Csillagjáró 18. fejezet – A csend ölelésében 1.

Kép: NightCafe

Stefi nem értesítette a szüleit, hogy hazautazik. Indulás előtt többször hívta Burt mobilját, de folyton az automata válaszolt, hogy a hívott szám nem elérhető. Ha egyedül lett volna aznap a repülőtéren keresett volna egy járatot, ami a legközelebb viszi a rezervátumhoz, de két dolog is visszatartotta. Nem akarta magát nevetségessé tenni a többiek előtt azzal, hogy mégsem utazik, és valami gyerekes dac is dolgozott benne Burttel szemben. Ha a férfi elküldte, ő nem fogja magát visszakönyörögni.

Zoltán úgy gondoskodott róla, mintha az apukája lenne, persze a csoport vezetőjeként a többiekre is odafigyelt.  Peti egész tűrhetően viselkedett. Ez azt jelentette, hogy kerülte Stefit. A lány feltételezte, hogy a feltűnő távolságtartással épp az érdeklődését szerette volna újra felkelteni. Eddig bizony nem sok lány utasíthatta vissza a közeledését.  Világos kék pólója belevágot, kidolgozott bicepszébe, formás mellizmain megfeszült a vékony anyag. Rövidnadrágja és túraszandálja között is dagadtak az izmok. Vitathatatlanul impozáns látvány volt, ragyogó kék szemével, simára borotvált formás koponyájával és elbűvölő mosolyával.
Stefi azonban Burtre várt, még úgyis, hogy tisztában volt vele, a férfi azt hiszi, csak három nap múlva utazik. Elképzelte, ahogy a várakozók között felé tart. Puhán lazán lépkedve, nem olyan darabosan, mint Peti.  És ő tudta csak, hogy pólója alatt, lapos hasa csupa izom... Egy alkalommal bement hozzá Christownba, amikor edzést tartott a kollégáinak, és látta, hogy vékonysága ellenére magánál jóval izmosabb férfiakat küldött padlóra, a tapasztalatainak és a tudásának köszönhetően.

– Nekem szól ez az elbűvölő mosoly, vagy máshol jársz? – Peti kérdése a legrosszabb pillanatban ért el hozzá. Már majdnem csúnyát mondott, de szerencsére a megszólaló hangos bemondó épp őket figyelmeztette.

A bécsi repülőtéren Zoltán felesége várt rájuk, egy kisbusszal. Krisztina talán harminc éves lehetett. Rövid, fekete hajú, észbontó alakú nő volt, szűk miniszoknyát és spagetti pántos topot viselt.

Stefit maga mellé ültette, és egész Budapestig mesélt, rekedtes, határozott hangján, miközben a férfiak hátul bóbiskoltak.
Stefi a repülőút végén tudott csak elbólintani, és azóta émelygett, amióta a leszállás előtt az egyik utaskísérő kedvesen figyelmeztette, hogy kapcsolja be a biztonsági övet.

Elképesztően fáradt volt, de annyira feszült, hogy majd felrobbant. Attól félt, soha többet nem fog tud aludni. Ráadásul a hányingere is egyre erősebb lett. Épp időben álltak meg egy benzinkútnál, hogy elérje a mosdót. Amikor visszaült az autóba, már valamivel jobban érezte magát,  és a társalgás is könnyebben ment.

Krisztiről útközben kiderült, hogy fodrászszalonja van. Férfiak, nők jártak hozzá vegyesen, és mivel bármilyen frizurát elkészített, elég sajátságos vevő köre alakult ki. A vendégkörnek köszönhetően, a nyitás után egy évvel egy jó barátja tetováló szalont nyitott a szomszédjában.

Miután Budapesten mindenkit hazafuvaroztak, Stefit elvitték magukhoz. Zoltán azonnal megmutatta neki, hol találja a telefont, hogy felhívhassa Egerben lakó szüleit.

Közben Kriszti, aki látta rajta, hogy valami nagyon nem stimmel körülötte, rávette, hogy töltsön nálunk néhány napot, mielőtt hazaindul.

Burt kopogtatás nélkül nyitott az irodába, Laura azonnal elkapta a tekintetét a monitorról, és csodálkozva megkérdezte:

– Te nem szabadságon vagy?

– Megváltoztak a dolgok.

A lány kíváncsian végigmérte, tekintete megállapodott bekötözött karján. Úgy tűnt, mintha megcsóválná a fejét, aztán a mozdulat megakadt, és aggódva megkérdezte:

– Stefi jól van?

Burt vállat vont, majd ingerülten hozzátette:

– Fogalmam sincs! Van valaki Jacknél?

Laura zavartan az apja irodája felé intett. Burt ezt úgy értelmezte, hogy bemehet, és egy erőteljes kopogás után azonnal benyitott.

Jack vadászlak hangulatú irodájában halk zene szólt, egy tenor énekelt. Burtnek fogalma sem volt, kicsoda.

– Jó napot, Jack! – biccentett könnyedén az öregnek, aki felállt az íróasztaltól, és elindult felé.

Magas, ősz hajú főnöke már elmúlt hetvenhét éves. Azóta látszott meg rajta valódi kora, amióta orvosai közölték vele, hogy cukorbeteg, és fogyókúrára kényszeríttették.

– Jó napot! Na, mond, mi bánt! – tért azonnal a lényegre, miközben hellyel kínálta Burtöt, a sötétbarna bőrkanapén. Ő maga szemben ült le, az egyik öblös fotelbe.

Egyikük sem kedvelte a köntörfalazást, a tettek emberei voltak, épp ezért alakulhatott ki közöttük a munkakapcsolatnál mélyebb, baráti viszony.

Jack rengeteg fegyveres szolgálatot ellátó embert megismert a rendőrségnél eltöltött évek alatt, és később a saját vállalkozásában. Tökéletesen tisztában volt vele, hogy Burt azon kevesek egyike, akik számára a problémás múlt nem veszélyforrást jelent, hanem tájékozódási pontot. Amikor felajánlotta neki a részesedést a cégben, egy olyan embert látott, aki képes volt mindent elveszítve felépíteni egy új életet. Kíméletlen volt önmagával és másokkal. Mivel ismerte az ital és gyógyszerek veszélyes keverékét, mindig megtalálta a hangot a nehezen kezelhető, sokszor szenvedélybeteg, ámde dúsgazdag ügyfelekkel is. Akadt néhány ügyfél, aki indián származása miatt nem szívesen dolgozott volna vele, és másik testőrt kért. A Spalding Team alapítója ilyenkor rendszerint ajtót mutatott, és elküldte a kedves érdeklődőt másik céghez.

Ahogy egymással szemben ültek, Jack most egy kicsit aggódva figyelte az emberét. Bal alkarját vastag kötés borította, arca fáradt, nyúzott volt. Ez nálunk nem volt szokatlan, ám megtört tekintete nem fizikai fájdalomról, sokkal inkább valami mély, lelki gyötrődésről árulkodott. 

