Naptánc 21. (utolsó) fejezet – A lelkünkbe írva

Kép: Pixabay

Doug Mackenzie népszerű emberek életéről írt beszámolókat, a kényes ügyeket is finom iróniával, ugyanakkor diszkréten osztotta meg. Az olvasók és a riportalanyok is kedvelték az írásait. Egy filmszínész drogügyeivel foglalkozott, amikor kapcsolatba került a szervezett bűnözéssel. Vakmerő ötlettől vezérelve átnyergelt a tényfeltáró újságírásra. Rengeteg ellenséget szerzett, ugyanis ezen a területen ugyanolyan alapos volt, mint előtte.
Amikor megkapta egy nemzetközi újságíró szervezet díját, szülővárosa, Pearl Creek díszpolgári címet adományozott neki. Az ünnepség színhelyéül a középiskola sportcsarnokát választották.
Mark mint a város jogi tanácsosa, tiszteletjegyeket kapott. Stefi azt szerette volna, ha elsétálnak a csak néhány utcányira lévő csarnokba, de Mark ragaszkodott hozzá, hogy autóval menjenek, még akkor is, ha nehéz lesz parkolóhelyet találni.
A lány délelőtt fodrásznál volt, kontyot rakatott, és azt a kék selyemruhát vette fel, melyet Mark vásárolt neki Christownban.  A férfi külön figyelmeztette, hogy rendkívül elegánsnak kell lennie a város és így a számára is kiemelten fontos eseményen.
– Ha azt mondom, indulunk, akkor azonnal jössz velem – jelentette ki Mark, tőle szokatlanul keményen, mikor a lány beült mellé az autóba.
– Valami baj van, Mark? – kérdezte Stefi megriadva.
– Mackenzie-t telefonon és névtelen levelekkel is fenyegetik. Christown egyik legjobb biztonsági cégét kértük fel a védelmére, a Spalding Teamet. Remélem, nem lesz semmi probléma, de ha mégis, kérlek, fogadj szót.

Ahogy Mark előre bejelentette, Mackenzie-t fekete öltönyös biztonsági emberek kísérték a díszhelyhez, melyet a küzdőtéren berendezett nézőtér első sorában jelöltek ki számára.
Stefi talán fel sem figyelt volna a biztonsági emberekre, ha Mark nem figyelmezteti. Ráadásul néhány sorral előttük két tinilány izgatottan nevetgélni és mutogatni kezdett a fekete öltönyös alakok láttán.
– Jaj, de helyesek.
– Nézd, azt a hosszú hajút!
A lányok egy magas férfit figyeltek, aki fekete haját a tarkóján lazán összefogva viselte. Most épp hátat fordított a nézőtérnek, mert a polgármester sietett oda hozzá, és izgatottan magyarázott valamit. A biztonsági ember a fejét rázta, és megnyugtatóan felemelte a kezét.  
Stefi felállt a székről, úgy várta, hogy a férfi visszanézzen. Néhány pillanattal később a testőr megfordult, Burt volt.
A lány térde remegni kezdett. Nem így emlékezett rá. Azt hitte, a férfi külsejében bekövetkezett változás váltotta ki belőle ezt az érzést, hiszen hosszú haja és jól szabott fekete öltönye is újdonság volt Stefi számára.  Burt nem foglalkozott a már helyet foglalt nézőkkel, úgy tűnt, a bejáratokat figyeli. Lehajolt Mackenzie-hez, váltott vele pár szót, aztán elindult a pálya széle felé, ahol három társa várakozott.
Stefi meredten bámulta. Ahogy Burt közelebb ért, megfigyelhette az arcát is: határozottság és nyugalom sugárzott róla, fürkésző, sötét tekintete hideg volt. A lány megborzongott. Fürge Szarvas indulhatott így harcba, tudomásul véve, hogy talán halál vár rá.
Mark csodálkozva nézett fel a lányra.
– Stefi, kedves, mi baj van?
A lány meg sem hallotta a kérdést. Burt ismét hátat fordított neki, ezúttal az egyik társával beszélgetett, ám a következő pillanatban megfordult, és ezúttal a nézőket vette szemügyre. Stefi visszazuhant a székre.  Remélve, hogy a férfi nem vette észre, lopva még mindig figyelte.
Mark aggódva vizsgálgatta a lány arcát, aztán követte a tekintetét.
– Ki ez az ember, Stefi? – kérdezte.
A lány lázas tekintete, sápadt arca minden szónál többet mondott. Marknak eszébe jutottak a Lou-nál felejtett fényképek.
– Ő az – adta meg a választ a férfi saját kérdésére.
Stefi, mintha minden megszűnt volna körülötte, az egész rendezvény alatt Burtöt figyelte. Úgy tűnt, ő irányítja a többieket. Egyetlen felesleges lépést sem tett, mozdulatai határozottak és nyugodtak voltak. Stefi mégsem tudott szabadulni a különös érzéstől, hogy a férfi vár valamire.
Az ünnepségen a nyári szünet ellenére műsort adtak az általános iskolások és a gimnazisták is. A középiskolában évente megrendezett diákújságíró verseny díjainak átadását is mostanra időzítették. Mackenzie-nek többször is fel kellett állnia a színpadra, testőreinek sok munkát adtak a szervezők. Burt kísérte, néma, sötét árnyékként állt a színpad fényein kívül.
A másik három biztonsági ember a terem különböző pontjairól a kijáratokat, illetve a nézőket figyelte, időnként sétálva helyet változtattak. Stefi csodálta az összhangjukat, és bár a biztonságról gondoskodtak, a jelenlétük mögött húzódó fenyegetés rossz érzéssel töltötte el. 
A díszoklevél átadását megelőzően a polgármester beszédet tartott, aztán széles mosollyal újfent a színpadra szólította Mackenzie-t. Alighogy kezet ráztak és a polgármester hátrébb lépett, hogy átvegye a hivatal titkárnőjétől a díszoklevelet, lövés dörrent. A polgármester és a színpadon mindenki egy lélegzetvételnyire időre megdermedt.
Burt az árnyékból azonnal Mackenzie mellé lépett. Saját testével takarva az újságírót a nézők elől, villámgyorsan elindult vele a néhány fokból álló lépcső felé.
A társai a terem három pontjáról futva indultak feléjük. A nézőtéren sokan felugrottak a helyükről, többen már menekülni kezdtek kifelé.
Stefi is felállt. Érezte, hogy még nincs vége, a legrosszabb most következik…  
Ekkor két újabb lövés hallatszott. A lány csak azt látta, hogy Burt magával rántja Mackenzie-t a padlóra. Az időközben melléjük érkező másik három fekete öltönyös pedig úgy helyezkedett, hogy takarják őket egy esetlegesen bekövetkező újabb támadás elől.
Mark megragadta a lány kezét.
– Meneküljünk innen! – kiáltotta.
Stefi a színpad felé figyelt, de a tumultusban nem láthatott semmit. A teremben kétségbeesett futkosás kezdődött. A szervezők és a seriff emberei próbálták nyugtatni az embereket.
Mark kirángatta a lányt a csarnokból.
Már a férfi kocsijában ültek, amikor a mentők megérkeztek, és berohantak az épületbe.
Stefi a szélvédőn át figyelte őket.
– Figyelj, kedvesem – szólalt meg Mark, a lány karjára téve a kezét.
Stefi ránézett. Riadt tekintete láttán a férfi ingatni kezdte a fejét.
– Én mindig éreztem, hogy nem vagyunk egy hullámhosszon, Stefi, de azt hittem, csak zárkózottabb vagy a szokottnál. Most már látom, hogy tévedtem. Te még mindig őt szereted, még ha magadnak sem vallod be. – Mark indított. – Hazaviszlek. Tisztázd magadban az érzéseid, aztán hívj, ha én kellek neked.

Stefi egy humorcsatorna műsorát bámulta az ágyon ülve. Néha lement a hűtőhöz fagylaltért vagy ásványvízért.
Amikor úgy gondolta, hogy a vicces jelenetek kellően feloldották benne a feszültséget, hogy elaludjon, lefeküdt, és szorosan összezárta a szemét. Ám néhány pillanatnál tovább nem volt képes feküdni, mert újra látta a sportcsarnok felé rohanó mentősöket. Ahol ő állt, onnan nem lehetett kivenni, hogy az újságíró vagy Burt megsérült-e, a képzelete azonban véres képeket vetített elé.
A férfi láttán a Pearl Creek-i újrakezdésről szóló álma kártyavárként omlott össze. Tisztázni kell magában az érzéseit, ahogy Mark mondta, és Burtnek is tartozik annyival, hogy megindokolja, miért hagyta cserben. Ha ugyan már nem késő! Vajon hányszor adatik meg egy embernek a lehetőség, hogy kijátssza a halált?
Burt biztosan tudta, mi vár rá, amikor belépett a Spalding Teamhez, és most azért jött Pearl Creek-be, hogy bármi áron megvédje Mackenzie-t. Talán megfordult a fejében, hogy Stefi ott lehet a nézők között, de semmit jelét nem adta, hogy keresné, vagy érdeklődne iránta.
A lány egyszer csak arra eszmélt, hogy világos van a szobában. Amikor az este feljött ide, annyira lekötötték a gondolatai, hogy elfelejtette lehúzni a redőnyt. A kelő nap így pont az ágyra sütött. A redőnyréseken bekúszó melengető sugarakat szerette, de ez az éles, vakító fény bántotta fáradt szemeit.
Nem is sejtette, mikor aludt el, de biztos volt benne, hogy már jóval elmúlt éjfél, mert amikor a második adag fagyiért visszament, akkor érkezett el a szellemek órája. Burt nem látogatta meg, és Stevie Morgant sem látta.
– Stefi, te beteg vagy – tört ki belőle, felidézve Marlene hangsúlyát.
Marlene! Vele szemben is hálátlan volt, pedig csak jót kapott tőle, barátságot, segítséget, szeretetet.
Miután felkelt, belesett a hűtőbe, üresek voltak a polcok. Lezuhanyozott és Rosa nénihez indult bevásárolni.
A boltban a vásárlók, kisebb-nagyobb csoportokban tárgyalták az elmúlt esti eseményeket. A városka legújabb díszpolgára elleni merénylet felborzolta a kedélyeket. A beszélgetésekből kiderült, hogy valójában senki nem tudja pontosan, mi történt. Egyetlen dolog volt biztos, Mackenzie-t és a testőrét is elvitte a mentő.
Rosa néni félrehívta a lányt, és egy újságkivágást nyomott a kezébe.
– Egy barátnőm megszállottan gyűjtögeti a városunk történelmi emlékeit, nála találtam. Olvassa el! – mondta gyorsan és belökte Stefit az irodába.
A cikk Stevie Morgan életének azon részéről mesélt, miután elhagyta Pearl Creek-et a gyújtogató indiánokkal. A menekülőket elfogták, és abba az erődbe vitték, ahol Fürge Szarvast is fogva tartották. Ő is, akárcsak Stevie, hosszú éveken át azt hitte, hogy kedvesét megölték, most végre újra találkozhattak. Alig néhány órát tölthettek azonban csak együtt, mert az asszonyt az úton meglőtték, és mire az erődbe értek, tüdőgyulladást kapott. A szeretett férfi karjában halt meg. Fürge Szarvast még azon az éjszakán megölték az őrök, miután szökést kísérelt meg.
Legalább a halálban együtt lehettek. Az erődparancsnok ugyanis felesége kérésének engedve, jeltelenül ugyan, de közös sírba temettette őket. Stefi sokáig üldögélt az irodában az íróasztal mögött. Stevie-re gondolt, úgy látta maga előtt, ahogy először a látomásában, kockás ruhában, Fürge Szarvas ékszerével a kezében. Vajon mit érzett a haldokló asszony, amikor újra találkoztak? A viszontlátás örömét vagy az elválás fájdalmát? Sírt vagy mosolygott? És mit érzett Fürge Szarvas, reménytelen harcokkal a háta mögött, egy semmibe vezető út előtt?
– Szeretetet és megnyugvást – Stefi meglepődött saját szavai hallatán, de tudta, hogy ez az igazság. Amikor visszaadta a cikket, Rosa néni megszorította a kezét, és rámosolygott.
– Azt gondoljuk, hogy a problémáink a gyermekkorunkból erednek, ez néha igaz is, de van, hogy az igazi válaszok sokkal mélyebben vannak: a lelkünkbe írva. Nem érti, miért jött ide, Stefi, ugye?
A lány a fejét rázta.
– Mert itt egyszer már békét talált, otthont, Stevie Morgan…
Stefi szeme könnyekkel telt meg, aztán kirobbant belőle a sírás. Rosa néni kijelentése feloldotta benne a feszültséget. Mindeddig képtelen volt elfogadni, amit már régóta érzett: útja meghatározott volt, és ide vezetett Pearl Creek-be, csak rajta múlik, hogy merre kanyarodik.
Furcsa, zavart állapotban sétált haza. Gépiesen reggelit készített magának. A mosogatóhoz lépett, hogy vízzel töltse meg a teafőzőt, ösztönösen pillantott ki az ablakon.
Egy szürke BMW fékezett a ház előtt, nem ismerte a kocsit. Vállat vont. Ha tényleg hozzá jön valaki, majd csenget. A tűzhelyre tette a teafőzőt, és meggyújtotta alatta a lángot. Ekkor szólalt meg a csengő. Stefi megmerevedett egy pillanatra, a nadrágjába törölte vizes kezét, és az ajtó felé indult.
Megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor felismerte Markot.
– Szia – üdvözölte a férfi.
– Láttam egy kocsit, de nem tudtam, hogy te vagy – mondta Stefi zavartan.
– Az enyém lerobbant – Mark beljebb lépett, és becsukta az ajtót – Egy kollégámtól kértem kölcsön a BMW-t, hogy idejöhessek – megfogta Stefi vállát, kedvesen megpuszilta az arcát.
– Azt hittem, én hívlak – mondta Stefi nehezteléssel a hangjában.
– Furán váltunk el tegnap este – védekezett Mark, belépve az étkezőbe. Már tisztában volt vele, hogy a lány nem örül a látogatásának. – Tudod, Stefi, jó néhányszor kerültem miattad kínos helyzetbe, pedig más nők azt sem tudták volna, hogyan köszönjék meg az ajándékaimat. Nagyon különleges lány vagy, de azt hiszem, másra vágysz, mint amit én adhatok neked. – A férfi arcán látszott, hangján pedig érződött csalódottsága.
– Mark, ne haragudj, rossz volt az időzítés – motyogta Stefi szégyenkezve.
– Lehet, de az is lehet, hogy hoztál egy rossz döntést, és a büszkeséged nem engedte, hogy helyrehozd a hibád – fogta meg Mark a lány kezét. – Amikor megtudtad, hogy él a barátod, vissza kellett volna térned hozzá Christownba.
Stefi sóhajtott.
– Igazad van, Mark. Keservesen megbántam, hogy nem tettem meg – bólintott Stefi, aztán folytatta. – Kérlek, bocsáss meg nekem!
Mark kifelé indult. Mielőtt becsukta maga mögött az ajtót, még visszanézett:
– Vigyázz magadra!
– Köszönök mindent, Mark – súgta a lány búcsút intve.
Stefit a férfi távozása után lerohanta a csend. Egy ideig az ajtónak támaszkodva álldogált, aztán a korlátba kapaszkodva felballagott a lépcsőn. A szobájába érve körülnézett.
Minden adott volt, hogy a vadnyugaton érezhesse magát, de már nem jelentett számára semmit. Kinyitotta a robusztus ruhásszekrényt, tanácstalanul bámulta a vállfákon lógó ruhákat. Fogalma sem volt, mit vegyen fel. Burtnek sosem számított, mit viselt. Most pedig, ha súlyos sebbel fekszik a kórházban, talán fel sem ismeri. Végül egy farmert és egy ujjatlan felsőt készített ki. Hirtelen eszébe jutott valami, beszaladt a fürdőszobába. A tükrös faliszekrényben, egészen hátul megtalálta a parfümöt, amit még Silent Beach-en használt. Elmélázgatva lezuhanyozott, felöltözött, és ugyanazzal a félelemmel teli várakozással indult el, mint egykor az Elizabeth Kórházba.
Mélyet sóhajtva lépett be a Városi Kórház földszintes épületébe. Lassan sétált az információhoz. A vele egykorú, rövid vörös hajú lány kedvesen mosolygott rá a pult mögül. Stefi már nem fordulhatott vissza.
– Segíthetek? – érdeklődött az ügyeletes ápolónő.
– Mr. Mackenzie… – motyogta Stefi szégyenlősen.
– Mr. Mackenzie már nincs itt, még az éjjel elhagyta a várost.
– Megsérült?
– Sajnálom, nem adhatunk ki információt.
– Én csak… Mr. Iversen, a biztonsági ember, aki vele volt? Róla esetleg?
A kórházi alkalmazott sajnálkozva széttárta a karját. Stefi szó nélkül megfordult és hazaindult. Azt sem tudta, hogy talált vissza a házhoz. 

