Csillagjáró 30. fejezet – Búcsú Pearl Creektől

Nightcafe

Pearl Creekbe visszatérve Stefi félve telefonált az iskolaigazgatónak, hogy személyes találkozót kérjen tőle.

Mr. Layton mosolyogva gratulált neki, mikor bevezette az otthonába.  Miután leültek az egymással szemközti két fotelbe, a már előre odakészített teával kínálta.

A lány csodálkozva nézett rá.

– Rosa néni – jelentette ki az igazgató –, a teát is ő ajánlotta.

Mindketten nevettek. Stefiből elszállt minden feszültség. Elmesélte, hogy valójában nem a baba érkezése, hanem a költözés miatt nem tudja elkezdeni az évet.

 Minden hivatalos teendőt megbeszéltek, Mr. Layton pedig külön megköszönte, hogy időben szólt, mert így még lesz ideje helyettest keresni az évkezdésre. Jó egészséget és sok boldogságot kívánt neki, amikor kikísérte.

Burt már újra dolgozott. Ingázott Pearl Creek és Christown között. Stefi gyakran elkísérte, de előfordult, hogy egyedül is beutazott, és a házban találkoztak. Intézték a hivatalos ügyeket, bútorokat, apróságokat vásároltak. 

Egyik délelőtt, alig ért oda házhoz a buszról, amikor Burt felhívta, hogy semmiképpen ne menjen sehova.

– Újabb meglepetés? – kérdezte Stefi némi éllel a hangjában.

Burt jóízűen nevetett, ugyanúgy, mint régen, és ettől különös melegség öntötte el a lány szívét.

– Ezúttal nem én vagyok a tettes… Valójában én sem tudok semmit, és az illető azt kérte, ne áruljam el, ki ő.

Stefin feszült izgalom lett úrrá. Csak téblábolt, és a kevés, egyelőre nagyrészt még mindig dobozban lévő konyhai dolgokat nézegette. Próbálta kitalálni, mit hova tegyen. Amikor csengettek, félve indult az ajtó felé.

Egy szállító cég alkalmazottja mosolygott rá. Mögötte az úton ott várakozott egy kisteherautó.

– Stephanie Marton? – kérdezte angolosan ejtve a nevét.

Stefi zavartan bólintott.

– Jane Sweetwatertől hoztam csomagot, átveszi?

A lány ámulva bólintott. De igazán akkor döbbent meg, amikor az autóból kiszállt a szállító társa, majd előkerült hátulról az óriási faláda, amit ketten cipeltek be.

– Mivel tartozom? – kérdezte Stefi zavartan.

A fiatalember mosolygott.

– Mindent rendeztek! – átadta az eddig a láda tetején pihenő mappát, hogy Stefi aláírhassa az átvételi elismervényt. – Ki tudja nyitni vagy segítsünk?

– Megtenné nekem?

A férfi elvágta a műanyag szalagokat, majd kiment a kocsihoz. Amikor visszajött a feszítővassal, Stefi megrémült egy pillanatra. A fiatalember pedig könnyedén felpattintotta a fatetőt.

– Hű, a mindenit! – mondta döbbenten, mikor a falnak támasztotta a deszkákból álló elemet, és meglátta a láda tartalmát. Stefi megszólalni sem bírt, a rengeteg kézműves holmi láttán.

Elvette a borítékot, amit feltehetően Jane fűzött bele egy összetekert takaróba, és kivette belőle a levelet.

„Kedves Stefi!”…

– Asszonyom! – a szállító kedvesen sürgető hangjára kapott észbe. – Nekünk menni kell tovább! Viszontlátásra!

Miután becsukta az ajtót, leült az előszobában. Hátát a ládának támasztva újra olvasni kezdett. Az első sorok után rájött, hogy a levelet nem Jane írta, hanem Tiny, Vic felesége, akivel még nem is találkozott.

„Amikor Vic visszatért, elmesélte, hogy minden rendben van veletek. Nagyon jó hír ez nekem, mert amióta Burt újra eljött közénk, az édesanyjával, nagyon fontossá vált számunkra. A fiúk a példaképünknek tartják, és hisznek egy jobb életben.

