Naptánc 9. fejezet – Régi barátok

 

Kép: Pexels

Williams várakozva nézett az irodájába lépő, könnyedén tisztelgő Alexre.
– Maguk még mindig nem mentek haza? – kérdezte a fejét ingatva.
– Kitaláltam valamit uram! – Alex hamiskás tekintetét látva az ezredes nem tudta, hogy örüljön-e vagy aggódjon inkább.
– Mondja, tizedes!
– Walker többször adott interjút a börtönben különféle magazinoknak, fura figura. Arra gondoltam, hogyha beküldenénk egy stábot, megtalálhatnánk a kellő pillanatot a fickók lefegyverzésére.
– Milyen stábra gondolt?
– Ernie Ray-re.
Az ezredes elgondolkozva nézett a tizedesre.
– Az egy médiabohóc!
– Pontosan, uram, de a műsorai arculatába belefér egy interjú Walkerrel. A beszélgetései állandóan nézettségi rekordokat döntenek. Walkernek tetszene egy ilyen szereplési lehetőség.
Williams felállt, Alexnek hátat fordítva kinézett az ablakon. Az iroda előtti kertet épp locsolták, úgy tűnt, az ezredes rendkívül érdekes látványnak tartja a vízsugarat. Amikor visszafordult, mély sóhaj után így szólt:
– Rendben, tizedes! Menjen és tárgyaljon Ernie Ray-jel, én megszerzem a szükséges engedélyeket. A fegyverhasználat után sajnos mindenre fel kell készülnünk.
Williams asztalán megcsörrent a telefon.
– Silent Beachről kapcsol valakit az ügyeletes – mondta az ezredes Alexnek, egy pillanatra eltartva fülétől a kagylót. Az arcán végbemenő változás láttán Alex kíváncsisága és aggodalma nőttön-nőtt. Williams rövid, lényegre törő kérdései semmi jót nem ígértek. Amikor letette a telefont, így szólt:
– Azonnal ki kell deríteni Ernie Ray telefonszámát. Amint beszéltem vele, maga indul hozzá, és bármi áron ráveszi, hogy vállalja a felvételt.
– Mi történt, uram?
– A túszok kitörtek, Walker fejbe lőtte a szállodaigazgatót, és miután a rendőrök behatoltak, néhány tússzal bemenekült a recepció mögötti irodába.
– Kik azok, uram?
– Két nő, két gyerek és Burt.
– Gyerekek? – Alex elsápadt.
Williams lenyomott egy gombot a telefonon, és utasította az ügyeletest, hogy hívja Silent Beachen a rendőrkapitányt, majd Jackson tábornokot.
– Ha bekapcsolta hozzám, nézzen utána a tv-s Ernie Ray elérhetőségeinek, azonnal beszélnem kell vele, ha elérte – miközben utasításokat adott, Williams egyfolytában Alexet fixírozta. Aztán így szólt:
– Megpróbálom elintézi, hogy Thompson főtörzsőrmesterrel részt vehessenek az akcióban. Álljanak készen!