– Gondban vagyok – jelentett ki Burt, hosszú hallgatás után. Megdörzsölte az állát, melyen most kiütközött a borosta. Ahogy a legtöbb indiánnak, a szakálla nem lett volna túl erős, ennek ellenére rendszeresen borotválkozott. Borotválatlansága egy újabb adalék volt Jack Spalding számára, hogy itt bizony nagy a baj.

– Szeretném meghosszabbítani a szabadságom, mert el kell utaznom Magyarországra.

Jack beleegyezően bólintott.

– Rendben. Ha elintézted az ügyeid, átvehetnéd Sal helyét a Wild Horses mellett.

– Szeptemberig?

– Igen.  Bécsbe, jó lenne, ha már te mennél, aztán Berlin, Stockholm, Párizs és London. Utána jöttök haza.

Burt töprengett egy pillanatig, végül beleegyezően bólintott.

– Akkor most mondd, mi a baj!  – bíztatta az öreg.

– A rezervátumból eltűnt néhány értékes rituális használati tárgy. Sajnos a magyarokon kívül nem volt ott más idegen. Az unokatestvérem, Vic megkért, hogy kísérjem el.

– Stefi nem tart veletek?

– Stefi már elutazott, Jack. Csúnyán összevesztünk, és hazament.

Jack felállt. Az asztalához lépett. Felhajtotta a közepén álló díszes fadobozt. Két szál cigarettát vett ki belőle, Burtnek nyújtotta az egyiket, majd a zsebéből előhúzott öngyújtóval tüzet adott.

Burt a sztrádán autózott, Pearl Creek felé. Késő este volt már, gondolatai az elmúlt napok eseményei körül forogtak. 

Amikor együtt vacsorázott Viccel az édesanyáéknál, Ruth nem vette tudomásul, hogy Stefi elutazott.  Azt javasolta a fiának, hogy adja el christown-i lakását, és vegyen helyette egy házat a városban, ahol Stefivel és a gyerekeikkel majd kényelmesen ellakhatnak. Burtnek sem kedve, sem ereje nem volt tiltakozni, így Ruth már a ház berendezésére is tett javaslatokat. Vic pedig jókedvűen csatlakozott hozzá.

Burt kénytelen volt beismerni, hogy kapcsolata Stefivel kezd hasonlítani a lány által kedvelt romantikus filmekre. Ha éppen nem dolgozott, időnként leült vele a  televízió elé. Ilyenkor belepillanthatott a szinte mindig hosszú hajú főhősnő és kockahasú, ragyogó kék szemű barátja életébe, ami nem volt más, mint félreértések láncolata, szolid erotikával fűszerezve. Végeredményben sosem haragudott a kockahasú főhősökre, mert jó hatással voltak az éjszaka hátralévő részére...

Amikor a telefonja jelzett, mosolyogva szólt bele:

– Iversen.

– James vagyok. Reméltem, még nem alszol.

– Kocsiban vagyok.

– Hívtalak a saját telefonodon, de csak az automata dumál.

– Elvesztettem a rezervátumban, ezen a cégesen mindig elérsz.

– Dolgozol?

– Pearl Creek-be megyek a cuccaimért.

– Visszaköltözöl a lakásba? – kérdezte James döbbenten, de nem hagyott időt a válaszra, már folytatta is:

– Elhúzod a csíkot, kipakolsz Stefi tudta nélkül?

Burt sóhajtva magyarázta:

– Utána megyek. Nincs más ruhám Christownban, csak amit a rezervátumból hazahoztam, a nagy sporttáskám is Pearl Creekben van.

– Elrepülsz Budapestre?

– James, nem szállnátok le rólam? Marlene majd leharapta a fejem, most te ellenőrzöl telefonon…

– Ha fiam ment volna keresztül mindazon, amin te, egyetlen perc nyugtom sem lenne miatta. Érted? A barátaid vagyunk. Azért mert már nem találkozunk minden nap, és nem együtt visszük vásárra a bőrünket, azért még nem felejtettünk el. Alextől kellett meg tudnom, hogy Stefi elment. Nem emlékszem, mikor hívtál fel utoljára. Mindig rosszat jelent, ha te hallgatsz… Egyszerűen aggódtam.

– Köszönöm, James! Nem tudom, Alex mit mesélt neked, de volt némi félreértés köztünk Stefivel. Úgy gondoltam, jobb, ha hazamegy még az esküvő előtt, hogy eldöntse valóban…

– Te hülye vagy! Egy emeletes barom. Jó hogy a gyűrűt nem kérted vissza tőle. Mit gondolsz, mit érezhetett az a szegény kislány miután közölted vele, hogy esküvő ide, esküvő oda, tűnjön a büdös francba?!

– Hagyjuk, James! Ha azt mondom, igazad van, békén hagysz?

 – Rendben – mondta James – Ha hazaértél, hívj vissza! Kíváncsi vagyok, mi történt a rezervátumban.

– Oké – fejezte be Burt egy gombnyomással a beszélgetést.

Csillagjáró 17. fejezet – Minden út... 2.

Nightcafe

 

Burt ahogy hazaért a christowni repülőtérről, ledobta a csomagokat. Töprengve álldogált néhány pillanatig a telefon mellett, de aztán végigdőlt az ágyon.  Úgy érezte, csak az imént aludt el, amikor megszólalt a csengő.

Az órára pillantva látta, hogy tíz óra van, káromkodott egyet. Aztán a szobát bearanyozó napfény rádöbbentette, hogy nem csak két órát aludt, ahogy hitte, hanem egy hosszú éjszakát.

Sóhajtva az előszobába ballagott, és kinyitotta az ajtót. Stefi barátnője, Marlene szinte feldöntötte, ahogy elvágtatott mellette. 

– Beszédem van veled – jelentette ki a vörös hajú gömbölyded szépség, amikor Burt végre utolérte a szobában. A nő kézitáskájába nyúlt és egy dobozt nyomott a döbbenten álló férfi kezébe.

– Tessék!

Burt figyelmesen megnézte a terhességi tesztet, aztán ledobta a dohányzóasztalra.

– Gratulálok, Marlene, neked és Alexnek is.

A nő a fejét rázta.

– Tévedés! Én gratulálok neked. Legalábbis, remélem. Ez csak a csomagolás. Az összes kukát feltúrtam a lakásban, de úgy vélem, nem véletlenül vitte magával. Stefi nálunk aludt, mielőtt elutazott New Yorkba. Amikor takarítottam, akkor találtam meg, beszorulva az éjjeli szekrény és az ágy közé. Szóval szerintem apa leszel, és ideje utána menned annak a hülye libának – hadarta Marlene, majd sóhajtva leroskadt a fotelbe. – Nem értelek benneteket. Nem ismertem még két embert, akiknek ennyire szükségük lett volna egymásra, mint nektek. Nem láttam szebb párt nálatok Figyelsz? – felpattant, Burt elé ugrott, alig ért a melléig, de a férfi hátralépett. – Most menekülsz, mi? Hogy a fenébe találhatsz ki olyan baromságot, hogy elküldöd gondolkodni, hogy szeret-e eléggé? Persze, hogy szeret! És te szereted? Megbízol benne? Magad miatt félsz vagy miatta? Könnyebb lenne, ha itt hagyna? Persze, hogy könnyebb. Esténként egyedül leülnél a téve elé, és nem kellene attól félned, hogy akit szeretsz, azzal történik valami. Egy első osztályú hím, mint te, nem meri bevallani, hogy fél. Mert félsz, ugye?

