Naptánc 5. fejezet – Titkok

 

Kép: Pexels

Még nem volt egészen dél, amikor valaki kopogtatott Stefi szobájának ajtaján.
– Tessék! – szólt ki a lány.
Senki nem lépett be, csak újabb kopogtatás hallatszott.
Stefi megrémült, ennek ellenére az ajtóhoz sietett, és óvatosan kinyitotta.
Odakinn Iversen állt.
– Kérdezze meg, ki az, és ne nyissa ki addig, amíg nem válaszolnak – mondta a férfi komoly hangon, köszönés helyett.
Stefi zavartan bólogatott.
Burt arcán megnyugtató mosoly futott át.
– Nem azért jöttem, hogy még jobban megijesszem. Elkísérhetem az étterembe? – végigmérte a lányt. Stefi falatnyi rövidnadrágot viselt, ujjatlan felsővel.
– Köszönöm, nagyon kedves. Tudna várni egy kicsit, míg valami szalonképesebb göncbe bújok?
– Nekem kifejezetten tetszik – Burt kacsintott.
A lány elpirult, és nem bírt csendben maradni:
– Így nem illik étterembe menni – méltatlankodott Stefi, és a szekrényhez lépett, néhány pillanatig nézegette a vállfákon lógó nyári ruhákat, végül a Van Gogh napraforgós mellett döntött.  
Amikor a lány eltűnt a fürdőszobaajtó mögött, a férfi körülnézett. A szoba nagyobb volt, mint az övé, színben, berendezésben viszont szinte ugyanaz, csak épp egy hatalmas francia ágy terpeszkedett a fotelekkel szemben.
– Ez kétszemélyes szoba, ugye? – kérdezte Burt a visszatérő lánytól.
Stefi zavarba jött.
– A barátnőm kapta a lehetőséget, de mivel a partnere meggondolta magát, átadta nekem.
– Én a barátomtól kaptam a helyet, érdekes véletlen. Eredetileg a feleségét szerette volna elhozni, de kiderült, hogy a számára felajánlott szoba csak egyágyas – Burt mosolygott. – Indulhatunk? – kérdezte aztán.
Stefi bólintott.
Az étterembe menet Burt szótlanná vált. A lánynak úgy tűnt, töpreng valamin. A faliújságra pillantva azonban Stefit már nem érdekelte, mi bántja a férfit.
– Nézze, délután ötkor dedikálás lesz a könyvesboltban! – kiáltott fel a lány ujjongva, amikor felfedezett egy színes plakátot, mivel Burt nem válaszolt, visszanézett rá.
A férfi egy két év körüli kislányt figyelt, aki az édesanyja kezét fogva, egy hajas babát ölelgetve szökdécselt a hallban. Stefi először az ismerkedési esten látta ezt a furcsa megtört fényt a férfi szemében, amikor Burt, tánc közben, mindkét karjával átölelte. Ahogy akkor, most is megsajnálta.
– Burt – könnyedén megérintette a férfi kezét.
Iversen rápillantott, szája mosolyra húzódott, de sötét szeme szomorú maradt.
– Bocsásson meg! Elgondolkodtam. Menjünk be.
Már majdnem elérték az asztalukat, amikor Klaus odaszaladt hozzájuk.
– Helló! – köszönt vidáman. – Üljetek oda hozzánk, a mamáék még nem jöttek vissza – kérte esengve.
Burt kérdőn nézett Stefire. Remélte, hogy a lány tiltakozni fog, de úgy tűnt, Klaus bárkit képes levenni a lábáról. Stefi ugyanis a fiúra mosolyogva bólintott.
Amikor odaértek az egyedül üldögélő apához, Burt a kezét nyújtotta, Hermann kicsit habozott megszorítani.
– Az úr Klaus apukája, Hermann, a hölgy Stefi – Iversen udvariasan, de közvetlenül mutatta be őket egymásnak.
– Remélem, nem zavarunk? – kérdezte Burt.
 – Nem, dehogy! Hogy gondolhat ilyet? – Hermann mosolyát Stefi nem találta túl meggyőzőnek, még kevésbé őszintének.

– Délután megint kimegyünk a tengerre? – kérdezte Klaus.
– Iversen úrnak biztos van már valami terve – hárított az apa, miközben megnyugtatóan a fia fejére tette a kezét.
– Igaz ez, Burt?  – kérdezte Klaus azzal a hangsúllyal, amit a felnőttek használnak a hazugságon kapott gyermekekkel szemben.
Burt vállat vont, kérdő tekintettel nézett Stefire.
– Most majd itt fürdünk a medencében, ott csatlakozhat hozzánk a mama és Bernd, ha visszajönnek – ajánlotta Hermann ingerülten.
– Jaj, papa, de veled még annyit fürödhetek! – durcáskodott a gyerek.
– Leülünk? – kérdezte Stefi.
A lány higgadt figyelmeztetése hatott, végre asztalhoz ültek.
Az étkezés alatt Klaus végig Burt tekintetét kereste. Bohóckodott, az étellel zsonglőrködött.  Iversen próbált nem nevetni rajta, de Stefi látta, hogy tetszik neki a kölyök, és Klaus pontosan tisztában volt ezzel. Hesslert érezhetően dühítette fia viselkedése, talán csak a vendégek miatt nem szólt rá erélyesen. Azt is rögtön látta, hogy Hermann féltékeny Burtre. Alaposan megfigyelhette Hesslert, ugyanis szinte állandóan a fia felé fordult, őt szinte észre sem vette. Hermann ránézésre igazi apatípus volt, higgadtnak, mosolygósnak tűnt. Világosbarna haja és bajusza volt, kis pocakot eresztett. Stefi könnyedén elképzelte, ahogy a játszótéren bolondozik a fiaival, vagy moziba kíséri őket, és megfordult a fejében, hogy ilyen csínye után őt már az asztaltól is elzavarták volna. A következő pillanatban Klaus valamiért bemászott az asztal alá, de ezt már az apja nem tűrhette. Kiparancsolta a gyereket, és elindultak vissza a szobájukba.
Burt felajánlotta Stefinek, hogy felkíséri a szobájába, de a lány elhárította az ajánlatot, mert szeretett volna kicsit körülnézni a szálloda alagsorában, ahol kozmetika, manikűr és egyéb, hölgyek számára érdekes szolgáltatásokat ajánlottak. Szinte azonnal meg is bánta a hirtelen választ, és bízott benne, hogy a férfi esetleg utalást tesz valamiféle délutáni elfoglaltságra, ám Burt hallgatott.
 

Kora délután Stefi egyedül ment az uszodába. Kicsit félve lépett be.
Úgy tűnt, sokan megfogadták a meteorológusok és az orvosok tanácsát, és ezekben az órákban inkább fedett helyre húzódtak. Klaus is ott hancúrozott az apjával, Hessler már megenyhült, jóízűen nevetgéltek.
Stefi hamarosan új barátokra tett szert, megismerkedett Kirkkel és Annel, két testvérrel. Kirk egy idő után megunta a lányok fecsegését, felkelt a medence széléről, ahol eddig hármasban beszélgettek, és beugrott úszni egyet.
Amikor a testvére hallótávolságon kívül került, Ann sokatmondó mosollyal így szólt:
– Eszméletlen jó pasid van!
Stefi azt sem tudta, mit válaszoljon, tágra nyílt szemmel nézett a lányra.
– Most hol hagytad?
– Burtöt? Fogalmam sincs, hol van.
Ann felkacagott, átölelte Stefi vállát.
– Én a helyedben jobban vigyáznék rá.
– Ha nem haragszol, csatlakozom Kirkhöz, és úszom egyet. – Stefi nem kedvelte a tolakodó érintéseket, ezért gyorsan kibújt az ölelésből.
– Ha a tesóm tetszik, enyém lehet a fekete hajú? – Ann kerek arca ragyogott.
Stefit már nem érdekelte, mit hord össze, elindult a medencébe vezető lépcső felé. Ann utánaszaladt, és belekarolt.
– Itt csupa jó pasi szaladgál. Nézz hátra!
Stefi visszanézett az öltözőkhöz vezető csapóajtó felé. Ann a  Rogers nevű férfire figyelt fel.
A férfi észrevette Stefit, és bájmosolyszerű vigyorral az arcán, intett neki. A lány elsápadt. Ann hitetlenkedve méregette.
– Ezt hogy csinálod? Pedig nem is vagy egy szexbomba. Jó arányos vagy, de picike. Oké, szép a hajad. Nem a nagyobb dudákra buknak a pasik?
– Nem fejeznéd be? – Stefit már dühítette a végeérhetetlen szóáradat.
– Ó, Istenem, micsoda izmai vannak. Ez a bicepsz. Odamegyek hozzá.
Stefi megragadta Ann karját.
– Ha jót akarsz magadnak, itt maradsz – súgta.
– Cseszd meg! Elégedj meg eggyel – Ann, Stefit otthagyva elindult Rogers felé.
Stefi körülnézett, hátha észreveszi Kirköt. Figyelmeztetni akarta, hogy a húga könnyen bajba kerülhet, de a medencében úszkálók között nem ismerte fel a fiút. Sem tovább maradni, sem kiabálni nem mert. Amikor sietve elhagyta az uszodát, furdalta ugyan a lelkiismeret, de saját biztonsága jobban érdekelte, és úgy gondolta, Ann már elég felnőtt, hogy megválogassa az ismerőseit.
Stefi a szobájába ment átöltözni, majd a szálloda tengerre néző kapuján át elhagyta az épületet. Szinte azonnal homokba süllyedt a lába. Elmosolyodott, nem lehetett cipőben maradni.  Meglepődött, mert a homok égette a talpát, felsóhajtott, és visszahúzta a lábbelit. Sokan voltak a parton, a szálloda saját bekerített területén, és azon kívül is. A zárt részen, a fehér napozóágyakon mindenki fürdőruhát viselt. A lány kellemetlenül érezte magát fehér sortjában és halványsárga pólójában, de ha már elindult, gyorsan átvágott a napozók között a vízhez. Kislányos lelkesedés lett úrrá rajta, amikor a kagylókat meglátta. Bánta, hogy még egy zsebkendőt sem hozott magával, hogy a legszebbeket abba gyűjtse.
A szülei jutottak eszébe. Utoljára az apukájával sétálgattak tengerparton, és homokozó vödörbe pakolták a szerzeményeiket.
– Szia, apa! Szia, anya!
– Esküszöm, én senkit nem látok. – A vidám hang most bántotta Stefit.
Szemrehányóan nézett oldalra. Burt néhány méternyire tőle jött ki a vízből, sötétkék fürdőnadrágot viselt. Szaporán szedte a levegőt. Sokat úszhatott, minden egyes izom kirajzolódott a testén. Vékonyabb volt, mint Stefi gondolta, nyúlánk alakja a futóatlétákra emlékeztette a lányt. Vizes bőrét látva a fehér ember indiánokra vonatkozó sértése jutott az eszébe: „Rézbőrű” suttogta magyarul.  
– Hogyan? – Burt meglepődött.
– Ne haragudjon – mondta Stefi szégyenkezve, lehajtotta a fejét, és a homokot simogatta fehér tornacipőjével. – Nagy hibám, hogy hangosan kimondom a gondolataim, akkor is, amikor nem kellene. – Majd zavartan lefordította a magyar szót angolra.
– A szemét nézve nem tűnt sértésnek. – Burt egészen közel hajolt a lányhoz, és mutatóujjával finoman végigsimított az állán. Stefi megborzongott az érintéstől, és fülig vörösödött. A hosszú, finom ujjak tovább simogatták az arcát.
– A hideg víztől fél, hogy így felöltözve sétálgat? – kérdezte a férfi évődve.
A lány végre felnézett, Burt mosolygott. Kedves, majdnem szomorú pillantása meglepte Stefit, nem erre számított. Azok a férfiak, akik a szórakozóhelyeken hasonlóan érintették, a tekintetükkel is egyértelműen kifejezték, mit akarnak.
– Kamaszkoromban egyszer belöktek a gumimatracról a Balatonba, azóta félek a nyílt víztől, és a medencéket sem kedvelem igazán.
– Balaton? – kérdezte a férfi kíváncsian.
– Magyarországról jöttem.
– Nagyon messziről. Most már értem, miért köszönt olyan szomorúan.
– A szüleimre gondoltam.
Burt megértően bólintott.
– Holnap bemegyünk együtt a tengerbe, ha szeretné. Fogom a kezét. – Az ajánlat teljesen komolynak tűnt, a férfi kérdő tekintettel várta a lány válaszát.
– Nem tudom, felkészültem-e már.
– Mikor történt?
– Szeptemberben lesz hat éve.
Burt meghökkent, de nem tett semmilyen megjegyzést, egész más témát hozott fel:
– Gondolom, amikor legutóbb a könyvesboltban járt, nem választott semmit. Ha megnyugtatja, elkísérem.
– Megtenné? – a lányt kellemesen meglepte az ajánlat.
– Átöltözöm, és elmegyünk. A dedikálást sem kési le, úgy emlékszem, ötkor kezdődik.
– Megjegyezte? – Stefi ámulva nézett a férfira.
– Szerettem volna meghívni valahova, ez most kapóra jön. Várjon meg a szobájában, magáért megyek. Fél ötkor jó lesz?
Stefi bólintott.

