy a szellemsegítők ilyen egyértelműen kinyilvánítják a jelenlétüket.

Burt zavartan bólintott. Letette a tőrt, és szó nélkül elhagyta az épületet.

Jane csodálkozva nézett után.

– Azt hiszem, ez még túl sok neki – vont vállat Vic, és Stefire pillantott. – Egy fehér katona másképp működik, mint egy indián harcos. Őt fehér katonák képezték ki, fehér katonának. Nagyon nehéz utat kell bejárnia, de legalább már elindult rajta…

…Valahol a csillagokon túl egy  indián harcos bocsánatot kért az elejtett szarvastól, kivágta a szívét, és a Nagyszellemnek ajánlotta…

Csillagjáró 8. fejezet – Családi állapotok 2.

Kép: Pixabay

 

Burt az irodából hívta fel az édesanyját. Leült Laura helyére, míg a lány az iratszekrényben keresgélt.  Az eljegyzés hírére Ruth először meglepődött.  Aztán arra kérte a fiát, hogy ne rohanjon haza munka után, inkább ugorjon be hozzájuk. Burt zavart tiltakozására mentegetőzéssel válaszolt:

– Tudom, hogy jó ott nektek, abban a kisvárosban, de szinte alig látlak. Hiányoztok, fiam. Stefi az egyik legkedvesebb hallgatóságom. Mint egy csepp lánykának úgy csillog a szeme, amikor a kulturális antropológia előadásaimból idézek neki. Be kellene iratkoznia hozzánk. Nagyon okos lány, érzéke van az emberekhez, terepen is ügyesen tudna kutatni.

Burt nevetett.

– Kinevetsz? – hallotta anyja csodálkozó hangját.

– Testközelből gyűjti a tapasztalatait…

Burt kijelentésére Laura is felkapta a fejét. Aztán egy iratcsomóval a kezében megállt az asztal mellett, és várta, hogy leülhessen.

– Ezt meg sem hallottam – nevetett már Ruth is. – Mikor jöttök?

– Péntek este, ha Stefinek jó. Megkérem, hogy jöjjön be busszal. Kimegyek elé, és nálatok alszunk – Burt megint nevetett, közben Laurára kacsintott. A lány mosolyogva a fejét ingatta, miközben a hüvelykujját végighúzta a nyaka előtt.

Burt egy újabb hívást ígérve elköszönt az édesanyjától, és gyorsan letette a telefont. Felállt, közben gálánsan helyet mutatott Laurának.

– Mi van veled, te? – ingatta a fejét a lány.

– Nemsokára megnősülök…

– Te vagy a szerencsésebb.

– Most ezzel mit akarsz mondani? – nézett Burt őszinte csodálkozással Laurára.

– Ha Stefivel is olyan kíméletlen és követelőző vagy, mint velem meg a fiúkkal, le a kalappal előtte, hogy hozzád megy.

– Nem értelek.

– Én azt hittem, hogy apámnál, a Nagy Jack Spaldingnál – mondta a lány enyhe gúnnyal –, nincs keményebb figura. De esküszöm, te még rajta is túlteszel.

Burt leült a kanapéra, szemben az íróasztallal. Elgondolkozva vizsgálgatta Laura arcát, aki felemelt fejjel nézett vissza rá, de nem szólt.

– Mert? – kérdezte végül a férfi türelmetlenül.

– Mert a fene se gondolná, hogy egy ilyen helyes hapsi, mint te érzéketlen és veszélyes alak tud lenni, ha a helyzet úgy kívánja.

– Ezt ki mondta?

– Az ügyfelek. Tudod, miért kérnek téged olyan sokan? Mert néha félni kell tőled.

– Ez a munkám.

– Próbálj időnként rámosolyogni arra a szegény ügyfélre, miután kihúztad a lekvárból. Kérlek!

Burt erőltetett vigyorral nézett Laurára.

– Így? – kérdezte, de ekkor már nevetett.

A lány csücsörítve, összevont szemöldökkel morrant egyet.