A tizedes élére vasalt egyenruhában jelent meg a stúdióban. Akármennyire is szerette volna, nem kezdte el vizsgálgatni a kamerákat. Egyedül csak a barnára festett hajú feltehetően pótlással is dúsított frizurájú, kicsit már megereszkedett bőrű, fekete öltönyt viselő, középmagas férfire koncentrált.  Tudta, a showman arra számít, megtiszteltetésnek fogja tekinteni, hogy a nagy sztár soron kívül fogadja őt.
– Üdvözlöm, Vanov tizedes – Ernie Ray a kezét nyújtotta.
Alexander a hóna alá csapta a sapkáját, és megpróbált a háborús szuperprodukciók főhőseire visszaemlékezni.
– Williams ezredes már vázolta előttem a tényeket. Van valami újabb fejlemény? – érdeklődött Ernie Ray.
–Walker huszonnégy órát adott, hogy egy helikoptert bocsássanak a rendelkezésére, amivel elviheti a ruhát és a kiválasztott túszokat, de a rendőrség nem akar engedni.
– Ez azt jelenti, hogy huszonnégy órám van felkészülni, kimenni a helyszínre, és forgatni?
– Sokkal kevesebb, uram.
A showman meghökkent.
– Ez komoly kihívás.
– Azért gondoltuk Önre, uram. – Alexander tisztelettel fejet hajtott, és megpróbált hiteles maradni. – Az igazság az, hogy Williams ezredes az Ön honoráriumáról még nem tárgyalt a parancsnoksággal, így csak az Ön jóindulatától függünk. Gondolom, rengetegen néznék a műsorát és szakmai körökben elismerést zsebelhetne be, hogy ilyen feladatra vállalkozik. Életeket mentene.
– Amikor bent vagyok, akkor szabadítanák ki a túszokat, és azt filmre vehetnénk?
– Természetesen.
– Nem tudom, melyik operatőr vállalná itt a stúdióban – Ernie Ray elgondolkodott.
– Én – Alex aprót biccentett.
– Ért a kamerához? – a showman végigmérte a tizedest.
– Én rögzítem az egység bevetéseit, nem idegen a feladat.
– Szóval azt mondja, ezúttal ne a bevételt nézzem, hanem valami magasabb célt lássak a szemem előtt – Ernie Ray elgondolkozott.
– Egy fennkölt célt, uram – helyeselt Alex mosolyogva, és már tudta, hogy hamarosan kamerát ragadhat.

Walker és társai a recepciós pult mögötti külső helyiséget választották, mert az igazgatói iroda hatalmas, tengerre néző ablakán keresztül a mesterlövészek könnyedén leszedhették volna bármelyiküket.

Tízen zsúfolódtak össze a szobányi helyiségben, mely eredetileg titkári iroda volt. Berendezése íróasztalból, forgószékből, egy iratszekrényből és egy L alakú ülőgarnitúrából állt.

Amikor betelepedtek, Walker Rogersszel rögtön a bal oldalon elhelyezkedő ablak alá tolta az íróasztalt, a tetejére ráállíttatta a széket, és lehúzta a napvédőt.

Burtnek megparancsolta, hogy üljön az ablakkal szemben a fal mellé. Így Iversen minden kívülről érkező támadás esetén lővonalba került, mert jobb oldalán ott volt az igazgatói irodába vezető kárpitozott ajtó, balról pedig a recepciós pult hátsó ajtaja.

Susan, amikor erre rádöbbent, elborzadva nézett Walkerre. Burt elkapta a fiatalasszony tekintetét, és kezét enyhén megemelve nyugalomra intette. 

Az ápolónő a kis Katie-vel, az anyukájával, Maryvel és Klausszal szorongott az ülőbútor ablak melletti rövid részén. Walker és Rogers egészen közel ültek Susanékhoz. Simon fedezékben maradva ugyan, de az ablakhoz állt, míg Harris és Jones az iratszekrény elé kuporodtak a szőnyegre.

Néhány óra elteltével kiderült, hogy Walker micsoda hibát követett el a kétéves gyermek bezárásával. A csöppséggel nem lehetett bírni, ezért időnként Maryvel együtt átengedték az igazgatói irodába. Ilyenkor Susan is elkísérhette őket.

Váratlanul megcsörrent az asztalon a telefon. Simon könnyedén érte nyúlt, és beleszólt. Elképedt arca láttán Walker kíváncsian felállt. A sebhelyes a főnöke felé nyújtotta a telefont:

– Ernie Ray van a vonalban.

Walker átvette a kagylót, flegmán bemutatkozott, aztán jó ideig hallgatott.

– Ki? – Rogers későn eszmélve kapta fel a fejét. – A riporter?

– Az. Interjút kér Walkertől – bólogatott Simon vigyorogva.