A könyvesboltban Burt gálánsan sorban állt az írónő előtti sorban, míg Stefi keresgélt a polcok között. A lány talált néhány érdekes könyvet az indiánokról, zavarta a helyzet, de képtelen volt otthagyni a kiadványokat.
– Úgy látom, a könyv a szenvedélye – jegyezte meg a férfi, amikor Stefi beállt a pénztár előtti sorba, és a lába elé eresztette a kosarat a két hatalmas albummal.
Odakinn Burt könnyedén kivette a lány kezéből a boltban kapott hatalmas táskát, de a tartalmára semmi megjegyzést nem tett. Stefi lopva figyelte a férfit, a vonásai árulkodtak a származásáról. Zavarba jött saját hallgatásától, és könyvekről kezdett mesélni, gondosan kerülve a néphagyományokról szóló témát.
Burt nem kifejezetten a lány szavaira figyelt, inkább csillogó szemét, kipirult arcát nézte. Egy hatalmas fák által árnyékolt, csendes parkon haladtak át, a sétaút melletti padokon párok üldögéltek, összebújva, beszélgetve.
Stefi észrevett egy táblát egy öreg fa tövében, kíváncsian megállt, hogy elolvassa a feliratot. Burt nem bírta tovább, leeresztette a táskát a kőre, átkarolta a lány derekát, magához húzta, és szájon csókolta. Stefi zavarba jőve tolta el magától.
– Azt hittem, azért kísért el, hogy Rogerstől megvédjen, erre maga támad le – méltatlankodott.
A férfi is zavarba jött, vállat vont.
– Sajnálom – mondta aztán halkan.
– Tudja, Burt, talán ha kicsit később...

A férfi a fejét ingatta, arcán árny futott át.
– Stefi, lehet, hogy sosem lesz később... – Sápadtan nézett a lányra, aztán megkérdezte:
– Nem haragszik, ha visszamegyünk a szállodába?
 

Stefi az étterembe menet még reménykedett, hogy a vacsoránál újra találkozhat Burttel. Már a visszaúton rájött, hogy a parkban ostobán viselkedett, és talán eljátszotta az esélyét. Szerette volna kiengesztelni a férfit, de Iversen nem ült az asztalnál.  
Körülnézett, hátha ismét Klaus hívta meg magukhoz Burtöt, de az asztalnál csak a Hessler család tagjait látta, ezúttal teljes létszámban. Aztán meglepetten fedezte fel Annt Rogers társaságában. Kettesben üldögéltek, egészen összebújva, a férfi a lány kezét csókolgatta. A szomszédos asztalnál ült Walker, három, Stefi által eddig még nem ismert férfival. Ők sem voltak bizalomgerjesztőbbek asztaltársuknál, egyikük arcán ráadásul egy feltűnő sebhely éktelenkedett.
– Szia! – A lány összerezzent a harsány üdvözlésre, Kirk állt mellette. – Amint látod, a húgom kellemesebb társaságot talált – mondta jelentőségteljes hangon a fiú.
– Vigyázz rá, veszélyesnek tűnik ez az ember – figyelmeztette Stefi.
– Nem féltem Annt, tudja, mit akar. Jól bánik a férfiakkal.
– A férfiak is jól bánnak vele? – kérdezte Stefi cinikusan.
– Ne már! Mindenki ugyanazt akarja, nem? – Kirk kacsintott, aztán szemöldökét felvonva megkérdezte:
– Odaülsz hozzám, Ann helyére?
– Netán a szobátokban is felajánlod a helyét? – kérdezett vissza Stefi dühösen.
– Most mi van? – Kirk meglepődött.– Csak barátkozni akartam, ne haragudj!
– Te ne haragudj  – kérte a lány bocsánatkérő mosollyal.
– Összekaptál a barátoddal? – kérdezte a fiú.
– Késik.
– Oké, értem. Békén hagylak.
Stefi sietve bekapta a vacsoráját. Már biztos volt benne, hogy Iversen nem jön le ma este, Yorkékkal pedig nem kívánt találkozni. Susan biztos érdeklődne, mire jutottak Burttel. Neki pedig semmi kedve nem volt a jónak induló, aztán pedig kínossá váló találkozásról mesélni.

Reggel a lány már az asztalnál ült Yorkékkal, amikor Burt megjelent az étteremben.
A férfi mindössze két bögre teát gyűjtött be magának a reggeli italokkal megrakott asztalnál, és úgy indult feléjük.
– Jó reggelt – mondta rekedten, mielőtt leült.
– Helló – intett Thomas a késsel, amivel éppen a kenyerét vajazta. – Nem láttunk a vacsoránál – jegyezte meg.
– Az este nem voltam túl jól – vont vállat Burt.
– Olvastuk a hirdetőtáblán, hogy az uszoda mögötti folyosón az animátor vezetésével tréfás vetélkedőt rendeznek – mosolygott rá Susan. – Négyfős csapatokat várnak, minket érdekel.
– Engem nem – mondta Burt, és egy hajtásra kiitta az első bögre teát.
Stefi rosszalló tekintettel nézett rá, Susan pedig köntörfalazás nélkül megmondta a véleményét:
– Azért, mert rosszul aludtál, nem kell elrontani mások jókedvét.
Burt megadóan felemelte a kezét. Megitta a második teáját is, felállt, és elment.
– Gyorsan végzett – Thomas döbbenten bámult utána. – Remélem, nem szedett be valami vírust, semmi kedvem betegágyban tölteni a nászutam.
Aztán Stefire nézett:
– Nem rád haragudott meg valamiért? Amikor tegnap láttalak benneteket együtt ebédelni, úgy tűnt, jól megértitek egymást.
Stefi vállat vont:
– A vacsoránál már nem találkoztunk.
– Majd megbékél. Koncentráljunk inkább a vetélkedőre – mondta Susan, és körülnézett. Kirköt észrevéve, megfogta Stefi kezét. – Te jóban vagy azzal a sráccal, nem? Szólj neki!
Stefi reggeli alatt többször Kirk felé nézett, aki egy afroamerikai házaspárral ült egy asztalnál. Amikor sikerült elkapnia a fiú tekintetét, intett neki. Kirk először nem értette, mit akar tőle a lány, aztán gyorsan letette a csészéjét, és odasietett hozzájuk. Stefi még alig kezdett bele a mondókájába, a fiú máris bólogatott.
 

A harmadik helyet szerezték meg a vetélkedőn, és nyertek két tábla csokit, amit Thomas legnagyobb bánatára nem ők ettek meg. Kirk ugyanis rávette őket, hogy ajándékozzák oda nyereményüket a negyedik helyezett csapatnak: két tündérre emlékeztető, aranyfürtös négy év körüli ikerlánynak és a szüleiknek.
A vetélkedő a tervezettnél jóval tovább tartott, így Hays igazgató úr, aki maga is az egyik csapat tagja volt, bejelentette, hogy meghosszabbítják az ebédidőt.
Amikor Stefiék kis csapata az étterembe ért, a pincér épp az asztalukról vitt el egy használt terítéket. Ebből arra következtettek, hogy Burt már befejezte az ebédet. Thomas azonnal meghívta Kirköt, hogy ebédeljen velük, mikor a fiú közölte, hogy a húga ismét új ismerősével együtt eszik.
Ebéd után csak rövid időre mentek vissza a szobáikba, aztán hamarosan újra találkoztak. Ezúttal Kirk beszélte rá Thomast, hogy nevezzenek be a délutáni úszóversenyre.  Thomas győzelme után Kirk sértődötten elrohant, Yorkék pedig összebújva eliszkoltak a szobájukba, szinte észre sem vették Stefit. A lány hirtelen egyedül maradva azt sem tudta, mihez kezdjen. Sétára indult a hotelben. Az étteremhez érve bekukkantott a nyitott ajtón, aztán felajánlotta segítségét a pincérlánynak, aki az eddig megszokottól eltérően most a vacsorához is svédasztalt készített elő.  Linda először elhárította az ajánlatot, de mivel még rengeteg dolga volt, végül mégis elfogadta.
A talpraesett, csupamosoly olasz lány csak egy kicsit volt idősebb Stefinél, és hamar összebarátkoztak. Amikor végeztek, Linda megemlítette Stefinek, hogy az edzőteremben szkanderverseny van. A lány azonnal odaszaladt, hátha ott találja Burtöt, de csalódnia kellett. 

 