Az egyik legnagyobb ünnepünk, ha egy nő és egy férfi összeköti az életét. A kisgyermekekre odafigyelnek a nagyszülők, nagybácsik, nagynénik, nem teszünk különbséget testvér és unokatestvér között.

Ezeket a tárgyakat mindenki szeretetből küldte. Senkihez sem mentem oda külön. Elmeséltem Jane-nek és még néhány embernek, akivel beszélgettél, hogy nemsokára összeházasodtok és kisbabátok lesz. Aztán egymás után jöttek, hozták az ajándékaikat, és kérték, hogy tolmácsoljam a jó kívánságaikat. Minden egyes darabra ráírtam egy kis cédulára, hogy ki küldte, és mit üzent.

A szállítást Jane szervezte meg, aki rengeteg múzeummal tartja a kapcsolatot, és rendszeresen küld és kap értékes tárgyakat.

Tudom, most sok kétség és félelem van benned, a boldogság és a várakozás mellett. Mindannyian átéltük ezt, akik gyermeket hoztunk a világra.

Ha bármikor úgy érzed, hogy segítségre van szükséged, tudd, hogy a család, amihez tartozol mindig tárt karokkal vár. 

Szeretettel: Christin.”

Stefi csak olvasta a levelet újra és újra, egyes mondatokat többször is, egymás után…

Aztán felállt, és beletúrt a ládába. A kézműves tárgyak mellett voltak egészen modern dolgok is, még cumisüveg, gyerekruhák és játékok is.

Jó ideig csak téblábolt a lakásban, és türelmetlenül várta Burt érkezését. Vele együtt szerette volna megnézegetni az ajándékokat. Kivett ugyan néhány dolgot, de aztán megpróbált mindent az eredeti helyére visszatenni.

Burt töprengve üldögélt kis irodájában a notebook előtt. A képernyőn egy ház alaprajza látszott. Amikor az asztalra rakott telefonja rezegve megszólalt, hirtelen kapta fel, és meglepetten ismerte fel Viv számát.

– Igen? – szólt bele segítőkészen. A húgai ugyanis sosem keresték ok nélkül.

– Valaki szeretne veled beszélni… – kezdte a lány kicsit félve. – Engem kért meg, hogy kísérjem el. Nem zavarunk, ha most odamegyünk?

– Gyertek csak, bent vagyok az irodában!

– Tíz perc! És kérlek, ne haragudj rám!

Burt a nyitott irodaajtóban várta Vivet. Gyászruhás asszony lépett ki a liftből a húgával. Gyorsan összegombolta a zakóját, és aprót biccentett.

A nő a kezét nyújtotta felé, bemutatkozott:

– Evelyn Riordan vagyok.

Burt meg sem próbálta titkolni, hogy meglepte a látogatása. Finoman megérintette az ujjait.

– Nem rabolom sokáig az idejét – Mrs. Riordan könyörögve nézett rá.

Burt bekísérte Laurához.

– A hölgy Riordan szenátor felesége, hozzám jött.

Laura bólintott, aztán lenyomott egy gombot a telefonon.

– Burtnek vendége van, használhatná a társalgót?

Jack néhány pillanattal később kilépett az irodájából, és ismerősként köszöntötte az asszonyt.

 – Jó napot, Evelyn! Fáradjanak beljebb – szélesre tárta az ajtót, és közben biztatóan biccentett Burtnek, aki még hallotta, hogy Jack viccesen üdvözli Vivet, mielőtt rájuk csukja az ajtót.

– Kérem, Mrs. Riordan, foglaljon helyet – Burt az egyik fotelhez kísérte az asszonyt, aztán Jack bárszekrényéhez lépett. – Megkínálhatom egy itallal?

Mrs. Riordan a fejét rázta. Leereszkedett a fotel szélére. Halkan megszólalt:

– A férjem nem tudja, hogy idejöttem.

Burt leült vele szemben, várakozva nézett rá.