A napok csendes egyhangúságban teltek. Stefi reggelenként későig aludt, gyakran délután is lepihent, ha a nyári iskolában nem kellett segítenie.
Korábbi szokásával ellentétben már nem járt étterembe ebédelni, és nem vásárolt készételeket, megpróbált főzni. Egész kellemes elfoglaltságnak bizonyult.
Egy este, már tíz is elmúlt, amikor még mindig kinn üldögélt a fonott kerti fotelben a teraszon, teásbögrével a kezében. A csillagos eget kémlelte, ahogy majdnem egy éve.
– Nem zártad be az ajtót. – A szigorú hangra összerezzent, felállt.
Burt a teraszajtóban állt, farmert és pólót viselt, az arca árnyékban maradt.
Stefi letette a bögrét az asztalra.
– Egy éve, amikor úgy tudtam, meghaltál, azt kívántam egy hullócsillagtól, bárcsak itt lehetnél velem – felelte elcsukló hangon.
A férfi közelebb lépett hozzá.
– Tudtam, hogy vissza kell jönnöm, mert valahol vársz rám, de amikor felébredtem, nem voltál ott. Voltak pillanatok, amikor inkább meghaltam volna…   
– Megijedtem, azt hittem, bajod esett a csarnokban – suttogta a lány.
– Én már sokkal korábban meghaltam a számodra, nem? – kérdezte Burt hidegen, hátrálva néhány lépést.
Stefi remegő kézzel felé nyúlt.
– Ne haragudj!  Bocsáss meg nekem, kérlek.
– Miért küldted el Jamest, és miért tetted le a telefont? – Burt mély hangja szemrehányó volt. Stefi is hátrébb lépett, a terasz korlátjának támaszkodott.
– Annyira féltem, Burt, az első pillanattól kezdve attól rettegtem, hogy nem leszek elég erős hozzád. Megkaptam az élettől, amiről titkon álmodtam, de nem hittem el, hogy megérdemlem, megijedtem. Aztán eltűntél Cooper Island-en – csuklott el a hangja egy pillanatra – Azt hittem, megőrülök. Ide menekültem az emléked elől. Eljöttem Christownból, ahol minden rád emlékeztetett, azért hogy megértsem, nem jössz vissza soha. Aztán megjelent James, és közölte, hogy élsz. Nem volt elég erőm, hogy vele menjek. Abban a pillanatban gyűlöltelek, mert elhagytál, és veszélybe sodortad magad, de a hívásod után elmentem a kórházba. – Stefi Burt fényes, fekete haját nézte, nem volt képes többet mondani.
– Nem tudtál volna tolószékben látni, igaz?
– Vártam, hogy hívj – sóhajtott Stefi. – Mivel nem jelentkeztél, azt hittem, te nem akarod, hogy úgy lássalak. Elfogadtam a döntésed, és megpróbáltam nélküled.
– Tudom, hogy anyám hazudott neked. – Burt hangja tele volt keserűséggel. – Elmondta, de csak hónapokkal később.
– Én is tudtam, Burt. Marlene megnyugtatott, hogy jól vagy, és karácsonykor elmentem az intézetbe. Az a lány még nálam is fiatalabb! – Stefi nem tudta leplezni az érzéseit, köztük a féltékenységet, amit a rossz emlék felidézése hozott felszínre, pedig tudta, hogy nem lenne szabad nekitámadnia a férfinak.
– Miféle lány?  – kérdezte Burt csodálkozva.
– Egy fekete hajú tinilányt ölelgettél a parkban.
– Fekete hajú tinilány? – Burt szeme elkerekedett. – Gina! Ő James fiával Harryvel jár. Ott voltál? Azt hittem, a barátoddal töltötted a karácsonyt.
– Ne haragudj! Ne haragudj Mark miatt – könyörgött Stefi. – Elment és nem jön vissza.
A férfi szomorú mosollyal megrázta fejét, és komoly hangon beszélni kezdett:
– Néhány hete rossz előérzetem volt. Azzal a tudattal jöttem Pearl Creek-be, hogy itt minden véget ér, mégis megijedtem az első lövés után – Burt beharapta az alsó ajkát.
A lány közelebb lépett hozzá, gyengéden megsimogatta az arcát, mintha ezzel eltüntethette volna az elmélyült ráncokat a szája két oldalán. Aztán mintegy véletlenül, megérintette vállára hulló selymes haját. Már mondani akarta, hogy ott a csarnokban ő is megérzett valamit a férfi lelkében bujkáló feszültségből, de Burt folytatta:
 – Amikor Mackenzie mellett fekve felnéztem, megláttalak a barátoddal menekülni. Átfutott az agyamon, hogy talán mindkettőnknek jobb lett volna, ha eltalálnak.
Stefi hevesen tiltakozva rázta a fejét, határozott hangon kijelentette:
– Nem! Ne mondd ezt! A nézőtérről nem láttam pontosan, mit történt, csak reménykedhettem, hogy jól vagy, de amikor megérkezett a mentő…
– Volt orvos a helyszínen is, ahogy az ilyen rendezvényeken mindig, de a mentők érkezése látványosságnak számít. A merénylőnek azt kellett hinnie, hogy sikerrel járt, így volt időnk biztonságba helyezni  Mackenzie-t – magyarázta Burt hivatalos hangnemben.
Stefi zavartan bólogatott, aztán kibökte:
– Én is azt hittem. A csarnokban megértettem, micsoda hibát követtem el: gyáva voltam, amikor nem mentem vissza Christownba. Bocsáss meg nekem!
Burt végre elmosolyodott.
– Nem kell bocsánatot kérned. Ezt volt az én Naptánc szertartásom. Túl kellett esnem ezen a próbán, ahogy egykor a népem fiainak, akiket étlen-szomjan egy cölöphöz kötöztek, hogy bebizonyíthassák, elég erősek, megfelelnek a törzs elvárásainak. Sok mindent másképp látok, tisztában vagyok vele, milyen hibákat követtem el, tanultam belőlük. Csak így kaphattalak vissza – Burt a zsebébe nyúlt, elővette az aranyláncot a homokórával. – Emlékszel, azt mondtam, túl gyorsan rohan az idő. Ebben az órában azonban sosem mozdul meg a homok. – Stefi fölé hajolt, hogy a nyakába akassza a láncot, de a lány eltolta magától. A férfi meglepetten, majdnem ijedten nézett rá.
– Szeretlek – jelentette ki Stefi, erre Burt olyan erővel szorította magához, hogy a lány egy pillanatra még levegőt sem kapott. Amikor a férfi végre elengedte, Stefi mély sóhaj után megkérdezte:
– Meddig maradsz?
– Ez itt a te házad – felelte Burt komolyan. A lányt szíven ütötte a válasz, elsápadt. – Addig maradok, amíg megengeded – súgta a férfi a fülébe.
Stefi lehunyta a szemét, hogy visszatartsa kicsorduló könnyeit, és szorosan átölelte Burt nyakát.
A férfi magához szorította. Bár a lány érezte lélegzetvételét, illatát, szívének dobbanásait, mégis kételkedett benne, hogy akit már elveszítettnek hitt, valóban él és vele van. Ám, ahogy jobban hozzásimult, eltűnt a félelem és a kétség, és mintha testük határai is megszűntek volna… 

 

Vége az első résznek.

 

Hamarosan következik a történet folytatása, a Csillagjáró. 

Naptánc 20. fejezet – A család

Forrás: Pexels

 

Laura érdeklődve nézett fel a nyíló ajtó hangjára. A belépő, magas, ősz hajú férfi mosolyogva köszöntötte:
– George Iversen vagyok, a Futurehouse Ügynökségtől. A megbeszélésre jöttem.
Laura a faliórára pillantott.
– Kicsit talán korábban érkeztem – mentegetőzött Iversen.
– Semmi gond. Foglaljon helyet – intett Laura az asztalával szemközti bőrkanapé felé.
– Még vannak Mr. Spaldingnál.
George leült, maga mellé tette az aktatáskáját.
– Rokonok Burttel? – kérdezte Laura kíváncsian.
Iversen meglepetten nézett a fiatal nőre:
– Burt? A fiam hívták így, de ő eltűnt.
Laura zavartan arrébb tett egy papírlapot.
– Akkor csak névegyezés, Burt Iversen apám jobb keze. Ne haragudjon! Ő egyébként is félvér.
George elsápadt.
– Félvér? – felkelt a kanapéról, és Laura asztalához ment.
– Burt anyja sájen, a fiam egy kicsit talán magasabb lehet, mint én… Nem tudom… harmincnégy éves.
Laura szaporán bólogatott.
– Nem tartottuk a kapcsolatot, az utolsó információm szerint eltűnt egy katonai akcióban. – George hitetlenkedve nézett a fiatal nőre.
– Biztos vagyok benne, uram, hogy róla van szó. Most Heartspointból tart hazafelé, ide készül ő is a megbeszélésre, kicsit késni fog.
Kinyílt Spalding ajtaja, Jack egy rendkívül elegánsan öltözött, negyven év körüli asszonyt kísért ki, egészen a liftig.
Amikor visszatért, mosolyogva nyújtott kezet Iversennek.
– Jack Spalding vagyok.
Laura ragyogó arccal közölte:
– Az úr Burt apukája.
Spalding elgondolkozva vezette be az ügyfelet az irodájába.
Laura számára ritkán vánszorgott olyan lassan az idő, mint most. Alig bírta kivárni, hogy Burt belépjen az ajtón. Az ifjabbik Iversen telefonon húsz perc múlva ígérte az érkezését, végül tizenöt perc alatt befutott, de a lány számára végtelennek tűnt ez a negyedóra is.
– Itt van már az ügyfél? – kérdezte Burt köszönés helyett.
– De itt ám – bólogatott Laura. – Nem is akárki!
Burt kérdőn nézett rá, közben gyorsan a hűtőhöz lépett, kivett egy ásványvizet, Laurának nyújtotta, aki miközben felbontotta, közölte vele:
– Az apukád.
– Mi? – Burt ott felejtette az ásványvizet a lány asztalán, az ajtóhoz lépett, egyetlen gyors koppantás után már be is nyitott. Tudta, míg él, nem felejti el az apja könnyes szemét. Amikor fiát meglátta, csodálkozás, öröm és félelem keveredett egyszerre George Iversen tekintetében.
– Na, csakhogy itt vagy! Sikerrel jártál? – faggatta Spalding Burtöt.
– Elfogadták az ajánlatot, várják a szerződéstervezetet.
– Ah, nagyszerű! Édesapád jött a Futurehouse megbízásából. Meg kell szerveznünk az ügynökség ingatlanjainak védelmét.
Mivel fia főnöke azonnal a lényegre tért, George igyekezett rendezni a gondolatait.
– A város különböző pontjain vannak eladó házaink, sokszor bútorozottak, és a legtöbb lakatlanul áll.
Burt bólogatott.
– Összetett feladat. Minden házat külön kell biztosítani. Az adott területtől függ, hogy riasztós, kamerás vagy járőrös szolgálat kell-e, esetleg valami kombinációs megoldás.
Spalding mosolygott.
– Van ingatlanlista? – kérdezte Burt az apját.
– Hoztam egy CD-t, és sikerült szereznünk bűnügyi statisztikákat is.
Burt elismerően felhúzta a szemöldökét.
– Nagyban megkönnyíti a munkát.
Spalding felállt.
– Átnézem a mai ügyféllistát Laurával. Beszélgessetek nyugodtan – Jack kiment, és becsukta maga mögött az ajtót.
George kimondta az első gondolatot, ami az eszébe jutott:
– Ha az utcán látlak, meg sem ismerlek, fiam! Jól nézel ki. Amikor elmentem érdeklődni hozzá, anyád semmit nem mondott nekem rólad.
– Jó érzés tudni, hogy élek?
Fia cinikus kérdése szíven ütötte George-ot, de nem akart meghátrálni.
– Tudod, van, hogy egy férfi és egy nő nem illenek össze, de a gyereked mindig a tiéd marad. Bármennyire szeretnéd, sosem tudod kizárni a szívedből, mert olyan, mintha egy darabot akarnál kitépni magadból.
– Szép! – Burt gúnyosan elhúzta a száját.
– Burt, nem kell, hogy megérts. Hinned sem kell nekem. A munkát sem kell elvállalnod. Keresek egy másik céget, de ma úgy megyek ki ezen az ajtón, hogy tudom, büszke lehetek a fiamra. Egy apának nem kell ennél több.
Burt érdeklődve nézte az apja arcát.
– Te tényleg komolyan beszélsz?
– Amikor Ruth nem állt velem szóba, megkerestem Stefit.
Burt elsápadt.
– Neki nem kellettem még így se, hogy ilyen jól nézek ki.
– Azt a kislányt összetörte, hogy eltűntél.
– Hagyjuk ezt – legyintett Burt. – Add oda a CD-t. Beszélek valamelyik mérnökkel, elkészítjük az előzetes terveket, és felhívlak.
George a fia arcát látva úgy érezte, nincs értelme tovább erőltetni a beszélgetést, kivette az aktatáskájából a CD lemezt. Miután átadta, kezet ráztak, és Burt kikísérte.