Stefi tisztelte és csodálta Burt édesanyjában a Christowni Egyetem elismert néprajz professzorát. Talán épp ezért nem is tudott igazán feloldódni a társaságában. Ruth kortalan szépség volt. Kékes fekete haja alig őszült, kerek arcát szolidan festette, ezzel korrigálva az időmúlásának jeleit. Rendkívül elegánsan és visszafogottan öltözködött, ám mindig őslakos kézművesek által készített ékszereket és kiegészítőket viselt.

A csendes, családias vacsora után Frank bekísérte Stefi a nappaliba, és leült mellé a kanapéra.

– Úgy tűnik, most ketten maradtunk.

 Mivel Frank általában csak a kötelező udvariasság szintjén állt vele szóba, a lány őszintén meglepődött és egy kicsit meg is ijedt. Burt pedig épp most maradt kint a konyhában, hogy segítsen az édesanyjának összerakodni, elmosogatni. Ruth ráadásul megemlítette, hogy közelgő a rezervátumi utazás miatt is szeretne néhány dolgot megbeszélni a fiával.

Stefi így biztos volt benne, hogy jó ideig egyedül lesznek Daltonnal. Egyszerűen nem akart rosszat feltételezni róla, de nem értette, hogy miért van szükség ilyen hirtelen bizalmas közelségre a férfi eddig távolságtartó viselkedése után.

– Amióta együtt vagytok, Ruth sokkal nyugodtabb – kezdte a férfi szinte suttogva. – Ritkán mutatja ki a háláját, de pontosan tudja, hogy mekkora részed van abban, hogy Burt végre újra kiegyensúlyozott, normális életet él. Ezért úgy gondolom, talán más valamit is megoszthatok veled – Frank sóhajtott. – Burt és köztem mindig feszült volt a viszony, de a valódi okaimat sosem mondtam el senkinek, még Ruthnak sem. Főleg neki nem.

– Burt tisztában vele, mit köszönhet neked és az édesanyjának – szúrta közbe Stefi zavartan.

– Ez annál sokkal régebbi dolog. Én… Én a kórházban találkoztam Ruthszal. Aznap, amikor meghalt a feleségem. Nagyon beteg volt, éveken át küzdött, de nem győzhetett. Az előtérben voltam, amikor egy gyönyörű asszony rohant az információs pulthoz. A fiát kereste. Az első pillanatban együtt éreztem vele, de aztán, ahogy jobban odafigyeltem… Nem szégyellem bevallani, hallgatóztam… Kiderült, hogy a fia katona, és meglőtték. Sosem kedveltem a katonákat. Nem értek egyet a fegyverkezési politikával.  Abban a pillanatban azt kívántam, haljon meg az a katona. A feleségem gyenge asszonyként küzdött az életért, egy szörnyű betegség ellen harcolt, miközben fiatal, életerős férfiak pedig gyilkolják egymást.

– Frank, ezért…

A férfi felemelt kézzel csendre intette Stefit.

– Néhány nappal később, amikor visszamentem a feleségem holmijáért, újra láttam Rutht. Leültem mellé, meghívtam egy kávéra. Egyetlen dologért kezdtem vele beszélgetést: hallani akartam, hogy meghalt a fia. Ő pedig kinyitotta nekem a szívét. Elmondta, hogy attól tartanak az orvosok, hogy a fia elveszítheti a lábát, mert valami komplikáció lépett fel. Miközben hallgattam, könyörögtem, hogy bár valóra válnának a félelmei. Aztán elmentem másnap is, és harmadnap is. Csak beszélgettünk órákon át. Elmentünk ebédelni, vacsorázni. És egyszer csak rádöbbentem, hogy szükségem van rá, hogy jó vele. Egyre jobban megszerettem őt, és próbáltam elfogadni a fiát, de amikor Burt elveszítette a családját, kifordult önmagából. Ruth sokat szenvedett miatta. Haragudott rá és egyben aggódott érte. Én pedig újra gyűlölni kezdtem, de eszembe sem jutott, hogy talán segítenem kellene. Már nem haragszom Burtre, és szeretném, ha tudná ezeket a dolgokat. Talán megértené, miért viselkedtem vele aljasul. Ezt a lakást Burt vette, de nem tudta fizetni… Amikor aláírattam vele a papírt, hogy átveszem a tulajdonjogát, és kifizetem a hitelt, nem volt beszámítható. Szégyellem, hogy a halálát kívántam. És nem csak egyszer. Először, amikor a feleségem meghalt, aztán pedig Julie halála után, amikor a gyógyszerek és az ital miatt Ruth szenvedett miatta. Segítenél nekem?