James egy kényelmes kanapén üldögélve várta, hogy az utazási iroda alkalmazottja megérkezzen a kitöltött papírokkal. Abban reménykedett, hogy Burthöz hasonlóan hamarosan ő is egy hotelben lógázhatja majd a lábát.
Lefoglalta a szállodai szobát és megrendelte a repülőjegyeket. Holnap végre elrepülhetnek Cate-tel Szicíliába. A tervezettnél egy kicsit rövidebb lesz ugyan az út, mert nehezen találták meg a legkedvezőbb ajánlatot a sok utazási iroda kínálata között, és a szabadsága egy hét múlva véget ér, de nem számított. Csak ott legyenek végre.
Amint ezt végiggondolta, megszólalt a személyi hívója. Lekattintotta az övéről a kis készüléket, megnézte a hívószámot, és fojtott hangon káromkodott, Red Lake-ből keresték.
A visszatérő ügyintéző láttán felpattant, elnézést kért, amiért egy családi ügy miatt sürgősen el kell rohannia. Megígérte, még zárás előtt visszajön, hogy mindent aláírjon, és rendezze a számlát.
A kocsija felé tartva azon tanakodott magában, hogy adagolja be Cate-nek, hogy megint meghiúsul az utazásuk.
Amikor a támaszpontra ért, már jó néhány társa üldögélt a társalgóban. Alexander rövid haja olajtól csillogott, hosszú lábait kinyújtotta, szinte feküdt a fotelben.  Michael újságot olvasott, csak felpillantott, amikor James belépett. Dom előadást tartott a feszülten figyelő Billynek. A gyerek ijesztően fiatal volt, mosolygós kedves arca, tejföl szőke haja idegenül hatott ebben a társaságban. Alig tűnt idősebbnek Harrynél.
Jamesnek az ilyen fiatalok láttán, mindig eszébe jutott, egyáltalán nem bánja, hogy a fia nem követte a példáját. Azzal is tisztában volt, bármilyen erősnek tűnik is Cate, beleőrülne az aggodalomba, ha fia is katona lenne.
Még egy férfi üldögélt a teremben. A csendes David vékony, szinte törékeny testalkata megtévesztő volt, több küzdősportban is egymás után nyerte a versenyeket.
James még alig foglalt helyet az egyik fotelben, amikor Williams ezredes belépett. A többiekkel együtt újra felpattant, a kötelező tisztelgés után az ezredes intett, hogy leülhetnek.
– Gondolom, azt hitték, tovább tart a szabadságuk. Sajnos a gyilkosság Cooper Islanden a legrosszabbkor jött. Mivel a fegyverek innen, Red Lake-ből származnak, a Minisztériumból különengedélyt kaptunk adatgyűjtésre. Amint a felderítés jelentése megérkezik, bármikor indulhatnak.
Dominic szólásra jelentkezett.
– Mondja, hadnagy!
– Mi lesz a konkrét feladat, uram? – kérdezte Dominic felállva.
– Úgy tűnik, egy Hayworth nevű nagyvállalkozó kezében futnak össze a szálak. Be kell jutniuk a házába, és amint lehetséges, mindent kideríteni a fegyverekre vonatkozóan.
A hadnagy körülnézett a teremben, még nem ült le, újra megszólalt.
– Uram, lehetne még egy kérdésem?
Williams bólintott.
– Ez nem a teljes szakasz, uram.
– Jackson tábornok úgy gondolja, ehhez a feladathoz nincs szükség több emberre.
Dominic leült. Williams Jamesre nézett, a főtörzsőrmester felpattant.
– Igen, uram!
– Elkísérne egy darabon?
– Természetesen, uram.
James az ajtóhoz ment, kinyitotta az ezredes előtt, majd amikor Williams a folyosóra lépett, követte.
– Amiről beszélünk, egyelőre nem hivatalos. Szeretném, ha köztünk maradna – az ezredes komoly arccal nézett a főtörzsőrmesterre.
– Rendben, uram – hajtott fejet James.
– Mit gondol, Burt munkára fogható?
James meglepetten nézett a felettesére, Williams így folytatta:
– A Minisztériumból egy civil megfigyelő jelenlétét javasolták. Attól tartanak, esetleg lennének itt olyanok, akik elkennék az ügyet. A tábornok szerint Iversen megfelelő lenne a feladatra. Azt mondja, a miniszter előtt is ragaszkodik hozzá, hogy ő menjen magukkal.
– Nem tartják elfogultnak Burtöt, uram?
Williams nevetett:
– Maga szerint melyik irányba lenne elfogult, miután az ügyében a Minisztérium fokozott felügyelete mellett hozott elmarasztaló ítéletet a katonai bíróság?
James a fejét vakarta.
– Uram, megengedi, hogy ne nyilvánítsak véleményt?
– Megköszönném, James – Williams mosolygott. – Egyébként mi a véleménye, elvállalná?
– Alig várja, hogy dolgozhasson, uram.
– Ha beszélni szeretnék Burttel, otthon találom?
– Jelenleg Silent Beachen, egy hotelben tartózkodik, uram.
– Mielőtt hazaindul, kérem, adja meg Iversen elérhetőségeit az altisztnek.
– Igen, uram!
– Köszönöm, James, elmehet.

Silent Beachen a Forever Forrest legújabb létesítményében kevesebb résztvevővel ugyan, de vacsora után is folytatódtak a tréfás vetélkedők, ezúttal az étterem konyha előtti részén.
Kellemes zene szólt a hangszórókból, melynek ütemére összebújva táncolt néhány pár a tengerparti ablakoknál, többek között Thomas és Susan is.
Így Stefi egyedül üldögélt az asztalnál. Gondolatai Burt körül jártak, aggódott a férfiért. Elhatározta, hogy megkeresi. Elnézést kért Kirktől, amikor a fiú mellé lépett, hogy táncolni hívja, és sietve elhagyta az éttermet.
A félhomályos előtérbe érkezve észrevett egy tréningruhába öltözött férfit, aki épp akkor lépett ki a hallból az uszodába vezető folyosóra. Magas, szikár alakjából ítélve akár Burt is lehetett. A lány várt néhány pillanatot azon tanakodva, biztosan jól látta-e. Aztán úgy döntött, a legegyszerűbb, ha utána megy és megnézi.
Kilenc óra után az uszodában már csak a tartalékvilágítás üzemelt. Stefi körülnézett. A férfi a medence szélén üldögélt. A lány elindult felé, magas sarkú szandálja számára is túl hangosan kopogott a csempén. Amikor mellé ért, kezét a férfi vállára tette.
– Burt!  
A hangra Iversen felnézett. Stefi nem tudta eldönteni, hogy dühös-e vagy rosszul van, de tekintete megdöbbentette a lányt. A felőle áradó cigarettaszag is új volt, eddig ugyanis semmi jel nem utalt arra, hogy a férfi dohányozna.
– Ne haragudjon – motyogta zavartan Stefi. – Aggódtam magáért.
– Köszönöm, jól vagyok – mondta Iversen nem túl meggyőzően, felállt, és otthagyta a lányt.
Stefi most már végképp nem tudta eldönteni, hogy sajnálja-e vagy haragudjon rá. Az étterembe mindenesetre már nem volt kedve visszamenni. Felment a szobájába, és televíziót nézett.

 

Hatodik fejezet: 2023. február 5.

 

Túszok

Naptánc 4. fejezet – Megzavart álom

 

Kép: Pixabay

Stefi jóval nyolc óra után még a tükör előtt állt. A Marlene által annyira csodált, legújabb divat szerint készült miniruha tökéletesen simult karcsú alakjára, a bordó szín illett a hajához.
Még sem volt igazán elégedett, csak nézte magát, és úgy érezte, sírnia kell. A tükörből egy szexis fiatal nő nézett vissza rá. Egy kevés festék, egy elegáns ruha elég volt ahhoz, hogy felnőttnek tűnjön. Huszonhárom éves, már rég nem gyerek, de senki nem látja nőnek, csak ha megtagadja önmagát, és ledobja kedvelt, sportos ruháit…
Már a folyosón hallotta a zenét, és remegő lábakkal lépett az étterembe. Odabenn az a kép fogadta, amire számított, táncoló párok, az asztaloknál beszélgető csoportok.
Amikor észrevette a felé tartó férfit, még annál is idegesebb lett, mint előtte volt. Kamaszkorában rendszeresen elképzelte, hogy az iskolabálon melyik fiú kéri majd fel. Nos, akikre a legjobban vágyott, azok általában észre sem vették. Most azonban épp az állt előtte, arcán a meglepetés és a csodálat furcsa keverékével, akit kinézett magának.
– Jó estét! – szólt a férfi, kicsit meghajtva a fejét.
– Kérem, engedje meg, hogy bemutatkozzam. A nevem Burt Iversen – nem tréfált, határozottan komoly volt. Sóhajtott, és csak utána mosolyodott el:
– Azt hittem, már nem is jön – mondta kedvesen.
A fogadtatás zavarba hozta Stefit, a legőszintébben válaszolt:
– Nem tudtam, mit vegyek fel.
– Jól választott – a férfi elismerően mérte végig.
– Szabad megkérdeznem a nevét?
– Stefi, Stefi Márton – a lány zavartan mutatkozott be, arra számítva, hogy a férfi majd megjegyzést tesz a nevére, de úgy tűnt, nem tulajdonított neki jelentőséget.
– Meghívhatom az asztalomhoz? – Burt az asztal felé intett, ahol az első vacsoránál ült.
Amikor odaértek, kihúzta a széket Stefinek.
– Foglaljon helyet!
Miután a férfi is leült, néhány pillanatig csak nézték egymást. Aztán a lány zavarában az asztalra készített italokra pillantott. Burt félreértette, és udvariasan megkérdezte:
– Tölthetek valamit?
Stefi elmosolyodott, a fejét rázta.
– Tanít vagy tanul? 

Stefit szíven ütötte Iversen kérdése. Ezek szerint ez a férfi is fiatalabbnak tartja a koránál, ahogy általában mindenki, de legalább volt benne annyi tapintat, hogy burkolt formában érdeklődjön, nagykorú-e már. A lány kicsit ingerülten válaszolt:
– Egy könyvtárban dolgozom. És Ön mivel foglalkozik, netán nyugdíjas?
Burt megütközve nézett rá.
– Olyan természetű a munkám, amiről nem szívesen beszélek – bökte ki néhány pillanat múlva.
– Ugye, nem sírásó vagy kórboncnok? – kérdezte Stefi, megdöbbenést színlelve.
– Semmi ilyesmi – mosolyodott el Burt.
– Majd beszél róla, ha lesz kedve – vont vállat a lány, még mindig sértődöttnek tűnt egy kicsit.
Burt felállt, és megkérdezte:
– Táncolna velem?
– Örömmel – bólintott Stefi, szeretett táncolni, a nehezen induló beszélgetés pedig feszélyezte.
A táncosok részére az asztalok elhúzásával, a tengerre néző ablakok mellett alakítottak ki egy nagyobbacska területet. Kéz a kézben mentek odáig.
A férfi jó táncos volt. Stefi nem érezte, hogy vezetné, mégis úgy mozgott, ahogy Burt irányította. Jó volt együtt lépni vele, érezni a teste melegét. Jóleső nyugalom és biztonságérzet költözött a lány szívébe.
Egy mellettük elhaladó pár férfitagja véletlenül meglökte Stefit. Burt mindkét karjával szorosan átölelte, és magához vonta, hogy el ne essen. Stefi felnézett, a férfi zavartan nézett vissza rá, mintha nem is ott, és nem is vele lett volna.
– Ne haragudjon, ha tolakodó voltam. – Burt visszatért az illendő tánctartáshoz.
A zene egyik pillanatról a másikra hallgatott el. A pult mellett egy kopaszodó, szemüveges, alacsony férfi állt.  Szállodai emblémával díszített sötétkék zakót viselt, fehér nadrággal. Egy hajóskapitány paródiájának tűnt.
– Kedves hölgyeim és uraim! A nevem Edward Hays, a szálloda igazgatója vagyok. Szeretettel köszöntöm Önöket ezen a rendhagyó üdülésen. Köszönjük, hogy elfogadták a meghívásunkat! Mint bizonyára tudják, az ajándék része a napi háromszori étkezés, illetve a hölgyek részére egy-egy kezelés a mi kis szépségbarlangunkban. Remélem, szolgáltatásaink elnyerik majd tetszésüket, és jó szívvel ajánlanak bennünket ismerőseiknek. Tisztelettel köszönöm, hogy meghallgattak.
Stefi észrevette, hogy valami elterelte Burt figyelmét. Érdeklődve nézett rá, majd követte tekintetének vonalát. Az egyik asztalnál két férfi ült, az idősebbik, egy ősz hajú férfi felemelte ökölbe szorított jobbját, és hüvelykujját lassan végighúzta a nyakán, majd rávigyorgott a lányra.
– Ismeri? – kérdezte Stefi megrettenve.
– Igen, de nem lenne szabad itt lennie – suttogta a férfi sápadtan.
A zenét újraindították, de Burt inkább visszavezette Stefit az asztalukhoz, ahova távollétükben letelepedett egy fiatal pár. Burt kicsit meghajtotta magát a barna hajú, nevető szemű hölgy felé. Stefi katonásnak találta a mozdulatot.
Kölcsönös bemutatkozásuk során kiderült, hogy Yorkék nászutasok, és szombaton volt az esküvőjük, emiatt csatlakoztak később a nyaralókhoz. Thomas, az ifjú férj zavartan elnézést kért, hogy elfoglalták az asztalt, de Burt felemelt kézzel elhallgattatta.
– Négyesben talán még kellemesebben telnek majd az étkezések – mosolygott.
– Susan csak most, a szállodaigazgató beszéde után nyugodott meg, hogy biztos nem kerülünk kellemetlen helyzetbe a nászút végén – vigyorgott Thomas.
– Igenis féltem, és még most is félek – jelentette ki Susan. – Mert gyanúsnak találtam, hogy egyhetes üdülést ajándékozgatnak, teljes ellátással.
– Gondolom, bíztak a szálloda megnyitásában, és jó előre megrendeltek mindent. Nem tudhatták, hogy a vezetőség mégsem engedélyezi a megnyitót. Az ajándéknyaralással olyan hatást kelthetnek, mintha egy méregdrága reklámra költenének mindent, és nem kiszórnák a pénzt az ablakon – vélekedett Burt.
– Lehet, hogy egy valódi reklámhadjárat sem került volna nekik kevesebbe. Amikor felajánlották az üdülési lehetőséget, utánanéztem az Interneten a hálózatnak, bizony van egy-két hotel a világban, ami bőven visszahozza az itt elszórt pénzt – helyeselt Thomas.
– Attól tartok, Thomas kitűnő beszélgetőtársra talált a partneredben – súgta Susan Stefinek.
– Nem vagyunk együtt, csak itt ismerkedtünk meg – tiltakozott zavartan a lány.
– Helyes fickó, csapj le rá – súgta Susan, megsimogatva Stefi kezét.
– Jó éjszakát, hadnagy! – A köszönés fenyegető hangsúlya nem csak Burt figyelmét irányította az ősz hajú férfira, aki ebben a pillanatban állt meg az asztaluk mellett a társával. A vizenyős szürke szemekben izzó gyűlölet megdöbbentette Burt asztaltársait. Feszülten várták, mi történik.
Iversen felállt, a nála jó tíz évvel idősebb férfi fölé magasodott. Ekkor az ősz hajú mögött álló fiatalabb férfi tett néhány fenyegető lépést, de úgy tűnt, neki sem sikerült megijesztenie Burtöt, aki megkérdezte:
– Hogy kerültél ide, Walker?
– Próbáld meg kideríteni, amíg még nem késő… – vigyorgott gonoszul az őszhajú.
– Hölgyeim! – Walker meghajolt a két nő felé, majd társával együtt, kifelé indult az étteremből.
Burt mereven állva bámult utánuk, ökölbe szorított jobbja elfojtott indulatokról árulkodott.
– Kik ezek? – kérdezte York, a felesége kezét simogatva. Úgy tűnt, Iversen meg sem hallotta a kérdést.
– Telefonálnom kell – morogta és köszönés nélkül kirohant az étteremből.
Susan zavartan mosolyogva nézett Stefire.
– Hát, nem minden arany, ami fénylik. 