Néhány nappal később, vacsoránál megszólalt George telefonja.
– Nézd meg a számot, és ha megint munkaügyben keresnek, ne vedd fel –figyelmeztette a felesége.
Iversen felállt az asztaltól, az előszobai akasztón lógott a zakója, abból vette ki a mobilt. Nem ismerte a számot. Még beszélt, amikor visszatért a konyhába.
A felesége egyre dühösebben nézett rá, miközben George telefonált.
– A tervek? – kérdezte a férfi.
Egy ideig hallgatta a hívó felet, aztán így folytatta:
 – Értem, igen, holnap estére. Ha eljönnél hozzánk vacsorázni, magaddal hozhatnád.
Újabb rövid hallgatás után George mosolyogva tiltakozott:
– Nem, senkinek nem okozol problémát. Várunk!
A lányok a tányérjukra szegezett tekintettel várták anyjuk reakcióját. Amint George letette a telefont, Victoria ingerülten megkérdezte:
– Kit hívtál meg vacsorázni? Ugye, nem a kedves főnököd?
– Nem, az eladó ingatlanok védelme ügyében tárgyaltam egy biztonsági céggel – George megpróbált komoly maradni.  – Meglepően gyorsan lesz ajánlat, Mr. Iversen holnap áthozza nekem – jelentette ki.
– Mr. Iversen? – nevetett fel a tizenhárom éves Wanda. – Az te vagy, apa! Ilyen fáradt vagy?
– Nem vagyok fáradt. Ez az Iversen a fiam – mosolygott George.
– Burt? – Victoria ámulva nézett a férjére.
– A Spalding Teamnél dolgozik, de egyelőre nem tudok többet. Haraggal váltunk el. Azért telefonált, hogy bocsánatot kérjen. Én pedig meghívtam holnap estére, vacsorára.

Wanda letette a villáját a süteményes tányér mellé, és Burt arcát fürkészte, aztán az apjára nézett:
– Figyelj, apa! Ha ő a bátyám, akkor eljöhet értem a suliba – vélekedett.
George, rövid töprengés után, bólintott.
– Ez nem rajtam múlik.
– Eljönnél? – Wanda most Burtre nézett, aki vállat vont.
– Miért ne? – kérdezte.
– A terepjáróval? – próbálkozott a lány.
– Nincs más kocsim – helyeselt Burt nevetve.
– Mikor jössz? – Wanda vigyorgott.
Vivien a száját elhúzva figyelte a húgát.
– Wanda, ne ess tévedésbe, Burt a testvérünk, nem a pasid!
– Eszembe sem jutott, Viv – Wanda csúnya grimaszt vágott a nővérére.
– Nem tudod, még mire vállalkozol, ha a lányokat akarod fuvarozni – ingatta a fejét Victoria.
– Tőlem nyugodtan téphetik egymás haját a hátsó ülésen, szükség esetén ráccsal lezárható – jelentette ki Burt. A komolynak tűnő megjegyzésén George jóízűen nevetett, a lányok zavartan összenéztek. Burt érkezése óta csak órák teltek el, de a mindannyiukban ott bujkáló feszültség már oldódott. Az eddig csak képekről ismert nagytestvér Wandát lenyűgözte, Vivient zavarba hozta. Victoria még nem tudott határozott véleményt kialakítani férje fiáról, csak azt látta, hogy George izgatott és jókedvű. Alig várta, hogy George visszatérjen a házba, miután késő este kikísérte fiát a ház előtt parkoló autójához.
Végül nem bírta tovább, és kíváncsiságát nem szégyellve utánuk ment, aztán csak szó nélkül állt az ajtó előtt.
– Tényleg elhoznád a lányokat az iskolából? – kérdezte az idősebbik Iversen, épp, mikor a felesége megjelent.
– Bármikor, hiszen a húgaim – mosolygott Burt.
George közelebb lépett hozzá.
– Szerezd vissza Stefit!
– Látni sem akar engem.
– Mert azt hiszi, megóvhatja magát, ha tudomást sem vesz a létezésedről. Ha közel enged magához, akkor számolnia kell azzal, hogy újra elveszíthet…
– Magadról beszélsz? – Burt szomorúan fürkészte az apja arcát.
George a fejét rázta, nevetett:
– Talán egyszer így volt, de ma már mindketten felnőttünk.
– Köszönöm, szép este volt – intett Burt, és kinyitotta a kocsiajtót.
– Vezess óvatosan, fiam!
Burt zavartan visszanézett. George-ot, magát is meglepte a száján véletlenül kicsúszó, aggódó figyelmeztetés.
– Hamarosan felhívlak, apa – mosolygott Burt. Nem is emlékezett rá, mikor szólította utoljára így az apját.
A terepjáró hátsó fényeit már rég elnyelte a sötétség, és George még mindig az út szélén állt.
Victoria kedvesen figyelmeztette:
– Gyere be, drágám!  – Amikor férje elindult felé, az asszony meglepetten kérdezte
– Te sírsz?
 

A mobil már jó ideje jelzett, mikor Burt kinyitotta a szemét. Az órájára nézett, fél hat volt.
Ezek szerint kicsivel több, mint két órát sikerült aludnia. Délután kettőre ért haza egy éjszakai munka után, csak a zakóját vette le, és úgy, ahogy volt, ruhástól végigdőlt az ágyon. A telefon még mindig szólt, vagy talán már megint… Nem volt biztos benne. Érte nyúlt.
– Iversen, tessék – szólt bele ingerülten.
– Burt! De jó, hogy megtaláltalak, Wanda vagyok.
– Wanda? – A férfi felült.
– Valami baj van?
– Honnan jöttél rá?
– A hangodból, kislány. Mondjad!
– Apának nem szólhatok, de egy felnőtt segítségére van szükségem.
– És épp rám gondoltál?  – sóhajtott Burt fáradtan.
– Lehet, hogy csak te tudsz segíteni. Egy barátom nagy bajban van.
– Wanda, hol vagy? Odamegyek.
– Itt állok a ház előtt, Cory is velem van.
– Gyertek fel! A kaputelefonon ott a…
A csengő már megszólalt.  Burt felkelt, és az ajtó felé indult. Zavartan végignézett magán, fehér inge, fekete nadrágja gyűrött volt. Az előszobatükörbe pillantva megállapította, hogy az arca is hasonló állapotban van, az ujjaival igazított valamit kócos hosszú haján. A csengő borzasztóan idegesítette, gyorsan megnyomta a kapunyitó gombot.
Kitárta az ajtót. Hamarosan megérkezett a lift Wandával, és egy vele nagyjából egykorú sráccal.
– Buliztál az éjjel? – kérdezte a lány, féltestvérét meglátva.
– Te lehet, én dolgoztam – Burt a hegyesre zselézett hajú fiút méregette, úgy tűnt, mintha az apja ruháit kapkodta volna magára, élénk színű szerelésének minden darabja lógott rajta.
A kölyök bizalmatlanul méregette, és látszott, hogy fél. Iversen egyelőre még nem tudta, hogy tőle-e vagy mástól.
– Gyertek be! – csukta be a gyerekek mögött az ajtót.
– A szobában üljetek le az ágyra. Aztán ki vele, mi a baj!
– Coryt zsarolják – kezdte Wanda, amikor a bátyja is megjelent a szobában.
Burt felemelte a kezét.
– Tőle szeretném hallani – mondta, és közben a srác arcát fürkészte.
– A triálpályán, ahová bringázni járunk, van egy banda, akik összetöretik a gépeiket. Úgy állítják be, mintha mi lennénk a hibásak, aztán törleszteni kell nekik.
– Na, szép. Tessék szólni a szülőknek!
– Nem megy, Wandának George bácsi megtiltotta, hogy kijárjon a pályára.
– És hogy jövök én a képbe? – Burt Wandára nézett.
– Szólnál a zsaruknak és apának?
– Nekem kellene téged kidumálni? – nevetett Burt.
– Hát nem, csak… – Cory könyörögve nézett a férfira. – Ma este részt kellene vennem egy rablásban…
Burt összehúzta a szemöldökét.
– Rablásban? Fegyverről is szó van?
– Úgy tudom, igen.
– Gyerekek, ez már nem játék. – Burt a telefonjáért nyúlt. – Szia, Jack. Szükségem lenne a rendőrségi kapcsolatodra – mondta miután Spalding felvette.
Wanda megfogta Cory kezét, és biztatóan rámosolygott.
Burt még megbeszélt néhány munkával kapcsolatos dolgot a főnökével, aztán felhívta Cory apját. Miután kicsit rendbe szedte magát, elvitte a gyerekeket a rendőrségre, ahol fiú szülei vártak rájuk. Majd hazafuvarozta Wandát, és tudta, hogy a lány számára csak most következik a neheze. Az apjuk még nem volt otthon, Burt úgy döntött, megvárja. A konyhában ültek le Victoriával, és Wanda részletesen beszámolt az édesanyjának mindenről.
Miután a hazatérő George-nak is  elmesélték a történteket, a férfi iszonyú dühvel a fiának támadt.
– Helytelen döntést hoztál! – kiáltotta. – Azonnal értesítened kellett volna.
– A gyerekek tőlem kértek segítséget egy olyan ügyben, amihez talán értek – jelentette ki Burt határozottan.
– Burt korrekt módon járt el – szólt közbe Vicky. – Bevonta a rendőrséget, és értesítette a szülőket. Hogy mit milyen sorrendben tesz, azt ő is el tudja dönteni, George.

Az apa Wandára nézett.
– A te büntetésedről még beszélünk. Menj a szobádba!
Úgy tűnt, Wandát a büntetés ígérete nem ijesztette meg, boldog volt, hogy Cory helyzete megoldódott. Szó nélkül engedelmeskedett az apjának.
Amikor a lánya eltűnt a közelből, George visszafordult Burt felé:
– Gyorsan beletanultál a testvér szerepbe  – mondta gúnyosan –, falazol az alig ismert húgodnak. Azt hittem, már megkomolyodtál. Ehelyett ugyanolyan esztelenséget művelsz, mint kamaszkorodban!
– Apa – emelte fel Burt védekezően a kezét. – Most hazamegyek. Túl fáradt vagyok vitatkozni.
Higgadt hangja meglepte George-ot, aki már nem tudott mit mondani. A fia könnyedén biccentett felé, aztán apja feleségéhez fordult.
– Minden jót, Vicky – mosolygott, és kifelé indult.
George indult volna utána, de Burt hátranézett.
– Kösz, kitalálok.
Victoria megpróbált úgy fordulni, hogy elrejtse a mosolyát a férje elől, George kirohanását eltúlzottnak és igazságtalannak érezte.

Laura az őrök részére fenntartott társalgón át kísérte be George Iversent Burt kicsike irodájába. Spalding felajánlott új társának egy tágasabb helyiséget, de ő inkább ezt választotta, ahol közel lehetett a kollégákhoz.
Ha nem volt papírmunkája, kiült televíziót nézni vagy biliárdozni a többiekkel. Egyszer-egyszer maga Spalding is beállt, egy-egy parti erejéig.
Az árajánlatírást és a hivatalos levelezést Burt ki nem állhatta, mert még nem volt elég biztos magában. A fontosabb leveleket átnézette Lindával, mielőtt elküldte őket.
Ezúttal is egy árajánlaton dolgozott. Apja láttán hátradőlt a széken, lehajtotta a notebook fedelét. Aztán felállt, és megszorította George felé nyújtott kezét.
– Hozhatok valamit? – kérdezte Laura, mielőtt becsukta volna az ajtót.
Burt várakozva nézett az apjára, de George megrázta a fejét.
– Köszönjük Laura, nem kérünk semmit – mosolygott Burt a lányra.
Mikor kettesben maradtak, George sóhajtott.
– Tegnap előtt este helytelenül viselkedtem, Burt.
– Aggódtál a lányodért, megértelek.
– Wanda elmondta, hogy felébresztettek, mert éjjel dolgoztál, és ennek ellenére sem zavartad el őket. Cory szülei is felhívtak, szerették volna elkérni a telefonszámod, hogy megköszönjék, amit a fiukért tettél.
– Ma is megtenném, apa, még annak ellenére is, hogy majdnem leharaptad a fejem – vont vállat Burt. – Ezekben az ügyekben, sajnos, csak a rendőrség segíthet. Jutottak már valamire?
– Cory szerint régóta kerestek egy fiatalokból álló rablóbandát, úgy tűnik, hogy a triálpályán garázdálkodókról van szó.
– Reméljük, meg is büntetik őket – Burt nyelt egy nagyot. – Apa, kérdeznék valamit.
– Igen?
– Iversen nagypapáék élnek még?
George meglepetten bólintott.
– Meglátogathatnám őket?
– Örülnének neked. Néhány hétre leviszem hozzájuk Wandát, míg Vivien táborban lesz. Elkísérhetnél bennünket.

Mark letette az evőeszközöket, megtörölte a száját a szalvétával, aztán Stefire mosolygott, aki hátradőlve üldögélt vele szemben.
– Tudom, hogy nyaralást ígértem neked. Hamarosan elmúlik a július, és még mindig itthon vagyunk. Van néhány lezáratlan városi ügy, amit szeretnék előkészíteni. Nem bánnád, ha augusztusban vagy szeptember elején utaznánk el valahova?
– Ha elkezdődik az iskola, én már nem tudok menni – felelte a lány zavartan. Mivel a férfi nem válaszolt, folytatta – Viszont ha megkérlek, elkísérnél kerti bútort keresni? Az Északi úti bevásárlóközpontban most rengeteg rattan bútor van.
– Úgy gondoltad, most, ebéd után?
A férfi kelletlen arcát látva a lány felsóhajtott.
– Nem érsz rá, ugye?
– Fel kellene hívnom egy Jack Spalding nevű fickót egy szerződés ügyében. A titkárnője azt mondta, ma délután nincs tárgyalása.
Stefi vállat vont.
– Arra megkérhetlek, hogy elvigyél a bevásárlóközpontba?
Mark széles mosollyal bólintott.
Mikor Stefi belépett a hatalmas üzletközpontba, már nem bánta, hogy Mark nem kísérte el. Egyedül ugyanis sokkal nyugodtabban nézelődhetett.
Talált az elképzelésének megfelelő asztalt és székeket, sőt, megrendelt még néhány virágládát is. Rájött, hogy már csak néhány apróság hiányzik, és a ház teljesen készen lesz. Hirtelen rettegni kezdett, mihez kezd majd, ha otthona csinosítása már nem köti le a szabadidejét.