Stefi rövid hallgatás után szólalt meg:

– Mondd el neki mindezt így, őszintén. Meg fogja érteni, hidd el. Gondolj Julie-ra! Burt pontosan tudja, milyen érzésekkel jár, elveszíteni, akit szeretünk – Stefi hangja elcsuklott.

Frank ebben a pillanatban értett meg mindent:

– Úristen! Úristen! – motyogta zavartan.

Nem sokkal azután, hogy Burt és Ruth bejöttek hozzájuk, a két férfi csendesen elhagyta a szobát. Stefi az ablakon kipillantva a kertben vette észre őket újra.  Semmit nem hallhatott, mert nagyon halkan beszéltek, de Burt tartásán jó ideig csak az elutasítás látszott. Frank egyre jobban belemelegedett a beszédbe, ekkor már néhány mondatfoszlány is behallatszott.

Stefi nem tudta, melyik pillanat volt az, amikor Burt feszültsége felengedett, de a két férfi egyszer csak kezet rázott. Burt arca megnyugodott, aztán halványan el is mosolyodott.

Csillagjáró 7. fejezet – Családi állapotok 1.

Kép: WikimediaCommons, Pixabay

– Szia, Anya! – szólt bele Stefi mély sóhaj után a telefonba, amikor meghallotta az édesanyja hangját.

– Jól vagy, kincsem? Nem szoktál ilyen gyakran hívni. Minden rendben?

– Burt megkérte a kezem – gyorsan kimondta, szinte súgta, pedig szerette volna világgá kiáltani.

– Hogyan?

Stefi pontosan tudta, hogy édesanyja tökéletesen értette minden szavát.

– Feleségül megyek Burthöz.

– Ezt meg kellene beszélnünk, kislányom. Tudod, apád milyen régimódi az ilyen dolgokban. Leánykérés, eljegyzés, templomi esküvő. Hol lesz a lagzi?

– Anyuci – próbálkozott Stefi erőtlenül megállítani a szóáradatot.

– Egyeztetnünk kell a ruháddal kapcsolatban, aztán ott a torta, a meghívók, a tanuk, a csokor. Ezer dolog! Ezt nem lehet telefonon intézni.

Stefi csak állt, kezében a telefonnal, és képtelen volt tiltakozni. Érezte, hogy remegni kezd a térde, és le kell ülnie. Lerogyott az ágy sarkára.  Ugyanúgy, mint mikor néhány nappal korábban összevesztek Burttel.

Ráébredt, hogy neki ezek a dolgok eszébe sem jutottak. Egyetlen dolog számított, hogy Burt szereti, és vele akar élni. Még azt sem tudta, milyen engedélyek, hivatalos iratok kellenek, hogy őt itt férjhez mehessen. Felsóhajtott.

– Kicsim, itt vagy? – hallotta édesanyja aggódó hangját.

– Igazad van, anyu, sok mindenről kell beszélnünk. Érdeklődnél nekem otthon valami hivatalban, hogy milyen papírok kellenek, és a többire is visszatérünk még.

– Burt ott van veled?

– Még nem ért haza, itt még csak kora délután van, anya.

– Jól van?