– Hallottátok, a fickó hadnagynak szólította?– Thomas ezt rendkívül érdekesnek találta.– Rendőr vagy katona? Nem mesélt neked semmit? – faggatta Stefit.
– Nem akart a munkájáról beszélni. Furán alakult ez az este, megbocsátotok nekem, ha most felmegyek a szobámba?
Susan megértően mosolygott:
– Találkozunk holnap a reggelinél.

Sokáig nem jött álom Stefi szemére, pedig az étteremből visszatérve azonnal lezuhanyozott és ágyba bújt. Iversen összetűzése a szürke szemű alakkal, majd a férfi hirtelen távozása felkavarta. Tucatnyi variációt végiggondolt, mi lehetett a két férfi nézeteltérésének az oka. Fantáziálgatásának köszönhetően csak nehezen aludt el, ráadásul egy álom hatására, melyben a vadnyugaton látta magát és tudta, hogy vár valakire, reggel fáradtan, merev végtagokkal ébredt.
Az étterem előtt kis híján összeütközött Burttel. Iversen a bejárat felé fordulva beszélgetett Klausszal. Amikor a férfi ráeszmélt, hogy útban van, hátra sem nézve elnézést kért, és már újra a gyerekre figyelt.  Bizonyára észre sem vette, hogy Stefi siklott el a háta mögött.
– Gyere, Klaus, visszakísérlek a szüleidhez – mondta a férfi, átkarolva a gyerek vállát.

A kisfiú egy közeli asztal felé mutatott, ahol az édesapja, Hermann Hessler egyedül ült.
– Csak ketten vagytok a papáddal? – csodálkozott Burt.
– Mhm. Gyere, egyél velünk – Klaus magával húzta.
– Az anyukádék?
– Elmentek hajózni, hogy Bernd tudjon rajzolni – mondta Klaus fanyalogva.   
Amikor az asztalhoz léptek, a fiú apja felállt, kezet rázott Burttel.
– Burt velünk eszik, oké, apa? – Klaus kihúzta a székét, és az apjára mosolygott. Hessler nem viszonozta a mosolyt, Iversenre pillantott.
– Klaus inkább, megyek a helyemre – Burt megfogta a gyerek vállát.
— Ne, már — vinnyogott Klaus.
– Foglaljon helyet – Úgy tűnt, Hermann ellenállását megtörte a hiszti lehetősége.
Iversen leült Klaus mellé, szemben az apával. Klaus egy kiflit nyújtott Burtnek a mellette lévő kosárból, és megkérdezte:
– Ugye, úszunk ma, Burt?
– A medencében fürödjünk vagy a tengerben, fiam?— mosolygott Hermann Klausra, figyelmen kívül hagyva a fiú Iversenhez intézett kérdését.
– Burt, elkísérsz minket a tengerhez? – a gyerek viszont, az apja szavait engedte el a füle mellett. Iversen finoman figyelmeztette a kisfiút, ha nem eszik, nem lesz elég ereje az úszáshoz.

Yorkék már a helyükön ültek, amikor Stefi a svédasztalról begyűjtött reggelivel helyet foglalt.
– Úgy tűnik, Burt megorrolt ránk valamiért az este – jegyezte meg Thomas, miután jó reggelt és jó étvágyat kívántak egymásnak. Stefi várta, hogy folytassa, de az ifjú férj helyett, mint lelkének másik fele, Susan szólalt meg:
– A kisfiúhoz ült le reggelizni.
– Jobban megértik egymást – mondta Stefi szomorú mosollyal.
Thomas rákacsintott.

Reggeli után Stefi ismét sétára indult az üzletsoron.
Ajándéktárgyakat nézegetett, séta közben fagyizott, és a zöldségesnél vásárolt egy nagy táska gyümölcsöt. Egy könyvesbolt keltette fel leginkább az érdeklődését. Mivel a szállodai újságárusnál nem talált kedvére való olvasnivalót, azonnal betért az üzletbe.
Kívülről nem is tűnt nagynak a helyiség, pedig jó pár gondola állt egymással párhuzamosan tele könyvvel, és körben, a falak mentén is polcok magasodtak.
Fojtott hangok, veszekedés foszlányai jutottak el hozzá, két férfi vitázott. Az egyik hang ismerősnek tűnt számára, arrafelé indult, mintha ott keresgélne. Amint felismerte a férfiakat, azonnal elsápadt. Az ősz hajú, vizenyős szemű ránézett.
– Maga az? – kérdezte, gonosz mosollyal a szája szegletében.
Stefi megszólalni sem bírt. Magában átkozta kíváncsiságát, amely ezúttal talán nagyobb bajba sodorta, mint egész életében valaha.
– Segíthetünk könyvet választani? – Lépett Walker a lány mellé.
– Nem, igazán köszönöm, boldogulok.
– És a hadnagy úr? Neki is keres valamit? – érdeklődött a férfi, megmarkolva Stefi karját.
– Mi köze hozzá? – vágott vissza a lány megrettenve és kitépte magát Walker markából, így azonban épp nekiesett a férfi fiatalabb társának.
– Lehet, hogy jobban ismerem az ízlését, mint maga. – Walker megsimogatta Stefi arcát, aki lélegezni is alig mert. Felszisszent, amikor a másik férfi fogta meg a karját, és maga felé fordította.
– Igazán tetszel nekem – mondta nyersen. Közben bal kezét a lány tarkójára csúsztatta, jobb karjával pedig átölelte a derekát. Stefi mindkét kezét a férfi mellének nyomta, és próbált kiszabadulni. – Hova sietsz? Ideges lesz a katona bácsi?
– Eresszen! Sikítok!
– Engedd el, Rogers – mordult a társára Walker. – Más dolgunk van!
– Ezúttal mehetsz, kincsem, de ne szaladj messzire, mert még játszunk egy kicsit – röhögött a férfi.

Stefi kopogtatás nélkül rontott be Iversen szobájába. A férfi a könnyes arcú lány láttán azonnal felpattant az ágyról, ahol addig pólóban és tréningnadrágban heverészett, és szinte egyetlen ugrással mellette termett.
– Kik ezek? – kérdezte a lány szipogva.
– Bántotta valaki? – Burt aggódva fogta meg Stefi kezét.
– Rogersnek hívják, a maga ismerősével volt.
– Walkerrel?
– Igen, a könyvesboltban.
– Walkernek tudomásom szerint börtönben kellene lennie, fegyveres rablásért és… – Burt elhallgatott, arcán megrándult egy izom, rövid csend után rekedten folytatta:
– A másikat nem ismerem, hasonszőrű lehet.
– Ő volt ott vele az ismerkedési esten.
– Sejtettem.
– Maga katona, Burt?
– Katona voltam… – Burt elhallgatott, és elfojtott dühvel megkérdezte: – Mit műveltek magával?
– Csak szorongatott, de amit mondott, megijesztett. Félek, bántani fognak.
– Elnézést kérek, hogy tegnap este udvariatlanul otthagytam magát. Telefonáltam a christowni rendőrségre, és bejelentettem, hogy itt láttam Walkert. Tudomásom szerint jelenleg Christownban kellene töltenie a börtönbüntetését. Ha nem tévedek, akkor gyorsan intézkednek. Ha ma estig nem történik semmi, akkor  más segítséget kell keresnünk. Visszakísérjem a szobájába?
– Nem, köszönöm, megnyugtatott, hogy beszéltünk – hárította el Stefi az ajánlatot.

 

Ötödik fejezet: 2023. január 29.

 

Titkok

 

Naptánc 3. fejezet – Találkozások

Kép: Pixabay

A vörös hajú, gömbölyded harmincas nő feltérdelt a franciaágyra, és alaposan végignézte a szétteregetett ruhákat.

– Mindent idekészítettél, Steph? – kérdezte barátnőjét, akinek két kislányos szőke hajfonata ide-oda reppent a vállán, ahogy pakolt a szekrényből. Stefi orra és két orcája enyhén szeplős volt, alakja vékony, majdnem kislányos.

– Miért, Marlene, szerinted ennyi ruha nem elég egy hétre? Nyaralni megyek, nem költözöm!

A kis helyiségbe, ami valamikor kamra vagy gardrób lehetett, még az előző lakó varázsolta bele a franciaágyat, feltehetően darabokra szedve, majd odabent újra összeszerelve. Igaz, hogy a tolóajtós szekrényből így csak az ágyon térdelve lehetett kirakodni, viszont kialakult egy négy oldalról zárt, kényelmes kis kuckó.

Amikor Marlene először járt barátnője albérletében, kijelentette, hogy talán még egy atomtámadást is túlélne, aki idebújik.

Most a ruhákat vizsgálgatta, félredobálta a pólókat, topokat, sortokat.

– Hoppá, ez csak a két nyári ruha! Ugye, nem akartad itthon hagyni azt a cuki kis bársony miniruhát, baba? – kérdezte a vállpántos, impresszionista festményekkel díszített vászonruhákat méregetve.

Stefi kivette a szekrényből, és a vállfával együtt az ágyra dobta a barátnője által hiányolt mélybordó alkalmi ruhát.

– Erre gondolsz? – kérdezte bizonytalanul.

– Erre ám! – Marlene végigsimított a puha anyagon.

– Istenem, egyszer vehetnék fel ilyen cuccot! Figyelj a melltartót se felejtsd el hozzá, ez úgy jó, ha egy kicsit megemeled. Tudod... – Marlene kihúzta magát, gömbölyű mellei alá nyúlva csábosan mosolygott.

Stefi most már hangosan nevetett, és barátnőjéhez vágott egy törülközőt.