– Ugye, tudod, hogyha nem te lennél, már rég szájon vágtalak volna – mondta Burt rekedten.

– Na, végre! – toppantott egyet piros papucsos lábával Marlene, és gyorsan kapkodni kezdte a levegőt, amiről eddig mintha megfeledkezett volna. – Végre kimutatsz valamit az elfojtott érzéseidből. Na, szóval irtó dühös vagyok, hogy nekem kell közvetítenem kettőtök között. Ráadásul még hazudtál is neki. Éppen te. Azt mondtad neki, hogy estére visszaértek az unokatesóddal… De én rájöttem! Azért mondtad neki, hogy lesz lehetősége elköszönni tőled, hogy összepakoljon, és ne tudjon visszakozni. Rohadt nagy taktikus vagy, tudod? Ezt a seregben tanultad, vagy magadtól tudsz ilyen szemét lenni? Ne nézz így rám. Befejezem. Stefi úgy utazott el, mint egy zöld citrom és ne hidd, hogy te olyan jól nézel ki. Nyúzott vagy, kissé szürke, nem olyan szép, üde barna, ahogy megszoktalak. Jól látom, be vagy kötözve? Mi a fenét csináltál a karoddal?

– Marlene – mondta Burt ijesztően halkan és lassan. – Hova utazott Stefi?

Marlene felvetette a fejét, és úgy tett, mint aki elszántan gondolkodik.

– Nem vagyok jól, esküszöm – a férfi leült az ágy szélére. Marlene melléhuppant, és átölelte a derekát.

– Ne haragudj! Most már látom, de annyira szeretlek benneteket. Stefi pedig teljesen kész volt, amikor elutazott.

– Mondd már, hogy  hova utazott?

– Hova utazott? Ahova küldted. Tegnap elrepült New Yorkba, ma pedig haza Magyarországra

– Ma? – kérdezte Burt döbbenten, és amúgy is sápadt arca még szürkébb lett. – De hát, arról volt szó, hogy kilencedikén…

– Tudom, de a srác, aki hívta, összekeverte a dátumokat.

Burt elvette a papírdobozt a dohányzóasztalról, és idegesen játszadozni kezdett vele, megkérdezte:

– Nem mondott neked semmit?

Marlene a fejét rázta.

– Amíg neked nem tudja elmondani, szerintem hallgatni fog. – Simogatta meg szeretettel a férfi karját.

Ekkor újra megszólalt a csengő.

– Ez nem igaz – morogta Burt, és nehézkesen felállt.

Ám ekkor Vic már be is lépett a szobába.

– Hello, testvér – mondta bocsánatkérően. – Nyitva maradt az ajtó.

– Ez nem igaz – nyögte Burt újra, és fáradtan megdörzsölte a homlokát. Aztán kiballagott a fürdőszobába.

 Közben Marlene és Vic bemutatkoztak egymásnak, és azonnal beszélgetni kezdtek. Visszatérve Burt az unokatestvére arcát fürkészte.

– Te mit keresel itt? – kérdezte, és elfordulva levette gyűrött pólóját. Marlene leplezetlen csodálattal méregette karcsú, izmos felsőtestét.

– Repülünk Budapestre – jelentette ki Vic, a legnagyobb természetességgel.

Burt belezuhant a fotelbe, Marlene tapsikolni kezdett.

– Ti biztos, hogy csak most ismerkedtetek meg? – hitetlenkedett Burt, és két kézzel hosszú hajába túrt, majd a térdére könyökölt.

– Sajnálom, de eltűnt néhány tárgy a közösségi házból.

– Azt hiszed, hogy Stefi vitte el? – Burt olyan hévvel ugrott fel, hogy Vic hátrahőkölt.

– Dehogy! De ő az egyetlen ismerős, aki segíthet.

– A vendégeidre gondolsz?

– Ki másra?

Burt a fejét ingatta, majd fáradtan visszaült a fotelbe.

– Nem tudom. Stefi új barátja, nem valami szimpatikus, de  ilyet nem feltételeznék még róla sem. Zoltánt pedig régóta ismered.

– Épp Zoltán miatt lenne jó, ha ott lennél. Hogy vádolhatnám meg akár őt, akár a többieket. Kellemetlen helyzet – sopánkodott Vic, és leült az ágyra, szemben Burttel. – Igazad volt. Fürge Szarvast és az asszonyát, Stevie Morgant találtad meg. Jane majdnem sírva fakadt a boldogságtól és a csodálattól, amikor visszamentünk és leereszkedtünk a barlangba.  Javasolni fogja a tanácsnak, hogyha a használati tárgyakat kiemelik, a két koporsót hagyják ott, és temessék be a víznyelőt, végleg. Szeretne egy kis emlékművet is. Azt kérte, mondjam meg, hogy ami veled történik, teljesen természetes, és ne lepődj meg semmin. Hallgass a megérzéseidre! Úgy gondolja, hogy amikor találkoztunk, tényleg láthattál valakit az úton – tette hozzá és várta Burt reakcióját.

– Fürge Szarvast? – kérdezte a férfi hitetlenkedve.

– Fürge Szarvast.

Marlene, eddig kíváncsian hallgatta őket, de most már nem bírta, és közbekérdezett:

– Láttál egy igazi szellemet?

Vic elmosolyodott. Burt felállt.

– Ha megkérlek benneteket, most békén hagynátok egy kicsit? – kérdezte.

Marlene Vicre nézett, aztán Burthöz lépett, és megpuszilta az arcát.

– Hívj fel, ha rendbe tette a gondolataidat – kérte és olyan lassan ballagott ki a szobából, mint aki várja, hogy visszahívják, de Burt mélázva becsukta utána az ajtót, és Vic már mögötte állt.

– Én is megyek.

– Itt csak ez a duplaágy van, sajnálom, de felhívom anyámat – ajánlotta Burt.

– Elkéstél, már nála hagytam a cuccaimat. Kérte, hogy gyere át estére – Vic mosolyogva lépett ki a folyosóra. – Igaza van a hölgynek, keresd meg a csended!

Csillagjáró 16. fejezet – Minden út... 1.

Kép: NightCafé

A közösségi ház előtt Vic és a kamaszok családján kívül, barátok, a hatóság emberei  és kíváncsiskodók együtt várakoztak.  

A rendőrfőnök az éjszaka kétszer is beszélt a  rádión Jimmyvel, kérte, hogy nyugtasson meg mindenkit, jól vannak, és amint kivilágosodik, visszaindulnak. Elmesélte, hogy Rick, a holtan talált srác, a többiek elmondása szerint, megpróbált kerékpározni a faágon… A második hívás ideje alatt a fiúk már aludtak, és ő reménykedve érdeklődött, tudnak-e valamit Burtről, ám a központos nem tudta megnyugtatni, így csak tehetetlenül sóhajtva elköszönt.