Az emberrablók kíváncsian várták, mire jut főnökük a népszerű sztárral. Úgy tűnt, sikerült megegyezniük, mert Walker sorolni kezdte a feltételeit.

 – Először leteszik a felszerelést az ajtó elé, átvizsgáljuk, és csak utána jöhetnek be. Nehogy lőfegyver legyen a kamera. Megmotozzuk a riportert és az operatőrt is. Még valami, hozzanak egy csomag pelenkát egy kétéves bőgőmasinának. – Walker dühödt tekintettel bámulta az anyja karjában visító kislányt.

Walker letette a telefont, aztán nekiugrott Rogersnek.

– Csak neked lehetnek ilyen agyament ötleteid, hogy előbb kijutunk, ha vannak velünk gyerekek!

Burt felállt. Walker azonnal fegyvert szegezett rá.

– Maradj nyugton, mielőtt még megbánom, hogy nem intéztelek el rögtön az étteremben.

– Engedj oda a kislányhoz – mosolygott Burt.

Walker elképedve nézett rá, társai is hasonlóképpen meglepődtek.

– Mit tervezel?

– Semmit. Engedj oda! – Iversen nagyon határozottnak tűnt. Walkerrel már nem törődve leült a kimerült és kétségbeesett Mary mellé. Kedvesen megsimogatta az édesanyja ölében kukac módjára izgő-mozgó, nyűgösködő gyereket.

– Kishercegnő! – Az idegen férfihang és az érintés meglepte a kislányt. Felült, Iversenre nézett.

– Szereted a meséket? – kérdezte Burt mosolyogva.

A kislány szeme felragyogott, bólintott.

– A mackókat is szereted?

Katie felállt a kanapén, Mary megfogta a kezét, míg a gyermek elhelyezkedett Iversen ölében.

– Macis mese? – kérdezte Katie kíváncsian.

– Igen, egy hatalmas, okos medvéről, akit az erdő minden állata tisztelt. Az édesanyámtól hallottam ezt a mesét, akinek egy indián varázsló mesélte, mikor még ő is kislány volt.

A történet felkeltette Klaus érdeklődését is, így Susan mellől átült Burthöz.

Alig tíz perc múlva Katie aludt Iversen karjában. Hogy a mese, a férfi higgadtsága, vagy a hangja nyugtatta-e meg, nem sejtette senki, de végre csend lett. Mary hálás tekintettel nézett Iversenre.

– Köszönöm, Burt! Hogy sikerült megszelídítenie?

– A sájen szellemem rátalált az ő szellemére – mosolygott a férfi sejtelmesen. Susan gyanakvó tekintettel vizsgálgatta az arcát.

– Neked nincs gyereked?

Burt elengedte a kérdést a füle mellett, és Klaus felé fordult:

– Egy újabb mesét, fiatalúr?

Klaus szaporán bólogatott, de Walker megállt Burt előtt.

– Vége, Iversen. Tedd le a kiscsajt, és ülj a helyedre!

Mary átvette Burttől a kislányt, s mikor a férfi felállt, lefektette Katie-t a helyére. Rémülten nézett Iversenre.

– Minden rendben lesz – súgta Burt megnyugtatóan.

