Csillagjáró 10. fejezet –Csillagjáró 1.

Kép: Pixabay

 

A repülőtér előtt Vic, Burt unokatestvére várta őket.  Stefi már a gépen begyűjtötte róla az információkat. Tudta, hogy ő a rezervátumi rendőrség főnöke, és két fiúgyermek büszke édesapja.

A nagydarab, pocakos férfi széles vigyorral az arcán fogadta őket, és azonnal átölelte Stefit. Az aprócska szőke lány szinte elveszett a hatalmas ember karjában.

– Most már értem, hogy eddig miért nem hoztad magaddal. – Vic Burt felé nyújtotta a kezét, és végre elengedte a lányt, aki leplezetlen érdeklődéssel mérte végig. A negyvenes évei közepén járt, farmernadrágot, kockás inget és sokzsebes khaki színű mellényt viselt, melynek  mellzsebében jelvény csillogott. Hosszú haját két fonatba kötötte, viseltes Stetson-kalapját még akkor sem vette le, amikor beszálltak a közelben parkoló terepjáróba.

A két órás út során Vic egy folytában a családjáról és a rezervátum Stefi által még nem ismert lakóiról mesélt.

A lány megtudta, hogy Victor Grant, rendőrfőnök Ruth fiatalon elhunyt bátyjának egyetlen fia. A nagymamája nevelte fel, mert édesanyja a férje halála utána elköltözött a rezervátumból, hogy a nagyvárosban próbáljon szerencsét. Vic tizenkét éves volt, amikor az anyja is meghalt.

A fiú csak később tudta meg, hogy végül prostituált lett, és meggyilkolták. Grant nagymama akkor mesélte el neki az igazságot, amikor rendőrnek jelentkezett. Stefi csak Vic elejtett szavaiból döbbent rá, hogy Grant nagymama már évekkel ezelőtt meghalt, mert a férfi egyébként jelen időben beszélt róla.

Egy forgalomelterelés miatt Vic rövid időre elhallgatott. Stefit az időtlenség különös érzése kerítette hatalmába, ahogy a hátsó ülésen üldögélve a két hosszú hajút férfit figyelte. A következő pillanatban megrohanta régi társa, a hitetlenkedés, és eszébe jutott a mondat, amit eddig úgy tűnt, sikerült végérvényesen elfelejtenie: ”Ilyen csoda velem nem történhet”.  Felsóhajtott.

Burt aggódva fordult hátra, karját az ülése tetejére fektette.

– Jól vagy? Már kezd meleg lenni. Itt az igazi nyár. Igyál egy kis vizet! – tanácsolta kedvesen.

– Semmi baj – Stefi elmosolyodott, és megsimogatta a férfi kezét.

– Nana, még féltékeny leszek – zsörtölődött Vic, és a tükörbe pillantva Stefire kacsintott. – Már csak néhány kanyar és otthon leszünk.

Vic egy aprócska házba vezette őket, ami kívülről felújításra váró fészernek tűnt. Ám valójában egy jól felszerelt iroda volt, hűtővel, íróasztallal, néhány könyvespolccal. A   mennyezetre erősített sínen mozgatható függönnyel leválasztottak egy apró kis részt egy kétszemélyes ágynak és egy éjjeliszekrénynek. Az épületben volt még egy mellékhelyiség, szűk zuhanykabinnal. 
– Ez Ruth kuckója, itt dolgozik és pihen, ha meglátogat bennünket – magyarázta a rendőrfőnök Stefinek.

Burt a fal mellé tette a csomagjaikat. Vic közben belekotort az íróasztalon álló papírdobozba. Egy ezüstcsillagot és egy fényképét nyújtotta át Burtnek.

– A nagymama hagyatéka. Nagyon büszke volt rád. A navajo kódfejtőkhöz hasonlított, akik a II. világháborúban dicsőséget szereztek minden indiánnak. Nagy szó, hogy tiszti rangot kaptál a fehérek seregében.  Bár sok háborújukat végigküzdöttük nem sok elismerést kapunk tőlük, te kivétel vagy.

– Hagyjuk ezt, Vic! – emelte fel Burt tiltakozva a kezét.