Már elmúlt tizenegy óra, amikor Vic leparkolta a terepjárót az épület előtt, és azonnal kiugrott a volán mögül. Tiny és a srácok lerohanták. Közben Marty és bajkeverő társai is odamehettek a szüleikhez, akiket a rendőrök már felkészítettek, hogy a történteknek következményei lehetnek.

Vic, Tinyt átölelve már Cliffet faggatta:

– Mit tudtok Burtről?

– A felső úton talált vér tőle származik,  a megyeiek egyeztettek a hadsereggel. Ennyi, Vic, semmi más. A környéken láttuk a nyomait, de aztán az eső elmosta, megakadályozva, hogy követhessük.

– Stefi?

– Hajnalban elment a magyarokkal, abban a hitben, hogy mindketten jól vagytok.

– A bánatban lehet Burt? Mennyi vért találtatok?

– Az orvos szakértő szerint, mély, de nem túl súlyos seb lehetett. A te kocsidén kívül nem volt más nyom. Megnyugtató, hogy a saját lábán ment el onnan.

– Egy darabig, aztán valahol talán összeesett, és már majdnem huszonnégy órája kint van.

Jane megnyugtatóan Vic karjára tette a kezét.

– Nem a te hibád, ami történt. Hidd el, hogy jól van. Csak a terep ismeretlen neki, a helyzet biztos, nem. 

– Épp ettől tartok, sok a barlang, a víznyelő, és ha komolyabban meglökte a kocsi, más sérülése is lehet nemcsak az, amelyik vérzik – pillantott tanácstalanul Tinyre, aztán vissza Cliffre.

– Minden rendben lesz, ne aggódj! – nyugtatták szinte egyszerre.

– Hazamegyek átöltözni, aztán találkozunk az irodában. Visszamegyünk!

Burt a kiürített láda tetején üldögélt. A benne talált holmikat a takarók kivételével kupacba rakta a barlang legvédettebb részén. Óriási szerencséje volt, hogy a vihar csak mutogatta a méregfogait, és sok eső  több szelet hozott. A barlang falait elnézve az üregben időnként ugyanis állhatott a víz. Most csak néhány mélyebb részen gyűlt tócsákba. Burt azon töprengett, ha nem sikerül kimásznia, kénytelen lesz a ládában talált edényekbe vizet gyűjteni, mert ha pár napig nem esik eső, akkor ami itt van, felszárad. Nem érzett szomjúságot, időnként inkább hányinger tört rá. Így tisztában volt vele, hogy nagyon gyorsan innia kell, de ahhoz ezt a vizet tanácsos lett volna némileg megtisztítani. 

Egyelőre azonban fontosabbnak tartotta, hogy megpróbáljon kijutni, amíg még van ereje. A sebe is aggasztotta, nyomásra érzékeny lett, ha emiatt és a kiszáradás miatt felszökik a láza, még kevesebb esélye marad, hogy megkísérelje a mászást.

A takarókat keskeny csíkokra hasogatta, és több szálat egybefonva, összecsomózta őket kötélnek. Amikor végzett, egy nagyobb követ kötött a végére, és megpróbálta átdobni a víznyelő feletti erősebb faágak egyikén.

A visszazuhanó kő néhányszor majdnem fejbe találta, de a sokadik próbálkozása sikerrel járt. Végre mászni kezdett felfelé. Harmatgyengének érezte magát, verte a víz. Már majdnem felért, amikor keze lecsúszott a kötélről, sérült karja a sziklának ütődött. Régi ösztönök éledtek fel benne, és nem üvöltött fel a fájdalomtól. A jobb kezével megtartotta magát. Lógott a levegőben, alig egy karnyújtásnyira a megmeneküléstől. Tudta, lüktető, vérző bal karjának kell megtartania ahhoz, hogy jobb kézzel felnyúlva, elérje a sziklaperemet. Ha nem sikerül, menthetetlenül visszazuhan. Másodszor pedig biztos nem lesz akkora szerencséje, hogy sérülés nélkül megússzon egy tíz lábánál is nagyobb zuhanást.

Lassan beszívta a levegőt, baljával megmarkolta a kötelet, aztán jobb kézzel kinyúlt… Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg elkapta legközelebbi kiálló sziklát. Aztán újra reszkető bal keze következett… És már a nyirkos földön hasalt.

Szédelegve felült, lecibálta magáról a pólót és áttekerte vele összevert karját. Megpróbálta magasra emelni, hátha úgy előbb csillapodik a vérzés.

Tudta, hogy fel kell állnia, de legalábbis nem elájulni…

Amikor felnézett, örömmel látta, hogy valaki áll fenn az út szélén, és hívogatóan felé int.  Kábán visszaintett, felállt. A férfi újra intett, és kicsit előrehajolt, a kezét nyújtotta, mintha olyan közel lenne, hogy felhúzhatná.

Burt az utolsónak érzett mély levegővel elindult fölfelé.

– Ott van! – ujjongott Vic megragadva Cliff karját, aki azonnal lefékezett, és csodálkozva megkérdezte:

– Kinek integet?

A rendőrfőnök azonban már nem hallotta, kiugrott a még majdnem guruló kocsiból és szaladt lefelé a fák között Burt felé.

– Itt vagyok! Mit hadonászol? – kiabálta nevetve.

Burt észre sem vette, ment egyenesen fölfelé. Csak akkor nézett rá, amikor Vic már mellette volt.

– Hát te, hogy kerülsz ide? – kérdezte zavart tekintettel, aztán felpillantott az útra, de ott már nem volt senki.

A rendőrfőnök aggódva átölelte:

– Csakhogy megvagy – kiáltotta boldogan, aztán érezte, hogy Burt teljes súlyával ránehezedik. – Cliff, siess! – ordította.

– Ébresztő! Ideje felkelni! – Vic nagyon határozott volt, megrázta a vállát, mire Burt felnézett.

A rendőrfőnök hátratolta kalapját a tarkójára, és leült az ágy mellé egy székre.

– Tetszik a kórházunk? – kérdezte, és büszkén körülnézett a fehérre meszelt, egyszerű kórteremben. – Ne aggódj már jól vagy, kaptál egy szuperkoktélt infúzióban, és a világ legjobb varrónője összefoltozgatta a karod. Holnap már ki is engednek. Egyébként, már ma is holnap van, ha érdekel. Reggel nyolc óra. Tegnap szedtelek össze az erdőben. Hol a francban jártál?

– Utánad akartam menni, de beestem egy víznyelőbe… Jane-nek látnia kellene, találtam két koporsót és egy ládát.

– Nyugi! Nyugi! – Vic felemelte a kezét. – Csak szépen sorjában. Nem ütöttünk el?

– Nem, időben félreugrottam. Aztán elindultam utánad, elfáradtam és a vihar miatt is fedezékbe akartam húzódni. Elindultam az útról, le a fák közé, de beestem egy üregbe, ami valamikor egy kis barlang lehetett, de részben beomlott. Ott találtam két koporsót és egy ládát.