– Miért nem jössz velem? – kérdezte aztán hirtelen.

– Mi ketten, egy franciaágyon? – Marlene döbbenten nézett a szőke lányra.

– Itt is aludtál már – értetlenkedett Stefi.

Marlene átölelte a vállát:

– Persze, amikor festettek nálam. Figyelj, Steph, ez most a te heted lesz. Tudom, nekem ajánlották fel a helyet, de hát Bob elment – húzta fel sértetten a vállát. – Menj el, kérlek! Kapcsolódj ki! Nem lesz még egy ilyen lehetőséged, Teljes ellátást és szállást kapsz egy reklámhadjárat miatt.  Ha nem akarsz, ne fogj pasit. Fagylaltozz, fürödj a medencében, sétálj a tengerparton. Teljesen mindegy, baba, csak élj egy picit! – Marlene szinte könyörgött. – Gyönyörű vagy, de olyan, mint egy hajas baba. Ragyogjanak végre ezek a zöld szemek.

– Köszönöm, Marlene, köszönöm – ölelte át Stefi barátnője nyakát.

 

Burt a reptérről félnégy körül érkezett meg a szálloda halljába, mint kiderült a legrosszabb időpontban: az előtér zsúfolva volt utazótáskákkal, bőröndökkel és emberekkel. Az arcokon várakozás, izgalom ült. A levegőben repkedő hangok és szavak kavalkádjából furcsa mondatok és párbeszédek születtek.
Egy középkorú asszony nagy halom táska mellett állt az egyik oszlop előtt, idegesen tördelte a kezét. A férje bizonyára a pult előtt kígyózó sorban állt, a szobakulcsra várva. Burt tovább figyelte. A nő egyre türelmetlenebbül tekintgetett a bejárat felé. Ezek szerint, akit várt, visszamehetett valamiért a kocsihoz, és most nem találja. Szörnyű kínos, ha otthon felejtették.
Keserves sírásra figyelt fel. Két év körüli kislány zokogott sorban álló édesanyja mellett, aki Katie-nek szólította, és simogatással próbálta megnyugtatni. A gyerek elszántan ragaszkodott, ahhoz, hogy anyukája a karjába vegye. A kezét nyújtogatta, és a nő lábát ölelgette.
A fiatalasszony Burtre pillantott, kedves arca fáradt és szomorú volt, a rúzsa elkenődött. A nagy hátizsák bizonyára húzta a hátát. A férfi rámosolygott, de ő zavartan elfordult, és ölbe vette a síró gyermeket, aki erre azonnal megnyugodott.
Burt visszanézett az oszlopnál álló nő felé, ő már megkönnyebbülten mosolygott, egy férfi lépett be az ajtón, két nyolc év körüli kis sráccal. Még egyszer annyi táskát cipeltek, mint, amire az asszony vigyázott.
Burt saját, nagy méretű sporttáskájára pillantott, aztán újra szemrevételezte a kulcsra várakozók hosszú sorát, felsóhajtott. A táskát a vállára akasztva a bár felé indult. Az újságos stand mellett elhaladva megállt, és a kínálatot böngészte. Árultak néhány könyvet is, nagyrészt romantikus, szerelmes csemegéket a nyaraló hölgyek számára, de feltűnt neki egy ismert sci-fi író újonnan megjelent regénye, és egy kasszasiker horrorfilm könyvváltozata is. Végül csak egy sportmagazint és egy politikai gazdasági hetilapot választott ki.
Az újságok között keresgélt egy lány is. A férfi húsz évesnek vélte, szőke haja az ujjatlan topból kivillanó vállára, és kis méretű fehér hátizsákjára omlott. Ahogy ellépett mellette, Burt megérezte a parfümjét, üde gyümölcs illata volt. Stefi felnézett a férfire, tekintetük egy pillanatra összekapcsolódott. Végül lány zavartan elfordult, gyorsan lekapta a hátáról a zsákot, kifizetett egy női magazint. Aztán felemelte a bőröndjét, és hátra sem nézve elindult a recepció előtt várakozók sora felé.
Burt rendezte az újságok árát, és bement a bárba. A pult mögött álldogáló két alkalmazotton kívül csak egy fekete bőrű idős úr üldögélt az ablak mellett, és félálomban bámulta a tengert. Burt ásványvizet rendelt, aztán a fémlábú kerek asztalkák egyikénél helyet foglalva az újságokat böngészte.
Nem tudta, mennyi idő telt el, amikor feltűnt neki, hogy kezdenek szállingózni a vendégek, laza, kényelmes ruhákban, mosolyogva, beszélgetve. Burt összeszedte az olvasnivalóit, és a recepciós pulthoz indult, már csak négyen-öten várakoztak ott.
Amikor, a formaságok rendezése után, belépett az első emeleti szobába, őszintén meglepődött az igényes és elegáns berendezés láttán.
A barna és a zöld különböző árnyalatai uralták a helyiséget, de mivel a tapéta halványsárga volt, nem tűnt sötétnek. Az ajtóval szemben a hatalmas ablak a tengerre nézett.  Jobb kéz felől egy széles heverő nyújtózkodott, ablak felőli végén éjjeli szekrénnyel a másikon tükrös ajtajú ruhásszekrénnyel. Az ággyal szemben állt egy dohányzóasztalka, két öblös fotellel, az asztal felett pedig, falra szerelt karos állványon egy kitűnő márkájú tévé. A közelebbi fotel mellett nyílt a fürdőszoba ajtaja.
Burt letette táskáját a fotel mellé, sportzakóját a háttámlára terítette, majd leült, levette világos vászoncipőjét. Lábujjaival végigsimított a sötétzöld szőnyegen. Hirtelen rossz érzése támadt, fogalma sem volt, mihez kezdjen magával.

 

Miután Stefi Silent Beach-en elfoglalta a hotelszobát, azonnal megbánta, hogy nem ragaszkodott Marlene társaságához.

A franciaágyas, tágas szoba két emberre várt. Kíváncsian belesett a fürdőszobába, ott is mindenből duplán volt, két pár törülköző, két vastag, puha frottírköntös, két vizes pohár. A lányra elemi erővel tört rá a magány érzése. Aztán eszébe jutottak Marlene biztató szavai: képzelje el, hogy nincs egyedül.

Elmosolyodott, kamaszkora bálványait próbálta felidézni. Zenészek, sportolók, színészek arca villant fel előtte. Aztán eszébe jutott a fekete hajú, sötét szemű férfi, aki a szálloda halljában az újságos standnál mellé lépett. Miközben a női magazinokat válogatta, lopva figyelte. Na igen, az a fajta volt, aki sosem választaná őt. Az ilyen jóvágású férfiak általában magas, hosszú combú, manöken alkatú hölgyekkel mutatkoznak.

– Oké, Marlene – jelentette ki hangosan Stefi. – Őt választom.

Az ágyra tette a bőröndjét, kicsapta a fedelét, szép lassan, az időt húzva kipakolta ruháit a szekrénybe. Táncolva lépkedett a puha zöld szőnyegen az ágytól a szekrényig. Néha elszökdelt az erkélyig, ágaskodva kinézett az utcára. Az volt az egyetlen bánata, hogy nem a tenger hullámzott előtte. Pedig amikor látta, hogy a recepciós a huszonhármas kulcsot készítette elő, nagyot dobbant a szíve. Idén épp a huszonharmadik születésnapját ünnepelte, megörült a különös véletlennek.

– Rendben, lemondok a jó kilátásról – egyezkedett a szálloda jó szellemeivel –, ha finom lesz a vacsora.

Az üres bőröndöt nézte, aztán a magas szekrényt.

– Na, most hol vagy, te szépszemű? Fel kellene tenni a bőröndömet. – Csak egy röpke pillanatig töprengett, aztán húzni kezdte a dohányzóasztalt. A szőnyeg egy kicsit felgyűrődött, mire a szekrényhez ért, de legalább a bőröndöt a kiválasztott helyre tehette. Utólag kezdte vizsgálgatni a parkettát, attól félve, hogy az asztal lába megkarcolta, de szerencsére nem vett észre sérülést. Mélyet sóhajtott. Felhasalt a hatalmas ágyra, olvasgatni kezdte a magazint, amit vásárolt. Valójában sem a főzési tippek, sem a kozmetikai tanácsok nem érdekelték, kezdett megéhezni.

 

A vacsoraidő nehezen jött el, Burt addig a televíziót kapcsolgatta, és az újságokat lapozgatta.
Mielőtt az étterembe indult volna, lezuhanyozott. A krémszínű fürdőszoba sem okozott számára csalódást. A szálloda emblémájával hímzett fehér fürdőlepedőt és kéztörlőt terítettek a kád szélére. Az ajtóra erősített akasztón fürdőköntös lógott, Burt csak futó pillantást vetett rá, és elmosolyodott. Nem az ő stílusa volt.
Az öltözködésen nem sokat törte a fejét, visszavette vászonnadrágját, amiben ideérkezett, és egy tiszta fehér pólóba bújt.
Az étteremben bőven volt szabad hely. Tudta, hogy az emberek nagy része általában az egész nyaralás során ugyanahhoz az asztalhoz ül le, amit először kiválasztott. Az ablak mellett jobb kéz felől üldögéltek leginkább, ő a konyha előtti rész felé indult, ahol még minden asztal üres volt.
Amint helyet foglalt, mellette termett egy fiatal pincérlány, közölte, hogy a vacsorához jár egy pohár bor vagy üdítő. Ha mást szeretne, a szobaszámra írják a fogyasztást, de azonnal rendezheti is. Tonicot rendelt, aztán nyugodtan várakozott. Már előtte volt a vacsorája, amikor megjelent az ajtóban a gyümölcsillatú, szőke lány. Burt biztos volt benne, hogy az ablakhoz ül. Ezúttal tévedett. A lány felé indult, és egy közeli asztalhoz telepedett le, igaz, úgy hogy kilásson az ablakon. 

 

Amint Stefi helyet foglalt, mellette termett egy fiatal pincérlány. Ásványvizet rendelt a vacsorához. Alig bírta lenyomni a torkán a krumplipürét, olyan zavarban volt. Magában átkozta Marlene tanácsait és saját esztelen ötleteit. Azért néha lopva a férfira nézett. Egyértelmű volt, hogy valakije indián lehetett, erről tanúskodtak a vonásai, sötét bőre és fekete haja, melyet rövidre nyíratott, akár a katonák. Pár falat után a lány úgy érezte, már nem is éhes, gyorsan megitta vizet, megtörölte a száját, és visszarohant a szobájába.

 

Burt a tekintetével követte a lányt, ahogy sietős léptekkel elhagyja az éttermet. Amikor tányérja kiürült, átment a bárba, de nem ült le, a hátsó üvegajtó felé tartott, mely egy széles folyosóra nyílt. Kíváncsi volt, hova vezet. Gyors léptekkel áthaladt az asztalkák között és a folyosóra lépett. Szemben öltözők nyíltak, balra pedig egy kétszárnyú ajtón át ki lehetett jutni a partra, a hotel napozóágyaihoz. A hatalmas elkerített területen az alacsony vendéglétszámnak megfelelően, csak keveset készítettek elő a fekhelyekből, nagy részük összecsukva, összekötözve hevert a fal mentén.

Burt meg sem állt a tengerig. A homokos parton levette a vászoncipőjét, és sétára indult. Nem zavarta, hogy egy-egy jobban kicsapódó hullámtól vizes lesz a nadrágszára.

A parton csak néhányan sétáltak, leginkább párok. Látott kiskamasz elsőszerelmeseket, feltűnt neki egy idős fehérhajú hölgy és egy kopaszodó úr is, akik szorosan összekulcsolták az ujjaikat.