Amikor Frank délután belépett az étkezőbe, a kávéscsésze, egy szelet csoki és a cukortartó szépen elrendezve várt rá az asztalon.
Ruth a konyhából lépett ki, idegesen mosolyogva játszadozott a kezében tartott konyharuhával.
Frank letette a táskáját az egyik székre.
– A fiad ma nem tud jönni… – Nem akarta Ruth megbántani, de az asszony Burt rosszul sikerült születésnapja előtt főzött neki utoljára kávét.
Ruth könnybelábadó szemmel a fejét rázta.
– Szeretnék neked elmondani valamit.
– Megmosom a kezem, és már itt is vagyok. – Frank bocsánatkérő pillantással kisietett a helyiségből.
– Kitöltöm, mire visszajössz – szól utána Ruth.
A kávé ott gőzölgött a csészében, mikor a férfi újra belépett az étkezőbe, Ruth az asztalnál ült, már újra a konyharuhát gyűrögette.
Frank belélegezte a kávé illatát, és várt.
– Sosem meséltem el neked, valójában mi történt George és köztem.
– Nem is vártam el tőled. Elhagyott benneteket, nekem teljesen elég volt ennyi – Frank várakozva nézett Ruth-ra, aki néhány pillanatig a konyharuha rojtjait vizsgálgatta, aztán a férfi szemébe nézve beszélni kezdett:
– Burt hat éves volt, amikor az apja elment, egy év múlva elkezdte az iskolát. Nehéz volt neki, a külseje miatt, jóval magasabb volt a kortársainál, ez George öröksége… Rossz tartású, sovány, esetlen fiú volt, állandóan bántották.
Én tanultam munka mellett. Nehéz időszak volt mindkettőnknek. Míg egy nap az apja visszakönyörögte magát. A nyolcadik születésnapja volt a legszebb ünnep Burt számára, mert megint együtt voltunk. Alig egy év múlva azonban George-nak ismét volt valakije, ezt csak évekkel később tudtam meg, de Burt előtt mindvégig titkoltam. Nem akartam összetörni a szívét. Szerintem George tudta, hogy tudom, de nem volt elég erős kiszállni egyik kapcsolatból sem.
Burt úszott, harcművészetekkel foglalkozott, kezdett izmosodni, már nem volt félénk. Az egyetemen egyre előbbre jutottam, a disszertációmra készültem. Néhány hónappal Burt tizennegyedik születésnapja után egy konferencián voltam. Ő egy versenyről jött haza, a busz az iskolánál tette ki őket. Hazatelefonált az apjának, hogy menjen el érte, de George nem volt otthon. Burt gyalog indult haza, és egy étteremben meglátta az apját egy idegen nővel.  A kerthelyiség egyik székét belevágta az üvegbe. Amikor az apja kirohant hozzá, sok más vendéggel együtt, Burt nekitámadt George-nak. A pincérek szedték szét őket, aztán a rendőrök bevitték Burtöt. George elköltözött tőlünk, ezúttal végleg. Burt ettől kezdve nem járt rendesen iskolába, ha ott volt, verekedett. Hamarosan már az edzéseket is kihagyta, és akkor kezdett inni először. Az utolsó csepp az volt a pohárban, amikor nekiment egy tanárának… nos, akkor kicsapták. Williams hadnagy, a jiu-ji tsu edzője húzta ki a bajból, elintézte, hogy felvegyék a bentlakásos katonaiskolába, ahol tanított.
– Ez a Williams a mostani Williams ezredes?
– Igen, ő az.
– Miért épp most meséled el mindezt nekem?
– Mert rájöttem, hogy nem tudom kettéosztani a lelkem. Én is hibás vagyok abban, hogy Burt olyan lett, amilyen.