Vic bólogatott, aztán megkérdezte:

– Hány éves vagy és hogy hívnak?

Burt elmosolyodott, aztán felült.

– Születtem 1969. július 11-én, nevem Burt Iversen, rangom… – mondta gépiesen, zavartan elhallgatott.

Vic nevetni kezdett.

– Jó, tényleg rendben vagy. De rohadtul megijesztettél.  Kit láttál fent az úton?

– Azt hittem te vagy, hosszú hajú férfi volt. Bárki lehetett a rezervátumból.

– Nem volt ott senki.

Burt vállat vont.

– Akkor már biztos nem voltam magamnál.

– Lázas voltál, és kezdtél kiszáradni, nem csoda.

– Stefi elment, ugye? – kérdezte Burt halkan.

– Ha itt lenne, gondolod, hogy én üldögélnék itt melletted? Jane szerint nagyon nehezen ment el. Utána kellene utaznod, és hazahoznod.

– Haza?

– Igen. Úgy értem, nem ide… bár tőlem ide is költözhetnétek. Jól jönne itt egy tapasztalt tiszt – mosolygott Vic. – Tudom, te városi úrifiú vagy. De Stefinek ott a helye, ahol te vagy. Ő a te asszonyod, testvérem – megveregette Burt vállát.

Csillagjáró 15. fejezet – A vihar szellemei 2.

A felső úton nagy volt a nyüzsgés. A rezervátumi őrség tisztjei mellett ott voltak a megyei kapitányság emberei is. Miután Pete-tel beszélt, Cliff a megyeieknél érdeklődött eltűnt gyerekekről és kiderült, hogy négy mountainbike-os srác nem ment vissza a közeli kempingbe, ahol a szüleik vártak rájuk. Alig félórával később Vic helyettese találkozott a felső úton a nagy erőkkel kivonuló kollégákkal.

Az orvosszakértő megvizsgálta a halott fiút, több törést és zúzódást talált rajta. Feltehetően magasból zuhant le. Szintetikus drogokat nem találtak a srácok elhagyott holmija között, ellenben rábukkantak egy hallucinogén gomba maradványaira.

Az úton egyértelműen kivehetők voltak Vic terepjárójának a nyomai, és az útszéli sziklákon viszonylag friss vérnyomokat is találtak.

A helyszínelők szélsebesen gyűjtögették a bizonyítékokat, zacskóztak, dobozoltak, fényképeztek, csomagoltak. Féltették a nyomokat a közelgő vihartól, és csak másnapra ígértek eredményt.  Az egyre erősödő szél után lehullottak az első esőcseppek is.  A megyeiek, amit lehetett, még összekapkodták, aztán elindultak lefelé a hegyről.

Három férfi maradt csak fent az esőben.

Cliff és Pete, egy rövidre nyírt hajú, huszonöt év körüli sájen fiatalember felkapták magukra az esőkabátokat és elindultak Mike felé. Jane férje elemlámpával vizsgálgatta a keréknyomokat az út szélén.

– Mintha valamiért visszatolattak volna a kocsival – jegyezte meg, amikor a két indián odaért hozzá. – És szerintem ezek a vérnyomok túl frissek, ahhoz, hogy a halott fiútól származzanak, aki itt feküdt magasabb és nagyobb darab, mint egy kamasz.

– Vic azt, mondta Burt nincs vele, de ha ő feküdt az úton, most már itt sincs.   – Cliff a szemét összehúzva felnézett az egyre sűrűbbé váló eső cseppek közé. – Jobb lesz, ha elindulunk lefelé. Itt már úgysem tehetünk semmit. A gyerekeket is csak napkelte után kezdhetjük el keresni…

  Stefi egyedül üldögélt az ágyon, hátát a párnának támasztva, magához szorítva a takarót. Nem tudott aludni.

Burtre gondolt. Ölelő karjára, barna bőrének melegére. Amikor az első villám becsapott, összerázkódott. 

Vic és Burt bizonyára egy kis erdei vadászházba húzódva vészelik át a vihart.

Olvasmányélményeiből ismert prémvadász kunyhót képzelt maga elé, kis kályhával, netán kőből rakott kormos kandallóval.

Maga elé képzelte a két hosszú hajú indián férfit. Hallotta Vic öblös nevetését, látta Burt mosolyát, csillogó szemét. Hallotta nyugodt, mély hangját, ahogy halk megjegyzésekkel nyugtázza unokatestvére harsány meséit.

A rendőrfőnököt órákon át lehetett volna hallgatni. Ízig-vérig modern férfi volt, internethasználó, tévénéző, a gyerekeit taníttató családapa, de a lelke legmélyén őrizte indián ősei minden bölcsességét. És ebből a rejtett őrtoronyból, amit csak nagyon keveseknek mutatott meg, irányította egész életét.

Stefi már sajnálta, hogy Petiék érkezése miatt elszalasztotta a lehetőséget, hogy megismerje Tinyt, Vic feleségét, és két fiát, a tíz éves Benjit és a tizenhat éves Ericet. Csak annyit tudott róluk, amit a férfi a rezervátumba vezető úton elmesélt neki. Tiny túravezető volt a közeli kempingben. Benji a rezervátum iskolájába járt, de Eric iskolaidőben egy közeli városban lakott, egy bentlakásos gimnázium kollégiumában. A fiú megnyert egy informatika versenyt, és ahogy egykor Ruth előtt, előtte is megnyílt az út, hogy elhagyja a rezervátumot, és többre vigye, mint a legtöbb vele egykorú fiú. Vic aggódott érte, a drogtól, az italtól és a rossz társaságtól féltette. És Stefi Burt múltját ismerve tudta, hogy a főnök félelmei könnyen beigazolódhatnak. Bár a biztos családi háttér Eric számára adott volt, és az apja sosem hagyta el, a kísértés túl nagy lehet egy magányos őslakos fiúnak távol a család biztonságától.

Stefi óvatosan kitette a lábát a takaró alól. Amikor odakinn hatalmasat villámlott, ijedten visszabújt. Az égzengés végeztével mégis kiszállt az ágyból. A csomagjai ott álltak összekészítve az ajtó mellett.

Felkapcsolta a lámpát, aztán elvette a hátizsákját a bőrönd tetejéről, és az oldalzsebből kivette a regiszteres kis füzetét. A naptárt figyelve sápadtan számolgatni kezdett.

– Nem sokat aludhattál az éjjel – mondta Jane, amikor Stefi reggel megjelent az irodában, hogy elköszönjön tőle.

– Nagyon féltem a viharban. Megmondanád Burtnek, ha visszajön, hogy szükségem lett volna rá az éjjel, mikor egyedül voltam. Csak ennyit, jó?

Jane mosolyogva bólintott.

– Hogyan tovább? – kérdezte aztán, átölelve a lányt.

– Elmegyek Zoltánékkal a reptérre, ők elrepülnek New Yorkba, én meg Christownba. Ha sikerül mindent elintéznem, utánuk megyek és repülök… haza. 

– Vigyázz magadra!

– Köszönök mindent, Jane, sosem felejtelek el – ígérte Stefi, és  kifelé indult.