– Köszönöm, jól. Most új feladatuk van, egy Wild Horses nevű rockzenekar tagjait védik. Kiderült, hogy Budapest is szerepel a turnéhelyszínek között. Puhatolóztam, hogy esetleg Burt elkíséri-e őket, de ez mindig bizonytalan, mert ha közben befut egy kiemelt ügyfél, az az ő felelőssége.

– Az a verekedéses ügy megoldódott? Meggyógyult a sérülése?

– Valószínű, hogy megmarad a homlokán a forradás, de engem nem zavar. Van már rajta egy-két heg – mondta Stefi, aztán érezte, hogy Burt testére gondolva elpirul. Tinilány korában, ahogy illett, az édesanyja felvilágosította, de aztán többé nem beszéltek intim dolgokról. Otthon még szerelmes sem volt igazán. Most nem tudta, hogyan folytassa. A telefonvonal túlsó végén is csend volt egy ideig.

– Olyan sebek, amiket még katonaként szerzett? Ha erről beszélünk, mindig aggódni kezdek, Stefi. Te még csak huszonöt éves múltál, ő meg már közelebb van a negyvenhez, és milyen múlttal – sóhajtott fel az asszony. 

A lány rájött, hogy az édesanyjának eszébe sem jutott az ő szexuális élete, csakis egyedül Burt múltja foglalkoztatja. Sem a jelleme, sem a külseje, sem az előnyös vagy hátrányos tulajdonságai nem érdeklik, csak a kora és az, hogy katona volt. Hirtelen feltámadt benne a nőstényördög:

– Igen, anya, van egy golyónyom a karján, és van egy műtéti heg a bal combja felső részén. Egész szexisnek találom.

– Stefi! – nevetett fel az asszony, a lánya legnagyobb meglepetésére. – Akinek megmutattam, az is mind helyesnek találta.

– Mi van, anya? – kérdezte a lány elképedve.

– Van egy fotó rólatok az irattárcámban. Az, amit arról a hegyi kirándulásról küldtél, ahol Burt húgaival voltatok.

– Te mutogatsz engem?

– Csak annak, aki érdeklődik felőled, hogy, vagy meg ilyesmi. Nem mindenki hiszi el, hogy indián barátod van. Tudod, milyenek az emberek.

– Valld be, hogy tulajdonképpen jóképűnek találod és dicsekszel vele – könyörgött Stefi.

– Igen, Stefi, részben igazad van, de azért féltelek. Ugye, megértesz?

– Szeretlek, anya – bukott ki a lányból a megkönnyebbülés hatására.

– Én is nagyon szeretlek, kicsim. Vigyázz magadra! Legközelebb én hívlak.

Stefi még mindig remegve üldögélt az ágy szélén, de már hihetetlenül boldog volt. Az első csatát megvívta. Tudta, hogy az édesanyja támogatására számíthat.

Néhány nappal később George meghívta őket vacsorára, miután a fia elújságolta neki az örömhírt.

Wanda és Vivien szinte lerohanta őket az ajtóban.

– Elmehetünk veled ruhát választani? – kérdezte Wanda Stefit, köszönés helyett.

– Lehetünk a koszorúslányaid? – próbálkozott Vivien valamivel visszafogottabban.

Stefi mindvégig Burt kezét szorította, és most rápillantott, de a férfi csak mosolygott és vállat vont.

– Lányok! – csillapította a lányait Victoria. 

Stefi hálásan mosolygott a negyvenes évei közepén járó asszonyra. Visszaemlékezett a legelső találkozásukra. 

Vicky azonnal kedvesen fogadta. Amikor pedig sikerült egy kicsit félrehúzódniuk, meglepően őszintén beszélt Burt apjával való kapcsolatáról. Annyi idős volt, mint Stefi, amikor George-dzsal találkozott. A szülei attól az ingatlanügynökségtől vették a házukat, ahol a férfi dolgozott. Először hétköznapi dolgokról beszélgettek, aztán szóba került a család, és George elmondta, hogy válófélben van. Vicky később mondvacsinált ügyekkel bejárt hozzá az irodába, és egy napon a férfi meghívta egy kávéra. Titkos kapcsolatuk zavartalanul működött addig, amikor Burt meglátta őket az utcáról egy étterem ablak mögött és a terasz egyik székével betörte az üveget.