– A búcsúztatón, amit a lemezcég rendezett, beszélgettem Gee édesanyjával. Szegény fiú nagyon rossz állapotban van.  A mamája mesélt nekem egy indián testőrről, aki megmentette. Úgy gondolja, ha nem lett volna a fia mellett, amikor értesült a balesetről, már nem élne.

– Az a fiú masszív alkoholista, egyszerűen nem engedtem, hogy többet igyon.

– A férjem a fejébe vette, hogy kideríti az igazságot, ezért felhívta egy régi emberét a terrorelhárításnál. Tudtam, hogy megvádolt és elfogatott valakit, amiért megölte a fiamat.

Burt csak hallgatta Mrs. Riordant. Látta, érezte, mekkora szüksége van rá, hogy kiönthesse valakinek a szívét.

– Amikor Helennel beszélgettem, rájöttem, hogy Scott azt a testőrt keverte bajba, akiről mesélt, magát. Scott nem önmaga, amióta a repülő lezuhanásáról hírt kaptunk. Ha egy kicsit megnyugszik, és rájön, hogy egy ártatlan embert vádolt meg, el kell számolnia a lelkiismeretével. Ezért tudni szeretném, hogy Ön jól van-e? – Mrs. Riordan könyörögve nézett rá.

Burt zavartan megdörzsölte az állát.

– Jól vagyok, asszonyom – mondta aztán kimérten.

– Mindent megtennék, hogy még jobban legyen. – Az asszony a táskájába nyúlt, és elővette a csekkfüzetét.

Burt az udvariasságot félretéve, azonnal felállt.

– Asszonyom, kérem, tegye el! – sziszegte ridegen.

– Riordan szenátor mindig…

– Én nem politizálok, asszonyom. – Burt kihúzta magát. – Ne féljen interjút sem adok senkinek. A munkám titoktartásra kötelez. Nyugodjon meg! Menjen szépen haza a férjéhez.

Mrs. Riordan felállt.

– Kérem, ne haragudjon!

Burt a fejét rázta, az ajtóhoz indult, és kinyitotta az asszony előtt.

– Minden jót, Mrs. Riordan!

Az asszony lehajtott fejjel lépett ki az előtérbe, halkan viszonozta Jack köszönését, és a lifthez indult.

– A fiáról beszélgettünk – mondta Burt magyarázatképpen. – Köszönöm az irodát, Jack!

– Szedd a cuccod, és vidd haza Vivient! A munkát majd otthon befejezd – mosolygott rá Jack, és a kezét nyújtotta. – Holnap ugorj be a kész anyaggal, aztán rendezd el a költözést, ahogy megbeszéltük.

Amikor Burt megérkezett, Stefi épp a hűtőbe pakolta, amit vásárolt. Egy rövid időre végül otthagyta a lakást, hogy megkímélje magát a láda hívogató látványától.

– Ez meg mi? – a férfi döbbent kérdésére szaladt elő.

– Ez Jane meglepetése, a rezervátumból küldték nekünk.

Burt leeresztette a notebook táskát a fal mellé, aztán maga mellé húzta a lányt, és a vállát átkarolva kotort bele a ládába. 

Egymás után emelte fel, és tette félre a szőnyegnek, függönynek használható szőtteseket, takarókat. Jane nagy szakértelemmel csomagolt be mindent. A kerámia vázák, tálak, kancsók sértetlenül vészelték át a hosszú utat. Még két fedeles kosarat is kaptak.

Alig fél óra múlva, az egyelőre bútor nélküli nappali kövén egymás mellett hevert a sok színes tárgy.

– Milyen jó, hogy még nem érkezett meg az ülőgarnitúra – nevetett Burt, miközben az utolsó ajándékot – egy Stefinek szánt gyöngyhímzéses blúzt – leterítette az ablak alá.

– Hogy köszönjük meg nekik? – kérdezte a lány zavartan.

– Ha megszületik a baba, meglátogatjuk őket a rezervátumban, és nagy ünnepséget rendezünk. Aztán időnként meghívunk ide gyerekeket.  Neked, hogy tetszik az ötlet?