– Hamarosan találkozunk! – kiabált utána Jane.

Amikor beszállt a kocsiba Zoltán mellé, az öreg zavartan nézett rá, és a hátsó ülésen gubbasztó Peti felé intett:

– Mondani szeretne magának valamit.

Stefi hátrafordult.

– Összekevertem a dátumokat, nem kilencedikén, hanem hatodikán megy a gép – bökte ki a fiú.

– De hát akkor már csak két napom marad, ma már harmadika van!

– Ne aggódjon, ügyesen elintéz majd mindent, és időben odaér. Mi ott várjuk New Yorkban a reptéren.

Amikor Burt felébredt, halvány napfény kúszott be a feje fölött. Felnézett. Rájött, hogy egy víznyelőn keresztül egy barlangba zuhant. Korábban megsérült karján kívül csak a feje fájt. Jobban mondva tompán zúgott. Amikor lezuhant, akkor verhette be. Jól látott, hallott. Ezért bízott benne, hogy enyhe agyrázkódással megúszta, egyelőre nem émelygett.

 Felkelt, hogy kiutat keresve körülnézzen. A barlang nem volt túl nagy, három falát tisztán látta a beszűrődő fényben. Az előtte ásítozó sötétségen túl lehetett csak a kijárat. Arra indult el. Ahogy a szeme megszokta a fényviszonyokat, lassan kitisztult a látása. Harminc-harmincöt lépés után egy sziklaomláshoz ért. A barlangnak tehát erre sem volt kijárata. Ahogy körülnézett az egyik oldalfalban észrevett egy sötétebb üreget, ahova nem ért be a fény. Vissza kellett mennie, hogy fényforrást keressen.
Szerencsére a barlang tele volt ágakkal, levelekkel, melyek a nyílástól távolabbi részen szárazak maradtak.

Szétszedte a karóráját, és az üvegét a napsugár alá tartva tüzet gyújtott. Amikor egy nagyobb ág is tüzet fogott, azzal indult vissza az üreghez. Két egymásra rakott fakoporsót és egy kisebb ládát talált benne. Egyébként tényleg csak egy szűk kis benyíló volt, ami nem vezetett sehová.

Kénytelen volt eldobni a fáklyát, hogy fel tudja emelni a ládát. Kicipelte magával. Közben érezte, hogy sérült karja erőtlen, így inkább a másikkal tartotta.

Az üreg alá tette le, és egy kővel szétverte az ócska lakatot. A láda tele volt őslakos használati tárgyakkal, ékszerekkel, ruhákkal. Ahogy jobban beletúrt, talált egy hímzett bársonyerszényt, ami inkább egy gazdag fehér asszonyé lehetett. Először ezt nyitotta ki.

Egy levél volt benne vagy talán egy naplórészlet. Azonnal olvasni kezdte a szépen rajzolt, finom betűket, egy múltbéli asszony üzenetét.

Ma eltemettük szeretett férjemet, Stuart Mason Harris kapitányt, a Fort Bridge erőd parancsnokát. 

Csodálatos éveket töltöttem mellette. Szerelmünket egyetlen szomorú esemény árnyékolta be. Azon a napon egy pillanatra úgy éreztem, örökre elveszítettem.  Most, hogy már nincs mellettem, lelkiismeretem szavának engedve megpróbálom jóvátenni a tévedést, amit elkövetett.

Azon a borzalmas napon egy sebesült asszonyt és indián foglyokat hoztak az erődbe a katonák.

Abban a hitben próbáltam segíteni Stephanie Morgannek, vagy ahogy ő hívatta magát: Stevie-nek, hogy az elfogott indiánok rabolták el.

Ám ő miután az orvos kiszedte a golyót a vállából, majd bekötözte, megragadta a kezem és megkérdezte, hallottam-e egy Fürge Szarvas nevű férfiról?

Az indián, akit keresett egy renegát bűnöző volt. Néhány fős csapatával folyamatosan fosztogatott és a katonáinkat gyilkolta. Szerencsére ekkor már az erődben raboskodott, és arra várt, hogy elszállítsák a tárgyalásra, ahol feltehetően halálos ítélet várt rá.

Stevie sírva fakadt, amikor elmondtam neki mindezt.

Az orvos ekkor félrehívott, és közölte velem, hogy már csak órái lehetnek hátra. Nagyon legyengült és tüdőgyulladása volt.

A férjem nem engedte, hogy Fürge Szarvast a szobába hozzák. Nagyon szántam Stevie-t, aki ekkor már tudta, hogy haldoklik és könyörgött, hogy utoljára láthassa a szerelmét. Végül elértem, hogy egy hordágyon levigyék a cellába.

 A veszélyes indián bűnöző a karjaiba vette az én legyengült betegemet. Úgy tartotta, mint egy kincset, egy törékeny gyermeket. Számomra érthetetlen nyelven beszélgettek, és mindketten sírtak.

Az a férfi minden szavával, pillantásával, simogatásával ölelte, szerette a haldokló asszonyt, Stevie megnyugodott a karjában, megbékélt a sorsával. Mielőtt magukra hagytam őket, rám mosolygott és köszönetet mondott. Amikor Stevie néhány órával később meghalt, hallottam, ahogy Fürge Szarvas énekelve siratta. A szívem vele sírt.

Aztán éjszaka óriási riadalom támadt. Mason csak másnap reggel mondta el, hogy Fürge Szarvas meghalt. Szökést kísérelt meg és elérte, hogy rá lőjjenek.

A gyász mellett különös megkönnyebbülést éreztem. Megkértem Masont, hogy együtt temetesse el őket. Könyörgésemre végül nagy nehezen beleegyezett, ám a sírt nem engedte megjelölni. Én azonban tudom, hol van. 

Az új parancsok csak néhány nap múlva érkezik. Van néhány sájen foglyunk, öregek, asszonyok és egy gyermek. Holnap elindítom őket a rezervátumba. Elküldöm velük Stevie Morgan és Fürge Szarvas földi maradványait, és egy ládát, melyben összegyűjtöttem, amit a katonák az indiánoktól vettek el. Ruhák, ékszerek, edények és néhány gyermekjáték.

Imádkozom mindannyiunkért. És remélem, Isten egyszer megbocsát mindkét népnek, a sok bűnért, amit egymás ellen elkövettünk.

Csillagjáró 14. fejezet – A vihar szellemei 1.

Pixabay, Canva

Vic a tüzet élesztgette, és a fiúkat figyelte. Egyre rosszabb állapotba kerültek, ahogy múlt a kábítószer hatása. Már a kocsiban is a megfelelő pillanatot leste, hogy elvegye a fegyvert, de aztán meggondolta magát. A szőke fiú ugyanis úgy döntött, hogy egyedül is letalál a hegyről. Ahogy várható volt, jól eltévedtek. Vicnek most már kész terve volt rá, hogyan veszi át az irányítást. Csak Burt tartson ki addig...

Az erősödő szél vihar közeledtét jelezte. Ez egy pillanatra lelohasztotta a jókedvét.

– Hé, hol lehet itt vizet szerezni? – kérdezte a hosszú frufrus kölyök.