Wanda az út nagy részén csacsogott, vagy Burt dolgai után érdeklődött. Aztán gondolt egyet, és bedugta a fülébe az MP3-lejátszó fülhallgatóját.
Burt örült a csendnek. Elöl ült az apja mellett, és az utat figyelte. George higgadtan vezetett, a forgalom sem volt számottevő. Errefelé már különben sem sokan jártak.
Amikor feltűnt az ismerős bekötőút és valamivel később a ház is, Burtre rátörtek az emlékek. A közös lovaglások, istállótakarítás nagypapával, vagy amikor traktort vezetni tanította, és a nagymama aggódva figyelte őket.
Amint George leparkolt, Wanda kiugrott a hátsó ülésről, és a szúnyoghálós ajtót kinyitva berontott a házba. Néhány pillanat múlva magas, vékony, fehér hajú idős asszonnyal jelent meg a teraszon. A lány izgatottan magyarázott, és az autó felé mutogatott.
George biztatóan a fiára mosolygott, megvárta, míg kiszáll.
Burt elindult Iversen nagymama felé, aki csodálkozó boldogsággal nézett fel rá.
– Burtie? – suttogta hitetlenkedve. Mikor az unokája lehajolt hozzá, két kezébe fogta az arcát. – Hol jártál te, kölyök? – kérdezte a fejét ingatva.
Közben Wanda előkerítette a nagypapát is.
Az öregember arca csupa ránc volt, dús fehér haja meggyérült az évek során. Burt visszanézett az apjára, és ráébredt, hogy milyen hosszú is húsz esztendő. Amikor utoljára itt járt, a nagyapja nézett úgy ki, mint az apja most.
Nagypapa a kezét nyújtotta.
– Isten hozta nálunk!
Burt zavartan kezet rázott vele, az öreg szorítása még mindig kemény volt.
– Nagypapa, ő a legidősebb unokád, Burt – figyelmeztette Wanda kedvesen.
Az öregember vizsgálgatni kezdte az idegen arcát, az emlékei között kutatott.
– Az unokám – sóhajtotta – Az unokám elment katonának.
Nagymama Burt mellé lépett, megfogta a karját.
– Nagypapa már nem a régi, kisfiam, de néha bevillannak neki emlékek, látod – mosolygott szomorúan. – Menjünk be a házba!
A vacsoránál Burt megtudta, hogy már nem a nagyszülei művelik a földet, és állatok is csak bérlegeltetésben vannak náluk. Öt saját lovuk maradt, melyek ellátásában a bérlők segítettek nagyapának.
– Akármennyire zavart is már az öreg elméje – mondta nagymama büszkén –, az állatok körül még mindig szorgalmasan tevékenykedik.
 

Másnap, reggeli után George, Burt és Wanda lovagoltak egyet. Burt nem is emlékezett rá, mikor ült lovon utoljára, ennek ellenére hamar rátalált a ritmusra.
Amikor eljött a búcsú ideje, a karjába zárta nagymamát, és a fülébe súgva megkérdezte:
– Eljöhetek még hozzátok?
Az idős asszony megsimogatta unokája arcát.
– Csak gyere, minél előbb.
Nagyapával ismét kezet fogtak, az öreg elgondolkozva méregette, aztán megjegyezte:
– Az unokám is annyi idős, mint maga, fiatalember.
Burt elmosolyodott.
George is elköszönt a szüleitől és a lányától, aztán beszálltak a kocsiba. Wanda és nagymama sokáig integettek a távolodó autó után, de nagypapa visszaballagott a házba.
– Ne emészd magad a történtek miatt. Akkor sem biztos, hogy megismer, ha öt éve találkoztatok volna utoljára – nyugtatta George a fiát.
– Köszönöm, hogy elhoztál.
– Ha két hét múlva jövök Wandáért, elkísérhetsz megint.
– Két hét múlva dolgozom.
– Az új munkád sem gyerekjáték – ingatta a fejét George. – Ez a mostani megbízatás veszélyes lesz?
Burt megrántotta a vállát.
– Egy oknyomozó újságírót kell elkísérnünk Pearl Creek-be, hogy átvegye a díszpolgári címét. A városvezetés bízott meg bennünket a védelmével, mert folyamatosan fenyegetik. Az ilyen ügyek veszélyes fordulatot is vehetnek.
 

Ruth a jegyzeteit rendezgette, ahogy minden augusztusban. Jóval a tanév kezdete előtt szeretett előkészíteni mindent, amit csak lehetséges volt, hogy az év eleji hajtásban ne kelljen szétforgácsolnia az energiáit.
A csengő hangjára felrezzent a gondolataiból, megigazította nyári ruháját, és indult ajtót nyitni.
– Burt? – Rég nem látott fia láttán felragyogott az arca.
– Anya! – biccentett aprót a férfi, szemmel láthatóan sokkal inkább zavarban volt, mint az édesanyja.
Valamivel később a konyhában üldögéltek. Ruth teát töltött a fiának. Nem kérdezett semmit, hiszen tudta, hogy üresen issza, különben is arra várt, hogy ő kezdje a beszélgetést.
– Meglátogattam Iversen nagypapáékat – közölte Burt, közben a csészébe bámult. Ruth meglepetten nézett rá.
– Nagypapa nem ismert meg, anya. Sokat gondolkoztam azon, amit gyerekkoromban meséltél a szívekben őrzött haragról. A jövő hét végén Pearl Creek-be kell mennem. Jack szerint nem lesz egyszerű feladat megvédeni az újságírót, akinek az őrzésére felkértek minket. Szeretném jól végezni a munkámat, de ahhoz tiszta fejre lesz szükségem, meg kell szabadulnom a haragtól.
– Jogos az irántam érzett haragod – suttogta Ruth.
– Sok mindent kellene tisztáznunk, anya.
Az asszony bólintott.
– Gyakran találkozom apával és a testvéreimmel. Vannak dolgok, amiket másképp látok, mint régen. Tudom, hogy apa nem rossz ember – jelentette ki Burt.
– Sajnálom, fiam, nem illettünk össze – védekezett Ruth.
– Ez most már nem számít – Burt az anyja szemébe nézett. – Miért hazudtál Stefinek? – kérdezte elfojtott feszültséggel a hangjában.
– Azt hittem, meghaltál… Napokon át ültem az ágyad mellett. Fogtam a kezed. Két nyelven meséltem neked, kerestem az utat a szellemekhez, és rajtuk keresztül hozzád. Vissza akartalak kapni. Már majdnem feladtam, mikor James megérkezett.  Ő volt veled, mikor kinyitottad a szemed. Aztán Stefit kerested. Később pedig azt mondtad nekem, hogy jobb lett volna meghalni… – Ruth nyelt egyet – Amikor Stefi megjelent a kórházban, attól féltem, ha találkoztok, elveszítlek téged. Nem gondolkodtam, csak azt akartam, hogy ne vegyen el tőlem, nem engedhettem, hogy elmenj vele.
– Stefi tiszteli a kultúránkat, csodálja az írásaid. Talán sosem állt volna szóba velem, ha az anyám nem egy indián asszony. Nem sajátíthatsz ki engem – mondta szemrehányó hangon.
Ruth bólintott, megfogta a fia kezét, megérintette a haját.
– Miért nem vágattad le?
Burt vállat vont, elgondolkozva nézett az anyjára.

 – Szerinted ki vagyok én? – kérdezte végül.
– A fiam.
A kijelentésre Burt felvonta a szemöldökét, Ruth zavartan nézett rá.
– Ne haragudj!
Burt szomorúan mosolygott, majd tisztelettel a hangjában beszélni kezdett:
– Hallottam a történeteket, amiket Cooper Island-en meséltél az ágyam mellett, azóta is különös álmaim vannak. Megváltozott az életem, másképp látom a világot, más dolgokat találok értékesnek, mint korábban. Tudom, hogy a te törzsedhez tartozom. Szeretnélek elkísérni, ha legközelebb hazamész a rezervátumba, hogy megismerhessem az ottaniakat. De meg kell értened, nem láncolhatsz magadhoz örökre Akkor is része vagy az életemnek, ha nem vagy velem, ahogy az apám is, és… – A zsebébe nyúlt, egy aranyláncot tett az asztalra.
Ruth a homokóra alakú medált nézte, aztán a fiára pillantott, aki elgondolkozva hallgatott. Úgy tűnt, nem találja a szavakat.
– Úgy vélem, ezt nem nekem szántad – mondta az asszony megértően.
Burt bólintott.
– Stefinek vettem. Ha lehetőségem lesz rá, majd odaadom neki. Most egyelőre azonban itt hagynám nálad – idegesen megdörzsölte az állát.
– Rossz érzésem van ezzel az új munkával kapcsolatban… Arra kérlek, ha történne velem valami, vidd el neki.
Ruth elsápadt, megfogta a fia kezét.
– Őt akarod kínozni vagy engem? – kérdezte.
Burt szomorúan mosolygott.
– Ti vagytok nekem a legfontosabbak, szeretném, ha ezt megértenéd.
Az édesanyja szó nélkül bólintott.

 

Befejező rész: 2023. május 21. 

Naptánc 19. fejezet – Széttépett kötelékek

 

Kép: Pixabay

Burt már fél éve dolgozott a Spalding Teamnél, és még egyetlen napot sem mulasztott, amikor Jack szabadságra küldte.  Spalding megnyugtatta, hogy semmi kivetnivalót nem talált eddigi munkájában, de a feladatuk megkívánja a maximális fizikai és lelki felkészültséget, és ehhez elengedhetetlen időnként a lazítás és a pihenés.
Így ezen a hétfő reggelen nem az órája ébresztette Burtöt. Amikor odanyúlt érte a szekrényre, sóhajtva állapította meg, hogy még csak fél hét van. Hanyatt fordult, és a fejére szorította a párnát.
Rájött, hogy a Jack által emlegetett két dolog: a lazítás és a pihenés mibenlétéről tulajdonképpen sejtelme sincs. Szabadsága idejére egyetlen konkrét tervet fogalmazott meg magában: fel kell újítani a ruhatárát. A Spalding Teamnek köszönhetően kiváló minőségű öltönyökhöz, ingekhez, nyakkendőkhöz, sőt bőrcipőkhöz jutott, viszont pólókra, új tréningruhákra és futócipőre szüksége volt.
Pontosan tudta, mindezt hol fogja megvásárolni. Megnyitása óta ugyanabba a sportfelszerelés és túraboltba járt. Ötnapos szabadságából a bevásárlás mindössze két órát vehet igénybe, ha hozzászámolja még a rákövetkező szombatot és vasárnapot, közel százötven üres órája marad, mely elképesztően hosszú időnek tűnt.
Felkelt, felöltözött, és futni ment a közeli parkba. Amikor visszatért, lezuhanyozott, és reggelit készített magának. Tojást sütött, teát főzött. Gondosan megterítette az asztalt, végül felnyitott egy füstöltlazac-konzervet.
Amikor asztalhoz ült és enni kezdett, eszébe jutott, hogy Iversen nagypapának mennyire hiányzott az igazi füstölt hal, melyet még gyermekkorában evett otthon, Dániában.
Vajon él-e még az öreg? Lassan húsz éve nem látta, és nem hallott felőle, lehet már vagy kilencven éves. Talán meg kellene látogatnia…
Az órára nézett, alig múlt fél kilenc, vásárolni még korán volt. Végül sportújságok olvasásával ütötte el az időt. Aztán a kocsit a ház előtt hagyva, gyalog indult a belvárosba.
Az áruháznál feltűnt neki egy három év körüli, barna hajú, copfos kislány, aki az édesanyja kezét fogva, körbe-körbe szaladgált. A fiatalasszony szürke-fehér csíkos kiskosztümöt viselt, Burt nagyon ismerősnek találta az arcát.
– Mary? – kérdezte óvatosan.
A fiatal nő ránézett, egy ideig csodálkozva nézte, aztán gondosan kikészített, csinos arcán ragyogó mosoly jelent meg:
– Burt? Istenem, de jó újra látni! – Mary átölelte a férfi nyakát, Burt meglepődött, de viszonozta az ölelést. A fiatal nő egy kicsit hátrébb lépett, és a férfi arcát figyelte, a zavar legkisebb jele nélkül megérintette hosszú haját.
– Magának sosem lett volna szabad rövidre vágatni a haját – jegyezte meg komoly arccal, aztán hozzátette:
– Minden ismerősömnek elmeséltem, milyen nagyszerűen bánt Katie-vel – Mary a kislányára mosolygott, aki kicsit megszeppenve álldogált mellette, a lábának támaszkodva.
Burt leguggolt a kislányhoz.
– Szia, hercegnő! – mosolygott rá.
Katie csodálkozva nézett rá:
– Honnan tudod, hogy hercegnő vagyok?
– Azt hiszem, ezt mindenkinek észre kell vennie. Egy ilyen szép kislány csakis igazi hercegnő lehet.
Burt felnézett Maryre, aztán felállt.
– Hova készülnek?
– Tulajdonképpen ide az áruházba. Állásinterjúm lesz tíz órakor, de a bébiszitterem beteg lett, és nem tudtam Katie-t senkire sem rábízni.
– Nem hiszem, hogy előnyt szerez vele, ha magával viszi – Burt töprengve végigsimított az állán, aztán megfogta Katie kezét. – Átmegyünk kirakatokat nézegetni a szemközti bevásárlóközpontba. Mit szólsz hozzá, hercegnő?
Mary ámulva nézett a férfira.
– Burt, de hát nem rabolhatom az idejét – tiltakozott zavartan.
– Szabadságon vagyok – mondta előzékenyen a férfi. Elővette a tárcáját, és kivette a névjegyét, Mary kezébe nyomta. – Hívja fel a mobilomat, ha végzett, rendben?
Mary gyanakodva méregette Iversent.
– Ugye, nem rabolja el Katie-t?
Burt felsóhajtott, az órájára nézett:
– Tökéletesen igaza van, hogy fél. Beviszi az állásinterjúra a kislányt, vagy rám bízza?
Mary a kezét nyújtotta, Burt gyengéden megfogta az ujjait.
– Menjen, aztán ügyes legyen!
 