Stefi meglepetten bólintott, egyáltalán nem számított arra, hogy Burt ilyesmivel áll elő. Eddig úgy vette észre, hogy bár kedveli a jó társaságot, szívesebben találkozik a barátaival egy étteremben vagy szórakozóhelyen. Még Marlene és Alex sem volt gyakori vendég nálunk. Bár ebben valószínűleg közrejátszott Burt és Alex kiszámíthatatlan munkarendje.

Stefi letérdelt egy sötétvörös, feketével és fehérrel kombinált szőnyeg mellé.

– Mit szólnál, ha ezt tennénk a hálószobába?

Burt vállat vont.

– Ha minden jól megy, holnap és szombaton megérkezik az összes bútor. Beszéltem Jackkel, hogy hétfőn és talán kedden sem megyek be.

– Befejezzük a költözést? – kérdezte Stefi remegő hangon. Furcsa, kettős érzés lett úrrá rajta. Egyszerre sajnálta otthagyni a Pearl Creek öreg házat, és vágyott ide, az új közös otthonba, Burttel.

– Jobb lesz elrendezni mindent időben, hidd el!  Már csak néhány hét van az esküvőig. Szeretném, ha utána már nem pakolásznál a lakásban. Nincs cipekedés és létrára mászás! A létrát már most elfelejtheted.

– Mert?

– Mert nem szeretném, ha bajotok lenne, neked vagy a babának – odalépett a lányhoz, és felhúzta magához. A kezét a hasára simította.  – Hamarosan már nemcsak én fogom látni, ahogy növekszik a pocakod.

  Stefi felhajtotta pólóját.

– Szerinted is látszik már? – kérdezte meglepetten.

Burt bólintott, és letérdelt elé. Két kezét a derekára téve, a hasához simította az arcát.

Stefit időnként zavarba hozta, ha ilyen nyilvánvalóan kimutatta a szeretetét. Ám most igazi felhőtlen boldogságot érzett. Kioldotta a kis bőrszalagot a férfi hajából, és bontogatni kezdte a fonatot.

Szerette a hosszú fekete tincsek selymes érintését a bőrén. Ma már furcsa volt látni Burtöt a régi fényképeken, katonásan rövidre nyírt hajjal.

Pedig úgy ismerte meg, hogy a külseje csak sejtetni engedte indián származását. Már több, mint két év telt azóta, két, bánattal, könnyekkel, reménnyel és szerelemmel teli év.

A férfi hirtelen felállt, és a karjába kapta.

– Szeretni akarlak! – kiáltotta, miközben a szétpakolt tárgyak között kimanőverezett a szobából.

A lépcső mellett már egymás tetején álltak a teli dobozok. Burt az emeletről hozta le Stefi számítógép asztalának oldalait. Amikor kopogtattak, a falhoz támasztotta a bútorlapokat, és a csavarhúzóval a kezében indult ajtót nyitni.

Rosa nénivel találta magát szemközt, aki két hatalmas táskát tartva állt az ajtóban.

– Jaj, Istenem, csak egy picit lennék fiatalabb! – sóhajtott a néni megjátszott szomorúsággal, a félmeztelen férfi csupasz mellkasát bámulva. – Hát, tényleg elviszi. Hiányozni fognak nekem.

Burt oldalra lépett, és betessékelte a házba.

A néni letette a táskákat, kivette Burt kezéből a szerszámot.

– Ezekben ajándékokat hoztam. Csak apróságok, de maga mégis könnyebben becipeli.

Stefi az emeletről sietett le a hangok hallatán.

– Vigyázzon a lépcsőn, kedvesem! Ráérünk – figyelmeztette a néni.  Mire a lány leért hozzájuk, már kényelmesen elhelyezkedett a konyhaasztalnál.

– Elviszik a bútorokat? – kérdezte kíváncsian, miközben a csavarhúzóval játszadozott. Nem tulajdonított neki jelentőséget, hogy Burt, miután letette a táskákat, arra vár mellette, hogy visszakapja.