– Vicnek hívnak – válaszolt a rendőrfőnök nyugodtan, és hátratolta a homlokából a kalapját. Haját ezúttal nem fonta be, a vállára omolva feketén csillogott a tűz fényében. Elmosolyodott, és visszakérdezett:

– És téged, hogy szólíthatlak?

A fiú meglepődött. Egy pillanatig töprengett, hogy válaszoljon-e.

– Chuck – bökte ki végül.

– És a haverjaid?

– Joey – mutatott Chuck a fekete hajúra.

– Marty – a szőke kölyök magától bemutatkozott.

– A férfit, akit elütöttél Burtnek hívják – dörmögte a főnök.

– Tényleg meghalt?

Vic vállat vont.

– Nem tudom. Kemény fickó, katona volt. Ha jól van, ránk talál, és egyenként leszed benneteket.

– Mi? – a frufrus Chuck elsápadt.

– Ha nem szólok neki és védelek meg benneteket, eltörte volna Marty nyakát – magyarázta Vic.

– Most ijesztgetsz?

– Csak azért nem kapott Bíborszívet, mert azt fedett akcióknál nem adnak. Kommandós volt – Vic a fiúkat figyelte, ahogy erdő fái közé pillantva közelebb húzódtak egymáshoz. Vigyázott, hogy a mosolya nehogy elárulja.

Egyre szomjasabbak és fáradtabbak lesznek, és most már félnek is. Csak idő kérdése, hogy könyörögni kezdjenek, hogy védje meg őket. Kényelmesen hátradőlt, és megpiszkálta a tüzet.

– Gyertek közelebb a tűzhöz! A farkasok néha egészen közel merészkednek – jegyezte meg.

A szőke fiú ijedtében ugrott egyet.

– Farkasok? – makogta.

Vic sóhajtott.

– Meg medvék. Így vihar előtt néha még a Nagy Szellemmedvét is látni.

– Mit?

– Egy grizzly. Nagyon öreg, az erdő védelmezője. Senki nem tudja, hogy él-e még vagy már csak a szelleme jár a fák között – végül néhány sájen szót dünnyögött.

– Most ide hívtad a medvét? – kérdezte Joey rémülten.

– Imádkoztam – mondta Vic, és énekelni kezdett.

A fiúk egyre közelebb merészkedtek hozzá. Joey a pisztollyal játszadozott, aztán megkérdezte:

– Jól tudsz lőni?

Vic bólintott.

– Medvét is?

– Pisztollyal? – kérdezett vissza Vic.

– A szeme közé…

A rendőrfőnök bólintott. Joey letette mellé az egyik kőre a pisztolyt. Vic ellenőrizte a tárat, aztán eltette a pisztolytáskába.

A hosszúra nyúló csend után a férfi felállt.

– A kocsiban van egy kanna víz. Gyertek, igyatok!

Már együtt ültek a tűz körül, amikor Marty megkérdezte:

– A barátod járt a Közel-Keleten?

Vic vállat vont.

– Az unokatestvérem. Pontosan nem tudom, merre járt, de tényleg katona volt, és sok fedett akcióban vett részt.

– Túlélhette, hogy elütöttem? – a gyerek hangja megremegett.

Vic gondterhelt arccal nézett rá.

– Szerintem, igen, de nem tudom, mennyire súlyosan sérült meg. Lehet, hogy kutyabaja, de ha olyan helyen találta el a kocsi, akkor belső sérülése is lehet. Orvosi ellátás nélkül egy belső vérzés halálos is lehet.

Burt miután vetett egy pillantás a dús aljnövényzetre, úgy döntött, hogy nem pazarol időt a telefon keresésére. Két óra gyaloglás után állt meg. Addig a hegyi  úton követte Vic kocsijának nyomát. Egy fa alá ült le pihenni, ott várta meg, hogy leszálljon a sötétség. A bal alsókarját nézegette, amit a pólója alját letépve kötözött be. A kötés elég rendesen átvérzett. Ettől eltekintve szerencsésen megúszta a találkozást Vic kocsijának hátuljával.

Maga sem értette, miért ugrott féloldalasan hátra, de már a levegőben volt, amikor a terepjáró elindult felé. Azt hitte, ráhajt a bokájára, ám a hátsókerék nekirohant egy útszéli szikladarabnak. A volánnál ülő tapasztalatlan kölyök könnyedén azt hihette, őt találta el. Úgy vélte, jobb, ha nem mozdul, így ott maradt kiterülve, amíg látta az autót.

Amikor felállt, akkor vette észre, hogy a földre érkezéskor egy kő mélyen felvágta a karját. Lecsepegő vére vörösre festette az út menti köveket.

Magában átkozta Vic becsületességét. Azt hitte, unokatestvére megérti, hogy csak cselből támadt a kölyökre, és soha sem bántaná. Ám Vic ahelyett, hogy a másik kettő meglepetését kihasználva megszerezte volna a fegyvert, még őt figyelmeztette, nehogy kárt tegyen a fiúban.

Ezek után még sajgó karjánál is jobban fájtak Stefi szavai, amikor azt kiáltotta felé, hogy „érzéketlen barom”.

Nem értette a lányt. Nem értette, miért kételkedik a szerelmében, amikor ő megadta neki a döntés lehetőségét. Elengedte, hogy egyedül, szabadon átgondolhassa, valóban szereti-e.

Megborzongott. Tudta, nem veszített annyi vért, hogy attól fázzon. Az égre nézett, viharfelhők gyülekeztek a fák felett. Egy szál pólóban, farmerben nem sok jóra számíthatott egy itteni viharban. Sürgősen fedezéket kellett találnia.

Újra Stefire gondolt. Otthon, Pearl Creekben ha villámlott és dörgött, sokszor úgy fészkelte be magát a karjai közé, mint egy kislány. Érezni vélte szőke hajának illatát, apró ujjainak érintését a bőrén.  Hajnalban elutazik… Talán örökre.

És ő nem csak egy darabot veszít el a szívéből, ha a lány nem jön vissza…

A szél megcibálta felette a lombokat.

Stefi ma éjjel már egyedül lesz. Miközben a szél a kis ház melletti hatalmas fákat tépi majd, és az esőcseppek félelmetes dobolásba kezdenek a tetőn. Aztán felvillannak a villámok.

Érezte, hogy indulnia kell. Felállt és körülnézett. Jobbra is, balra is, ott volt az autók által is könnyen járható hegyi út. Ő azonban lefelé bámult a sötétbe, és észrevett valami vadcsapás félét. A kevésbé járható út is megfelel, ha gyorsabban a célhoz viszi. Olyan határozottan ment előre, mintha valaki vezetné. Amikor visszanézett, már nem látta maga mögött a hegyi utat, mindenütt fák és bokrok vették körül.

A levegő egyre hűlt, ahogy a szél erősödött, mégis ment tovább. Aztán érezte, hogy megnyílik a lába alatt a föld, és zuhan lefelé.

Az utolsó gondolata az volt, hogy talán a terepjáró mégis elütötte, és víziói vannak, miközben még mindig az úton fekszik…

Csillagjáró 13. fejezet – Nehéz döntés 2.