– És George is, és az a nő is, de elsősorban a fiad maga – mondta Frank nyugodtan. – Miért nem meséltél erről korábban? Rögtön az elején, mikor rájöttél, hogy mi ketten nem értjük meg egymást?
– Mert szégyelltem magam. Olyan kedves és megértő voltál velem az első pillanattól kezdve. Attól féltem, csalódnál bennem – súgta Ruth lesütött szemmel.
– Még nem szerettelek, sőt nem is ismertelek téged, és már akkor gyűlöltem a fiad – Frank megfogta a felesége kezét. Ruth értetlenül nézett a férfira.
– Emlékszel az első találkozásunkra a kórház büféjében, amikor Gilian papírjait vettem át?
– Akkor kávéztunk együtt először.
– Igen, de én nem akkor láttalak téged először – jelentette ki Frank bocsánatkérő hangsúllyal.
Ruth elsápadt, elhúzta a kezét.
– Három nappal előtte, amikor Gilian meghalt, egy gyönyörű asszony rohant el mellettem az információs pulthoz. A katonatiszt fiát kereste, akit helikopterrel szállítottak a kórházba. Ott akkor azt mondtam magamban: „Úristen, a feleségem két évig harcolt a betegséggel, élni akart! Őrült emberek pedig megöletik magukat, fájdalmat okozva a szeretteiknek.” Akkor a büfében, azért mentem oda hozzád, hogy halljam, a fiad meghalt. Úgy gondoltam, nem élhet tovább, ha az én feleségem halott – Frank bátortalanul újra megfogta Ruth kezét. – Nekünk sajnos nem volt gyerekünk, de a veled való találkozások során megértettem, milyen fontos neked a fiad. Igyekeztem más szemmel nézni. Örültem, amikor megnősült, Julie-t a lányomként szerettem – Frank elhallgatott, köhintett, aztán nyelt egy nagyot. – Davie… Davie az én kisunokám is volt… Ruth, borzasztó két nő szemében látni ugyanazt a rettegést. – A férfi megtörölte a szemét. – Amikor a baba megszületett, úgy láttam, Julie egy kicsit oldódott. Annyira sajnáltam.
Ruth ingatni kezdte a fejét, és emelt hangon szólt a férjére:
– Hagyd ezt, Frank! Ha késett, vagy nem kaptunk hírt róla hosszabb ideig, mindig magamat hibáztattam. Ha a karrierem helyett vele törődtem volna, nem fajul idáig a dolog.
– Ruth, annyiszor kívántam már a fiad halálát. Úgy gondoltam, akkor véget érne ez a borzalom. Utoljára akkor, amikor Julie és a kisfiú… Akkor neki kellett volna…
– Frank! – kiáltotta Ruth sápadt arccal, szemrehányó hangja megijesztette a férfit.
– Nem akarlak elveszíteni. Tudom, hogy nem állíthatlak válaszút elé, pedig mindig erre készültem – vallotta be szégyenkezve Frank, könyörgő tekintettel szorongatta Ruth kezét, és megkérdezte:
– Meg tudsz nekem bocsátani?
Ruth bólintott, aztán komoly arccal így szólt:
– A Elizabeth Kórházban aznap egy érsebész ezredes tartott bemutató műtétet, Burtnek rá volt szüksége. Ha a professzor a katonai kórházban tartózkodik, a fiamat odaviszik, és mi sosem találkoztunk volna. Talán az ősök szellemei akarták így – Ruth ritkán használta ezt a szófordulatot, de Frank tudta, hogy mindig komolyan gondolja. Frank felállt, Ruth-hoz lépett, mikor az asszony is felkelt, szorosan magához ölelte. – Kihozzák őket, ne aggódj! Telefonálok a repülőtérre, talán sikerül jegyet foglaltatni valamelyik járatra, és odamegyünk.