Lassan sötétedett és kellemesen hűvös szellő fújdogált. Könnyedén kijuthatott volna a szállodák közül a kisvárosi utcákra, de nem volt kedve a nyaralók szórakozóhelyek után kutató, nyüzsgő forgatagához csatlakozni. Hallgatta inkább, ahogy a visszahúzódó hullám simogatja a homokot. A kicsapó víz éles csattanására egy nyugodt suttogás válaszolt, mintha nyugtatni próbálná a hangoskodó, nyughatatlan tengert. Már éjfél is elmúlt, amikor visszatért a szobájába.

 

A reggel Burtöt újra a tengerparton találta, ezúttal úszni indult.

Amikor egy óra múlva visszafelé tartott a hotelbe, éles füttyszó hallatszott. A férfi csodálkozva nézett fel. Az egyik első emeleti erkélyen észrevett egy fiút. Intett a srácnak.

– Te itt laksz, ugye? – kiabált le a kölyök.

Burt bólintott.

– Lemehetek hozzád?

A férfi meglepődött.

– Megyek vissza a hotelbe, majd találkozunk az étteremben, ha a szüleiddel reggelizni jöttök.

– Még alusznak. Szeretnék kérdezni valamit.

– Mindenképpen szólj valakinek, ha lejössz.

– Majd kiírom a tükörre mama rúzsával. Várj meg! Fontos. – A gyerek eltűnt az erkélyről.

Burt nem bírta visszafojtani a nevetést, egyre kíváncsibb volt, mit szeretne tudni a kölyök. Belépett a kapun, az öltözők felé tartott, amikor a szaladó gyerek feltűnt a folyosón, már messziről integetett. Burt a kezét nyújtotta a srácnak, amikor az lefékezett előtte. A kisfiúnak nagyon tetszett a gesztus, és komoly arccal kezet rázott vele, még a nevét is megmondta:

– Klaus Hessler vagyok.

– Burt Iversen. Miben segíthetek neked? – kérdezte a férfi, hasonlóan komolyan.

– Vannak itt cápák? Láttál cápát?

– Szerintem nincsenek cápák. Amikor kiúsztam, nem találkoztam velük.

– Messzire úsztál?

– Messzire.

– A bójákon túl?

– Igen, de neked nem szabad.

– Áááá! – a fiú mérgesen legyintett. – Be sem mehetek a vízbe. Ezért akartam veled beszélni. A tesóm, Bernd fél a cápáktól, és csak a medencében mer fürdeni, így én sem mehetek a tengerbe miatta. Beszélnél a szüleimmel, hogy itt nincs cápa, hadd fürödjek.

Burt zavartan nevetett.

– Ez nem ilyen egyszerű. Nem hiszem, hogy a szüleid hallgatnának egy vadidegen emberre.

– Te nem vagy idegen, a barátom vagy, nem?

– Köszönöm a megtiszteltetést… Figyelj, Klaus, beszélek a papáddal, ha találkozom vele.

A fiú töprengett.

– Kitaláltam valamit – mondta csillogó szemmel.

Burt semmi jóra nem számított, de azért bólintott.

– Te jó úszó vagy. Látom rajtad – hízelgett Klaus.

– Fogadjunk, hogy a papám veled kiengedne! Bernd meg nem érdekel.

Burt nagyot nyelt.

– Beszélek a papáddal, rendben?

– Aztán úszhatok veled?

– Majd a szüleid eldöntik, jó?

Klaus beletörődve bólintott.

– Letusolok és átöltözöm – Burt az öltöző felé intett.

Klaus alaposan végigmérte.

– Mész az edzőterembe is? Elkísérhetlek?

– Klaus, várj egy kicsit – csitította Burt a fiút.

– Megvárhatlak itt?

– Jó, várj meg.

Amikor Burt pólóban, rövidnadrágban kijött az öltözőből, a fiú az ajtó mellett támaszkodva várta.

– Na, mehetünk a terembe?

– Klaus, én most nem készültem az edzőterembe. Majd valamikor lejövünk ide.

– Ezt ismerem – Klaus a fejét ingatta. – Le akarsz rázni, igaz?

– Ne sértődj meg, nem erről van szó. Sokat úsztam, kellemesen elfáradtam, ma reggel elég volt ennyi. Semmit nem szabad túlzásba vinni.

– Találkozhatunk még?

– Megbeszéljük, Klaus, a 14-esben lakom, egy szinten veletek.

– Reggeli után?

– Rendben! Visszakísérlek a szobátokhoz, jó?

 

Stefi magával vitte az étterembe a hátizsákját, hogy reggeli után azonnal felfedezőútra indulhasson a szállodasoron.

A parton haladt végig. Az egyik hullámtörő sárga-vörös díszburkolattal borított járdában folytatódott, ami egy hangulatos kis üzletsorra vitt. Már sokan sétálgattak, főleg gyerekekkel. Az éttermek még zárva voltak, a cukrászdák kerthelyiségeiben kezdték rendezni az asztalokat, a lány a mobilját kereste a hátizsákban, fél tíz volt. Stefi észrevette, hogy az egyik fagylaltozó előtt már sorban állnak. Néhányan pedig már a kis asztalokhoz is leültek. A fagyiról még a legnagyobb hidegben is képtelen volt lemondani, nem hogy egy ilyen forró nyári délelőttön, habozás nélkül beállt a sorba. A kínálatot böngészte, amikor egy kisfiú mögé lépett, miközben hangosan magyarázott valakinek:

– A rohamosztagos részek a kedvenceim.

– Sokszor láttad már a filmet? – a kellemes mély hang hallatán Stefi egy pillanatra hátrafordult, és zavartan ismerte fel a jóképű félvért a hotelből.

– Igen. De olvasni is szeretek. Sok könyvem van, főleg autós meg állatos.  És szeretek állatkertbe járni.

Stefi közben elmakogta a nyári munkás diáklánynak, hogy mit kér, mögötte szerencsére annyira belemerültek a beszélgetésbe, hogy észre sem vették. Zavarában viszont kehelybe, és nem tölcsérbe kérte a fagyit, így kénytelen volt leülni. Egy közeli asztalhoz ereszkedett le, háttal a sornak.

Burt a tárcájáért nyúlt, amikor Klaus megszólalt:

– A mamám azt mondta, feltétlenül hívjalak meg! Így illik, ha már a nyakadba varrtam magam.

– Kedves a mamád. Kérsz nekem egy tonicot?

– Te szereted ezt a keserű löttyöt? – húzta el a száját Klaus.

– Szomjúság ellen nagyon jó.

– Én fagyikelyhet veszek.

Stefi megkönnyebbülésére Burt épp neki háttal ült le, a kisfiút pedig nem érdekelte semmi az evésen és beszélgetőtársán kívül.

A lány fagylaltozás közben egy kicsit szégyenkezve ugyan, de érdeklődve hallgatta beszélgetésüket.

– Miért nem játszol a testvéreddel? – érdeklődött Iversen a fiútól.

– Bernddel? – Klaus legyintett:

– Vele nem lehet, állandóan rajzol. „Meglátod még művész lesz belőle!” a mama szokta ezt a papának mondani, és olyankor csöpögősen néz Berndre.

– Hogyan? – kérdezte Burt, közben a poharáért nyúlt.

– Tudod, olyan… így – Klaus letette a kanalat, két karját párhuzamosan a tányérja mellé fektette, oldalra fordította a fejét, tágra nyitotta a szemét, és szaporán pislogni kezdett.

Stefinek először a kisfiú arckifejezésén kellett mosolyognia, aztán majdnem hangosan felnevetett, amikor Iversen köhögni kezdett. Klaus iménti előadása megnevettette a férfit is, aki épp rossz ütemben ivott. Klaus nem volt ennyire tapintatos, hangosan kacagott. Amikor Iversen végre megszólalt, fojtott hangon érdeklődött Klaustól:

– Te nem szeretsz rajzolni?

– De, űrhajókat meg harcosokat. Egyszer téged is lerajzollak majd.  Jó?

– Igazán?

– Aha!

– És mi leszek?

– Hát, talán kalóz. Félszemű! Ugye, nem baj? – úgy tűnt, Klaus nem örült volna, ha Burt nem egyezik bele ebbe az apró finomításba.

A férfi a fejét rázta.

– Délután elmegyünk moziba?

A kisfiú kérdése után rövid szünet állt be a beszélgetésbe, aztán Iversen kicsit ingerülten így szólt:

– Ezt meg kellene beszélni a szüleiddel. Mit szólnál, ha délután inkább lemennénk az edzőterembe?

– Először nézzük meg, mit játszanak, és utána megbeszéljük, jó? – Klaus kapkodva kikanalazta a fagyija maradékát, és felpattant.

A férfi néhány pillanattal később követte, saját poharán kívül felvette az üres fagyiskelyhet, és azt is visszavitte a pulthoz. Klaus türelmetlenül várta, a kis kerítésen túl.

Stefit nem vették észre. A lány utánuk nézett. A látvány, ahogy a vézna kisfiú büszkén lépkedett felnőtt barátja társaságában ismét mosolyra késztette.

 

Burt az edzőterembe igyekezett a Klausszal megbeszélt találkozóra, amikor a szálloda portása intett neki, és kedvesen közölte, hogy Ruth Dalton keresi telefonon.

A fejét ingatva lépett be a fülkébe, ahová a férfi átkapcsolta neki a vonalat.

– Anya? – szólt bele a kagylóba.

– Én vagyok, Burt!  Milyen a szállás?

– Kitűnő.

– Jól érzed magad? Minden rendben? – Ruth nem tudta, vagy nem akarta leplezni aggodalmát. – Hallottál róla, mi történt Cooper Island-en?

– Ma szerencsére még nem volt időm bekapcsolni a tévét.

– A Red Lake-i támaszpontról lopott fegyverekkel lőttek le néhány ismert vállalkozót.

– Megoldódik, anya, ne aggódj!

– Neked biztos nem kell odamenned? – Ruth sóhajtott.

– Anya, furcsa helyzet számomra is, de annak az időszaknak vége. Hamarosan lesz új munkahelyem, és minden megváltozik.

– Többé már nem kell aggódnom érted? – kérdezte az asszony reménykedve.

Burt nevetett.

– Nem hiszem, anya, hogy te tudsz nem aggódni.

Ekkor már Ruth is nevetett.

– Már nem zavarlak tovább. Felhívhatlak még?

– Este hívj, akkor általában a szobámban vagyok. Szeretlek, anya! – Burt letette a telefont.

Az edzőterem előtt Klauson kívül egy másik kisfiú is várt rá.

Bernd volt, Klaus testvére. Érdekes páros voltak, Klaus az átlagosnál soványabb, a másik fiú pedig az átlagosnál kövérebb. Mégis megdöbbentő volt közöttük a hasonlóság.

– Szia, Burt! – Klaus arca felragyogott, amikor meglátta a férfit, felnőttesen kezet rázott a vele. Bernd félénken méregette Iversent, és valami köszönésfélét motyogott.

– Hello, fiúk! – Burt Berndnek is kezet nyújtott. A kisfiú kézszorítása bátortalan volt, és gyorsan hátralépett.

A teremben Burt megmutogatta a fiúknak a gépeket, bemelegítő mozdulatokat és gyakorlatokat is tanított nekik. Miközben lassan Bernd is feloldódott, úgy elszaladt  az idő, hogy kis híján lekésték az ismerkedési est miatt hat órára előrehozott vacsorát.

 

 Negyedik fejezet: 2023. január 22.