Pixabay, Canva

Stefi értetlenkedve nézett Cliffre, Vic helyettesére, aki zavartan elmosolyodott:

– Úgy tűnik, Vic a humoránál van – mondta nevetve. – Kommandósat játszanak Burttel. Sajnálom, hogy nem tudtál vele beszélni. Szólok, ha elérhető lesz.  Ne haragudjatok, de lenne most egy jelentés, amit sürgősen el kell küldeni a megyeieknek…

Amikor Jane és Stefi elhagyták a kis irodát, a központos felpattant, és Cliff-fel együtt a térképhez lépett.

– Ez egyértelmű üzenet volt – mondták szinte egyszerre.

– Silver Lake-nél ölték meg Lacey őrmestert, azt a rendőrt, aki drogügyben nyomozott – emlékezett Cliff aggodalmas arccal.

– Vajon mit akart közöln Vic? Silver Lake-et még nem érhették el… Burt nincs vele… Drogfutárokba futottak volna? Vicet biztos, hogy elkapták… Ezért beszélt így.

– A felső út! Burt talán ott van.

Stefi nyugtalankodni kezdett, mert Petiék reggel indulni készültek. Elsétált a közösségi házhoz, de ott már minden sötét volt. Beszélnie kellett Jane-nel, ezért a házukhoz indult. Most már nem sétált, hanem szinte futott. 

– Nem tudod, Vic mikor jön vissza? – kérdezte, miután a kopogtatásra Jane  kijött a házból. Az asszony bocsánatot kért, amiért nem hívhatta be, de a gyerekei már lefeküdtek.

– Akár egy hétig is távol lehet, az orvvadászok területét akarja feltérképezni. Burt nem mondta neked?

Stefi zavartan ingatta a fejét.

– Holnap Petiék elutaznak, aztán hamarosan hazarepülnek New York-ból. Egy srác nem jött velük, de neki is volt helyfoglalása, tehát elvileg helyem is lenne a gépen…

– Haza szeretnél menni?

Stefi könnyes arccal vállat vont.

– Ha gondolod, beszélek Burttel, ha visszajön.

– Ő azt mondta, hogy menjek haza, de nem szeretnék úgy hazarepülni, hogy el sem búcsúztam tőle. Mintha azt mondta volna, estére visszajön.

Jane meglepetten nézett rá.

– Elbúcsúzni? Miért kellene elbúcsúznotok?

Stefi az égre nézett, lemondó vállrándítás után szólalt meg úrja:

– Ha megengeded felhívlak téged, ha már mindent sikerült elrendeznem, és tudom, mikor indulok.

– Rendben, Stefi. – Jane megfogta a karját. – Nem szeretnélek megsérteni, de Burtnek teljesen igaza van, hogy haragszik. Nagyon félreérthető volt a viselkedésed. Gyönyörű fiatal nő vagy. Ha az első szóra idegen férfiak nyakába ugrasz, nem csoda, ha félreértik. Senki nem tudta, hogy mióta nem voltál otthon, csak azt látták, hogy otthagyod a barátod egy másik férfiért.

– Jane, kérlek, ne – nyögött fel a lány, és  a kezébe temette az arcát. – Tényleg csak annak örültem, hogy magyarok. Esküszöm!

– Nem nekem kell megmagyaráznod és bebizonyítanod. Ha igazán szereted Burtöt, akkor most hazamész, mert azt kérte tőled.

– Ilyen egyszerű? – kérdezte Stefi letörölve a könnyeit.

– Ilyen egyszerű – bólintott Jane mosolyogva. Átölelte a lányt, aztán elvett az ablakpárkányról egy elemlámpát és a kezébe nyomta.

– Pihend ki magad. Aztán holnap hajnalban indulj el a barátaiddal. Jó utat!

– Köszönöm, Jane.

Amikor Stefi alakja eltűnt a fák között, kinyílt a ház ajtaja, és Cliff lépett ki Jane mellé, egy ősz hajú, szakállas, fehér férfi társaságában, aki átölelte az asszony vállát.

– Sajnálom, hogy csak most értem haza. Minél többen keressük őket, annál előbb rájuk bukkanunk – mondta határozott, erős hangján.

Cliff sóhajtott.

– Visszamegyek az irodába, Pete bizonyára visszaszólt már, hogy talált-e valamit a felső úton. – Aggodalmas arccal körülnézett. – Érzitek? Ez a szél vihart hoz. A francba!  Még át kell mennem Vicékhez.  Tiny azt mondta, a fiúk segíteni akarnak keresni az apjukat, és nem bír velük.

– Nem kellene szólni a megyeieknek? – kérdezte Jane bátortalanul.

Cliff a fejét rázta.

– Nem! Vic kétértelmű rádióüzenetén kívül nem tudunk semmit. Amikor elindult, azt mondta, egy hétig is távol lehetnek. Bizonyítékunk nincs, holttest nincs.

– Milyen holttest? – Jane Cliff karjára csapott. – Ne beszélj már hülyeségeket!

– Silver Lake-nél megöltek egy embert, Jane. Vic összekapcsolta Burt távollétét a halott őrmesterrel. Ez semmi jót nem jelent.

 – Én meg most zavartam haza Stefit, mert Burt ezt kérte tőle. Mike, mondj már valamit – nézett az asszony tanácstalanul a férjére. – Most mi legyen?

– Stefi menjen csak el innen, minél távolabb, az idegenekkel együtt. Ameddig lehet, maradjon titokban az ügy. Cliff, siess vissza az irodába, és figyelmeztess mindenkit, aki részt vesz a keresésben, hogy hallgasson! Semmi szükségünk arra, hogy egy esetleges félreértés miatt országos sajtóhír legyünk. Miért vagy olyan biztos benne, hogy nem értetted félre Vicet?

– Azóta nem tudtunk beszélni vele, és Burt sem veszi fel a mobilját.

– Jó ez tényleg ad okot némi aggodalomra.

Ekkor megszólalt Cliff telefonja.

– Jimmy, az irodából – mondta a kijelzőre pillantva, és már a füléhez is emelte a készüléket.

– Micsoda? Milyen holttestet?  – kérdezte hirtelen. Aztán elhallgatott egy rövid időre, közben a kocsija felé indult. – Már megyek!

Jane és Mike futva követték.

Cliff már a volán mögül szólt ki nekik, amikor befejezte a beszélgetést.

– Pete talált egy halott fiút a felső úton, egy mountainbike-ost. Aztán rábukkant valamiféle tábor nyomaira. Felmegyek én is. Egy-két órán belül ideér a vihar, elmossa a nyomokat, akkor már tényleg nem megyünk semmire.

– A fiúra utalhatott Vic?

– Reméljük. Stefi ott volt a rádiónál, gondolom, nem akarta megijeszteni.

– Az akkor is gyanús, hogy nem lehet elérni egyiküket sem – próbálkozott Jane.

– Elég a találgatásokból! Ha többet tudok, szólok. Most pihenjetek le! Reggel mindent megbeszélünk.