Ernie Ray egyetlen segítőtárssal, egy operatőrrel fél nyolckor érkezett meg a szállodába. A  jól szabott világoskék szmokingot viselő sztárriportert rohamrendőrök kísérték a recepciós pulthoz.
A túsztárgyaló a pulton lévő telefonról felhívta az irodát, rövid beszélgetést folytatott a bennlévőkkel,  majd a showmanhez fordult:
– Öt perc múlva egy nő ajtót nyit maguknak.
Ernie Ray komoly arccal bólintott, és figyelte, ahogy a rendőrök visszavonulnak. Az operatőrre pillantott, a szőke fiatalember arcán könnyed mosoly futott át, ami arról árulkodott, nem fogja fel a helyzet komolyságát.
Néhány perccel később Susan kinyitotta az ajtót.
– Pakolják be a felszerelést az ajtó mellé – kérte feszült, remegő hangon. Gyorsan körülnézett. A hall sötét és ijesztően kihalt volt.
– Alex vagyok, a többiek biztonságban vannak, odaát a szemközti hotel épületében – mondta az operatőr halkan, amikor óvatosan leeresztette a kamerát a fal mellé. Aztán egy csomag pelenkát vitt be a helyiségbe, egy nagy táskával együtt. Olyan szerencsétlenül mozdult, hogy a táska csatja elakadt, a zacskó szétszakadt, és a rengeteg pelenka a falnál üldögélő Iversen ölébe potyogott.
– Legalább nem kell ellenőrizni, nem rejtettem-e közé valamit – mosolygott Alex az ajtótól néhány lépésnyire, takarásban álldogáló Walkerre.
Míg Susan segítségével visszapakolták a zsákba a pelenkákat, Simon és Harris átvizsgálták a felszerelést. Simon már becsukta volna az ajtót, de az összevissza forgolódó operatőr útban volt. Ráadásul, ahogy hátralépett, kis híján hanyatt esett Burt lábában.
Walker Ernie Ray-re nézett.
– Ki ez az idióta? – kérdezte a fejét ingatva.
– Más nem vállalta a munkát – a showman a kamerát előkészítő Alexet figyelte.
– A kamerát azért tudja kezelni, ugye?  – Rogers röhögött.
– Míg tart a felvétel, át lehetne vinni a pici lányt a másik irodába? – kérdezte az operatőr a kislány anyjától. A csöppség ugyanis a tévések megérkezése óta érdeklődve figyelte a filmfelvevőt. Abban reménykedett, hogy hamarosan megnézheti, ezért időről időre átölelte Alex lábát. – Attól félek, elesem benne.
– Rogers, kísérd át őket – adta utasításba Walker a társának, és Alexet bámulva a fejét ingatta.
– Én maradnék! – Rogers rendkívül jól szórakozott az idétlen tévésen.
– Simon, akkor te mész.
Katie az anyukájával és Susannal együtt elindult az igazgatói iroda felé, Simon egyelőre várt.
– Jobb lenne, ha bemennél a hölgyekkel, Klaus – ölelte át Burt a hozzábújva üldögélő kisfiú vállát.
– De Burt – tiltakozott a gyerek.
– Ernie Ray műsorai nem kis srácoknak valók.
Susan hátrafordult, Burt ránézett. Sötét tekintete arra késztette a fiatalasszonyt, hogy visszamenjen, megfogja Klaus kezét, és magával húzza.
Simon utánuk indult. A hatalmas tengerre néző ablak láttán az ajtóban megtorpant.
– Húzza el a függönyt – mondta Susannak, és hátulról meglökte.
A nő az ablakhoz lépett, lepillantott a virágokra, s még a lélegzete is elakadt. Egy fekete maszkos alak feküdt az ablak alatt, aki felemelt kézzel nyugalomra intette. Susan behúzta a függönyt, aztán Klaushoz lépett. A fiú kezét megfogva leült a szoba jobb oldalára, a vastag, puha szőnyegre.
– Játsszunk barkochbát! Én kezdek, jó? – ajánlotta hirtelen.
Klaus bólintott, és leült mellé. Legszívesebben visszarohant volna Burthöz, de a fiatal nő olyan furcsának tűnt, hogy egy kicsit félni kezdett.
Katie egyik kezével az édesanyja ruhájába kapaszkodott, másikkal a babáját szorongatta, és sírva követelte, hogy menjenek vissza a fényképész bácsihoz. Susan elkapta a nő tekintetét, és a szemközti falnál nyújtózó bőrkanapé felé intett:
– Mary, nektek kényelmes lesz ott a kanapén.
Mary leült, és ölébe vette kapálózó kislányát.
Susan úgy vélte, ha a rendőrök betörnek, talán nem lesznek lővonalban a szoba két oldalán. Simont figyelte, a fegyveres az ajtó mellett maradt. Úgy látszott, megpróbál elkapni valamit az odakinn zajló eseményekből.
Hirtelen robbanás hallatszott, és Simon feltépte az ajtót. Odaát fehér füst terjengett. Szinte ugyanabban a pillanatban kívülről a tengerparti ablaknak vágódott valami. Csörömpölés és üvegszilánkok kíséretében kommandósok ugráltak be az irodába.
Simonnak mozdulni sem volt ideje, leteperték, és megbilincselték. A szomszédos helyiségből lövések hallatszottak. Egy rendőr velük maradt, a többiek átrohantak.
Nem lehetett tudni, mi történik odaát, de félelmetesen rövid idő alatt csend lett. Amikor a füst oszlani kezdett, az ajtóban Burt állt, egy nagydarab szőke katona társaságában.
– Susan, gyertek ki innen, vége van – Burt mosolyogva a kezét nyújtotta az asszonynak, aki hitetlenkedve nézett a férfira, aztán felragyogott a szeme, odaszaladt hozzá és a nyakába ugrott.
– Nocsak, nocsak – vigyorgott a katona.
Burt nevetve mutatta be Susannek:
– James a legjobb barátom, és a bajtársam volt éveken át. – Aztán Jameshez fordult. – Susan a férjével van itt, nehogy szólj Thomasnak!
– Nászúton vagyunk – mosolygott a fiatalasszony kacéran Jamesre.
 Klaus közben a kommandóst tartotta szóval, aki ott maradt hátulról biztosítani.
– Hogy voltak erre képesek, Burt? – kérdezte Susan.
– Alexander, Ernie Ray kísérője, Jameshez hasonlóan a régi egységem tagja, a pelenkák között hozta be a füstbombákat.
A nő elismerően nézett az „operatőrre”, aki szerényen mosolygott.
– A hadnagy mellett okosodik az ember – mondta.
Burt barátságosan megveregette a vállát, aztán megkérdezte:
 – Hogy kerültetek ide?
– Williams ezredes minden követ megmozgatott. A legfőbb érve az volt, hogy itt vagy benn, és rád is számíthatunk. A rendőrök viszont nem ismernek, és komoly baj is lehetett volna a félreértésekből. Az interjú az én ötletem volt – Alex büszkén kihúzta magát.

