Csillagjáró 2. fejezet – Lezárni a múltat 2.

Kép: Pixabay

– Tudod, mi maradt meg bennem Cooper Islanddel kapcsolatban? – kérdezte Burt félhangosan, a szállodai szoba ablakában állva. Csak nemrég lépett ki a fürdőszobából. Barna bőre még nyirkos volt, hosszú hajából időnként vízcseppek indultak el meztelen hátán, hogy aztán eltűnjenek a sötétkék boxeralsó derekánál. Stefi a takaró tetején hasalva egy ideje már gyönyörködött benne, de a férfi hangjában bujkáló feszültség kizökkentette álmodozásából.

– Mindenütt por vagy talán füst volt… úgy éreztem, mintha bezártak volna… és csak vártam, vártam… És te nem jöttél… – annyi keserűség volt a szavaiban, hogy a lány komolyan megrémült. Felállt, a férfihoz szaladt, megérintette a vállát.

– Bocsáss meg! – súgta könyörögve.

Burt feléfordult, szomorú mosollyal megrázta a fejét.

– Nem haragszom, ezt már megbeszéltük. Nem arról az időszakról van szó, amikor nem akartál eljönni – Burt elhallgatott. – Ezzel az érzéssel ébredtem fel a kómából… Akkor is hiányoztál nekem, mikor azt sem tudhattam, hogy hiányzol… – súgta és átölelte.

Stefi hozzábújt, és felnézett a csillagos égre.

– Aludnod kellene – mondta aztán néhány pillanattal később, amikor visszafordult a férfi felé. Rég látta ennyire fáradtnak, szája két oldalán elmélyültek a ráncok, sötét szeme lázasan csillogott. Aggódva érintette meg az arcát, attól tartva, talán beteg. Burt belesimította arcát a lány tenyerébe, ujjait az ujjaira szorította. A következő pillanatban ellépett Stefi mellől, és újra kibámult az éjszakába. A lány egy röpke pillanatig tanácstalanul állt mellette. Aztán elindult az ajtó felé, és lekapcsolta a mennyezeti lámpát. Az utcáról beszűrődő fényben kékesen fénylett a fehér ágyhuzat. Stefi bebújt a takaró alá, és oldalra fordulva tovább figyelte a férfit. Sötét árnyként mozdulatlanul állt. Az utcán elhúzó járművek fényei különös játékot játszottak az alakjával. Bőre, fekete haja időnként megcsillant, majd újra sötétbe borult. Stefi lassan álomba merült…

Hirtelen ébredt fel, mert erős ütés érte a hátát, ahogy hason feküdt. A kezére támaszkodva felemelkedett, Burt keze lecsúszott a hátáról. A férfi érthetetlen torokhangon kiáltott álmában, és újra felemelte a kezét. Stefi rémülten ragadta meg a csuklóját, és aggódva figyelte verítékes arcát. Szaporán kapkodta a levegőt, mellkasa szabálytalanul hullámzott.

– Burt, Burt – szólongatta a lány egyre hangosabban. A férfi csak nehezen ébredt fel, és zavartan nézett rá.– Jól vagy? Nem fáj semmid? – kérdezte Stefi.

Amikor Burt a homlokához nyúlt és visszacsukta a szemét, rémülten fölé térdelt és megrázta a vállát.

– Kérlek szépen, szólalj meg – könyörgött már majdnem sírva.

– Jól vagyok – mondta végre Burt rekedten, és felült. Lábát a szőnyegre téve, Stefinek hátat fordítva a kezébe temette az arcát.

– Mi baj van? – Stefi mellé kuporodott, és megsimogatta a hátát.

– A francba!  – Burt a lány legnagyobb megdöbbenésére nevetett. – Ilyet még nem éreztem.

– Beszélj már!

– Megrémültem, Steph, életemben nem féltem még ennyire. Még most is visszhangzanak a dobok a fülemben. Azt hittem, kiszakad a karom, ahogy a ló húzott a homokban – a mellkasához nyúlt, és megsimogatta. – Éreztem a homokot a számban és a vért… Valaki azt ordította: "Fürge Szarvas, kibírod!”

– Fürge Szarvas?

– Így hívták, azt hiszem, vagy engem szólított így… Nem tudom, Stefi… Nem először álmodtam vele… Amikor a kómából felébredtem szinte csak indiánokat láttam magam körül. Sosem tudtam, hogy álmodom vagy ébren vagyok. Aztán szép lassan helyükre kerültek a dolgok, de ez az álom most borzalmas volt… Menj egy kicsit arrébb – szólt aztán hirtelen. Stefi sértődötten elhúzódott tőle, és törökülésben az ágy közepére kuporodott. Legnagyobb meglepetésére, Burt az ölébe hajtotta a fejét.

– Itt aludhatok? – kérdezte nagyon halkan.

Stefi simogató mozdulattal eltűrte fekete haját a homlokából, aztán megcsókolta a két szeme közti ráncot.

– Aludj csak!