– Csak egy részét. A ház Barbara nénié, ő engedte meg, hogy ideköltözzek. Nagyon hálás vagyok neki, ezért nem szeretném üresen itt hagyni. Bár tudom, hogy azt tervezi, hogy eladja – magyarázta Stefi.

– Tudja, kedvesem, nemcsak magának volt szüksége erre a házra… – az idős asszony elmosolyodott. – Ezen a házon átok ült, higgye el nekem! De ma már tiszta. Stevie Morgan és indián szerelme végre békében pihenhet.

Stefi zavartan nézett Burtre, aki kivette a néni kezéből a csavarhúzót, és már szaladt is fel a lépcsőn.

– Ne haragudjon, Rosa néni, de jönnek a szállítók hamarosan! – kiáltott vissza.

A néni csak legyintett, és Stefire mosolygott.

– A férfiak nem elég érzékenyek az ilyesmihez.

Stefi a fejét ingatta, és halkan így szólt:

– Tudja, Rosa néni, kevés ember van, aki úgy ismeri egy lázadó indián érzéseit, mint Burt.

 Az asszony elismerő pillantással megsimogatta a kezét. Aztán felállt, és a táskákból az asztalra pakolta az ajándékait.

Befőtteket hozott, fűszereket, teákat, lekvárt, mézet, és a Stefi által kedvelt gyertyákból is többfélét. Közben a lányt faggatta az új házról, a környékről.

Kicsivel később Burt ismét megjelent a konyhában Megköszönte az ajándékokat, és kurtán válaszolgatott Rosa néni kérdéséire.

Amikor az idős asszony elment, Stefit furcsa érzés kerítette hatalmába. Magának is nehezen vallotta be, de ezúttal kellemetlennek találta a látogatást, és örült, hogy végre kettesben maradhatott Burttel.

Mintha Rosa néni búcsúzásával elszakadt volna az utolsó kötelék is, ami még ehhez a kis városhoz kötötte.

 Stefi az éjszaka közepén felébredt. Mivel Burt kérésére már nem húzta le a redőnyt, a hold fénye bevilágított a szobába. Felült, egy pillanatra nem tudta, hol van. Amikor rádöbbent, hogy ez az utolsó éjszakájuk Pearl Creekben, fájdalmas mosollyal nézett körül a kicsiny szobában.

Úgy érezte, hálával tartozik Stevie Morgannek. Az otthonért, az útmutatásért, amit sok-sok jelen keresztül kapott tőle. A mellette alvó férfire pillantott. Úgy érezte, ha megvédeni a szerelmüket, azzal fejezi ki a legjobban a háláját Stevie iránt.

Burt néhány lépésnyire állt Dominictól az ablak mellé húzódva. Figyelte, ahogy felhelyezi a robbanószert a trezor ajtajára. Aztán kipillantott az utcára. James még mindig nyugodtan üldögélt a szemközti padon. Cooper Island előkelő negyedében a szokásos hétköznapi csend honolt.

– Körülnézek – Burt ellépett az ablaktól. Könnyedén kisétált a szobából. A lakók semmiben sem szenvedtek hiányt, ez látszott a berendezésen, de nem feltűnősködtek. Egyedül a műszaki cikkek voltak vadonatújak, és a legnépszerűbb, legmegbízhatóbb márkák közül kerültek ki.

Amikor visszatért a szobába, Dominic a padlón térdelt a széf előtt. A padlón heverő papírokat rendezgette, és Burt legnagyobb megdöbbenésére a mobiltelefonjába beszélt:

– Mr. Hayworth, egy jóakarója vagyok. Tolvajok vannak a házában. Még tíz percig tudok itt maradni. Kérem, siessen!

A szavak hallatán furcsa feszítő érzés támadt Burt gyomrában.  Abban a pillanatban mindent megértett.  Hayworth, a fegyverkereskedő és Jackson tábornok, a támaszpontról bűntársak. Dominic pedig feltehetően azért van itt, hogy a tábornok megbízásából eltüntesse a bizonyítékokat.

Dominic lassan megfordult, felállt. Ekkor már a kezében volt a pisztolya. Fenyegető arccal Burt felé fordította, aki halkan megkérdezte:

– Jackson tábornokot véded?