Mary a megbeszélés után azonnal elővette a telefonját, de aztán mégsem hívta fel Iversent, inkább elhatározta, hogy megkeresi a kislányát és a férfit.
Ahogy az egy átlagos hétköznap délelőtt lenni szokott, nem volt különösebb zsúfoltság a bevásárlóközpontban. Mary kicsit izgatottan ment végig az üzletek között, ide-oda nézegetve.
Iversent gyorsan kiszúrta egy padon, hatalmas rózsaszínű mókus társaságában.
Aztán észrevette Katie-t is, aki takarásban, a férfi jobb oldalán üldögélt. Marynek távolról úgy tűnt, minden rendben, a kislány a lábát lógázva mesélt, és valamit evett.
– Jó napot!  – köszönt rájuk, amikor odaért.
Katie leugrott a padról, és miután az édesanyja felkapta, átölelte a nyakát.
Burt felállt, mosolyogva biccentett.
– Ez mi? – kérdezte Mary, a plüssmókus felé intve.
A férfi vállat vont.
 – Nem volt más választásom. Vagy bepisil, vagy beviszem a férfi WC-be.
 Mary nem értette, mi köze ennek a mókushoz, kérdőn felvonta a szemöldökét.
– Nem akart bejönni, csak vele.
Mary zavartan elmosolyodott.
– Kifizetem – mondta gyorsan.
– Hagyja csak! – emelte fel Burt tiltakozva a kezét.
– És mit eszik?
– Zsozs – válaszolt Katie büszkén, teleszájjal.
– Rozszsemle – fordított Burt.
– Hogy vette rá?
– Megmondtam neki, hogy a mókus után már csak erre maradt pénzem – kacsintott a férfi. – Hogy sikerült az állásinterjú?
– Minden feltételnek megfelelek, de sok a jelentkező, a hétvégéig értesítenek.
– Ha igazán ott szeretne dolgozni, akkor maga kapja meg a helyet – mondta biztatóan Burt, az órájára pillantva. – Mit terveztek még mára?
– Bevásárolunk, aztán hazamegyünk és ebédet főzünk.
Burt bólintott:
– Jó, akkor bevásárolunk, és meghívom Önöket ebédre.
Mary azt hitte, álmodik.
Katie egy gyorsbüfébe szeretett volna menni, de Burt rábeszélte egy olasz étteremre, abban bízva, hogy a tésztát minden gyerek szereti.
A kislány valóban szépen ebédelt, de már az asztalnál nagyon álmos volt, és mikor a metróhoz indultak, szerette volna, ha Mary felveszi. Az asszony fáradtan tiltakozott. Burt mondván, hogy őmiatta nincsenek még otthon, vállalta, hogy viszi Katie-t.
Az alagútban, míg a földalattira vártak, a kislány elaludt a férfi karjában, így hazáig kísérte őket. Miután Katie-t lefektették a szobájában, Mary nem engedte el Burtöt kávé és sütemény nélkül.
A konyhaasztalnál ülve beszélgettek, leginkább Katie-ről.
Mary egyszer csak kijelentette:
– Valószínű, hogy nem fogadom el az állást.
 Burt meglepetten nézett rá.
– Nincs szükségem a munkára, de néha rám tör a keserűség, és elmegyek egy-két állásinterjúra. Katie-nek ártok vele, ha munkát vállalok. Hiszen Patricket is alig látja.
– Patrick?
– A férjem – válaszolt Mary, a legnagyobb természetességgel.
– Fedélzeti mérnök egy kereskedelmi hajón. Amíg csak ketten voltunk, sokkal könnyebb volt. Most már az is fáj, hogy Katie-nek nélkülöznie kell az apját.
Burt elgondolkozva nézte a fiatalasszony szomorú arcát. Julie jutott az eszébe. Vajon a feleségét is ilyen bánatosnak és elveszettnek látták mások, amikor ő távol volt?
Marynek jólesett, hogy végre kiöntheti a szívét valakinek. Burt megfelelő hallgatóságnak bizonyult. Mindvégig érdeklődve figyelt, néha apró, kedveskedő megjegyzéseket szúrt közbe. A fiatalasszony egy-egy mondata, vagy megjegyzése újra és újra Julie-t juttatta Burt eszébe, közben egyre nőtt benne a feszültség.
Mary kérésére megvárta, míg Katie felébred, aztán sietve elköszönt. Az utcán taxiba szállt, és a temetőbe vitette magát.
A temetés után hónapokig nem volt képes eljönni. Aztán mikor leszerelt, és magányosan járta az utcákat, néha betévedt a sírkertbe, ilyenkor órákon át némán üldögélt a márványlap mellett.
A kapunál virágcsokrot vásárolt. Összeszoruló torokkal, sietős léptekkel a családja nyughelyéhez indult.
Amikor a sírhoz ért, néhány pillanatig kereste a szavakat, aztán félhangosan beszélni kezdett. Nem zavarta, hogy bárki meghallhatja. Sokkal tartozott Julie-nak.

– Régen beszéltünk. Walker meghalt, egy rendőr lelőtte. Ne haragudj, hogy nem tudtam megadni, amire vágytál. Míg kórházban voltam, akadtak pillanatok, amikor azt hittem, miattad történik minden. Igazat adtam Franknek és apádnak, hogy egy semmirekellő vagyok. Már azt is tudom, hogy csak az én kedvemért mondtad mindig: „Nem számít, mikor, csak gyere haza!” Arra vágytál, hogy veletek legyek, ahogy egy rendes férj és apa. Örökké hálás leszek az együtt töltött nyarakért, a tanév alatt a katonai kollégiumba küldött leveleidért. Köszönök mindent, Julie! Annyi mindent el kellett volna mondanom neked… – Burt leguggolt, megsimogatta a fényképet a márványlapon, mellétette a virágcsokrot.
– Tudom, hogy  jobban  vigyázol Davie-re, mint én rátok...
Mutatóujjával átrajzolta a fia nevét őrző aranybetűket, néhány pillanat múlva lassan felállt.
A szorongás, ami a kapun belépve tört rá, mostanra eltűnt. Kimerültnek és gyengének érezte magát, mintha régóta cipelt, nehéz tehertől szabadult volna meg.  Tudta, hogy kétszeresen is elkésett ezzel a vallomással. Helyesebb lett volna akkor elmondani Julie-nak, amikor még együtt voltak. A baleset után pedig, a menekülés és a rejtőzködés helyett szembe kellett volna néznie a lelkiismeretével. Ám hogy idáig eljusson, részt kellett vennie a Naptánc szertartásán.

 

Huszadik fejezet: 2023. május 14. 

A család

Naptánc 18. fejezet – Új kezdet

Kép: Pixabay

Lassan elolvadt a hó, és Pearl Creek-re ránevetett a tavasz.
Stefi, Mark tiltakozása ellenére a téli időszak alatt szépen kifestette a falakat. Igaz, hogy így jobban kellett fűtenie, de úgy érezte, a pénznél fontosabb, hogy az otthona mielőbb rendben legyen. A férfi megpróbálta rábeszélni, hívjon mesterembert, de a lány felháborodva tiltakozott, végül Mark sértődötten távozott. 

A festés végeztével Stefi lemosta az ablakokat, és a két szélső emeleti szobába is függönyöket rakott fel. Az új hálószobabútor miatt a piros fotel átkerült a régi gyerekszobába, ahol egy számítógépasztal is helyet kapott, kényelmes forgószékkel.  A polcokon és asztalokon hímzett és csipketerítők díszelegtek, amiket még Barbara hozott magával otthonról karácsonyi látogatása idején.

A munka során Stefi a padláson megtalálta Stevie Morgan naplóját. Ebből kiderült, hogy Stevie családját lázadó indiánok lemészárolták, de egy békés törzs magához fogadta a lányt. Egy fiatal nő, Kicsi Bagoly tanította meg a nyelvükre, és ő lett a legjobb barátja.

A sorokat olvasva Stefinek egymás után jutottak eszébe különös álmai, és annyira a napló hatása alá került, hogy képtelen volt letenni. Egyvégtében olvasta el a padláson kuporogva.

Amikor a fiatalasszony és kislánya sok más emberrel együtt egy járvány áldozatául esett, a férje, Fürge Szarvas a lázadókhoz csatlakozott, és csak ritkán tért vissza a faluba. Stevie-t és őt először csak a gyász kötötte össze, aztán egymásba szerettek.

A törzs rezervátumba kényszerítése után Stevie visszatért Pearl Creek-be. Fürge Szarvas nem jelentkezett többé, mert a katonák elfogták volna. Az utolsó bejegyzés szerint az asszony halottnak hitte a férfit.

Stefi többször elolvasta a naplót, de már az első pillanattól képszerűen maga előtt látta az eseményeket, és időnként hangokat is hallani vélt. Azokat az oldalakat, melyek Kicsi Bagoly és gyermeke haláláról szóltak az újraolvasások során átugrotta, olyan elevenen élt benne a kép a lázas beteg anyáról, aki halott gyermekével karján búcsúzott barátnőjétől.

Stevie Fürge Szarvassal kapcsolatos félelmeiről olvasva a gyomra összeugrott, nyelni is alig tudott. Az asszony sorai tiszta szerelemről árulkodtak. És bár semmit nem tudott a férfiról, úgy tűnt, életének egyetlen értelme a remény, hogy Fürge Szarvas valahol talán mégis életben van.

Végül Stefi kivitte a naplót a garázsba, mert szinte már kívülről tudta, mégsem volt képes letenni, és sokszor a munkahelyén is a benne foglaltakon törte a fejét.

Tavasz közepén Barbara váratlanul újra megjelent, ezúttal egy teherautóval érkezett. Hatalmas papírdobozokban elhozta a könyveit és néhány holmiját, amiket eddig a barátainál helyezett el. Ragyogó szemmel közölte, hogy megbeszélte Stefi szüleivel, nem adja el a házat, a lány addig maradhat ott, ameddig akar. Stefi könnyes arccal mondott köszönetet.
A helyi bútorboltban kiválasztottak néhány könyvszekrényt és egy sarok ülőgarnitúrát. Miután a szállítók másnap kiszállították a bútorokat, közösen takaros kis könyvtárszobává varázsolták az emeleti első szobát. Miután elrendezték a könyveket, Stefi ragyogó arccal körülnézett. Barbara csendesen kiment a szobából és egy fehér papíros, lapos csomaggal tért vissza. A lánynak nyújtotta. Stefi remegő kézzel bontotta ki. A szülei bekeretezett esküvői képét tartotta a kezében. Egy pillanatig szótlanul a nénjére meredt, aztán a nyakába borult, és ezen a napon már másodszor kezdett sírni, az asszony szorosan magához ölelte.
A lány sokáig sírt, Barbara némán simogatta, nem szólt, mert tudta, ő sem bírná megállni könnyek nélkül. Stefi lassan megnyugodott, a szemét törölgetve az egyik polcra helyezte a képet. Végre halványan elmosolyodott. Úgy érezte, mintha a ház szép lassan újra lélegezni kezdene…

Stefi az égszínkék konyhában, az új, mosogatós konyhapult mellett állva nézegetett ki az ébredező előkertre. Tudta, hogy lassan időt kellene szakítania, hogy azt is rendbe hozza. A konyhapultot egyébként, Rosa néni tanácsára, egy helyi ezermestertől rendelte, aki mielőtt bekötötte volna, az összes vízvezetéket ellenőrizte a házban.
Stefi az asztalhoz lépett, elgondolkozva pakolta át a holmijait a hátizsákból a kis kézitáskába, amit Marktól kapott a születésnapjára. A férfi már többször megjegyzést tett fehér bőrzsákjára, de Stefi nem vette komolyan. Azóta is csak akkor vitte magával a kis táskát, ha Markkal volt közös programjuk.
A férfi rosszkedvűen toppant be. Stefi csodálkozva megkérdezte:
– Közbejött valami?
– Beugrottam Louhoz, mert néhány dologra volt szükségem az irodába. Azt mondta, ezt még karácsonykor hagytad nála – Egy CD lemezt és egy fotókkal teli borítékot adott át a lánynak.  – Kifizettem a képeket.
Stefi bénultan állt. Mostanra megfeledkezett a karácsonykor történtekről, és iszonyúan szégyellte magát. Az egész paksamétát az asztalra dobta.
– Meg sem nézed? – csodálkozott a férfi.
A lány a fejét rázta.
– Én megnézhetem? – Mark felemelte a fotóstasakot, kivette belőle, és legyezőszerűen széthúzta a képeket. – Ez mi? – kérdezte ingerülten.
Stefi Burtöt nézte a legfelső képen, ahogy James-szel bolondozik a grillsütőnél.
– Ne haragudj, rossz passzban voltam. Karácsony volt. Már nem számít.
– Szóval ő a katona. Egy indián! – Mark kutatva nézte a lány arcát. – Ezért volt baj a kedvenc motorommal is, igaz?
Stefi tisztában volt vele, hogy Mark joggal haragszik, de a szóhasználatot sértőnek találta, ezért megjegyezte:
– Félvér.
– Először eltitkolod, hogy él, aztán képeket hívatsz elő róla!
– Sajnálom, Mark. Karácsonykor tettem valamit, amit nem lett volna szabad. Ne haragudj!
– Na, mesélj! – A férfi leült az asztalhoz.
– Elmentem meglátogatni, de nem találkoztunk, mert mikor odaértem, volt vele egy lány. Nem is szóltam neki, csak figyeltem egy kicsit és eljöttem.
– Ha akkor egyedül lett volna, odamész hozzá?
– Négy hónappal ezelőtt történt! – kiáltotta Stefi kétségbeesve.
– Azóta semmit nem tudsz róla? – kérdezte Mark békülékenyen.
– Semmit.
– Szeretném, ha ez az ember végleg eltűnne az életünkből – jelentette ki a férfi.
Stefi bólintott. Mark végignézett a lányon.
– Ebben a kockás ingben akarsz jönni? – kérdezte feddő hangsúllyal.
– Úgy gondoltam, vékonyabb kabátot veszek, és ez elég meleg.
– Vedd fel a kis bundád és valami nőiesebb felsőt, kicsim, kérlek.
Stefi bólintott, aztán felszaladt a szobába átöltözni. Ha már fenn volt, gyorsan kifestette a szemét, bekrémezte az arcát, leengedte a copfját, és kifésülte a haját. A tükörbe nézett, tudta, hogy Marknak így tetszik.

Burt őszintén meglepődött, amikor Jack Spalding pontos koráról tudomást szerzett.