Az asszony az elbeszélés közben észrevette a lány zavarát, és még kedvesebb hangot ütött meg. Azzal folytatta, hogy George nagyon haragudott a fiára, és rengeteget veszekedett Ruth-szal, ő pedig nem tudott hatni rá, pedig borzasztóan bántotta a lelkiismerete, főleg miután Burt beköltözött a katonai kollégiumba és teljesen megszakadt a kapcsolata az apjával. Aztán a békülés után úgy látta, mintha George-ot  kicserélték volna. Sosem volt mogorva, de azóta valóban boldog ember lett.

– Stefi – lengette meg Vicky kedvesen a tenyerét a lány arca előtt. – Már a menyasszonyi ruhán jár az eszed igaz? Gyertek, üljünk asztalhoz!

Iversenéknél minden vendégség csodálatos hangulatban telt. Viv és Wanda kedvelték Stefit. Ahogy egymás mellett ült a három szőke lány, akár testvérek is lehettek volna. Folyton sugdolóztak, nevetgéltek.

Már a desszertnél tartottak, amikor George Burtre nézett, és köntörfalazás nélkül, keményen megkérdezte:

– Mi a véleményed a Wild Horsesról?

Burt megrökönyödve nézett az apjára.

– Koncert előtt, közben vagy után? – kérdezte óvatosan.

– Vivien barátja ott zenél – fűzte hozzá George magyarázatképpen.

– Én úgy vélem, jó rockegyüttes. A menedzserük korrekt, és hajlandók betartani a szabályokat, amit azért hozunk, hogy megvédhessük őket.

– Arról lenne szó, hogy Vivien és egy barátnője szeretné megnézni őket Magyarországon – Az idősebb Iversen most Stefire nézett. – A segítséged szeretném kérni.

A lány azonnal bólintott.

– Szólok a szüleimnek, és írok nekik egy levelet, amit Viv elvihet nekik, ha segítségre lenne szüksége.

– Te nem akarsz velünk jönni? – kérdezte Viv, felcsillanó szemmel.

– Nem! – szólt közbe Burt, ellentmondást nem tűrő hangon.  – Ő velem jön a rezervátumba. Nagyon várnak már bennünket. Vic az unokatestvérem meglepetést készít Stefinek.

– Meglepetést? – a lány arca felragyogott. Burt zavartan vállat vont.

– Most kénytelen voltam elárulni, nehogy meggondold magad és elutazz a koncertre, Budapestre.

– Legközelebb veled szeretnék hazamenni – súgta Stefi zavartan.

Csillagjáró 9. fejezet – Családi állapotok 3.

(Pexels, Canva)

Amikor hazaértek, Stefi azonnal az emeleti kis könyvtárszobába ment, hogy polcra tegye Ruthtól kapott új könyveit. Burt kicsit később követte, és megállt a háta mögött.  A cipőjét már levette, így csendes lépkedett, de a lány talán akkor sem vette volna észre, ha megszólítja. Stefi szokása szerint néhány lépést hátralépett, hogy gyönyörködve végignézze a polcokat, így épp a férfi karjába hátrált.

– Hol jársz, kicsim? – kérdezte Burt nevetve, és maga felé fordította.

Stefi zavartan felnézett.

– Imádom a könyveket, de hisz' te is tudod. Amikor kislány voltam, mindig egy könyvtárszobára vágytam, és Barbara néni az összes könyvét elhozta ide.  Az anyukád pedig mindig valami ritkaságot ajándékoz nekem.

Burt nem válaszolt. Töprengve nézte a lány arcát.

– Te találtad ki, hogy Frank bocsánatot kérjen? – kérdezte végül.

– Frank kért meg, hogy segítsek.