Stefi és Thomas egymás mellett várakoztak a Jeremiah hotel halljában, közben az üvegen keresztül próbálták kivenni, mi történik odaát.
Hesslerék is a közelben tartózkodtak. Bernd összegörnyedve üldögélt egy fotelben, és előre-hátra hintáztatta a felsőtestét.
– Azt hiszem, vége – suttogta York.
Már Stefi is észrevette az egyenruhás rendőröket, akik három bilincsbe vert embert vezettek ki a Forever Forrest épületéből. Walker nem volt a letartóztatottak között. Aztán mentősök jöttek, két hordággyal, a másodikon szürke zsákban halottat hoztak.
Thomas már nem bírt magával. Mikor meglátta Susant, aki kézen fogva vezette Klaust, a rendőrök tiltása ellenére kirohant az épületből. Hermann Hessler alig egy pillanattal később követte.
Stefi elérzékenyülve ugyanakkor egyre jobban aggódva nézte, ahogy ismerősei boldogan összeölelkeznek.
Újra nyílt a szemközti hotel ajtaja. Egyenruhás katona kísérte Maryt, egy civil ruhás, magas, szőke fiatalember pedig a karjában hozta Katie-t. Ők is a Jeremiah felé tartottak.
Amikor beléptek, a negyven év körüli, nagydarab egyenruhás körülnézett. Azonnal kiszúrta az üvegnél feszülten várakozó lányt, és felé indult.
– Maga Stefi? – kérdezte kedvesen.
A lány bólintott.
– A nevem James – a férfi atyaian átkarolta a vállát.
– Burt? – érdeklődött Stefi a legrosszabbtól tartva.
– Még benn van. A mentősök ragaszkodnak hozzá, hogy kórházba vigyék, és ott nézzék meg a karját. Egyébként jól van –  mosolyodott el megnyugtatóan James, látva a lány még riadt tekintetét. Elővette a zsebéből a mobilját. – Telefonálok Burt édesanyjának, hogy minden rendben. Aztán visszakísérem, hogy vele mehessen a kórházba.