Az öreg hetvenötödik születésnapjára a lányai fényűző partit szerveztek, ahova rengeteg ügyfelet, és a város ismert arcait hívták meg. Bár a Professzorok Bálja óta már hetek teltek el, Burt így is csak Jack kedvéért jelent meg az ünnepségen. Valahogy már nem érdekelték a táncos összejövetelek.

A Crystal Tower legfelső emeletén, a díszteremben, roskadozó svédasztalok között Spalding  úgy mutatta be Iversent, mint a társát, annak ellenére, hogy hivatalosan még nem kötötték meg a szerződést.

Burt egyik beszélgetésből a másikba csöppent, a múltjáról és a terveiről faggatták. Könnyedén beszélt arról, hogy katona volt. Érdekes módon senkit nem érdekelt, hogy miért szerelt le, a beszélgetőpartnereit leginkább az akciók részletei foglalkoztatták. A filmek jeleneteire hivatkozva vártak tőle színes élménybeszámolókat. Néhány hölgy arra volt kíváncsi, hogy hányszor, és hol sebesült meg. Volt egy pillanat, amikor attól félt, hogy egy fekete szépség leveteti vele a zakóját, hogy megnézhesse a golyónyomot a karján.

A bajból Spalding legkisebb lánya segítette ki. Monica egy pezsgős poharat nyomott a kezébe, és az apjára hivatkozva kirángatta a hölgyek gyűrűjéből.

– Laura azt mondta, neked nem telefonálgatnak nők az irodába.

Burt csodálkozó tekintetet vetett a lányra.

– Nem apádhoz megyünk?

Monica a fejét rázta.

– Láttam, hogy bajban vagy, gondoltam, segítek.

– Köszönöm – mosolygott a férfi a lányra. Úgy érezte, most került igazán nehéz helyzetbe. Egy közeli asztalhoz lépett, letette a poharat.

– Még meg sem kóstoltad! Nem akármilyen pezsgő ám ez – figyelmeztette Monica.

– Nem fogadhatom el, kösz – mondta Burt komolyan.

– Most nem dolgozol.

– Monica, nekem nem szabad – a férfi tekintete láttán a lány jókedve egy pillanat alatt elillant.

– Bocs – mentegetőzött Monica. Csípőjét a combjához dörgölve belekarolt a férfiba. – De tényleg, mi van a lányokkal?

– A barátnőm azt hitte, meghaltam, most valaki mással jár – felelte Burt halkan. Monica ettől kezdve alig hagyta magára. A party végén pedig rávette, hogy vigye haza. A férfi, egy másnapi fontos megbeszélésre hivatkozva a ház előtt elköszönt tőle, de mindketten tudták, hamarosan újra találkoznak.

Egy hét múlva Monica hivatalos iratokkal jelent meg Burtnél, amit az apja állítólag a lakásán felejtett, mikor nála járt. Iversen vállalta, hogy másnap reggel visszajuttatja az iratokat, persze nem csak a dokumentumok maradtak nála éjszakára.

 

Marlene és Kate az ablaknál állva leselkedtek le az utcára.
– Úgy izgulok – suttogta Marlene. Vörös haját rövidre nyíratta. A fodrásszal közösen választott fazon egy kicsit nyújtotta kerek arcát, melyet most tőle szokatlanul nagyon szolidan festett ki. Halványzöld kiskosztümöt viselt, és remegett a keze.
– A borzalmas tavalyi év után nem hittem, hogy idén májusban már a saját eljegyzésemre készülök.
Kate átölelte a vállát.
– Pedig ma mindenki miattad és Alex miatt jön ide.
– Zavarba fog hozni, biztos, hogy zavarba fog hozni – suttogta a lány.
– Alex már csak ilyen – nevetett Kate.

Az előtérből és a szobákból már egyre hangosabb beszélgetés hallatszott.

– Lányok, ne bújjatok el – toppant be David a konyhába. Egy fonott kosarat tett le a tűzhely elé, melyben pezsgőket hozott. A szívéhez kapott. – Oh elkéstem! Alex elvette előlem a nőt, akire egész életemben vártam. – Marlene-hoz szaladt, és átölelte.

James az ajtóból integetett Kate-nek.

– Gyertek! Már itt van mindenki.

– Burt is? – kérdezte felesége a főtörzsőrmester mellé lépve.

– Aha – James bólintott.

Marlene Davidbe karolva lépett a szobába, James és Kate követték őket. Alex még a terítéken rendezgetett valamit, kétszobás lakásának nagyobbik szobáját most összetolt asztalok és kölcsönkapott székek töltötték ki. A mindig vidám tizedes arca szokatlanul feszült volt, sehogysem volt megelégedve az egyik salátás tállal.

A vendégek lassan helyet foglaltak. David és a fiatal Billy kivételével mindenki a partnerével érkezett. Marlene és Alex az asztalsor hosszanti részének közepén ültek, egyik oldalról James és Kate, a másik oldalról pedig Burt és Monica Spalding fogta közre őket.

Marlene a fejét ingatva súgta oda a mellette ülő Kate-nek.

– Ez a nő evés közben, szerinted, el fogja engedni Burt kezét?

Kate nevetett.

– Miért nem hívtad meg Stefit? – kérdezte aztán, árnyalatnyi nehezteléssel a hangjában.

– Alex kifejezett kérése volt. Tudja, hogy Stephnek van valakije, és nem szeretne konfliktust.

Alex felállt, a villájával megpróbált megkocogtatni egy poharat, de az feldőlt, mire a remélt csend helyett harsány nevetés következett. A tizedes felemelte a kezét.

– Na, hallgassatok! – fújt egy nagyot. Marlene-ra nézett.– Nem hittem volna, hogy eljön ez a nap…

David kétségbeesetten integetett Jamesnek.

– A pezsgő – súgta.– Kinn maradt a konyhában.

James felpattant, Alex elképedve nézett rá. A főtörzsőrmester kifelé menet megfogta Burt vállát, és magával hívta.

– Hozzuk be az üvegeket!

A konyhában Burt lehajolt a kosárért, James megfogta a karját.

– A lányoknak nem tetszik az új barátnőd.

Iversen vállat vont, felemelte a pezsgőket, és szó nélkül visszament a szobába. Az üvegeket csatárláncban adták tovább egymásnak az asztalnál ülők. James és Burt leültek. Alex mély levegőt vett, és ismét nekifogott a beszédnek.

– Mielőtt még újra kitalálnátok valamit… –  Keresgélni kezdett a zsebében, néhány pillanat múlva vörös bársonydobozkát vett elő. Egyetlen laza mozdulattal hátrarúgta a székét, Marlene ijedten felpattant. Alex pedig letérdelt elé.

– Szeretlek, Marlene. Kérlek, légy a feleségem – hadarta egy szuszra.

Marlene könnyes halk igenjét Alexen kívül senki sem hallotta, mert a férfiak elkezdték kibontogatni a pezsgőket, és egymást túl kiabálva gratuláltak a jegyespárnak.

Burt felkelt, belebújt az ágy mellett heverő nadrágjába, és a hűtőhöz indult.  Monica a tekintetével követte a férfit, aki két üdítővel tért vissza, és a takaró tetején meztelenül heverésző nőnek nyújtotta az egyiket.
Monica felült, formás melleit kinyomva letámasztotta az egyik kezét, aztán kecsesen kinyúlt az üvegért, belekortyolt, és provokáló hangsúllyal megkérdezte:
– Vacsorát mikor kapok?
Burt elképedve nézett rá.
– Alex mondta az este, hogy nagyon jól főzöl – magyarázta Monica.
– Egy ideje már nem foglalkozom ilyesmivel – Burt leült a fotelba, és az üdítőt iszogatva kérdezte. – Rendeljek pizzát? Éhes vagy?
Monica csalódottan rázta a fejét.
– Nem, kösz – felkelt az ágyról. – Lezuhanyozom, ma éjjel inkább otthon alszom.

Monica elment, Burt felöltözött, lement az utcára, és beült a ház előtt parkoló terepjáróba. Egy ideig csak céltalanul autózott, aztán elindult az autópályán. A lehajtónál Pearl Creek irányába fordult.
Már hajnalodott, amikor az utcatáblák alapján rátalált Stefi otthonára. Egy fehér sedan állt a kocsifeljárón. Burt néhány házzal odébb leparkolt, és az ülésen hátradőlve várakozott.
Valamivel fél nyolc után Stefi kijött a házból. Világoskék nadrágot, virágos topot viselt, és a nadrághoz illő kabátka volt a kezében. Burt arcán megrándult egy izom, ahogy nézte, sóhajtott. A magas, szőke hajú férfit figyelte inkább. Kiegyensúlyozott, nyugodt ember benyomását keltette. Bezárta a ház ajtaját, és átadta a kulcsot Stefinek. A kocsiajtót kitárta a lány előtt, majd be is csukta mögötte, miután Stefi beült. A férfi világosszürke nyári öltönyt viselt, széles vállán megfeszült a zakó. Bőrcipője és természetesen az aktatáskája is világmárka volt.   

Burt még jó darabig üldögélt a kocsiban, azután is, hogy Stefiék elmentek. Mintha álomból ébredne, úgy kapta fel a fejét a mobilja hangjára.

 – Igen! – szólt bele fásultan. Jack kereste. – Egy óra múlva ott vagyok – válaszolt.

Tizenkilencedik fejezet: 2023. május 7. 

Széttépett kötelékek

Naptánc 17. fejezet - A szarvas szíve

 

Kép: Pixabay

Amikor a ropogó, vakítóan fehér hóban elindult a kovácsoltvas kapu felé, Stefi legszívesebben azonnal visszafordult volna. Segélykérően hátranézett unokanénjére, aki elhozta ide autóval.
Barbara hevesen integetett a volán mögül, hogy menjen már.
A parkban rengetegen sétálgattak. A hideg miatt mindenki vastagon beöltözött, semmi nem utalt arra, hogy ez a hely egészségügyi intézmény lenne, inkább szállodának tűnt. Ez erőt adott Stefinek. Rettegett a Burttel való találkozástól. Ráadásul Mark rábeszélte, hogy délután menjenek el együtt a férfi szüleihez, akik egy farmon éltek Pearl Creek-től északra. A lány tartott a rá váró kínos beszélgetésektől. 

Már majdnem elérte a kastély hatalmas lépcsősorát, amikor vidám kiáltást hallott:
– Burt!
Csodálkozva nézett a hang irányába. Tetőtől talpig feketébe öltözött lány szaladt el mellette. Stefi a lépcsősor aljánál heverésző márvány oroszlán mögé lépett, ahonnan mindent látott és hallott, de őt nem vehették észre.
–Szia! Megérkeztetek? Na, tetszik a lakás? – az ismerős hang hallatán Stefi reszketni kezdett.
Burt ekkor ért le a lépcsősor aljára. Háromféle kék anyagból varrt, vízálló túrakabátot és farmert viselt. Fekete haja megnőtt, mióta Stefi nem látta, eltakarta a
homlokát, és a kabátja gallérját. Arca kicsit soványnak tűnt ugyan, de Marlene-nak igaza volt, jól nézett ki, és hosszú haja még hangsúlyosabbá tette indián vonásait. Stefi szíve összeszorult, látva, ahogy a férfi a lányra mosolygott, aki közben kuncogva a nyakába csimpaszkodott, és ujjongva mondta:
– Jaj, nagyon!
Stefi szemében gyűltek a könnyek, a fejére húzta bundája kapucniját, és kifelé indult a parkból. Egészen az út jobb szélére húzódott. Amikor egy pillanatra mégis felnézett, a másik oldalon ismerős alakot vett észre. James fia volt, Harry. Lehajtotta a fejét, nehogy a fiú észrevegye, és megszaporázta a lépteit. Talán jobb is így, hiszen Mark várja őt, hogy elvigye a szüleihez.
Barbara döbbenten nézett rá a szélvédőn keresztül. Kiugrott a kocsiból, és Stefi elé szaladt.
– Mi történt, kicsim? – kérdezte, átölelve a lány vállát. – Nem igaz, hogy jól van?
– De, igen – zokogott fel Stefi,  és nagynénje nyakába borult.
– Nagyon is jól van, egy fekete csitrit ölelget a lépcső alján.
– Stefi – nézett rá Barbara értetlen arccal.
– Hogy is lehettem ilyen bolond! Már majdnem fél éve. Nem is kerestem. Igaza van.

– Kicsim, kicsim, sajnálom.
– Nem értem, miért küldött ide Marlene?
– Hiszen te együtt vagy Markkal – mondta Barbara szigorú hangon. – Gyere, menjünk haza!
Barbara hazavitte Stefit, aztán szinte azonnal indult is Christownba, ahol a barátai vártak rá. Aggódott, de a lány megnyugtatta, ha Mark ideér, már semmi gond nem lesz.
 

Mark, amikor belépett a házba, rögtön látta, hogy Stefi nincs jól.
– Megijesztesz, édesem – mondta a férfi, átölelve a lány vállát.
– Mi lenne, ha ma este itt maradnánk nálam, és csak holnap mennénk el a szüleidhez? Nekem nehéz itt az ünnep, hogy a szüleim távol vannak, veled kettesben talán más lesz – Stefi mosolygott, és megpróbált boldognak látszani.
Úgy tűnt, Markot kellemes meglepetésként érte az ajánlat. Stefi ünnepi menünek túldíszített szendvicseket készített, de a férfi mindennel elégedett volt.
A szendvicsek mellé fogyasztott pezsgőtől a lány könnyednek és elszántnak érezte magát. Beült Mark ölébe, levette a férfi nyakkendőjét, és gombolni kezdte az ingét. Mark megfogta a kezét. Stefi egy pillanatig azt hitte, leállítja és felmennek a hálószobába. Ám Mark felállt, levette a nadrágját, és vetkőztetni kezdte.  Végül a rongyszőnyegen szeretkeztek, az asztal és az új tálalószekrény között, melyet Stefi kivételesen katalógusból rendelt.
A teste végre megkapta, amire vágyott. A levegőt kapkodva feküdt Mark mellett, és rájött, hogy a teste könnyű, ha a lelke nem is. Hálásan megcsókolta a férfit, Mark mindkét karjával átölelte.
A lány megborzongott, Mark felemelte a pezsgősüveget és a fülébe súgta:
– Gyere, fürödjünk meg. 
 