 

Megzavart álom

 

Naptánc 2. fejezet – Ellentétek

Kép: saját

Ruth sóhajtva tette le a dolgozat utolsó oldalát a dohányzóasztalra. „A beavatási szertartások lélektani és jogi következményei” című munka írója az egyik kedvenc tanítványa volt. A fiú nehéz témát választott. A természeti népek harcosavatási szertartásaitól indítva eljutott a kollégiumi és kaszárnyabeli ugratásokig. Ruth-nak őszintén tetszett a dolgozat, de tartott tőle, hogy személyes érintettsége miatt, esetleg elfogultan ítéli meg.
Odakinn már sötétedett. A napnyugta azon szakasza volt, amikor az ember nem tud dönteni, lámpát gyújtson-e vagy sem, s ha végül mégis megteszi, attól sem lesz világosabb. Ruth felállt a fotelből, és az ablakhoz lépett, kinézett a kertvárosi utcára, a kanyarban épp ekkor tűnt fel a férje, Frank ezüstszürke BMW- je.
Amikor Ruth meghallotta, hogy nyílik a bejárati ajtó, kisétált az előtérbe. Frank meglepődött, hogy az asszony az ajtóban várt rá, de a szokásos szertartás részeként megcsókolta az arcát. Imádta vöröses barna bőrének bársonyosan puha érintését. Gyengéden végigsimított félhosszúra nyírt, még alig őszülő, kékes fényű fekete haján.
– A nappaliba viszem a kávéd – mosolygott férjére, az olívzöld nadrágot és halványsárga blúzt viselő asszony.
Frank általában a konyhában fogyasztotta el szokásos délutáni kávéját. Ezért miután kezet mosott, és besétált a szobába, gyerekes várakozás uralkodott el rajta. Felesége, néhány pillanat múlva már hozta is a virágmintás csészét, a kerek kistányéron, és letette fotelben üldögélő férje elé, a dohányzóasztalra. Az irodai löttyök után a Ruth készítette eszpresszó valódi élményt jelentett Frank számára. Megfelelő hőmérséklet, kellő mennyiségű cukor, és végül egy kocka csokoládé beleolvasztva: fogyasztásra kész bájital – így nevezte. Ezzel a bókkal még ma is zavarba hozta Ruth-t.
– Vendégünk lesz, Frank – mondta halkan az asszony, és lassan leereszkedett a henger alakú puffra, szemben a férjével.
– Igen? – Frank várakozva nézett a feleségére, mélyen belélegezte a kávé illatát, majd csodára várva a szájához emelte a csészét.
– Meghívtam Burtöt vacsorára – suttogta az asszony.
A férfi színpadias mozdulattal tette vissza az asztalra a csészét, a hatás kedvéért, de azért vigyázott, nehogy a hófehér terítőre fröccsenjen a fekete folyadék. Nem mintha zavarta volna, hogy foltos lesz a terítő, egyszerűen csak nem akarta, hogy Ruth mással foglalkozzon.
Kellemes meglepetésre számított, erre a legborzalmasabb estének néz elébe.
– Frank, egy éve nem volt itthon, még karácsonyra sem hívtam meg, mert Te nem akartad… Tegnap volt a születésnapja és végre ismét dolgozni fog. Egy sportklubban tanít.
– Igazán? – kérdezte Frank, és kelletlenül felhúzta a szemöldökét.
Ruth átnyúlt az asztal felett. Frank habozott, de az asszony könyörgő tekintetét látva, végül megfogta felesége kezét.
– Nem értem, miért gyűlölöd őt – suttogta az asszony.
– Az utolsó időszak, amit velünk töltött borzasztó volt, és csakis miattad. Nem hallgatott rám, pedig én mindent megtettem. Nekem fájt látni a könnyeidet. Dühített, hogy hallgattál, amikor késő éjjelente vagy ha éhes volt, megjelent. Hogy milyen állapotban, arról inkább ne beszéljünk, ugye? És ne említsük azt sem, hogy egyetlen vasat sem adott neked.
– Ebben a házban benne van Burt pénze is… de ez most nem számít, csak az, hogy a fiam. Már csak én vagyok neki.
– Értelek, Ruth – bólintott Frank beletörődve.
– Kérlek, próbálj türelmes lenni vele!
Frank megszorította a karcsú kis kezet, és rámosolygott Ruth-ra. Gyönyörködve figyelte a feleségét. Ruth őslakos asszony volt, kissé kiugró járomcsontja még inkább kiemelte gyönyörű, sötétbarna szemeit. „Ki hinné, hogy már elmúlt ötvenöt éves?” – gondolta Frank büszkén. Mindketten túl voltak már egy-egy fájdalmas kapcsolaton, amikor egymásra találtak. A férfi megözvegyült, az asszonyt pedig elhagyta a férje. Frank újra és újra átérezte, milyen kincsre lelt.
A meghitt pillanatot a csengő hangja törte meg.
– Ez ő – Ruth felállt.
Frank látta rajta, hogy ideges, érezte a keze remegését, ahogy lassan kihúzta az övéből. A férfi is felállt, hogy az ajtóhoz induljon. Általában ő nyitott ajtót a vendégeknek, de Ruth most megállította:
– Ne! – kérte. – Én akarom.
Az asszony kifelé indult, Frank követte. Figyelte, ahogy Ruth kinyitja az ajtót.
Fekete farmert és sötétkék pólót viselő, magas, harmincas évei közepén járó férfi álldogált a küszöbön.
– Jó estét – szólalt meg Frank a nappali ajtajából.
Burt biccentett, aztán belépett. Ruth megölelte a fiát.
– Kisfiam – sóhajtotta.
Frank önkéntelenül elmosolyodott, az asszony alig ért a fia melléig.
– Az étkezőben vacsorázunk – mondta Ruth, és átkarolta Burt derekát.
Frank utánuk indult, az ajtóban megtorpant egy pillanatra. Ruth gyönyörűen megterítette az asztalt. A fehér étkészletet vette elő, amelyet még karácsonykor is csak hosszú vívódás árán tett fel az asztalra. Ruhaszalvétákat és fényesen ragyogó poharakat készített a tányérok mellé.
Ruth megsimogatta Burt kezét. Így látszott, hogy a fia bőre csak egy árnyalatnyival világosabb, mint az övé. Az asszony egy rövid ideig még ott álldogált Burt mellett, mintha attól félne, hogy megszökik.
– Hozom a vacsorát – mondta aztán, és átment a konyhába. Frank utána bámult.
Ekkor tűnt fel neki, hogy Ruth kicserélte a két helyiséget elválasztó ajtó függönyét. Levette azt, amit ő ajándékozott neki egy üzleti útja után, és valami régi, indián szőttest tett fel, amit ki tudja, hol őrizgetett eddig.
Burt úgy nézett körül, mintha nem is itt élt volna évekig.
– Foglalj helyet – szólt Frank szárazon.
A fiatalember a konyhaajtóval szemközti szék felé indult. Ezzel meglepte Franket. Sokat veszekedtek azon, hogy ki üljön az előszoba ajtóval szemben, az asztalfőre. Frank érkezéséig az a szék Burté volt, de amikor elvette Ruth-t, az idősebb férfi úgy érezte, a családfő helye őt illeti. Burt elfogadta volna végre az új felállást?
Miután mindketten helyet foglaltak, Frank leplezetlenül méregette a fiatalembert. Fekete haját most ismét egészen rövidre nyíratta, talán hízott egy kicsit, mióta Frank nem látta, de a férfi még mindig soványnak találta az arcát.
Ruth egy nagy méretű ovális tállal egyensúlyozva lépett be az étkezőbe. A tál közepére sült hússzeleteket fektetett, melyeket sült zöldségekkel rakott körbe.
Frank hol a fiút, hol az anyát nézte. Burt arcvonásait Ruthtól örökölte. Ahogy az édesanyjára mosolygott, a fiatal férfi tekintetéből ugyanolyan melegség sugárzott, mint ami az asszonyéból szokott. Franknek különös gondolata támadt: vajon Ruth is tud annyi gyűlölettel és haraggal nézni valakire, mint a fia.
Az asszony az asztal közepére tette a tálat. Majd Burt tányérjáért nyúlt, keze megállt a levegőben.
– Nyugodtan, drágám – mondta Frank kedvesen.
A következő pillanatban legszívesebben visszavonta volna a szavait, megdöbbentette a saját viselkedése, hiszen néhány perce még haragudott erre az alakra.

Vacsora után a nappaliban üldögéltek, miközben a televízióban néhány tökéletes férfi egy tökéletes nőt próbált foglyul ejteni. Burt belefeledkezett a jelenetbe.

– Édesanyád említette, hogy már egyre kevesebb gyógyszerre van szükséged – jegyezte meg Frank a kanapén ülve.

Burt bólintott. A fotelben foglalt helyett, karjait a karfákon pihentette, kényelmesen hátradőlt. Frank ritkuló őszes hajába túrt. Képtelen volt levenni tekintetét a széles vállú, hosszú lábú fiatal férfiről. Burt az édesanyja felé fordult, aki közéjük lépett, hogy kistányérokat tegyen az asztalra. 

Amikor az asszony ismét magukra hagyta őket, Franket egyre jobban feszélyezte a kínos csend, újra próbálkozott: 

– Anyád azt is mondta, hogy tanárként dolgozol. 

A fiatalember meglepetten nézett rá: 

– Ha minden jól megy, a jövő hónapban edzőként kezdek egy sportklubban. 

– Azt hittem, már munkába is álltál. 

Burt vállat vont. 

– Jobb lenne minél előbb, nem? Szükséged van értelmes elfoglaltságra. Jobb, ha nincs időd a kudarcaidon töprengeni… – Frank tudta, hogy nem a megfelelő  kifejezéseket használta. Ruth az ajtóban álldogált, mozdulatlanná dermedve várta Burt válaszát. A fiatal férfi tekintete egy pillanatra elborult, de aztán nyelt egyet, és nagyon halkan ennyit mondott: 

– Igen. 

Ruth sóhajtott, a fiára mosolygott. 

– Készítettem neked narancstortát, és vettem egy kis apróságot is. 

– Köszönöm – Burt hálás tekintetett vetett az anyjára. 

– Hozom a tortát – Ruth csak néhány másodperc eltelte után indult kifelé. Úgy tűnt, fél kettesben hagyni a férfiakat. 

– Mit szólsz ehhez? – Frank a képernyő felé intett, ahol most egy kopaszodó idősebb úr beszélt. Elkezdődött az Esti Híradó. 

– Az afrikai törzsi zavargásokra gondolsz? 

 Frank bólintott. 

– Neked is menned kell?  

– Már nem vagyok katona, Frank, – Burt kezdte elveszíteni a hidegvérét. 

– Ja, igen mindig elfelejtem, hogy már arra is alkalmatlan vagy! 

Burt elsápadt, lassan felállt. 

Frank tudta, ezúttal túl messzire ment, felpattant a kanapéról. 

– Burt! – Ruth kiáltása egy rémült anya kiáltása volt, aki attól fél a fia valami megbocsáthatatlant készül elkövetni. Az ajtóban állt a tortával, melyen három nagy és három kicsi gyertya égett. 

Burt keserű arccal nézett az édesanyjára, aztán visszafordult Frank felé. 

– Én megpróbáltam, sajnálom. Tudod, Frank, ha érdemesnek tartanálak rá, lehet, hogy behúznék egyet  – morogta megvetően. 

Lassan kifelé indult, ahogy elhaladta az idősebb férfi mellett, vállával kicsit meglökte. Frank megrettenve nézett fel rá, de Burt már nem fordult meg. Az édesanyja elkeseredett arccal lépett el előle, nem merte tartóztatni. Aztán a becsapódó bejárati ajtó hangja egyértelművé, tette, hogy a fiatalember elment.

Ruth letette a tortát az asztalra, és lerogyott a fotelbe, két kezét a szája elé emelve mereven bámult maga elé. 

– Mi szükség volt erre? – kérdezte, néhány gyors lélegzetvétel után. 

– Nem kellett volna meghívnod. 

– Nem jutott még eszedbe, hogy itt is lakhatna? 

– Nekem sem kell itt laknom feltétlenül… – Frank ezúttal nem tudott tekintettel lenni Ruth érzelmeire, minden további magyarázat nélkül kiment a szobából. Az első este volt, ötéves házasságuk során, hogy mindketten itthon tartózkodtak, de nem együtt mentek be a hálószobába. 