– Oké, értem. De tudod, hogy hívnak téged az öregek? Csillagjáró.

Burt értetlenkedve nézett rá.

– Édesanyád értesített minket, amikor eltűntél, aztán, arról is, hogy milyen állapotban kerültél kórházba. Megjártad a csillagokat, és visszajöttél… Tökéletes neked ez a név. Ezt már korábban is el szerettem volna mondani, de mikor legutóbb itt jártál, a gyerekek nem hagytak békén minket – vigyorgott Vic Stefire. – Egyszerűen imádják a fiaim.

– A húgai sem tudnak leszállni róla, ha együtt vannak.

Stefi észrevette Burt zavarát. A férfi elfordult, és a falra függesztett festményt vizsgálgatta. Egy fehér hajú idős őslakost ábrázolt, konföderációs tiszti kabátban, szarvasbőrnadrágban egy lerombolt tipi előtt.

– Toby két éve halt meg túladagolásban, nem múlt el még harminc éves. Olyan tehetség volt, aki csak ritkán születik a világra, de indián történelmi festményekkel nem lehet karriert csinálni – Vic arcán árny futott át. – Gyertek át a közösségi házban! Jane, a nagynénje ott állította ki Toby képeit – mondta aztán, rövid hallgatás után.

Alig tíz perccel később a rezervátum közösségi házának kiállítótermében Stefi lélegzet visszafojtva álldogált egy másik kép előtt. Halott nők és gyerekek feküdtek egy mezőn.

Vic amikor észrevette, hogy milyen hatást váltott ki a lányból a megdöbbentően élethű, megrázó és egyben lenyűgöző festmény, mögé lépett, és gondoskodóan átölelte a vállát.

Stefi felnézett rá.

– Washita? – kérdezte alig érthetően.

Vic meglepetten bólintott.

– Hallottál róla?

– Igen, hallottam a Custer és emberei által legyilkolt nőkről és gyerekekről. De tudom, hogy Ülő Bika és harcosai megfizettek nekik – mondta Stefi indulattól reszketve.

Vic szomorúan elmosolyodott, és a fejét ingatta.

– Az indulat nem helyén való a részedről. A sziúk úgy tartják, hogy azért élünk még ma is nyomorban, mert nem tartottuk meg a szellemek parancsát. A Custer ellen vívott csatát megelőzően Ülő Bikát a Naptánc során figyelmeztették a szellemek, hogyha hasonlókká válunk a fehérekhez, és kiraboljuk a legyőzöttek holttestét, nagy árat kell majd fizetnünk. Addig kell szegénységben élnünk még vissza nem adunk mindent, amit elraboltunk tőlünk.

Vic egy üvegtárlóhoz vezette Stefit, melyben egy sötétkék katonakabát feküdt.

– Ezt egy Fürge Szarvas nevű renegát viselte, miután elvette egy katonától.

– Róla is hallottam – Stefi torka összeszorult. 

– Ha akarod, hamarosan meg is nézheted. Toby készített róla egy vázlatot egy régi fényképről. Nincs itt kiállítva, mert egy füzetben van. Jane a szekrényében őrzi az irodájában, Toby személyes tárgyaival. A festmény már nem készült el. Az utolsó munkája Felhőreszállót ábrázolja, egy orvosságos embert, aki Washingtonban is járt. A festmény ott függ a falon a kijárat mellett.

Stefi Vicre pillantott. A férfi körülnézett. Tekintete büszkén simogatta végig a kiállítási tárgyakat: ruhákat, ékszereket, fegyvereket, famaszkokat.

Egy Viccel nagyjából egykorú, fiúsan rövidre nyírt hajú asszony tűnt fel az ajtóban. Farmernadrágot és gyöngyhímzéses, rövid ujjú blúzt viselt.

– Már megérkeztettek?  – kérdezte Victől szemrehányóan, és Burthöz szaladt. Könnyű puszit adott neki, miközben a férfi átölelte. Aztán Stefi felé fordult, és barátságosan kezet nyújtott.

– Jane Sweetwater vagyok – mosolygott.

Stefit teljesen hatalmába kerítette a rezervátum légköre, a barátságos fogadtatás. Attól félt, reszkető keze elárulja felfokozott érzelmeit.