Reggel a házat betöltötte a kávé illata, Stefi a konyhában terített asztallal várta Markot, aki frissen borotválva, a lányhoz hasonlóan majdnem útra készen szaladt le a lépcsőn, és egy magazint tartott a kezében.
– Olyan ritkán van időm olvasni – mondta mosolyogva, és könnyedén az asztalra hajította az újságot a kávéscsésze mellé.
– Mi ez? – kérdezte Stefi kíváncsian.
Kitöltötte a kávét Marknak, és az asztalra tette a kancsót.
– Motoros magazin. Megmutatom a kedvencemet – mosolygott rá a férfi, miközben az újságot lapozgatta. A lány cukrot és tejet töltött a kávéba, majd a pulthoz lépett, hogy Mark keze ügyébe helyezze a kenyérkosarat.
– Indián, nézd – ujjongott Mark.
– Indián? – Stefi kezében megbillent a kosár, néhány szelet kenyér a kőre esett. – Én nem látok itt indiánt – mondta remegő hangon –, csak egy motort.
Mark jóízűen kacagott.
– Pontosan, ez egy híres chopper! – Gyönyörködve nézegette a járgányt, míg Stefi a lepotyogott kenyereket szedegette.
– Drágám, ideadnád a vajat?
Stefi a kőről felvett kenyeret a tányérjára dobta, és Mark kinyújtott kezébe adta a vajas dobozt, aztán leült, és elkészítette a saját kávéját is.
Reggeli közben Mark részleteket olvasott fel az újságból. Akárhányszor mondta ki az indián szót, Stefi gondolatai elkalandoztak. 

A férfi végzett az étkezéssel, és feltehetően minden fontos részt elolvasott a magazinból, hirtelen felállt az asztaltól.
– Induljunk – mondta határozottan.
Stefi csodálkozva meredt rá.
– A szüleimhez, már tegnap este oda kellett volna érnünk – magyarázta a férfi, nem értve a lány döbbenetét.
 Stefi még mindig semmi jelét nem adta, hogy indulni készülne.
– Nem szeretnél velem jönni, ugye?  – kérdezte Mark gyanakodva.
– Haragszol rám? – kérdezett vissza a lány bűnbánó arccal.
– Inkább mondd meg, ha nem akarsz velem jönni, minthogy ott hisztériázz – válaszolt a férfi ingerülten
– Sosem hisztériáztam! Egyszerűen csak korainak érzem.
– Megismerni a szüleimet? – Mark őszintén meglepődött.
– A közös karácsonyt!
– Tegnap éjjel nem találtad korainak – a férfi sértődött volt, és cinikus.
– Mark tegnap veled voltam, nem a szüleiddel. Kérlek, ne haragudj!
– Rendben – bólintott Mark ridegen. – Ha hazajöttem ünnep után, felhívlak. A szilveszteri partyra remélem, eljössz?
– Az egészen más, Mark – mondta a lány zavartan, és bólintott.
 

Miután a férfi elment, Stefi felballagott a lépcsőn a hálószobába. Elrendezte az ágyat, és egy pillanatra az arcához emelte a párnát, melyen Mark aludt. Az illatfoszlány, ami a férfi után maradt, semmi különös érzést nem váltott ki belőle, és ez keserűséggel töltötte el.
Az ünnep két napját majdnem végig a televízió előtt töltötte. Gyermekműsorokat és romantikus filmeket nézett. Mivel más nem maradt a hűtőben, tojásos szendvicset, karácsonyi teasüteményeket evett, és tejet vagy csipkebogyó teát ivott. Kétszer is felhívta a szüleit, az édesanyjával együtt sírdogáltak a telefonvonal két végén.
Karácsony másnapján már sötét volt, amikor gondolt egyet: felöltözött, és sétára indult. Magával vitte az Alextől kapott CD-t, Burt képeivel. Elhatározta, hogy bedobja a műszaki üzlet előtti kis ládába, ahol az előhívásra váró filmeket is gyűjtötték.
Lába alatt ropogott a keményre fagyott hó, belélegezte a tél semmihez sem hasonlítható, tiszta illatát. Ahogy a feldíszített házak között sétált, hallotta a kiszűrődő hangokat, látta a függönyök mögött mozgó árnyakat, a színes fényeket a karácsonyfákon. Néha ételek illatát hozta felé a szél.
Aztán, mintha füstszagot érzett volna, felvillant előtte egy tábortűz fénye. Vastag, prémes bőrruhába öltözött emberek állták körül, nevettek, különös, dallamos nyelven beszélgettek. Ott állt közöttük. Egy férfi átölelte a vállát, nem látta az arcát, de Burt jelenlétét érzékelte. Minden ízében megremegett, és futva indult hazafelé.
 

A rehabilitációs intézetben az orvosok és nővérek mindent megtettek, hogy a betegek számára még a családjuktól távol is kellemesen teljen az ünnep két napja. Huszonhatodikán este, vacsora után néhány kisgyerek karácsonyi verseket és dalokat adott elő, melyeket az egyik nővér segítségével tanultak be. Amikor a gyerekek meghajoltak, az asztaloknál tapsolni kezdtek, sokan felálltak és fütyültek, mint egy színházban. A kis betegek mosolyogva integettek és hajlongtak. Burt ezt a pillantott használta fel, hogy visszavonuljon egyágyas szobájába.
Odakinn kemény hideg volt. A tiszta égen ragyogtak a csillagok, a vastag hótakaró felerősítette az udvari lámpák fényét. Amikor belépett a félhomályos helyiségbe, nem gyújtott villanyt. A szanatóriumot Charles Dorman nagybirtokos hegyi kúriáján hozták létre, és néhány szobában, többek között az övében is, megmaradtak a sötét színű, vaskos régi bútorok.

A szerencsétlenség előtt sem tulajdonított különösebb jelentőséget a környezetének, az emberek külsejének és használati tárgyaiknak, amióta azonban visszatért a kómából, a külsőségek még annyira sem izgatták, mint előtte. Úgy, ahogy volt, ruhástól végigdőlt az ágyon, belemerült a füstüveg színű csendbe. Tudta, hogy Ruth a sájen törzsről és népe szokásairól mesélt neki a kórházban. Különös visszatérő álmai voltak. Legtöbbször indián harcosok között látta magát, akik valami vezetőfélének tekintették. Néha James szólt hozzá, ilyenkor rendszerint felébredt, és sokáig nem tudott újra elaludni. Az első időkben nem mindig tudta elkülöníteni, hogy álmodik-e még, vagy már ébren van.
Túlságosan közelinek és életszerűnek tűntek a képzelgései. Most már ettől nem szenvedett. Viszont előfordult, hogy a korábbi álmait valóságos emlékeknek hitte, és végig kellett gondolnia életének egy-egy szakaszát, hogy rájöjjön a tévedésre.
Stefit sikerült átemelnie valahová túl az emlékein. A lány hiánya már nem váltott ki belőle haragot és tehetetlenséget. Csak csendes szomorúságot érzett, ha eszébe jutott, és ugyanazzal a vágyakozással gondolt rá, mint a halálra, melytől megnyugvást és békét remélt.
Abban bízott, hogy James a napokban meglátogatja majd, de csak Harry ugrott be a barátnőjével, Ginával. A fiú elmesélte, hogy apja végre elintézte a Kate által régen várt utazást. Igaz, hogy csak négy napról volt szó a karácsonnyal együtt, de Harry szerint, édesanyja rég volt ennyire boldog.
Ruth és Frank is elutaztak a férfi testvéréhez, és csak Újév napjára ígérték a hazatérésüket.  Délelőtt Alex felhívta Red Lake-ből, ahol épp szolgálatban volt. Elsütött néhány viccet, és már a szilveszteri bulit tervezgette. Burt ezúttal nem volt vevő a humorára, amit a tizedes megérzett, és hamar befejezte a beszélgetést.
Hirtelen kinyílt az ajtó. A folyosóról beszűrődő fényben viccesen csillogott a küszöbön álldogáló öltönyös úr kopasz feje teteje.
– Remélem, Burt, nem ébresztettem fel – mondta bocsánatkérően.
– Semmi gond, professzor úr – hárított Burt könnyedén. Felült, felkapcsolta a falra rögzített kislámpát.
– A kis autóbalesetesünk, Clara Vasquez szobatársa szólt, hogy a kislány elindult a Karácsonyi Csillaghoz, hogy találkozzon a szüleivel – mondta a professzor a kilincset szorongatva.
Burt csodálkozva nézett rá.
– Hogyan? – kérdezett vissza, de a következő pillanatban ráébredt, mit is akart mondani a halálra rémült ember. – Megszökött a kislány?
– Igen – sóhajtotta a hatvan év körüli orvos. – Keresőcsapatokat szervezünk. Úgy gondolom, Burt, maga már elég erős ahhoz, hogy részt vegyen az egyikben. Persze, csak ha úgy érzi…
– Természetesen! – Burt azonnal a szekrényhez lépett, kivette a kabátját és egy vastag pulóvert.
– A kis társalgóban gyülekezünk, mert az étteremben még ünnepelnek – mondta az orvos, mielőtt becsukta volna az ajtót.
 

Amikor Burt megérkezett a társalgóba, ott már rendőrök, tűzoltók, mentősök várakoztak. Hozzájuk csatlakoztak az intézet felszabadítható dolgozói, és néhány Burthöz hasonlóan majdnem gyógyultnak számító férfibeteg. A kutatócsapatok lassan összeálltak. A helyi seriff Burthöz lépett:
– Mr. Iversen, kevés a szakképzett ember, és sok az átnézendő terület. A professzor szerint Önt megkérhetem, hogy csatlakozzon a hegyre induló csoporthoz.  
Burt meglepetten bólintott. Újra elfogta az elfeledettnek hitt borzongás, amit a Snake Force-os bevetések előtt érzett. Nem gondolta volna, hogy egyszer egy csillagfényes éjszakán, a havas hegyre való gyaloglás ilyen izgalommal tölti majd el. Ahogy azon is nevetett volna, ha valaki azt mondja neki, hogy remegő lábakkal és égő izmokkal pihenőért fog könyörögni félórányi emelkedő után.
Attól félt, összecsuklik, ha nem állnak meg, végre az egyik tűzoltó várakozásra intette őket. Dönteni kellett, melyik ösvényen induljanak tovább. Így senki nem vette észre, hogy Burt mennyire kimerült a feszített tempótól. Rövid tanácskozás után a két tűzoltó úgy döntött, továbbfolytatják útjukat felfelé, és nem indulnak le, a völgy irányába. Burt, és a csapat másik két tagja, egy fiatal orvos és egy karbantartó szó nélkül követte a tűzoltókat.
Alig tíz perc további gyaloglás után felértek az emelkedő tetejére. Lámpáikkal világítva, kiáltozva átfésülték a közeli bokrokat.
Burt kiállt a szakadék szélére. Pearl Creek távoli fényeit nézte, és azon gondolkodott, senki nem tudná meg, hogy szándékosan ugrott le, ha most lelépne a szikláról. Azt hinnék, leszédült. Lassan lehunyta a szemét.
– Megvan, itt van! – hallatszott egy ujjongó férfihang.
Burt felkapta a fejét, és a többiek után sietett.
A nyolcéves kislány átfagyva üldögélt egy fa tövében. Komoly arccal közölte, hogy nem tévedt el, csak pihenni akart, mielőtt visszaindult volna.
Már lefelé haladtak a hegyről, amikor Clara azt mondta az őt kézen fogva vezető tűzoltónak:
– Nem is igaz, hogy a Karácsonyi Csillag a szüleimhez vezet. Ott lenn a völgyben nem a mennyország van, csak egy város.
Burt sóhajtott:
– Igen, Pearl Creek is csak egy város, mint a többi…

A vér dobolása már alábbhagyott a fülében, és könnyebben lélegzett, körülnézett a téli erdőben. A csoport tagjai előtte lépkedtek. A körülöttük csillogó fehér havat, a feketén nyújtózó fákat, és a sötét égen aranysárgán ragyogó csillagokat figyelte.
A természet időtlensége újra eszébe juttatta őseiről szóló álmait. A fülében hallotta édesanyja éneklését, megpróbált a felidézett dal ütemére lépni.
Már messziről észrevette a szanatórium előtt várakozó embereket, nem volt kedve közéjük vegyülni, megszaporázta a lépteit.
– Egy kicsit még kinn maradok – szólt az előtte haladó orvosnak.
A fiatalember bólintott, Burt lemaradva körülnézett.
Egy keskeny ösvényre fordult, és a csupaszon feketéllő fák felé vette az irányt. Röpke pillanatra megállt, behunyta a szemét, hogy újra megtalálja az ősi ritmust. Már a dobokat is hallani vélte, valahonnan nagyon mélyről, a szívéből, amikor újra útnak indult.
A mesterséges fények lassan elmaradtak mögötte, feketén borult fölé a csillagos ég. A bakancsa alatt ropogó hó szavára hol erősebb, hol halkabb zajok feleltek a sötétből, annak megfelelően, mekkora vadat riasztott meg. Néha a fák közé világított a lámpával, hátha megpillant valamilyen élőlényt. A sapkája fölé felhúzta a kabát vastag kapucniját, és örült, hogy indulás előtt még felkapta a farmernadrág fölé a tréningruháját.
Végre szabadnak érezte magát. Azt hitte, távolabb, a fákon túl, ez az érzés még tovább erősödhet. A feltámadó szélben hangokat vélt hallani, az agyában egymással
keveredve villantak fel emlékek és álmok. A hideg ellenére elszántan tört előre.
Ahogy hideg téli éjszakákon gyakran, füstszagot hozott felé a szél. Lehetett egy közeli tanyaház kéményének füstje is, de benne mégis egy tábortűz képe jelent meg. A vörösen táncoló lángok indián arcokat világítottak meg. Lázasan keresett közöttük valakit, aztán a kép szertefoszlott, mert oldalról hangos dobogás vonta magára a figyelmét.
Félelmetes közelségben szarvasok vágtáztak át előtte az úton, könnyen elsodorhatták volna. A csapat utolsó tagja, egy hatalmas bika egy pillanatra megállt előtte. Tisztán látta az állat párálló leheletét, és meg volt győződve róla, hogy hallja a vad szívének dobogását is.
Tekintetük összekapcsolódott, Burt mozdulni sem mert. Azt hitte, a bika nekiront, de a hatalmas hím a következő pillanatban a társai után iramodott.
Burt ráébredt, mekkora őrültséget követett el, mikor magányosan vágott neki a havas tájnak. A titokzatos erő az erdő mélye, a feltételezett tábortűz helye felé húzta, de már nem engedett a vágyainak. Tisztában volt vele, hogy felszerelés nélkül nem élheti túl a hajnali hideget.
Megfordult, és visszaindult ugyanazon az úton, amin idáig jutott. Karórája, mobiltelefonja nem volt, így csak a csillagok állásából következtetett, hogy órák óta kószál már az erdőben. Végtagjai kezdtek elmerevedni, fázott az arca is, de nem esett pánikba. Tudta, ha beosztja az erejét, biztosan visszajut a szanatóriumba.
Az ismerős fények láttán elfeledettnek hitt érzések törtek rá: büszke volt és boldog, hogy a maga elé tűzött célt elérte.
Másnap késő délelőttig aludt, amikor egy nővér felébresztette, hogy kontrollra kell mennie. Megpróbált nyugodt maradni a vizsgálatsorozat alatt, melyet az elmúlt hónapokban már többször elvégeztek rajta.
Ebéd után elgondolkozva üldögélt a professzor irodája előtt az eredményekre várva. Az öregúr maga nyitotta ki az ajtót és hívta be, miközben asszisztense az előtérben üldögélt.
 Burt a széles íróasztal előtt, a fotelben foglalt helyet. A professzor rámosolygott.
– Nagyon szeretne már eltűnni innen, és elfelejteni mindent, ugye? – kérdezte együttérző hangsúllyal az idős férfi.
Burt bólintott. A professzor mosolya láttán a szíve hevesebben kezdett verni.
– Van meghívása szilveszterre? – kérdezte az öreg kedvesen.
– Hazamehetek? – Burt előrehajolt.
– Én nem látom semmi akadályát. Szép fokozatosan újra elkezdhet normális életet élni, megpróbálkozhat mindennel, amit szeret. Dolgozhat is.