Éjszaka volt, amikor Frank felébredt, Ruth nem aludt mellette. Nem tudta, hogy a felesége egyáltalán lefeküdt-e már és újra felkelt vagy este óta virraszt valahol a lakásban, a fiáért aggódva. 

Az előszobából fény szűrődött be az ajtó alatt. A férfi felkelt, kinyitotta az ajtót. Ruth hátát a falnak támasztva a telefonasztalka mellett ült, még mindig a sárga blúz és a zöld nadrág volt rajta. 

– Miért nem alszol? – kérdezte Frank. 

– Nincs otthon, nem ment haza – suttogta az asszony. 

– Aggódsz miatta? 

– Persze, hogy aggódom.

– Ezek szerint, Te magad sem bízol már benne. 

– Beteg volt, Frank, nagyon beteg. 

– És miért lett beteg, Ruth?! Mert sosem tudta, mi a fontos, és a megszállottsága miatt elveszítette a családját.

– Frank! – Ruth szinte sikoltott. 

A férfi döbbenten bámult rá, néhány pillanatig csak nézték egymást. 

– Ne haragudj – súgta Frank. 

– Többet nem beszélünk róla – jelentette ki Ruth színtelen hangon. – Az én fiam, az ügyei rám tartoznak. Meghívom majd ide, ha nem leszel itthon, mert ez még mindig az ő otthona is. Ketten építettük fel. Hálás vagyok, amiért kifizetted a jelzálogot, de ez nem jogosít fel arra, hogy őt kidobd innen. Őszintén szeretlek, Frank, de a fiamat is szeretem. Ismerem őt. Azok után, amin keresztülment, szüksége van rám. És nekem is szükségem van rá. Legyél velem, ahogy eddig, de fogadd el, hogy a lelkem kettéosztottam. 

Frank letérdelt az asszony elé, megsimogatta az arcát, aztán felsegítette. 

– Fürödj meg! Aztán próbálj végre pihenni.

– Burt – szólt a szobába lépő negyven év körüli szőke, teltkarcsú asszony. Felemelte a szőnyegre csúszott takarót, és a fotel karfájára terítette.Mosolyogva nézte a fiatalembert, ahogy kanapén ülve félmeztelenül alszik, lábait átnyújtva a fotelbe. Újra a nevén szólította, Burt erre már feleszmélt.

– Szia, Cate – mondta álmosan mosolyogva.

– Tudtál aludni? Nem volt túl kényelmetlen? – az asszony leült Burt mellé, aki átölelte a vállát.

– Rég aludtam ilyen jól.

– Be kellett volna menned Harry szobájába – csóválta a fejét Cate.

A férfi hitetlenkedve nézett rá.

– Egy tizenhét éves fiú birodalmába költözzek be, a tudta nélkül?

– Csak aludtál volna az ágyában – vont vállat Cate

– Gondolom, nem te takarítod a szobáját? – Burt a nő arcát fürkészte.

– James kifejezetten megtiltotta… – Cate elsápadt. – Ugye, nem azt akarod mondani, hogy nekem kellene?

– Jaj, dehogy – nevetett a férfi. 

Az asszony csípőre vágta a kezét, és úgy kérdezte: 

– Te mit tartottál tizenhét évesen a szekrényedben? 

– Egyenruhát és pornómagazint. Más nem nagyon fért el a kollégiumi szekrényben – tette hozzá Burt. 

– Most már biztos körülnézek Harrynél – mondta az asszony mosolyogva, aztán testvéri mozdulattal megsimogatta Burt karját. – Örülök, hogy hozzánk jöttél. Sajnálom, hogy James nincs itthon, neked is jobb lett volna.

  – Attól féltem, soha nem érek ide. Sok csábító hely van az idevezető úton. – Burt felállt, és hajtogatni kezdte a takarót. 

– Készítettem reggelit, főztem teát is – közölte Cate könnyed hangsúllyal, hogy oldja Burt zavarát. – A fürdőbe betettem egy kék csíkos törülközőt.

 – Köszönöm, Cate, azonnal megyek.

 

Cate a mosogatógépnél álldogált, amikor Burt felöltözve, nedvesen csillogó hajjal belépett.

– Mit mondtál, mikor jön haza James? – kérdezte a férfi, leülve a terített asztalhoz.

– Csak holnap este. Amióta Harry is eljár vele horgászni, egyre gyakrabban vagyok egyedül. Jól el vannak ketten, én már nem is hiányzom nekik – mosolygott az asszony bánatosan.  

– Ha te is elmentél volna velük, ki lett volna, aki megvigasztal?

– Jaj, Burt, nem jó ez így! Senkid sem volt azóta. 

– Itt vagytok nekem ti

– Tudod, hogy nem így értettem.

Burt vállat vont.
– Ki maradna velem, ha megtudná az igazságot?
– Sosem tudod meg, ha magadba zárkózol. Te itt maradtál, Burt, velünk vagy, a barátaiddal. Menj újra emberek közé. Élj!

– Hagyjuk inkább, Cate! – Burt kivett egy szelet kenyeret a kosárból, aztán a szalámi szeleteket és tojás karikákat vizsgálgatta a tányérján.

– Jó, ne haragudj! Egyél csak. Jó étvágyat! – Az asszony kinyitotta a mosogatógép ajtaját, és kiemelt néhány tányért.

– Mint egy hotelben, esküszöm – Burt a kenyérre fektetett néhány szelet szalámit.

– Ó, majd’ elfelejtettem! A hotelről jutott az eszembe. Jamesnek felajánlottak egy üdülési lehetőséget. Egy újonnan épült tengerparti hotel népszerűsíti magát, de a meghívás sajnos csak egy személyre szól – Cate nagyot nyelt. – Azért van egy apró kis szépséghibája a dolognak, ugyanis a kivitelező hibája miatt gond van a felső szintekkel. Emiatt nem nyithattak meg az idei szezonra. Nincs kedved pihenni egy kicsit? Silent Beachen van.

Burt elgondolkozva vizsgálgatta a szendvicsét.

– Ugye nem azt akarod mondani, hogy a fejünkre szakad a ház?

– Jaj, Burt! A Forever Forrest szállodalánc új létesítményéről van szó, a műszaki átadás megtörtént, nem találtak semmi problémát. Az egyik tulajdonosnak viszont valami nem felelt meg esztétikailag, és lefújta az ünnepélyes megnyitót. Állítólag eltértek a belső kialakításra vonatkozó kötelező előírásoktól.

– Egy ilyen kényes-fényes helyre akarsz engem elküldeni? – nevetett Burt.

– Itt a cím, meg a telefonszám, holnapután indulhatnál. James már elintézte a repülőjegyet is, mire rájött, hogy csak egy személynek szól a meghívás. – Cate a hűtő tetejére állított fonott kosárkából egy névjegy formájú kártyát halászott elő.

– Harryt nem érdekli?

– Egy hét Gina nélkül, megőrültél? Különben is mivel foglalkozhat egy magányos gimnazista egy hotelben?

– Köszönöm, Cate, meggondolom. – Burt a farzsebébe csúsztatta a névjegykártyát.

– Itt maradsz ebédre?– kérdezte az asszony kedvesen.

– Nem terhellek tovább.

– Egyedül vagyok, Burt, nem zavarnál, örülnék neked. Segíthetnél bevásárolni. Aztán lenne még valami…

– Na, mond! – a férfi gyanakvó tekintettel vizsgálgatta a nő arcát.

– A tegnap éjszakai vihar félig letört egy ágat a diófáról, lefűrészelnéd nekem? Félek, rádől a hátsó teraszra.

Burt nevetett.

– Óh, ti nők!

– Hello!
A harsány kiáltásra Cate előbújt a konyhából. A férje és a fia végre hazaértek.
Harry akrobatamutatványok segítségével igyekezett megszabadulni a cipőjétől, a hátizsákja a bejárati ajtó előtt hevert.
– Már másodszor hűlt ki a vacsora. Azt hittem, előbb hazaértek. Apád?
– Beáll a kocsival a garázsba.
– Menj mosakodni, addig újra melegítem az ételt.
Cate megvárta, míg Harry eltűnik a fürdőszoba ajtó mögött, csak aztán szaladt vissza a konyhába. Épp a mikroba tett egy szépen megrakott tányért, amikor félelmetes hang hallatszott:
– Fel a kezekkel!
A következő pillanatban, a feleségével egykorú, nagydarab szőke férfi már ugrott és elkapta a tányért, mielőtt az a járólapra esett volna. A borsó, a rizs és a répa ezerfelé hullott, jutott belőle Cate hajába, a kőre, a mosogatóba.
– Megvesztél, Jim? – mérgelődött az asszony.
Jim csak nevetett, átölelte a feleségét, szerette volna megcsókolni, de Cate tiltakozott, és azt mondta:
– Bolond vagy!
Mikor végre sikerült asztalhoz ülniük, Cate elmesélte, hogy Burt náluk járt, aztán hozzátette:
– Remélem, jól érzi majd magát.
– Csak rajta múlik – mosolygott James.
– És velünk mi lesz a szabadságod alatt? – faggatta Cate.
– Szeretnék veled elutazni, kettesben – James Harryre nézett. – Ugye, nem haragszol, fiam?
Harry kajánul elvigyorodott.
– Nem fogok félni. Használhatom a kocsit?
James bólintott.
Megszólalt a telefon, a férfi felállt, és átment a nappaliba.
– Dr. Dalton? – hallatszott be a konyhába meglepett hangja.
Cate a férje után sietett. Jim az asszony láttán kihangosította a telefont. Ruth Dalton feldúlt hangját meghallva, Cate iszonyú dühös lett Burtre.
– Elnézést a zavarásért, de maguk az egyetlen reményem. Nem tudnak valamit a fiamról?
– Tegnap még itt ebédelt, és csak utána indult haza – válaszolt Cate nyugodt hangon.
– Rendben volt?  – Ruth hangja elcsuklott.
– Természetesen!
– Köszönöm, nagyon köszönöm! – Dr. Dalton hangja már nyugodtabbnak tűnt. Még egyszer elnézést kért, aztán letette a kagylót.
James halkan megszólalt:
– Elmegyek Burthöz.

A csengetésre Burt kelletlenül felkelt a franciaágyról, nehezen szakadt el a televíziótól, ahol épp egy autóversenyt közvetítettek.
Kihátrált a szobából a négyzet alakú előtérbe, itt azonban az ajtónyitáshoz már hátat kellett fordítania a képernyőnek. Az ajtóban James állt.
– Gyere be – Burt visszaballagott a szobába, James követte.
– Rosszkor jöttem – jegyezte meg a képernyőre pillantva.  Ennek ellenére nem zavartatta magát, kínálás nélkül helyet foglalt a fotelben.
Burt visszafeküdt az ágyra.
A következő félórában egyikük sem szólt. James egyszer felállt, kiment a konyhába, a hűtőhöz, és egy üdítővel jött vissza. Amikor egy szőke nő jelent meg a képernyőn, megszólalt:
– Cate mondta, hogy átvetted az ajándékutat. Örülök.
– Beszéltem velük, teljes ellátást adnak, így még én is megengedhetem magamnak.
– Majd rendeződnek a pénzügyeid is  – nyugtatta James – Felhívtad édesanyádat?
Burt a fejét rázta.
– Ne kezdd újra. – James hangja ostorként csattant.  – Dalton nem ér ennyit! Eleve utált téged, számomra ez már rég nyilvánvaló. Édesanyád miatt talán nem vettél erről tudomást, de most már nem dughatod homokba a fejed. Egyébként miatta vagyok itt, szegény megőrül az aggodalomtól. Nálunk érdeklődött utánad.
– Hagyj békén – kérte Burt, minden erő nélkül.
– Beszélj édesanyáddal, kérlek. Tárcsázzak én? – James felállt.
– Ülj vissza! – Burt lassan felemelkedett az ágyról.
– Tudtam, hogy nem csalódom benned – James mosolygott.

Harmadik fejezet: 2023. január 15.

Találkozások