Jane, ha észre is vette, nem foglalkozott vele, átkarolta a lány vállát.

– Gyertek át az irodámban! Igyatok valamit!

Burt egy csontnyelű tőrt vizsgálgatott az ablak melletti kis tárlóban, Jane irodájában. Miközben az asszony a kétajtós iratszekrényben keresgélt. Vic és Stefi néhány lépéssel mögötte álldogáltak.

Jane egy vázlatfüzetet húzott elő, aztán belelapozott. Meglepetten Burtre pillantott. Magához intette Vicet, és a kezébe nyomta a füzetet.

– Ezt nézd! Döbbenetes!

Most már Stefi is látta a rajzot. Mindhárman Burtre meredtek, aki a felkiáltásra a tőrrel a kezében feléjük fordult. 

– Mi van? – kérdezte mosolyogva. – Kísértetet láttatok?

– Mondhatjuk így is. – Vic két hosszú lépéssel mellette termett, és megmutatta neki a rajzot.

– Te vagy a kíséretet.

Burt megnézte grafikát, aztán legyintett.

– Azért mert valakinek nincs ilyen tekintélyes pocakja, mint neked, mindjárt rám hasonlít? – A fejét ingatva Vic hasába bokszolt.

– Szerintem is hasonlít rád – dünnyögte Stefi.

– Különös véletlen, de tényleg olyan, mint te – helyeselt Jane is.

– Na, akkor elmondjátok, ki ez a fickó?

– Fürge Szarvas.

Burt zavartan nézett Stefire. A lánynak nem volt ereje megszólalni.

– És nem csak a külsejében hasonlít – újságolta Jane. – Úgy tudom, ő is egy gyönyörű fehér nőt szeretett.

– Hallottunk a történetről – motyogta Stefi. Valami különös feszültséget érzett, és nem volt sem kedve, sem ereje elmesélni Jane-nek, hogy mit tud Fürge Szarvasról és a kedveséről.

Úgy érezte, a rezervátumbeliek különös érzékenysége a szellemvilág felé, olyan titkokat is felszínre hozhat Fürge Szarvassal és Stevie Morgannal kapcsolatban, amitől talán megijedne. És biztos volt benne, hogyha Jane, a rezervátum múltjának őrzője megtudná, hogy Stevie Morgan házában élnek, nem hagyná annyiban a dolgot.

Amióta pedig kiderült, hogy Burtöt is felkavarja a dolog,  már képtelen volt szabadulni az érzéstől, hogy Stevie Morgan és Fürge Szarvas még hatással lesz kettőjük életére is.

Jane felváltva nézte, hol Burtöt, hol Stefit. Amikor észrevette, hogy a lány lesüti a szemét, a tőre mutatva mosolyogva megkérdezte Burttől:

– Tetszik neked?

– Nekem is van egy ilyen tőröm – mondta Burt büszkén.

– Ez Fürge Szarvas tőrének másolata. Az eredetit a hadsereg egyik múzeumában őrzik.

Burt nem tudta titkolni meglepődését, kicsit el is sápadt.

– Valami baj van? – kérdezte Stefi azonnal.

– Egy fedett akció után, amikor nem adhattak hivatalos kitüntetést, egy ajándékot kaptam a hadügytől, egy levél kíséretében. E szerint egy indián harcos tőrét küldték el nekem, hogy ezzel is kifejezzék nagyrabecsülésüket irántam és az őslakos katonák iránt…

Jane büszkén mosolygott, az arca ragyogott.

– Ritka, hogy a szellemsegítők ilyen egyértelműen kinyilvánítják a jelenlétüket.

Burt zavartan bólintott. Letette a tőrt, és szó nélkül elhagyta az épületet.

Jane csodálkozva nézett után.

– Azt hiszem, ez még túl sok neki – vont vállat Vic, és Stefire pillantott. – Egy fehér katona másképp működik, mint egy indián harcos. Őt fehér katonák képezték ki, fehér katonának. Nagyon nehéz utat kell bejárnia, de legalább már elindult rajta…

…Valahol a csillagokon túl egy  indián harcos bocsánatot kért az elejtett szarvastól, kivágta a szívét, és a Nagyszellemnek ajánlotta…