Dominic bólintott.

– Esztelen ötlet, Dominic, mindent tönkreteszel magad körül – valahol tudta, reménytelen vállalkozás  meggyőzni a társát.

– Fogd be a szád! Menj ki a szobából! Balra! Ott a fürdőszoba – parancsolta a hadnagy.

– Milyen jól ismered a házat – jegyezte meg Burt szárazon.

– Hallgass! Menj!

Feltartott kézzel követte Dominic utasításait. Közben a megfelelő pillanatot várta, hogy megfordulva lefegyverezhesse a hadnagyot. Ám a vitrinekkel telezsúfolt előszobában túl szűk volt a hely. A fürdőszobában már tudta, hogy csapdába került. Ráadásul a gázvezeték mellett észrevett egy robbanószerkezetet.

Dominic megbökte a hátát a fegyverrel.

– Térdelj le!

Fél térdre ereszkedett. A ragyogó vörösmárvány járólapot nézte. Egy pillanatra látni vélte rajta saját kiömlő vérét. A következő pillanatban erős ütés érte a fejét.

– El kell tűnnöd innen, ha még látni akarod őt. Kelj fel! – utasította az ismeretlen hang, eszébe juttatva a gázvezetéket és a robbanószert.

Feltápászkodott vagy felugrott? Fogalma sem volt róla, annyira szédült. Egy félmeztelen, kifestett arcú indián harcos várta az ajtóban. Csak akkor indult el, mikor látta, hogy Burt biztosan áll a lábán.

A harcos hátára szegezte a tekintetét, és kényszerítette magát, hogy az émelygést legyőzve kövesse. Látta, amint hirtelen előrevetődik és eltűnik. Nem gondolkozott azon, hová lett, azonnal ugrott ő is.

A mellkasa iszonyú erővel a kőnek csapódott, az összes levegő kipréselődött a tüdejéből. Kő és fadarabok zuhantak le körülötte. Iszonyú erővel a fejének vágódott valami. Dominic ütése a pisztollyal csak simogatásnak tűnt ehhez az érzéshez képest. Rövid csend után a harcos megint ott volt. Ezúttal felülről  látta az izmos félmeztelen férfit, mintha lebegett volna felette. Egy hason fekvő alak mellett térdelt, akinek a felső testét betemette a törmelék. 

Rendőrök és mentősök rohantak be a romok közé. A térdelő alakkal nem foglalkoztak, mintha ott sem lett volna. Eszeveszett tempóban, de mégis vigyázva kiszabadították a másik fickót. Hárman megfogták, és a hátára fordítva egyből egy hordágyra fektették.

Ekkor döbbent rá, hogy saját magát látja.  A mentősök határozottan, gyorsan dolgoztak, de nem kapkodtak. Letépték a melléről az overallt.  Tudta, hogy újraélesztik. Nem érzett semmit, egyszerűen tudomásul vette. 

A következő pillanatban iszonyatos fájdalom hasított a fejébe, üvölteni szeretett volna. Távolról hangokat hallott, néhány szót még megértett:

– Visszajött, de nem tudom, meddig bírja… Sietni kell! 

A harcos felállt mellőle, aztán néhány lépés megtétele után eltűnt. A mentősök még mindig nem vették észre…

– Burt! Kérlek! Ébredj fel! – Stefi aggódó hangját hallotta. Csodálkozva nyitotta ki a szemét.

A lány rémülten nézett rá.

– Annyira megijedtem, egy pillanatra azt hittem, nem veszel levegőt.

Burt megsimogatta az arcát.

– Semmi baj. Már pontosan tudom, mi történt Cooper Islanden, az utolsó bevetésen. Fürge Szarvas hozott ki a házból – elhallgatott egy pillanatra, mert valami más is az eszébe jutott, majd töprengve folytatta – és ott volt a kórházban is. Nem anyám meséire emlékszem, hanem az ő történeteire.

…Valahol a csillagokon túl egy harcos átölelt az asszonyát…