Burt a hátsó ülésre tette két táskáját, aztán beült az anyósülésre, James mellé. Megpróbálta kinyújtani hosszú lábait.
– Nyugodtan lökd hátra az ülést! Kate állandóan a kesztyűtartóban kotorászik – morgott James, miközben indított, aztán elmosolyodott. – Kellemesen meglepett, amikor hívtál. Nem hittem, hogy ma hazavihetlek. Úgy terveztük, meglátogatunk Kate-tel.
– Furcsa érzés – dörmögte Burt, az alsó ajkát harapdálva. – Nem tudom, mihez kezdjek magammal.
– Tárt karokkal várnak a Védelmi Minisztériumban – jegyezte meg James.
Burt keserűen nevetett.
– Sőt, Williams szerint a Jackson ügy miatt jutalomra és jóvátételre is számíthatsz a sereg részéről.
– Ez az egész engem már nem érdekel – legyintett Burt.
– Tudom, sajnálom, hogy így alakult.
– Én is. Sosem hittem, hogy a szívem mélyén egyszer még igazat adok Franknek.
– Van itt neked valami – James az ingzsebébe nyúlt, és egy névjegykártyát adott át Burtnek.
– Mi ez? – Burt meglepetten nézett a barátjára, és elolvasta a nevet a kis papíron.
– Jack Spalding… Az a Spalding?
Jack Spalding felmenői katonák és rendőrök voltak. Ő nyomozó lett. Amikor nem tudta megvédeni egy rábízott ember életét, otthagyta a testületet. Megalapította a saját cégét, mert úgy vélte, a rendőrség lehetőségei túl behatároltak. Az évek során az egyik legmegbízhatóbb őrző-védő cég tulajdonosa lett.
– Az bizony. Régről ismerjük egymást. Megkeresett, mert szüksége van emberre. Várja a hívásod.
Jó ideje hallgattak már, mikor James a Pearl Creek-i lehajtót jelző táblára mutatott:
– Lemenjünk a sztrádáról?
Burt a fejét rázta, kibámult az ablakon.
– Nem hívott? Marlene beszélt vele, elmondta neki, hogy itt leszel utókezelésen.
Burt meg sem mozdult.
James vállat vont.
– Sajnálom. Egyébként rendszeresen ellenőriztem a lakásod – jelentette ki mosolyogva, újabb szünet után.
– Ellenőrizted? – Burt meglepődött.
– Hát egyszer-egyszer odamentem, megnéztem, minden rendben van-e – morogta James, és zavartan simogatta a kormánykereket. – Nem szeretnék még nagypapa lenni, csak ennyi…
Burt elmosolyodott.
– Tulajdonképpen kinek az ötlete volt? – a főtörzsőrmester fürkészve nézte barátja arcát.
– Harry felhívott, és megkérdezte, hogy ott szilveszterezhetnének-e. Megmondtam neki, hogy a lakás majdnem fél éve üresen áll, nem tudom, működik-e minden, ki kellene takarítani… A végén odáig jutottunk, ha amúgy is oda kell menni még a buli előtt, akkor miért ne tölthetnék ott az egész téli szünetet… Nekem is megérte az üzlet, rendbe hozzák, mire hazamegyek, és kaptam érte két hatalmas puszit Ginától.
– Lehet, hogy csak a két puszi marad. Harry őrületes bulit szervez ma estére – James elhúzta a száját – Tudom, mert a telefonokat az otthoni készülékről bonyolította a mobilja helyett.
– A telefonszámla legalább nem az én gondom – Burt nevetett.
– Kate vacsorával, és egy kis meglepetéssel vár.
– Nem kellett volna, James. Már így sem tudom meghálálni, amit értem tettetek.
Ismét csend ereszkedett közéjük. James a vezetésre koncentrált, Burtnek pedig nem volt mesélni valója.
Már elmúlt nyolc óra, mikor a Thompson házhoz értek. Az előszobában sötétség fogadta őket, csak a nappaliból szűrődött ki némi fény. James felakasztotta a kabátokat, aztán elindultak a szoba felé. Thompson kicsit lemaradt. Burt egyedül ment tovább, aztán elfogódottan megállt az ajtóban.
Baráti arcok mosolyogtak rá, Alex, Billy, David és Michael egymás után kezet ráztak vele, az utóbbi bemutatta a barátnőjét. Aztán Burt kapott két puszit Marlene-től. Kate az ablaknál állt, ő lépett hozzá utolsónak, könnyes szemmel megborzolta Burt homlokába lógó fekete haját.
– Nem tudom, miféle Szellem vagy Isten hozott vissza közénk, de örülök, hogy végre itt vagy! – mondta gyorsan, és a férfi nyakába borult. Burt szeretettel ölelte át.

Burt gyomrából a torkába kúszott a feszültség, amikor belépett a forgóajtón. Ritkán viselt öltönyt, kicsit feszélyezve érezte magát, félhosszú, fényes fekete haja kékesen csillogott az előtéri lámpák fényében.  Fogalma sem volt róla, milyen feltételekkel kaphatja meg a munkát, annak ellenére, hogy a szilveszteri bulin rajta kívül mindenki biztos volt abban, hogy Spaldingnak ő kell, és senki más.
Jack Spalding irodája a város egyik legelőkelőbb részén, egy üvegpalotában, a Crystal Towerben volt. Amikor az információs pultnál várakozó fiatal nőnek megmondta a nevét, a monitorok előtt ülő őr érdeklődve emelte fel a fejét. Burt észrevette a kis fémtáblát sötétkék ingén: Spalding Team.
– Hetedik emelet, Mr. Iversen. Mr. Spalding már várja magát – a nő a lift felé intett.
 A felvonóban próbálta rendezni a gondolatait, nyugalmat erőltetett magára. A hetediken kiszállva, alig néhány lépésnyire a lifttől sarkig tárt irodaajtót vett észre. A titkárnő asztala előtt ősz hajú, még Burtnél is magasabb, szélesvállú, nagypocakú, hetven körüli úriember állt, szürke öltönyben. Iversen láttán barátságosan kezet nyújtott. A kézszorítás alatt mindvégig a fiatalabb férfi szemébe nézett.
– Örülök, hogy végre személyesen is találkozhatunk, Burt – mosolygott Jack Spalding. – Sokat hallottam magáról, mondhatni mindent.
Az idős úriember kijelentésére Burt elsápadt.
– Sok rosszat is, igen – mosolygott Spalding továbbra is.
– Kér kávét, teát, vizet vagy gyümölcslevet?
– Egy kávét kérek, köszönöm!
– Kincsem, akkor behoznál nekünk két kávét? – Spalding a harminc körüli szőke nőre mosolygott.
Burt próbálta leplezni megrökönyödését a szóhasználat hallatán, valószínűleg nem sikerült neki, mert Spalding nevetve így szólt.
– A kislányom. Menjünk be, Burt – biztatta az öregúr, könnyedén átnyúlt előtte, és belökte az irodaajtót.
Jack Spalding irodáját a sötétbarna árnyalatai uralták, vaskos bőrfotelek, kanapé, hatalmas íróasztal. A krémszínű függöny és a vastag, bolyhos szőnyeg miatt egy hegyvidéki kúria benyomását keltette a helyiség. Illett a tulajdonosához, akár a favágóhoz a baltája.
Spalding hellyel kínálta Burtöt az egyik fotelben, ő maga szemköztiben ült le. Amíg meg nem érkezett a kávé, Burt a helyiséget vizsgálgatta, az idős férfi őt. A lánya becsukta maga mögött az ajtót, és Spalding így szólt:
– Jim elmondta, honnan kapaszkodott vissza, és ezt nagyra becsülöm. Felvázolom az elképzeléseim, aztán kap negyvennyolc óra gondolkodási időt.
Burt értetlenkedve nézett az öregre.
– Nem új biztonsági őrt keresek. Szeretnék visszavonulni, olyan valakire van szükségem, aki átveszi a napi ügyek intézését, és fontos ügyfelek esetén terepen is helyt tud állni. Én már nem leszek fiatalabb. Egyelőre az alkalmazottam lenne, Burt. Aztán ha mindketten úgy érezzük, idővel majd beszélhetünk társulásról. A lányaim ugyanis kijelentették, hogy nem veszik át a céget. Laura vállalta a titkárnői feladatokat, de a másik kettő még az irodát is kerüli.

Burt élete végre rendes kerékvágásba került. Munkaideje nagy részét még hónapokig a tanulás kötötte le: tanfolyamra járt, vagy maga Jack oktatta az irodájában. Kora hajnalban futott, délutánonként pedig edzésre vagy lőtérre ment Spalding embereivel.
Beosztottai közül néhányan meglepődtek, hogy a főnök egy külsőst választott helyettesének, de aztán elfogadták, és tisztelni kezdték, ugyanúgy, ahogy korábban a seregben is. Azok közé a vezetők közé tartozott, akik csak ritkán éreztetik az embereikkel, hogy ki a főnök, mert a tudásuk és a tapasztalataik birtokában nincs szükségük önmegerősítésre. A Jackson ügy miatt a fegyveres testületekben, és a velük együtt működő szervezetekben szinte mindenki hallott róla. Ez inkább előnyt, mint hátrányt jelentett számára.
A báli szezon végén aztán történt valami, ami egy időre megint megkeserítette rendezettnek tűnő életét. Frank elutazott, mert a testvérét autóbaleset érte, így ez évben nem vehetett részt feleségével a Professzorok Bálján.
Ruth a fiát kérte fel kísérőnek. Burt az egész rendezvény alatt úgy érezte, hogy édesanyja barátnőt szeretne fogni neki. Egymás után mutatta be egyedülálló ifjú hölgyeknek, és ha Burt néhány szónál többet váltott az illetővel, gyorsan eltűnt a közelből. A férfi kezdte magát egyre kellemetlenebbül érezni.
Már éjjel egy óra is elmúlt, amikor a parkolóőr az étterem elé kormányozta Burt nemrég vásárolt sötétkék Explorerét. Ruth, az út szélén álldogálva, épp befejezte a telefonbeszélgetést Frankkel. Burt kinyitotta az autó ajtaját az édesanyjának, türelmesen megvárta, míg Ruth beül, és eligazítja hosszú szoknyáját.
– Frank testvére már nincs életveszélyben – mondta Ruth mosolyogva, miközben fekete kézitáskájába csúsztatta a mobilját. – A telefonról jut eszembe, nem kérted el Silvie telefonszámát. – Egy névjegykártyát nyomott Burt kezébe, aki zavartan lökte be a kocsiajtót.  Beült a volán mögé, a fejét ingatva nézett az anyjára, és nehezteléssel a hangjában így szólt:
– Talán nem is akartam elkérni.
– Nem értelek, fiam. Egyedülálló ember vagy, jó állással, lakással. Miért nem kezdesz kapcsolatot?
– Mert nem akarok.
– Stefi nem tér vissza hozzád. Próbára tettem, és megfutamodott – jelentette ki Ruth szárazon. Burt visszaengedte a kezében tartott biztonsági övet. Ruth a tekintete láttán elsápadt.
– Mit tettél? – kérdezte a fia fojtott hangon.
– Eljött a kórházba, én pedig megemlítettem neki a tolószéket, mire ő egyszerűen elfutott.
– Miféle tolószéket, anya? – kérdezte Burt, gyanakvással a hangjában.
– Azt mondtam, szükséged van tolószékre.
– Hazudtál neki?
– Csak túloztam egy kicsit. Ez az ősszel volt, amikor még csak gyakoroltad a járást.
Épp vizsgálaton voltál, a székben hoztak vissza, láthatta volna…
– És láthatta volna, hogy felállok – sziszegte Burt elfojtott dühvel. A fejét ingatva figyelte az anyja arcát. – James elmesélte, mennyire kiborult, amikor felkereste Pearl Creekben. Elmenekült az emlékeink elől, anya. Aznap végre összeszedte a bátorságát… – Burt a volánra csapott. – Tudtad, hogy mindennél jobban szeretem! Hogy szükségem van rá. 

– Nekem is szükségem van rád. Rajtad kívül senkim nincs. Annak a lánynak te már nem kellesz. Talált magának valakit, láttuk a színházban Frankkel. Boldog!
– És én? Én boldog vagyok?
– Idővel boldog leszel, találsz majd valakit, aki hozzád való.
– Ki való hozzám? A tanársegédeid, akik engedelmeskednek neked? – Burt legyintett, a biztonsági övről megfeledkezve, elindította a kocsit. Ruth a tekintetét látva félt figyelmeztetni. Bár késő éjszaka volt, a gyér forgalom ellenére hazáig rettegett, nehogy beléjük rohanjon valami őrült. Burt leparkolt kocsit a ház elé, de nem állította le a motort, a kormányra támaszkodva kibámult az éjszakába.
– Nem alszol itt? – kérdezte Ruth.  – Tudod, hogy Frank nincs itthon, együtt reggelizhetnénk, beszélgethetnénk.
– Nem hiszem, hogy lenne miről beszélnünk – nézett Burt az anyjára.
Az asszonyt megijesztette az arckifejezése. Utoljára a kórházban látta ilyen reményvesztettnek, miután az orvos közölte vele, hogy felépülése hónapokig tart majd. Néhány pillanatig még várt, de Burt újra a szélvédő felé fordult.
– Csatold be az övet, kérlek – könyörgött Ruth, mielőtt kiszállt a kocsiból. Sóhajtva csukta be az ajtót, és fellépett a járdára.
Burt padlógázzal elhajtott. Az anyja magába roskadva, rettegve nézett utána. 

Tizennyolcadik fejezet: 2023. április 30.

 

Új kezdet