– Köszönöm. Talán ezentúl egy kicsit könnyebb lesz szóba állnunk egymással.

– Nem kedveled?

– Szerinted kellene?

Stefi szomorúan ingatta a fejét.

– Frank azt mondta, te vetted azt a házat, de ti mégsem ott laktatok Julie-val.

– A Snake Force-nál jól kerestem. Elhatároztam, hogy kiviszem anyámat a kertvárosba. Julie-val gyerekkorunk óta ismertük egymást, időnként találkozgattunk. A sebesülésem után megkeresett, jó volt vele, megkértem a kezét, de nem akart az új házban lakni, anyámmal. – Burt elmosolyodott.

– Nem kedvelte az édesanyádat?

– Te sem kedvelted mindig...

– Mert féltem tőle.

A férfi meglepődött.

– Nagyon kemény nő. Neki nem lehet nemet mondani, mert egyszerűen mindig igaza van – magyarázkodott Stefi.

– Az apám bizonyára ezért hagyta el.

– Te épp olyan kemény vagy, mint ő.

– Tudod, hogy Laura ugyanezt mondta nekem. Szerinte nem vagyok elég kedves az emberekhez.

– Hát... – húzta el a szót Stefi félszeg mosollyal.

– Szerinted sem vagyok elég kedves? Úgy véled, mindenkivel így kellene törődnöm?– kérdezte Burt közel lépve hozzá, és átölelte. Hirtelen felkapta, átvitte a hálóba, és letette a lányt az ágyra. Csak futólag érintve a bőrét lassan kigombolta a blúzát. – Miután kimentettem az ügyfelet a veszélyből, szépen lefektetem, kinyitom a ruháját, kikapcsolom a melltartóját... Nincs ám mindenkinek ilyen pici, édes halmocskája – Stefi fölé hajolt és az ajkaival becézgetni kezdte a mellbimbóit. Amikor a lány kapkodni kezdte a levegőt, felnézett, és ártatlan arccal megkérdezte:

– Rosszul van, hölgyem?

– Mondanom kell valamit...

Burt értetlenkedve nézett rá.

– Már nem szedem a tablettát – bökte ki a lány elpirulva, és felült. – Amikor a múltkor együtt mentünk a gyógyszertárba, azt mondtad, ezért teljesen felesleges volt eljönnünk.

– Hallottad?

– Szerintem azt akartad, hogy halljam, és ha úgy érzed, itt az ideje... – megsimogatta Burt arcát, aztán megcsókolta az ajkát. – Ugye, nem fogadsz szót Laurának? – suttogta, és gombolni kezdte az ingét. – Ígérd meg, hogy nagyon szigorú leszel az ügyfelekkel! Nem szabad velük kedvesnek lenni, mert kihasználják a helyzetet, ha elgyengülsz – az ágyra lökte a férfit.

Burt számított erre, szorosan átölelve, magával rántotta.

– Vigyázni kell az ügyfelekre, könnyen bajba sodorhatják magukat – mondta határozottan, és nem hagyta, hogy a lány kiszabaduljon. Könnyedén átfordult vele, maga alá szorította és csókolni kezdte. 

Stefi agyán még átfutott, hogy folytatni kellene a játékot, ám az érzékei átvették az uralmat az akarata fölött. Nem tudott már másra figyelni, mint a férfi szájának ízére, simogató ujjaira a testén.  

Elvesztek a csókokban, az érintésekben. Nem volt már külvilág, csak az ajkuk nedves, forró lenyomata a másik  bőrén. Az aftershave  és parfümök illata, összekeveredve a testük illatával. Sóhajok és borzongás, simogatás és remegés. Stefi keze a férfi combján. Burt ajka a lány mellén. Fehér ujjak a barna háton. Kéz a kézben. Elvesztek egymásban, jött az extázis, a zuhanás és a csend...

Stefi Burt mellkasára hajtotta a fejét, és a férfi karja óvón zárult köré.

... Valahol a csillagokon túl egy fehér asszony indián dalt énekelt...