Ruth a fehér csempével borított folyosón egy pillanatra megtorpant, a váróban nem várakoztak túl sokan, de Burt sem volt ott. Frank meglepetten figyelte szokatlanul feszültnek és tanácstalannak tűnő feleségét.
A folyosó közepe táján kinyílt egy ajtó, a helyiségből Burt lépett ki félmeztelenül, melegítő nadrágban. A következő pillanatban egy szőke lány szaladt oda hozzá. A vastag kötést nézte a férfi felkötött karján, aztán megsimogatta a kezét.
– Burt! – kiáltotta Ruth, és a fiához sietett.
Frank alig bírt lépést tartani az asszonnyal.
– Anya? Hogy kerültetek ide? – kérdezte Burt csodálkozva.
– Nemrég érkeztünk. Épp a reptéren tanakodtunk, mitévő legyünk, mikor James telefonált, hogy idehoztak. Nem bírtam már otthon – ingatta a fejét Ruth. Aggódva mérte végig a fiát, megsimogatta a karját.
– Keressünk itt egy hotelt, hogy tudj pihenni. Majd reggel elhozzuk a holmid a szállodából, és hazamegyünk.
– Stefit, mit szólsz? – Burt a lányt kereste, de ő már nem volt sehol. Zavartan nézett az anyjára. – Hová lett?
– Kit keresel?
– Stefit.
– Az a pici szőkeség? Elindult kifelé – mondta Frank, az utcára vezető lengőajtó felé intve. Burt elrohant. Néhányan álltak a mentőbejáratnál, tőlük kérdezte:
– Láttak kijönni egy szőke lányt?
– A sarkon túl taxik állnak, talán odaindult – mondta egy mentős.
Burt rohant tovább. A kórházba vezető zsákutca túlsó vége széles útra nyílt, ahol az üdülővárosok nyüzsgő éjszakai forgataga fogadta.
Ruth és Frank ekkor érték utol.
– Burt, megőrültél? – kérdezte az édesanyja felháborodva.
– Vissza kell mennem a hotelbe – jelentette ki Burt, zihálva, a karját szorítva.
– Holnap majd felhívod ezt a lányt.
– Nem adta meg a számát. Azt sem tudom, hol lakik. Anya ideadnád a telefonod? – Burt türelmetlenül nyújtotta a kezét. Amikor nála volt a mobil, Jamest hívta. A főtörzsőrmester gyorsan bejelentkezett. Barátja hangját felismerve, azonnal a hogyléte felől érdeklődött.
– Jól vagyok – válaszolt Burt gyorsan, és reménykedve megkérdezte:
– A hotelben vagy még?
– Megyünk vissza Alex-szel a parti őrség támaszpontjára, ott vár a kisgép, amivel idejöttünk.
Burt káromkodott, aztán magyarázkodni kezdett:
– Volt egy kis félreértés, és Stefi elment.
– Sajnálom, majd megtalálod – nyugtatta James, őszinte együttérzéssel.
Burt elkeseredetten tette le a telefont.  Taxival mentek vissza, a még mindig rendőrök által őrzött hotelbe. A hallban összefutottak Mike-kal. A pincér Burt adósának érezte magát és elmondta, hogy a Hessler család és Yorkék nem akartak tovább a hotelben maradni és az épp visszatérő Márton kisasszony csatlakozott hozzájuk.

10. fejezet: 2023. március 5.

Velem maradsz?